d. Az egyik legégetőbb probléma: a „vitézlő nép” élelmezése
196d. Az egyik legégetőbb probléma: a „vitézlő nép” élelmezése
Míg a hadianyag-ellátásban komolyabb nehézségek a győri végeken a 16. században nem jelentkeztek, annál nagyobb problémát okozott a mintegy 3500 végvári napi élelmezésének megszervezése. Perjés Géza 1963-ban megjelent monográfiájában – ugyan a 17. századra vonatkozóan – már bőségesen felhívta a figyelmet a további kutatások fontosságára,1 munkájának nem akadtak folytatói. Pedig a 16–17. századi határvédelmi rendszer történetének egy olyan fontos kérdéséről van szó, amelyre bőséggel maradt fenn iratanyag, elsősorban a bécsi levéltárakban és a budapesti kamarai iratgyűjteményekben. Emiatt mindenképpen szükséges lenne a téma monografikus feltárása, hiszen ez nemcsak had-, hanem kereskedelem- és gazdaságtörténetünket is fontos adalékokkal gazdagíthatná. Az alábbiakban ezért magunk a győri főkapitányság történetére vonatkozóan pusztán egy rövid mélyfúrás alapján szerzett benyomásainkról számolhatunk be.
1 Perjés, 1963.
Bár elsőre meglepő, Tata kivételével a török frontvonalhoz közelebb eső végvárak élelem-ellátásának biztosítása jelentett kisebb problémát a bécsi hadvezetés számára. Palota és Tihany várainak őrségei részben a török hódoltságban fekvő uradalmaikban2 folytatott, jól ismert adóztató és jövedelem-begyűjtő tevékenységüknek köszönhetően3 viszonylag könnyen juthattak nagyobb mennyiségű élelemhez. De még a győri tisztek között is voltak olyanok, akik hódoltsági birtokaikon fegyveres erővel jutottak hozzá jövedelmeikhez. Noha az említett váruradalmaknak a bevételei a török adóztatás és az állandó portyák pusztításai miatt az 1570–1580-as évekre megcsappantak, ennek ellenére jelentősen segítették a két vár ellátását. Hasonlóan kedvezőbb helyzetben voltak a pápai végvár katonái, hiszen a Rábaközben tekintélyes hátországgal bírtak, ahonnan szükség esetén – noha nem ritkán erővel – könnyebben juthattak élelemhez, mint az igen csekély váruradalommal és hátországgal bíró Győr, Szentmárton vagy Tata.
2 Palotára: Szíj, 1966.14–45. és Tihanyra: Rómer, 1879–1880., valamint PRT, X. köt. 147–218. és 237–434.
3 Szakály, 1981/2.
A főkapitányi központ ellátását az is igen megnehezítette, hogy ott másfél ezer végvárit kellett naponta táplálni, miközben a környék élelem-termésének egy jelentős részét az erődvárosban élő szép számú polgárság és nemesség fogyasztotta el. Perjés Géza 17. századi adataival számolva4 ennek a nagy létszámú őrségnek naponta több mint 20 mázsányi kenyérre és 6 mázsa húsra lett volna szüksége. Ekkora mennyiséget még a védettebb hátországból, Sopron, Moson, Vas és Pozsony megyék területéről sem lehetett állandó jelleggel biztosítani, és akkor még nem beszéltünk a közeli, szintén több mint 1000 fős őrségű Komárom és Érsekújvár ellátásáról. A bécsi hadvezetés ezért már az 1550-es évektől – hála a kedvező vízi úton történő utánpótlási lehetőségeknek – szinte biztosan szállíttatott élelmet Magyarországra, elsősorban Alsó-Ausztriából. Noha ennek konkrét nagyságára jelenleg még csak a 16. század végi, törökellenes hadjáratok idejéből rendelkezünk adatokkal,5 nem kételkedünk abban, hogy a kiváló üzletnek számító hadsereg-élelmezés révén az osztrák tartomány e tekintetben is segítette saját védelmének biztosítását. A végvidék többi várának esetében ugyanezen 197feladatot a hadszíntér és a közeli hátország magyar lakosságának kellett vállalnia, amely szintén óriási és anyagiakban felbecsülhetetlen tehertételt jelentett.
4 Perjés, 1963. 53–54.
5 Néhány adat a század második feléből: Gecsényi, 1984. 673–674. és Stangler, 1972. 91–94.
Az idegenből érkező élelemsegélyek megszervezését, majd szétosztását a nagyobb végvárakban (Győr, Komárom, Tata stb.) külön élésmesterek (Proviantmeister, Proviantverwalter) irányították, akiknek tisztét a 16. században – a tüzérekhez hasonlóan – általában osztrákok és németek töltötték be. Győrben 1567-ben például Abraham Hundsperger élésmester 20 rajnai forintnyi havi fizetéssel szolgált.6 A magyar rendek 1563 őszén ezért arra tettek az országgyűlésen javaslatot, hogy az uralkodó minél több várat tekintsen úgymond fővárnak (Hauptflecken), majd nevezzen ki oda élésmestereket, hogy azok azután külföldről érkező segélyekből lássák el a véghelyeket. A Haditanács viszont arra intette Ferdinánd királyt, a rendeknek határozottan jelentse ki, csak a Duna-menti várakba, azaz Győrbe és Komáromba biztosít külföldről élelmet.7 A kategorikus kijelentés hátterében teljesen racionális megfontolások álltak, hiszen a nagyobb folyóvizektől távolabb fekvő várakba szállítási problémák miatt nem lehetett rendszeresen komolyabb mennyiségű élelmet eljuttatni. Erre sem a magyarországi úthálózat nem volt alkalmas, sem a vármegyéket nem lehetett havonta több száz szekér kiállítására kötelezni.
6 Pertl, 1939. 16.
7 MOE, IV. köt. 560–562.: No. XXXI. Az Udvari Haditanács véleménye a magyar országgyűlés felterjesztéséről. 1563. október.
A győri főkapitányság váraiban szolgáló élésmesterek munkáját 1565 végétől külön tisztségviselő, a későbbi győri főkapitány testvére, Christoph Teufel magyarországi főélésmester (Oberstproviantmeister in Ungarn), avagy főélelmezési biztos (Oberstproviantkommissar in Ungarn), koordinálta. Terjedelmes utasítása értelmében8 Győr, Komárom és Szentmárton várainak ellátását kellett megszerveznie. 1569 elején tisztébe lépő utódjának, Hieronym Beck von Leopoldsdorf udvari kamarai tanácsosnak a három vár mellett még az 1566-ban visszafoglalt Tata,9 majd Kanizsa hadtáputánpótlását is előírta a bécsi hadvezetés.10 A főélelmezési biztosok legfőbb feladata a várakban szolgáló katonaság – illetve háború esetén a királyi hadsereg – kenyérrel, borral, hússal, sóval, zsírral, sajttal és egyéb alapvető élelmiszerekkel való ellátásának megszervezése, lebonyolítása, valamint a fellépő hiányok időben történő pótlása volt.
8 ÖStA FHKA HKA Inst. No. 164. (1565. december 29., Linz; korabeli másolat) és egy további kópia: ÖStA KA HKR KlA I. 1.
9 ÖStA FHKA HKA Inst. No. 182. és ÖStA KA HKR KlA I. 3. 1569. január 15., Bécs.
10 ÖStA KA AFA 1577/13/2. fol. 130–131.
A biztosoknak az élelembeszerzést részben Magyarországon, részben Felső- és Alsó-Ausztria területén kellett megszervezniük. Ennek körülményeit instrukciójuk az élelem felvásárlásától, annak megfelelő tisztításáig és raktározásáig, majd hajókon a végekre történő szállításáig, valamint a kenyérsütésig és a kétszersült készítésének módjáig pontról pontra részletesen szabályozta. A különféle mértékekkel való visszaélések elkerülése érdekében mind a gabonaféléknél, mind a bornál a bécsi mértékeket kellett alkalmazniuk. A végvárakba szállított élelem tárolására azután Teufelnek és utódainak az alárendeltségükben működő várbeli élésmesterekkel kellett megfelelő raktárakat és élelmezési házakat (Provianthaus) kialakítaniuk. Ennek megvalósulásáról Győrből konkrét adatokkal is rendelkezünk, hiszen tudjuk, hogy éppen Teufel főélésmester volt az, aki a katonai előírásoknak megfelelően 1566-ban élelmezési célokra több épületet foglalt le, köztük például 198a káptalani iskolát és az őrkanonoki házat is. A hetvenes évek közepére azután külön élelmezési ház épült,11 amelyben a különböző raktárak és hombárok mellett sütöde és mészárszék is működött, a város mellett pedig, kifejezetten a katonaság élelmezésére, a Rábcán még egy nagy teljesítményű vízimalmot is építettek.12 Ezekben az esztendőkben egy 1568. évi végvárvizsgálat, majd az azt követő tanácskozás javaslatai alapján Tatán is külön élelmezési malmot (Proviantmühle) emeltek az ottani végváriak ellátására.13 A katonaság élelmezését szolgáló új épületek létrejöttével az élésmesterek munkáját már külön szakszemélyzet (molnárok, pékek, mészárosok, pincemesterek) segítette, akiknek feladatait a főbiztosok által kiállított utasítások szabályozták. Az élelmiszer eladásában – különösen Győrben – igen jelentős szerephez jutottak a markotányosok is.
11 Ennek létrehozására 1571. július közepén még Eck Graf zu Salm főkapitány tett javaslatot, amelyre a Haditanács a következő hónap elején elrendelte Urban Süeß építési felügyelőnek és Bernardo Magno építésznek a ház helyének kijelölését. ÖStA KA HKR Prot. Exp. Bd. 153. fol. 53. (1571. július 14.) és Uo. Reg. Bd. 154. fol. 68. 1571. augusztus 7.
12 Gecsényi, 1984. 671. és Gecsényi, 1991/2. 150.
13 ÖStA KA HKR Akten Reg. 1573. März No. 19. Az 1568. évi vizsgálatra: Faller, 1936. 5.
A főélelmezési biztosnak a győri főkapitánnyal való egyeztetést követően kellett az élelmiszerek árszabását (limitatio) elkészíteni,14 amelynek fontos jelentősége volt, hiszen a főkapitányi székhelyen a 16. században köztudottan gyakran nagy volt a drágaság.15 Azokban a kisebb várakban, ahol a Haditanács nem alkalmazott külön élésmestert, ott a vár kapitányának kellett feladatai nagy részét ellátnia. A főbiztos mindig részletes kimutatást tartozott készítenie arról, hogy a Haditanács vagy a győri generális parancsára a kisebb véghelyek élelemmel való ellátására vagy megsegítésére azok kapitányainak milyen élelmiszerekből mennyit és mekkora értékben küldtek. Emellett mind ő, mind a végvári élésmesterek bevételeikről és kiadásaikról havonta kötelesek voltak számadásokat vezetni, amelyeket azután éves elszámolásban kellett összesíteniük.16 A főélésmester ezek alapján tartozott saját főszámadását (Hauptraittung) évente elkészíteni, majd az Alsó-Ausztriai Kamarához ellenőrzésre benyújtani – ami már önmagában is az osztrák rendek szerepének jelentőségére utal. Munkájának rendszeres ellenőrzését és a visszaélések elkerülését szolgálta ellenőre (Gegenschreiber), akit a kamara delegált posztjára.
14 Néhány ilyen árlimitáció a 16. század közepéről: MOL E 210 MKA Misc. Militaria Tétel 119. No. 1–5.
15 Gecsényi, 1984. 669.
16 MOL E 211 MKA Lymbus Series II. Tétel 2. fol. 53–58. Elias Mayer győri élésmester (Proviantverwalter) 1586. évi számadásának összegző kivonata.
A zsoldellátáshoz hasonlóan Teufelnek és utódainak sohasem sikerült megnyugtatóan megoldani még a győri és komáromi végváriak élelmezését sem. A szükséges mennyiségű élelmet ugyan az osztrák tartományokból be lehetett szerezni, felvásárlásukra és a szállítási költségekre sohasem volt elegendő pénz. A gabona- és borkereskedőknek viszont egyenesen kedvezett az óriási felvevőpiacot jelentő katonaság, ráadásul ennek ellátásakor legrosszabb minőségű áruiktól is könnyen megszabadulhattak. A végvári hadinép ezért állandó panaszáradatot zúdított a főkapitányra és a Haditanácsra, hiszen gyakran valóban romlott gabonából és lisztből készült a mindennapi betevő falat. A bor pedig nem ritkán volt ecetes, miközben az élésmesterek a só értékének helytelen megállapításával kívántak spórolni vagy saját zsebükre dolgozni. A huszárok emellett hasonlóképpen panaszkodtak lovaik legyengülése miatt, hiszen a takarmány-ellátás során is hasonló nehézségekkel 199kellett szembenézniük.17 A végváriak ezért előbb-utóbb saját ellátásuk érdekében lefoglalták az erődváros körüli földeket, majd azokat művelni kezdték, a közeli legelőkön állataikat legeltették, miközben engedély nélkül még a tavakat és folyókat is lehalászták. Emellett a katonaság egyre aktívabban bekapcsolódott a kor legjövedelmezőbb gazdasági tevékenységébe, a nyugatra irányuló marhakereskedelembe is.18
17 Mindezekre a problémákra lásd a Teufelre vonatkozó bejegyzéseket a Haditanács 1567–1568. évi mutatókönyveiben. ÖStA KA HKR Prot. Exp. Bd. 147. és Reg. Bd. 148. Vö. még Kárpáti-Kravjánszky, 1933. 249.: No. 137.
18 Gecsényi, 1984. 673–675.
A problémák az 1570-es években tovább növekedtek, ezért az 1577. évi haditanácskozás megkülönböztetett figyelmet szentelt a kérdés tárgyalásának.19 Lazarus Freiherr von Schwendi 1569. évi javaslatának megismétlésével a tanácsosok szorgalmazták, hogy a magyaróvári és a komáromi uradalmak jövedelmeit a jövőben kizárólag az élelem-ellátásra fordítsák. A korábbi tapasztalatok alapján felhívták a figyelmet arra is, hogy ne rossz és piszkos, hanem jó minőségű gabonát szállítsanak az óvári uradalomból az erődvárosba, hiszen ez a katonák körében gyakran felháborodást kelt. Szóba került a győri püspöki jövedelmeknek és a püspöki jobbágyok munkájának minél nagyobb mértékű felhasználása is, ezzel ugyanis például a főkapitányi központ tűzifa-ellátását20 nagyban segíthették. Mindezeken túl még a kismartoni és fraknói uradalom, valamint győri püspök tulajdonában lévő keszői várbirtok terményeit és jövedelmeit is Győr, valamint Pápa, Veszprém és Kanizsa ellátására kívánták fordítani, miként Kesző esetében a vár egykori zálogbirtokosa, Thury György kanizsai kapitánysága idején ezt meg is tette.21 Végül a győri püspökség gabona- és bortizedeinek bérbevételéről is igen hosszan értekeztek, ami ezek nagy jelentőségét sejteti a katonaság ellátásában, bár erről ez ideig – sajnos – nem rendelkezünk konkrét adatokkal. Végül arra is felhívták figyelmet, hogy az elmúlt időben a dézsmaszedők meglehetősen gyorsan gazdagodtak meg.
19 Az alábbiakra igen részletesen lásd a Haditanácskozás jegyzőkönyvének alábbi fejezetét: ÖStA KA AFA 1577/13/2. fol. 126–159.
20 Az erődváros tűzifa-ellátását egyébként a Magyar Kamarának kellett saját jövedelmeiből biztosítania. MOL E 554 MKA Vár. és kam. iratok Fol. Lat. 1223. fol. 18–46. passim és MOL E 210 MKA Misc., Militaria Tétel 29. fol. 10–11. 1591. október 12., Pozsony.
21 A Thury birtokában lévő Keszőre: Takáts, 1928/1. 147–149.
Ami már az élelemnek a végvárakban történő elkészítését és konkrét szétosztását érintette, a haditanácskozás résztvevői súlyos büntetés kirovását kérték a romlott és büdös bort, valamint a rossz kenyeret a katonáknak szétosztó élésmesterekre. A komáromi és győri katonáknak járó húspénz (Fleischgeld, pecunia carnium) fizetését – amelyet azért kaptak, hogy valami meleget is ehessenek és amelynek összege évente mintegy 7000 rajnai forint volt – a jövőben nem az állandóan elmaradó dikajövedelmekből, hanem a Magyar Kamara egyik harmincadjának megbízható bevételeiből kívánták megoldani.22 Emellett szigorúbban kellett volna szabályozni az árakat, hogy azok minden várban azonosak legyenek, továbbá a rendkívül sokféle magyarországi mérték helyett mindenütt a bécsi mérővel és akóval való számolást tartották csakis elfogadhatónak.
22 Egy 1581 végéről fennmaradt nyugta adatai szerint ez nem valósult meg, hiszen a Magyar Kamara továbbra is a hadiadó-jövedelmekből, valamint pozsonyi polgárok nyújtotta kölcsönökből próbálta a győri katonaság húspénzét biztosítani. MOL E 554 MKA Vár. és kam. iratok Fol. Lat. 1223. fol. 40–41. 1581. december 20., Pozsony.
200A korábbi élelmezési intézmények és műhelyek mellé Győrben, Komáromban és Kanizsán sörfőzdék felépítése mellett is döntöttek. Ezekre azért volt nagy szükség, mert a vizek fertőzöttsége miatt – különösen a mocsárral körülvett Kanizsán – a katonák rengeteget betegeskedtek, a legyengült és rosszul élelmezett végváriak között pedig azután a járványok sem voltak ritkák. A nagyobb várak sörfőzdéi mellett Veszprémben, Palotán és Szentmártonban sütőkemencék, sütőházak és gabonaraktárak építését is szorgalmazták, az utóbbi helyen ugyanis az éléstár és a sütöde nemrég tűz áldozatává vált. Igen fontosnak tartották azt is, hogy az eredményesen működő vízimalmok mellett lóvontatású és kézimalmokat is állítsanak fel, hiszen téli időben a folyók befagyásakor őrlési problémák miatt komoly hiányok jelentkeztek. Ennek elkerülése érdekében külön tartalékot kívántak (elsősorban kétszersültből) felhalmozni, valamint Hainburgban és egyéb osztrák határszéli várakban–városokban további raktárakat felállítani.
Bár csak igen szűkszavúan, a tanácskozás arra is felhívta az uralkodó figyelmét, hogy rendkívül szigorúan kell fellépni a török területre való élelem-szállítással, azaz a csempészettel szemben. Mivel az élelmezéshez hasonlóan a végváriak ruházata kapcsán is rengeteg volt a panasz, a Haditanácsnak gondoskodnia kellett arról is, hogy különösen a téli időben cipővel és pokrócokkal lássák el a katonaságot, hiszen a téli várták megfelelő ellátására másképpen semmi remény nem volt. Ezekre a szükségletekre a helyi kézművesektől jelentős segítséget várhattak, hiszen például Győrben számos mesterember élt és gazdagodott meg a katonaság ruhával való ellátásából.
Végül a nehézlovas hadiszolgálathoz hasonlóan a tanácsosok az élelmezés területén is szükségesnek ítélték fiatal osztrák nemesek alkalmazását. Mivel Győr, Komárom, Tata és Szentmárton várainak élelmezését részben legalábbis Alsó- és Felső-Ausztriából kívánták továbbra is biztosítani, gyakorlat- és helyismeretszerzés céljából erre e területen is nagy szükség volt. Jelenleg csak töredékes ismereteink vannak arról, hogy ez a kérés és a fenti számos reformtörekvés az 1580-as években mi módon valósult meg. Tudjuk például, hogy 1577 őszén Rudolf király a győri püspökség gabona- és borjövedelmeit Joachim Rothuet főélésmester gondjaira bízta.23 Azt, hogy ez és a többi hasonló intézkedés mennyiben hozott változást a győri végvidék katonaságának élelem-ellátásban, azt újabb, kifejezetten ilyen célirányú kutatásoknak kell majd a jövőben tisztázniuk.
23 „ut frumentum ac vinum in episcopatu Jauriensi proveniens ad usum atque necessitatem confiniorum convertatur manibusque annonae Suae Maiestatis praefecti, egregii domini Joachimi Rothuet assignetur.” Uo. fol. 34–35. A Magyar Kamara Kapronczay Istvánhoz, a szombathelyi vár kapitányához (praefectus). 1577. november 29., Pozsony.
