A KENYÉRMEZEI CSATA
FODOR PÁL – SZAKÁLY FERENC: A KENYÉRMEZEI CSATA* (1479. OKTÓBER 13.)
* E tanulmány első változata szerény igényű TIT-segédanyagnak készült azon előadók tájékoztatására, akik a kenyérmezei csata 500. évfordulójáról kívántak megemlékezni (A kenyérmezei csata [1479. okt. 19.] és a török-magyar állóháború a határok mentén [1465-1520]. Történelmi füzetek, 1979. [A TIT Történelmi Választmányának kiadása] 29 o.). A vállalkozást szerencse kísérte; néhány olyan forrás is a kezembe került, amelyeket történetírásunk addigelé nem hasznosított (vagy nem hasznosított értékének megfelelő mértékben). Mivel az említett füzet lényegében már megjelenése idején is hozzáférhetetlen volt, és több ízben felmerült az igény publikálása iránt, úgy döntöttem, hogy, csaknem húsz esztendő múltán, immár Fodor Pállal együtt átírjuk és jegyzetelt formában is közreadjuk. Közös vállakozásunkat szerény példának szántuk annak illusztrálására, hogy mit nyerhet a történetírás a két diszciplina képviselőinek összefogásával. Sz. F.
In: Hadtörténelmi Közlemények 111:2 (1998)
Az 1456 és 1464 közt eltelt nyolc esztendőben II. Mehmed szultán (1451-1481) birodalma egyesített hadai élén nem kevesebb mint négy alkalommal vonult a Magyarország határaival szembe vetett észak-balkáni hadszíntérre. 1456-ban sikertelenül ostromolta Nándorfehérvár várát, a magyar határvédelem kulcspontját. 1459-ben – Vég-Szendrő (Smederevo) elfoglalásával – végleg bekebelezte Szerbia maradványait. 1463-ban lerohanta és elfoglalta Boszniát. 1464-ben ismét Boszniába tört, hogy visszaszerezze azokat a bosnyák várakat, amelyeket elvonulása után Mátyás király hadai elfoglaltak. A szultáni sereg azonban nem boldogult a természettől és a magyar csapatoktól egyaránt jól védett Jajcával, s 1464 augusztusában visszaindult a székváros, az 1453-ban elfoglalt Konstantinápoly felé.2
2 Barta Gábor: Nándorfehérvár, 1456. Budapest, 1985.; John V. A. Fine, Jr.: The Late Medieval Balkans. A Critical Survey from the Late Twelfth Century to the Ottoman Conquest. Ann Arbor, 1990.4 568-590. o.; Colin Imber: The Ottoman Empire. 1300-1481. Istanbul, 1990. 166-188. o.
A kortársak közül nyilván nagyon kevesen gondolták, hogy – amennyiben eltekintünk a Vég-Szendrő felmentését célzó 1476. évi téli „villámhadjárattól” – ötvenhét esztendőnek kell majd eltelnie, míg szultán vezette török sereg (1521-ben) újra megjelenik ezen a hadszíntéren, s újabb ötnek addig, amíg a szultáni és a magyar királyi sereg (1526-ban) ismét megütközik egymással. De nyilván kevesen gondoltak arra is, hogy a kor európai emberének vágyálma: az összes keresztény hatalom összefogása két és negyed századra átkerül a vágyálmok világába, s törökellenes együttműködésük a Hunyadi János balkáni háborúiéhoz hasonló korlátozott formában is csak 1683-ban valósul meg ismét. Pedig azt, hogy a török-magyar háborúskodás menetében 1463 és 1521 között csaknem hatvan éves állóháborús szakasz következett be, nem a vakvéletlen játéka, hanem a szemben álló erők viszonylagos kiegyensúlyozottsága okozta.3
3 V. ö. Szakály Ferenc: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365-1526). In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. (Szerk.: Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc) Budapest, 1986. 42-49. o. = Phases of Turco–Hungarian Warfare Before the Battle of Mohács (1365-1526). Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 33 (1979) 67-85. o.
310Hunyadi sorozatos balkáni támadásai (1443, 1444, 1448) után a magyar királyi seregek csak elvétve hatoltak be az Oszmán Birodalomba, s akkor sem azzal a szándékkal, hogy – mint egykor Hunyadi tervezte – ott kényszerítsék döntő viadalra a szultáni hadakat. S ha a szultán maga is kiindult székvárosából, a magyar védelem erői siker reményében már csak az ország határán mérkőzhettek meg vele. Az a rugalmasság azonban, amellyel Mátyás hadai II. Mehmed 1463-as boszniai foglalásaira válaszoltak, megmutatta, hogy a Magyar Királyság még jelentős erőtartalékokkal rendelkezik a védekezéshez és a korlátozott célú támadásokhoz, vagyis még mindig veszélyes ellenfél.4
4 V. ö. Rázsó Gyula: Mátyás király török politikája. Hadtörténelmi Közlemények 88 (1975) 303-348. o. = Hunyadi Mátyás (Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára). (Szerk.: Rázsó Gyula, V. Molnár László). Budapest, 1990. 149-200. o.; uő: Mátyás hadászati tervei és a realitás. Hadtörténelmi Közlemények 103 (1990) 1-30. o.; Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás, 1440-1711. Budapest, 1990. (Magyarok Európában II.) 56-59., 68-69. o.
Részben ez az erő és határozottság, részben a Velencével fennálló ellentétek késztették Mehmed szultánt arra, hogy a következő két évtizedben másfajta politikát kövessen a Balkánon, mint uralkodása kezdetén. 1453 után nyilvánvalóvá vált számára, hogy Bizánc örökségét nem tudja maradéktalanul birtokba venni mindaddig, amíg a térség két legerősebb hatalma, Magyarország és Velence megőrzi balkáni befolyását. E befolyás megszüntetését – lobbanékony természetének megfelelően – a vetélytársak gyors katonai legyőzésével kívánta megoldani. Látván azonban e kísérlet csaknem egy évtizedes eredménytelenségét, taktikát változtatott. Feladta a „mindent egy csapásra” elvet, igyekezett elkerülni, hogy egyidejűleg háborúzzék velük: ehelyett sorra felszámolta a helyi balkáni hatalmi központokat. Ahol pedig erre (a távolság, ellátási problémák stb. miatt) még nem érett meg a helyzet, ott vazallusságra és adófizetésre kényszerítette a korábban magyar és velencei (néhol genovai) függésben élő, vagy velük együttműködő államokat (a Havasalföldet, Moldvát, a Krími Kánságot, illetve az egész Fekete-tenger vidékét). Így Mehmed uralkodása vége felé megvalósította tervét: a Magyar Királyság lényegében a Száva – Al-Duna vonalára szorult vissza, a korábbi ütköző vagy vazallus államok – az egykori Szerbia Nándorfehérvár környéki csücskét és Bosznia északi részét leszámítva - oszmán uralom, vagy befolyás alá kerültek. Velence elveszítette keleti tengeri útvonalának néhány rendkívül fontos támaszpontját, a Balkán-félsziget nyugati és déli szegélyén lévő birtokai pedig alaposan összezsugorodtak, nem is beszélve arról, hogy a Fekete-tenger oszmán beltengerré változott. Ezek után nem meglepő, hogy a világuralomról ábrándozó Mehmed 1480 táján már a korabeli világgazdasági centrum, a Földközi-tenger keleti medencéje és Itália megszerzését tervezgette.5 (Halála után az oszmán terjeszkedés átmenetileg lelassult, de a szultánok I. Szülejmánig [1520-1566] lényegében a Hódító Mehmed által meghatározott prioritások szerint politizáltak és hadakoztak.) Nemcsak az 1456-ban elszenvedett kudarc, hanem ez a politika is okozta, hogy Magyarországot hosszú évtizedekig nem kereste fel szultánok által vezetett birodalmi hadsereg.
5 Halil Inalcik: Mehmed II. In: Islâm Ansiklopedisi. 7. cilt. Istanbul, 1993 (reprint). 506-535. o., főleg 520-523., 527-531. o.; uő: The Ottoman Empire. The Classical Age 1300-1600. London, 1973. 26-29., 129-133. o.; Franz Babinger: Mehmed der Eroberer und seine Zeit. Weltenstürmer einer Zeitenwende. München, 1959.2 161. o. skk, 406. o. skk.; Salâhattin Tansel: Osmanli kaynaklarina göre Fatih Sultan Mehmed’in siyasî ve askerî faaliyeti. Ankara, 1985.2 (T. C. Atatürk Kültür, Dil ve Tarih Yüksek Kurumu, Türk Tarih Kurumu Yayinlari VII/34a.) 113-229., 271-279. o.
311Mindez persze közel sem jelenti azt, hogy a hosszan elnyúló török-magyar határvonal mentén békés eseménytelenségben folyt volna az élet. Éppen ellenkezőleg: az utolsó nyílt háborús periódusban kialakult helyzet állandó helyi összecsapások közepette maradt meg lényegében változatlannak. A szemben álló felek ezekkel az összecsapásokkal puhatolták egymás erejét, s ezekben az összecsapásokban ismét és ismét bebizonyosodott, hogy az erőegyensúly továbbra is fennáll, és a helyzet még nem érett meg nagyobb – a status quot alapjaiban megváltoztatni kívánó – vállalkozásokra. Ezekben – a „békeidőszakokban” is szinte évről évre ismétlődő – összecsapásokban a két, egymással szemben álló határvédelmi szervezetnek jutott a főszerep, amelynek katonasága offenzív és defenzív feladatokat egyaránt ellátott.
A török hódítók a megszállt balkáni országok (Bulgária, Szerbia és Bosznia) uralkodó osztályával szemben eltérő módszert alkalmaztak. Azokat, akik hajlandók voltak együttműködni, szolgálatukba fogadták (és ilyenkor többnyire timár-birtokokkal jutalmazták), a többieket pedig vagy felszámolták, vagy elűzték. (Közülük sokan éppen Magyarországon kerestek és találtak menedéket, s vettek részt, immár magyar alattvalóként, a törökellenes harcokban.) Felszámolták az elbukott államok közigazgatási, jogi és katonai intézményrendszerét, területüket pedig – többé-kevésbé megtartva a korábbi beosztást – szandzsákokra osztották.6 S természetesen újra osztották a birtokokat is: az újonnan megszállt terület egy – változó – része rendszerint kincstári kezelésben maradt (ezek voltak a hász-birtokok), a többit pedig szolgálati (más szóval: javadalom-) birtoknak (timár) adták ki. Ez utóbbiak haszonélvezői – a szpáhik és záimok – parancsnokaik felszólítására kötelesek voltak késedelem nélkül hadba vonulni és jövedelmük nagysága szerint meghatározott számú katonát állítani.7
6 Hegyi Klára: A törökök berendezkedése meghódított országaikban. Történelmi Szemle 24 (1981) 392-404. o.; uő: Török berendezkedés a meghódított országokban. Világtörténet 1983/2, 19-41. o.; Histoire de l’Empire Ottoman. (Sous la direction de Robert Mantran) Paris, 1989. 287-296. o.
7 Nicoarã Beldiceanu: Le timar dans l’État ottoman (début XIVe – début XVIe siecle). Wiesbaden, 1980. A timárnál nagyobb és a magas rangú hivatalnokok és katonák hász-birtokainál általában (de nem mindig) kisebb javadalmakra a XV. század második felében kezdték használni a ziámet szót. L.: Káldy-Nagy Gyula: A török állam hadseregének kialakulása I. Szulejmán korára. In: Mohács. Tanulmányok, i. m. 170. o. A ziámet-birtokok funkcióhoz kötött jellegéről l. Géza Dávid: Assigning a Zi’amet in the 16th Century: Revenue Limits and Office-Holding. In: Armagan. Festschrift für A. Tietze. (Hrg. von Ingeborg Baldauf und Suraiya Faroqhi unter Mitwirkung von Rudolf Veselý) Praha, 1994. 47-57. o.
A Magyarországgal határos északi török hódoltság „csontvázrendszerét” azok a boszniai és szerbiai várak alkották, amelyeknek sűrűsége és őrségszáma, a közös határhoz közeledvén, egyre növekedett,. A török várak őrsége ebben az időszakban különböző gyalogos egységekből (azabokból, janicsárokból, müsztahfizokból, számszeríjászokból, fegyverkovácsokból, hajóácsokból és más kézművesekből), tüzérekből, valamint reguláris és hol hivatásos, hol katona-paraszti státuszú lovas kontingensekből állott. Az előbbiek közé tartoztak a fáriszok, más néven beslük, az utóbbiakhoz a martalócok és olykor a főleg pásztorkodó vlachok közül kiállított vojnukok. A török naszádos egységek kikötőhelyei a végvárak alatti folyószakaszokon (pl. a Maricán Krusevácnál és a Dunán Galambócnál) voltak.8
8 Hazim Šabanović: Vojno uredjenje Bosne od 1463. do kraja XVI stoljeća. Godišnjak društva istoričara Bosne i Hercegovine 11 (1960) 173-223. o.; Olga Zirojević: Tursko vojno uredjenje u Srbiji (1459-1683). Beograd, 1974. (Istorijski Institut 18.); Milan Vasić: Martolosi u jugoslovenskim zemljama pod turskom vladavinom. Sarajevo, 1967.
312Bár a nagyobb várakban rendkívül nagy számú katonaság állomásozott (egy 1488. évi összeírás szerint Vég-Szendrőn pl. 1690 fő),9 belőlük természetesen nem tellettek volna ki azok a némelykor 10-15 000-es portyák, amelyek időről időre elözönlötték a Magyar Királyság határ menti területeit. A tömeget azok az eredetileg félreguláris, esetleg adókedvezménnyel, esetleg csak zsákmányolási lehetőséggel jutalmazott csapatok, vagy önkéntesek adták, akiknek szolgálatait az oszmán hadvezetés többnyire csak hadjáratok alkalmából vette igénybe. Közülük különösen az akindzsik tettek szert félelmetes hírnévre, mivel hihetetlen gyorsan pusztították-gyújtogatták végig a célba vett területet.
9 O. Zirojević: i. m. 143. o.
Amint azt Magyarországi György és Konsztantin Mihajlovics beszámolóiból tudjuk (ők hagyták ránk a legjobb leírásokat a XV. század közepi Oszmán Birodalomról), kezdetben az akindzsik javarészt olyan, pásztorkodó életmódot folytató ruméliai törökök voltak, akik bizonyos adók alól mentesültek.10 Mindnyájan fizetség nélkül, csupán kedvezményeik fejében és persze a zsákmány reményében vettek részt a hadjáratokban, hogy a rablott holmikkal és foglyokkal űzött kereskedésből egészítsék ki jövedelmüket. A XV. század közepe után azonban mindinkább elenyészett az akindzsi-életmód és -státusz nomád és önkéntes jellege. Az állam fokozatosan állandó lakóhelyhez kötötte, telkekre ültette és földművelésre kényszerítette őket, illetve soraikat egyre nagyobb arányban töltötte fel eredetileg rája (= adóköteles alattvaló) állapotú katonákkal. A genovai Iacopo de Promontorio de Campis 1475 körül keletkezett leírásából kiderül, hogy ez a folyamat az 1470-es évek közepére már jócskán előre haladt; közlései alapján az akindzsikat inkább katonaparasztoknak kell tekintenünk, akik békeidőben ökreikkel földet műveltek, és a tized, illetve néhány más adó alól felmentést kaptak.11 Mindezek folytán az akindzsikat ekkor már nincs jogalapunk „irreguláris”, kivált nem „önkéntes” katonaságnak minősíteni. Annál kevésbé, mert részletes nyilvántartások készültek róluk, pontos előírások szabályozták szolgálatuk mibenlétét, az utánpótlás módját, s azt, hogy miképpen kell osztozniuk a zsákmányon az állammal és saját elöljáróikkal stb.12
10 Georgius de Hungaria: Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról 1438-58. (Fordította: Kenéz Győző) In: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. (Közreadja: Tardy Lajos) Budapest, 1977. 64-66. o.; Konstantin Mihajlović: Memoirs of a Janissary. (Translated by Benjamin Stolz, historical commentary and notes by Svat Soucek) Ann Arbor, 1975. 176-182. o.
11 Franz Babinger: Die Aufzeichnungen des Genuesen Iacopo de Promontorio de Campis über den Osmanenstaat um 1475. München, 1957. (Sitzungsberichte der Bayerischen Akademie der Wissenschaften, Phil.–Hist. Klasse, 8.) 60-61. o.
12 Irene Beldiceanu-Steinherr: En marge d’un acte concernant le pengyek et les aqingi. Revue des Études Islamiques 37 (1969) 26-28., 35-43. o.; Fodor Pál: Adatok a magyarországi török rabszedésről. Hadtörténelmi Közlemények 109 (1996) 133-142. o.
A ruméliai akindzsik (akik között a század második felében keresztényeket is találunk) ekkoriban jól elhatárolható körzetekben összpontosultak, s az egyes „seregleteket” parancsnokaikról, az akindzsi bégekről nevezték el. A legjelentősebb csoportok a következők voltak: a Mihállu (Nikápoly, Plevna, Szófia és Smederevo vidékén), a Turahanlu (a Moreai félszigeten), az Evrenosz-féle (Albánia, Dalmácia táján) és a Malkocs-féle (Bosznia, illetve időnként az Al-Duna vidékén, pl. Szilisztránál állomásozó) akindzsik. A névadó családok többsége valamelyik „birodalomalapító” hőstől származott, s részint ezért, részint az oszmán hódításban játszott kiemelkedő szerepe miatt rendkívül nagy hatalomra tett szert. Az akindzsi bégek tisztüket apáról fiúra örökítették; egyszersmind 313„határbégek” (törökül: udzs begleri), vagyis határmenti szandzsákok vezetői is voltak, s e minőségükben rendszerint őket nevezték ki a legfontosabb itteni végvárak parancsnokaivá. Rabszolgák és magánkatonák ezreivel rendelkeztek, hatalmas magánbirtokokat szereztek (melyeket aztán vallási alapítványokba, vakifokba mentettek át), saját hatáskörükben timár-birtokokat adományoztak, olykor maguknak szedhették be az állami (dzsizje-) adót stb. Megfelelő katonai háttérrel rendelkezvén és a szultáni udvartól távol élvén, valóságos kiskirályokká nőtték ki magukat.13 A központi hatalom – főleg a századelő válságos időszakában mutatott engedetlenségük miatt – egyik legfontosabb feladatának tartotta az udzs bégek hatalmának visszaszorítását; az akindzsi-rendszer fent jelzett átszervezése, a központi ellenőrzés kiterjesztése bizonyára ezt a célt is szolgálta. Valószínűsíthető (de adatokkal egyelőre kevéssé igazolható), hogy a század közepe táján a Porta valamiféle főparancsnokot ültetett az akindzsi bégek nyakára, aki gondoskodott a szultáni utasítások végrehajtásáról, engedélyezte a beütéseket, s aki alkalomadtán maga állt a rabló seregek élére.14
13 M. Tayyib Gökbilgin: Mihal-ogullari. In: Islâm Ansiklopedisi. 8. cilt. Istanbul, 1979.3 285-292. o.; I. Hakki Uzunçarºili: Evrenos. In: Islâm Ansiklopedisi. 4. cilt. Istanbul, 1988 (reprint). 415-418. o.; Franz Babinger: Turahan Bey. In: Islâm Ansiklopedisi. 12/2. cilt. Istanbul, 1988. 104-106. o.; I. Beldiceanu-Steinherr: i. m. 28-32. o.; Halil Inalcik: The Rise of the Ottoman Empire. In: A History of the Ottoman Empire to 1730. (Edited by M. A. Cook) Cambridge-London-New York-Melbourne, 1976. 31-34., 36-37. o.
14 V. ö. Agâh Sirri Levend: Gazavat-nameler ve Mihaloglu Ali Bey’in Gazavat-namesi. Ankara, 1956. (Türk Tarih Kurumu Yayinlarindan XI/8.) 263-264., 270., 277., 286. o.
Az 1470-es években a magyarországi beütések zömét a Mihál-fiak (Mihál-ogullari) és Malkocs-fiak (Malkocs-ogullari) szervezték és vezették. A Mihál-fiak közül ekkoriban két fivér tűnt ki aktivitásával és tehetségével: Ali bég és Iszkender bég. Ali az 1462. évi havaselvi hadjárattól kezdve a századfordulóig állandó szereplője a török-magyar összecsapásoknak. Iszkenderről jóval kevesebbet tudunk, de gyakran bukkan fel Ali oldalán (mint a kenyérmezei ütközetben is), hogy aztán a 80-as évek második felében többnyire Délkelet-Anatóliában tartózkodjék. Ali bég – megszakításokkal – tizenkilenc esztendeig volt a vég-szendrői, hétig éven át pedig a vidini szandzsák parancsnoka. Rendkívüli hírnév övezte, aminek ékes bizonysága, hogy ő a főszereplője annak a verses gazavátnáménak (szó szerint: „hitharcok könyvének”) is, amelyet egy Szúzi Cselebi nevű poéta hagyott ránk a XVI. század elejéről, s amelynek egyik fejezete Szilágyi Mihály 1461. évi, Nádorfehérvár alatti tőrbe csalásának és elfogatásának történetét meséli el. (Ennek jutalmaként nyerte el Ali a vidini szandzsákbégséget.) Egyik legnagyobb haditette az a magyarországi betörés volt, amelynek során az oszmán csapatok Nagyváradot is feldúlták (1474).15
15 M. T. Gökbilgin: Mihal-ogullari, i. m. 285-292. o.; A. S. Levend: Gazavat-nameler, 187-195. o.; Olga Ziroyević: Der Sandschakbey von Smederevo Ali-Bey Mihaloglu. In: VII. Türk Tarih Kongresi. Ankara: 25-29 Eylül 1970. Kongreye sunulan bildiriler. II. cilt. Ankara, 1973. (Türk Tarih Kurumu Yayinlarindan IX/7a.) 567-577. o.
A Malkocs család zászlaját ekkoriban Báli bég emelte magasba. Ő is az 1462. évi havasalföldi hadjárat résztvevői között bukkan fel először, hogy azután szem előtt maradjon egészen a XVI. század elejéig. Ez idő alatt egyebek között a boszniai, a vég-szendrői és a szilisztrai szandzsák élén is állott, és sok közös vállalkozást szervezett a Mihál-oglukkal. 314Így pl. a kenyérmezei ütközet előtti évben (1478) együttes erővel borítottak lángba és vérbe velencei és karintiai területeket.16
16 Franz Babinger: Beiträge zur Geschichte des Geschlechtes der Malkoč-oghlu’s. In: uő: Aufsätze und Abhandlungen zur Geschichte Südosteuropas und der Levante. I. München, 1962. 355-369. o.; O. Zirojević: Tursko vojno, i. m. 261. o.; uő: Die türkisch-ungarischen Kriege, Zusammenstöße und Streifzüge (1459-1526). In: Habsburgisch-osmanische Beziehungen. Wien, 26-30. September 1983. Colloque sous le patronage du Comité international des études pré-ottomanes et ottomanes. (Hrsg. von Andreas Tietze) Wien, 1985. (Beihefte zur Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes 13.) 1-15. o.
A határvidéken felnőtt és ott szolgálatot teljesítő Mihál- és Malkocs-ogluk a végvári harcmód minden csínját-binját ismerték. Ezért akkor is kikérték tanácsaikat és számítottak részvételükre, ha történetesen nem ők töltötték be a vég-szendrői vagy a bosznaszeráji (szarajevói) bég posztját. Hivatalosan ugyanis e kettő feladata volt a Magyar- és Horvátország (meg néha a havaselvi és moldvai fejedelemségek) ellen intézett támadások szervezése és vezetése. Ezekre, úgy tűnik, rendszerint csak tartományuk gyorsan mozgó csapatait (a szpáhikat, az akindzsikat meg a lovas önkénteseket) vitték magukkal, míg a gyalogságot a várak őrzésére hagyták vissza.
Az Oszmán Birodalom határain őrködő magyar-horvát végvárrendszer alapjait Zsigmond király vetette meg, aki hosszú uralkodása idején egységes védelmi szervezetet alakított ki az Al-Duna mentén elhelyezkedő királyi várakból, majd 1427-ben, dinasztikus szerződés révén, Lazarevics István szerb fejedelemtől megszerezte a vidék legerősebb várát, Nándorfehérvárt (ma: Belgrád), a szerb fejedelemség egykori székhelyét is.17 A végvárrendszer kiteljesítése Mátyás király nevéhez fűződik, aki a legerősebb bosnyák várak (különösen Jajca) és Szabács megszerzésével (1463, 1476) erős védelmi vonalat vont a különösen sokat veszélyeztetett Horvátország elé. (A magyar végvárrendszer időlegesen Hercegovina egy részére is kiterjedt.) Látható: a Magyar Királyság valósággal pajzsként emelte országa elé azokat a peremvidékeket, amelyeket az elbukott balkáni államok testéből a törökök elől megkaparintott.
17 Rázsó Gyula: A Zsigmond-kori Magyarország és a török veszély (1393-1437). Hadtörténelmi Közlemények 20 (1973) 431-440. o.; Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon. Budapest, 1984. 102-132. o.; Engel Pál: Ozorai Pipo. In: Ozorai Pipo emlékezete. (Szerk.: Vadas Ferenc) Szekszárd, 1987. (Múzeumi füzetek) 67-79. o.; uő: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387-1437). Századok 128 (1994) 281-283. o.
Bár sok még a tennivaló, az elmúlt évtizedek történetírása átfogó képet rajzolt a XV. századi magyar határvédelmi szervezetről.18 Ezért itt csak a témánk szempontjából fontos részletekre térünk ki. Mindenekelőtt arra, hogy az ország keleti tartományában, az 1420 óta oly sokszor támadott Erdélyben nem alakult ki olyan egységes végvárrendszer, mint a királyság más részeinek határán, hiszen azt a Kárpátok hegyvonulata is védte. Erdély védelme az ott élő kiváltságolt népelemek (a szászok és a székelyek) önvédelmi harcán és az erdélyi vajda (egyben székelyispán) mozgó kontingensein alapult. (Egyfajta erősségrendszer persze itt is kialakult, pl. a kerített szász városokból; miután a törökök több ízben 315felprédálták őket, sorban erős falakkal vették körül magukat.19) Erdély védelmi szervezete azért alakult ilyen sajátosan, mert ennek az országrésznek nem volt közvetlen határa a törökkel, közéjük ékelődött két, Budán magyar, Isztambulban török hűbéresnek tekintett vajdaság: Havasalföld és Moldva. (Az utóbbi feletti felügyeletre időnként Lengyelország is igényt formált.) Bár a vajdaságok a töröknek is adót fizettek, s a havasalföldi vajdák rendre-sorra részt vettek a törökök erdélyi betöréseiben, egyszerűen földrajzi fekvésüknél fogva bizonyos fokig mégis fékezték a török támadásokat. Amikor magyar erőfölényt éreztek, fegyverrel is szembeszálltak a törökökkel, de felvonulásukról rendszerint akkor is értesítették az erdélyieket, ha a betörőknek nem tudtak (vagy nem akartak) ellenállni. A törökök havasalföldi átvonulása általában is időt és lehetőséget biztosított az erdélyi vajdáknak, hogy a tartomány védelmére felkészüljenek.20
18 Szakály Ferenc: A mohácsi csata. Budapest, 1975. 50-58. o.; Ferenc Szakály: The Hungarian-Croatian Border Defense System and its Collapse. In: From Hunyadi to Rákóczi. War and Society in Late Medieval and Early Modern Hungary. (Edited by János M. Bak – Béla K. Király) Brooklyn, 1982. (War and Society in Eastern Central Europe, 3; Eastern European Monographs, 104.) 141-158. o.; Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig. Történelmi Szemle 38 (1996) 166-171. o. Az időlegesen magyar birtokba került hercegovinai várakról: Thallóczy Lajos: Bosnyák és szerb élet- s nemzedékrajzi tanulmányok. Budapest, 1909. Az általunk ismert délszláv irodalomból: Vasko Simoniti: Vojaška organizacija na Slovenskem v 16. stoletju. Ljubjana, 1984.
19 Gustav Gündisch: Siebenbürgen in der Türkenabwehr 1395-1526. Revue Roumaine d’Histoire 13 (1974) 315-443. o.; uő: Die Türkeneinfälle in Siebenbürgen bis zur Mitte des 15. Jahrhunderts. Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 2 (197) 393. o. skk.
20 Elekes Lajos: A magyar-román viszony a Hunyadiak korában. In: Mátyás király (Emlékkönyv születésének ötszázéves fordulójára). I-II. (Szerkesztette [mások segítségével] Lukinich Imre) Budapest, é. n. [1938] 170-228. o.; a havasalföldi dilemma axiómaszerű megfogalmazása: 205. o.
A védelem súlypontozásáról, költségeiről és irányítóinak személyéről természetesen a király és a kormányzat rendelkezett, s így a végvárak és a mozgó elemek egységes rendszer részeinek tekinthetők. Valójában azonban ez a 600 kilométernél is hosszabb, mélységében erősen tagolt védelmi vonal két egymástól független, sőt, meglehetősen elszigetelt egységre hullott szét. A bosnyák-horvát végvidék ügyeiért a horvát-dalmát-szlavón bán felelt, a centrum és a keleti szárny irányítása rendszerint a macsói bán, a temesi ispán, majd az Alsó Részek főkapitánya (ez utóbbi két tisztet 1479-től egyazon személy viselte) feladata volt. A két különálló zóna fegyveres erői egymáson a nagy távolság miatt alig-alig segíthettek, s erre nem is igen tettek kísérletet. Támadás esetén viszont, nyilván központi kezdeményezésre, igyekeztek összehangolni tevékenységüket. A végvárrendszert tovább tagolta, hogy a nagyobb várak (pl. Jajca, Szrebernik, Nádorfehérvár, Szörény) parancsnokai – őket is bánoknak nevezték – segítették és irányították a környékbeli kisebb várak tevékenységét is.21
21 Gyakran a végeken állomásoztatták azon bandériumtartó urak – főként az egyháziak – csapatait is, akiknek birtokai az ország védettebb részein feküdtek. Kubinyi András: Az egyház szerepe az országos politikában és a honvédelemben a középkor végén. In: Egyházak a változó világban. (A Nemzetközi Egyháztörténet konferencia előadásai. Esztergom, 1991. május 29-31.) (Szerk.: Bárdos István és Beke Margit) H. és é. n. 23. o.; Kubinyi András: Mozgósítási és hadseregellátási problémák Mátyás alatt. Hadtörténelmi Közlemények 103 (1990) 69-71. o.
A védelem ügyéért felelős bánok és temesi ispánok igen kiterjedt hatalommal rendelkeztek. A macsói bán rendszerint egyszersmind Szerém, Valkó, Bács, Bodrog, Baranya, Tolna és Somogy ispáni tisztét is megkapta, a temesi ispán pedig fokozatosan felügyelete alá vonta a dél-tiszántúli, a Dél-Duna–Tisza közi, sőt némelykor – amikor egyben az Alsó Részek főkapitánya is volt – a Dráva és a Száva közi vármegyék egy részét is. (1498-ban pl. Pozsega, Valkó, Szerém, Bács, Csongrád, Csanád, Torontál, Arad, Békés és Temes vármegye tartozott alája.) Így aztán ezek a végvidéki főtisztek közvetlenül rendelkeztek a magyar határ mögötti területek katonai és anyagi erőforrásaival is.22
22 Erről az erőkombinációról: Kubinyi András: A megyésispánságok 1490-ben és Corvin János trónörökösödésének problémái (Adatok a veszprémi püspök örökös főispánsági joga felfüggesztéséhez). A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16 (1982) 174-175. o.; térkép: 172. o.; Fenyvesi László: Magyar-török kapcsolatok Mátyás király haláláig. Hadtörténelmi Közlemények 103 (1990) 80. o.; uő: A temesközi-szörénységi végvárvidék funkcióváltozásai (1365-1718). In: Végvárak és régiók a XVI–XVII. században. (Szerk.: Petercsák Tivadar és Szabó Jolán) Eger, 1993. (Studia Agriensia 16.) 242-245. o. A magyar országgyűlések közmunkára rendelték a végvárak közti megyék lakosságát: Kubinyi A.: Mozgósítási és hadseregellátási problémák, i. m. 70. o.
316Szemben a közkeletű felfogással, a magyar, illetve a török határvédelmi szervezet nem úgy látta el feladatát, hogy a maga vonalán megállította az ellenséges támadást s megvédelmezte a mögötte levő terület lakosságát. Ellenkezőleg: a gyorsan mozgó magyar-horvát portyázók rendkívül gyakran behatoltak az ellenséges területre. Mivel a török oldalról is így jártak el, a küzdelem általában nem a támadások elhárításával, hanem azok viszonzásával folyt. Ezzel igyekeztek a törökök a magyarokat s a magyarok a törököket saját vonalukhoz szögezni s a másik erejét a terület (a lakosság és az anyagi javak) pusztításával gyengíteni.
A török és a magyar végvárvonalak mentén és mögött folyó állóháború e jellegzetes vonásait jól illusztrálja az az 1479-1482-es összecsapássorozat, amelynek fordulópontját a kenyérmezei csata jelzi. Már 1479 kora tavaszán erős török hadmozgást jeleztek Erdély délkeleti kapuja, Havasalföld felől. A brassóiak – rendes, nem indokolatlan szokásuk szerint – már áprilisban attól tartottak, hogy a Havasalföldön állomásozó török csapatok a Szászföldet veszik célba, ám azok ezúttal – Þepeluº havaselvi vajda állítása szerint az ő ösztönzésére – nem a magyar területek, hanem Moldva felé haladtak tovább.23 A királyi udvarban – nyilván a kiválóan működő magyar hírszolgálat ezúttal nem egészen pontos helyzetértékelése alapján24 – még ennél is nagyobb veszélyt gyanítottak. Abból, hogy a magyar határvédelem keleti szárnyának két pontján, lényegében egyidejűleg, szokatlan változtatásokat hajtottak végre, egyenest arra kell következtetnünk, hogy nem erőpuhatoló portyára gondoltak, hanem valami jóval nagyobb szabású vállalkozástól féltek.
23 G. Gündisch: Siebenbürgen in der Türkenabwehr, i. m. 434. o.
24 A korabeli információszerzéshez l. Kubinyi András: A szávaszentdemeter-nagyolaszi győzelem 1523-ban. Adatok Mohács előzményéhez. Hadtörténelmi Közlemények 25 (1978) 207-209. o.
Aligha lehet ugyanis véletlen egybeesés, hogy az Alsó Részek Főkapitányságának létrehozása – vagyis: Kinizsi Pál temesi ispán befolyási övezetének említett nagyfokú kiterjesztése – nagyjában-egészében egybeesik az új erdélyi vajda kinevezésével. Kinizsi új címével először Mátyás király 1479. október 22-i levelében találkozunk (adiuncto secum Paulo Kinisi generali capitaneo inferiorum partium huius regni).25 Mivel egy 1479. július 11-én, a meglehetősen távoli (Kőrös megyei) Garignicán kelt végrendelet26 – amelynek számunkra felettébb érdekes részleteire alább még visszatérünk – nem látszik tudni Kinizsi rangemeléséről, jóllehet a végrendelkező valamilyen módon kötődött hozzá,27 az új szervezeti formát valamikor július vége és október 13. között – de az sem kizárt, hogy korábban – hozták létre.28
25 Fraknói Vilmos: Mátyás király levelei. Külügyi Osztály I. 1458-1479. Budapest, 1893. 449-450. o. Nr. 303.; magyarul: Magyar humanisták levelei, XV-XVI. század. (Közreadja: V. Kovács Sándor) Budapest, 1971. 250-251. o.; Magyar diplomácziai emlékek Mátyás király korából. (Szerk.: Nagy Iván és Nyáry Albert) II. k. Budapest, 1877. (Monumenta Hungariae Historica IV/1.) 395. o.; magyarul: Mátyás király levelei 1460-1490. (Válogatta, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta: V. Kovács Sándor) Budapest, 1966. 91. o.
26 Magyar Országos Levéltár (MOL) DL 45 390.
27 V. ö. alább a 318. sz.oldallal.
28 Kinizsi legközelebbi kiadványa kapitányi minőségében: MOL DL 56 091. (1479. dec. 12.) V. ö. Kubinyi A.: A megyésispánságok, i. m. 175. o. Kinizsi kinevezését tévesen 1481-re datálta Szakály F.: Mohácsi csata, i. m. 55. o.; Fenyvesi L. (a 21. jegyzetben idézett tanulmányaiban) 1479 tavaszára teszi a változást, de sajátságos forráskezelése folytán nem derül ki, mire alapozza állítását. (Ami ettől még lehet helytálló.) Kinizsiről l. még: Joan Haþegan: Pavel Chinezul în lupta antiotomana. Anni 1479-1482. Ziridava 10 (1978) 197-208. o.
317Nyilván nem csak minket, hanem a kortársakat is meglepte, hogy az e minőségében utoljára április 10-én szereplő vingárti Geréb Péter29 helyére nem kisebb úr, mint a felfuvalkodottságáról ismert30 Báthori István országbíró érkezett vajdaként az erdélyi végvidékre.31 (Ebből annyi feltétlenül kiolvasható, hogy az uralkodó az Erdélyre leselkedő veszélyekhez mérve nem ítélte elégséges súlyúnak Gerébet – egyébként szegről-végről rokonát32 –, s mindenképpen meg akart szabadulni tőle.) Egyelőre nem tudhatni, hogy az udvar akarta-e időlegesen eltávolítani Báthorit, vagy – dacára annak, hogy az országbírói és erdélyi vajdai tisztség összevonására addig még egyáltalán nem (utóbb is csak egy ízben) volt példa33 –, egyelőre felderíthetetlen oknál fogva, Báthori ragaszkodott ehhez a méltósághoz (is). Ő ugyan nem rendelkezett Kinizsi Páléhoz fogható katonai tapasztalatokkal,34 de az Erdélybe rendelt királyi csapatok főparancsnokaként (supremus capitaneus gentium regalium in partibus Transsilvanis) már 1476 őszén megfordult ezen, az egyelőre csak potenciális hadszíntéren.35 Annyira tehát már ismerte a helyi adottságokat és körülményeket, hogy az erdélyi tisztet elvállalhassa.
29 Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen VII. 1474-1486. (Herausgegeben von Gustav Gündisch, Herta Gündisch, Konrad G. Gündisch und Gernot Nussbächer) Bukarest, 1991. 208-209. o. Nr. 4300. Alvajdájáról, Kendi Antalról 1479. márc. 13-án hallunk utoljára: MOL DL 26 806.
30 Később már vajdának és királynak képzelte magát tartományában, s állítólag kijelentette: két feje legyen annak, aki Budán rá panaszkodik, értsd: hogy miután az egyiket elvesztette, feltehesse a másikat. Mályusz Elemér: A magyar társadalom a Hunyadiak korában (A hűbériség és rendiség problémája). In: Mátyás király emlékkönyv. (Szerkesztette [mások közreműködésével] Lukinich Imre) Budapest, é. n. [1938] 387. o.
31 Megjegyzendő, hogy Báthori már márc. 9-én is Erdélyben, közelebbről Kolozsvárt volt: magát csak „iudex curie”-nak titulálva igazított el egy Nagyszeben és Drágfi Miklós közti jogviszályt. Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli Losonczi Bánffy család történetéhez. II. 1458–1526. (Szerk.: Iványi Béla) Budapest, 1928. (A Tomaj nemzetségbeli losonczi Bánffy család története) 203. o. Nr. 171. = Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen, i. m. VII. 206-207. o. Nr. 4297. Ítélkező körúton aligha lehetett, hiszen több, e környékbeli jogszolgáltatási jellegű kiadványáról nem tudunk, s ezt az egyetlent is gyűrűspecsétjével erősítette meg. A MOL állományjegyzékben 1479-re (május 9. és június 1.) datált Magyar Balázs-oklevelek, amelyek valóban erdélyi vajdának mondját őt (Df. 244 518. és 277 587), 1474-ben, ill. 1473-ban keltek.
32 Kovács Péter: Mátyás király. Budapest, 1990. 23. o.
33 Szentgyörgyi Péter viselte egyidejűleg e két méltóságot a XV-XVI. század fordulóján; az erdélyi vajdaságtól Szapolyai János „szabadította meg” 1510-ben. Kubinyi András szíves közlése.
34 Igaz viszont, hogy – mint a többi főúr – ő is kivette részét Mátyás északnyugati háborúiból, de kiemelkedő haditettéről nem tudunk. Gyalókay Jenő: Mátyás király, a hadszervező és hadvezér. In: Mátyás király emlékkönyv, i. m. 272-284. o.; Báthoriról: 273. o. (1468)
35 Brassó, 1476. október 2. Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen, i. m. VII. 114. o. Nr. 4149.
A vajdává kinevezett Báthorit május végétől fogva folyamatosan a leginkább veszélyeztetett térségben találjuk. Első, általunk ismert erdélyi oklevele május 29-én Nagyszebenben kelt, ugyanott tartózkodott július 3-án is. Augusztus 4-én Déváról, augusztus 14-én pedig Szászsebesről osztogatta parancsait.36 Májusi parancsát Balázs mesterhez, Eltra királyi villa plébánosához intézte és egy kereskedelmi jellegű privilégiumot erősített meg. Ezt leszámítva valamennyi eddig előkerült vajdai kiadványa a várható támadás elhárításával van kapcsolatban. (Mindezenközben irodája – az ott maradt országbírói 318pecsét alatt, ítélőmestere irányításával – az ő nevében folyamatosan ellátta a jogszolgáltatással kapcsolatos tennivalókat.)37
36 Uo. VII. 213-217. o. Nr. 4307., 4311., 4313. és 4315. sz. (Ezen oklevelein a már 1476-ban is használt gyűrűspecsét látható.)
37 Azon oklevelei, amelyeket irodája bocsátott ki, már arról is felismerhetők, hogy bennük a „iudex curie regie maiestatis” címet viselte, míg azok, amelyeket ő maga adott ki, a „iudex curie regie maiestatis ac vaivoda Transylvanus Siculorumque et cetera comes”-nak mondják Báthorit. Irodája kiadványaiból: május 28.: MOL DL 25 254., június 11.: 70 992., július 16.: 25 255., augusztus 20.: 10 008., szeptember 14.: 100 924., szeptember 15.: 83 448. és 83 850., szeptember 18.: 102 205. és 107 041 stb. (valamennyi Budán kelt). Báthori ítélőmestereiről: Bónis György: Jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971. 265-266. o.
Az említett 1479. július 11-i garignicai végrendeletből kiderül, hogy az uralkodó valamiféle mozgósítást is elrendelt; a hadaknak Temesvárott kellett gyülekezniök (de mandato regie maiestatis versus Themeswar ad exercitum contra thurcos per regiam maiestatem promulgatum). A mozgósítás hatálya láthatóképpen nemcsak Kinizsi Pál „megyéire” terjedt ki, hiszen Kőrös sohasem tartozott az Alsó Részek főkapitányainak felügyelete alá.38 Elképzelhető persze az is, hogy a végrendelet készítője, Pozsegai Miklós kastélyos úr azért szállt hadba, mert Kinizsi familiárisai közé tartozott. Erre utalhatna, hogy javait és családját az ő oltalmába ajánlotta, ellene szól viszont, hogy nem mondja őt dominusának, valamint, hogy Nagylucsei Orbán prépostot, a kincstartót is megnevezte tutorként (egregii domini Urbani prepositi etc. thesaurarii regie maiestatis ac magnifici Pauli comitis de Themeswar tuitionem et protectionem requisissemus [?]).39 Mindezek alapján egy, legalább a végvárvidék centrumára és keleti szárnyára kiterjedő „általános” mozgósításra gondolunk.
38 A korábbi helyzetről: Engel P.: i. m. 60-61.; uő: Magyarország világi archontológiája, 1301-1457. Budapest, 1997. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.) 11-15., 202-205. o.; különösen 15. és 204. o.
39 A 25. jegyzetben idézett helyen.
Visszatérve a törökök mozgására: a veszély áprilisban csak időlegesen múlt el Erdély fölül; júliusban újabb nagy sereg érkezett a Havasalföldre, ahonnét a hírek szerint Fogaras vidékét készült megtámadni. Erre Báthori készenlétbe helyezte a tartomány védelmi erőit s lépéseket tett az, úgymond, a várnagy-változás miatt élelmiszer nélkül és pusztán álló Törcsvár ellátása érdekében, részleges mozgósítást rendelt el, s 2 forintos hadiadót vetett ki (aligha csak Brassóra, amelynek levéltárában az oklevél fennmaradt, hanem legalább az összes szász városra).40
40 G. Gündisch: Siebenbürgen in Türkenabwehr, i. m. 434. o.; Urkundenbuch der Deutschen in Siebenbürgen, i. m. VII. 214-215. o. Nr. 4311. („quomodo castrum Therch ad praesens per remutationem castellanorum” és „officialium eiusdem castri victualibus privatum et destitutum”); 217. o. Nr. 4315. („Item stipendiariis vestris, qui sunt ex alienis natio[nibus] et partibus singulos ... duos florenos dare velitis”).
Maga Mátyás király úgy vélekedett, hogy az 1479. január 25-én, Konstantinápolyban aláírt török-velencei békeszerződés – amely tizenhat esztendős háborúskodás végére tett pontot – magyarázta a törökök Magyarország elleni vállalkozásainak megszaporodását. „Miután Velence és [III. Frigyes német-] római császár megbékéltek a törökkel – írja a kenyérmezei győzelemről a pápához intézett beszámolójában –, legkegyetlenebb ellenségünk minden gyűlölködő dühe és támadása egyedül csak ellenem és az én magyar királyságom ellen irányul.”41 Pedig a szerbiai határbégek betörései a velencei-török háború idején sem szüneteltek. Mint említettük, pl. Ali bég hadai 1474 nyarán végigdúlták a Tiszántúl déli részét, s felgyújtották és kifosztották Nagyváradot is.42 (Erre, a déli végek 319védelmének elhanyagolása címén, főúri szervezkedés támadt a Csehországban tartózkodó Mátyás ellen, amely rövid, de súlyos kormányzati-politikai válsághoz vezetett.) A porta urai azonban óvakodtak attól, hogy Mátyással ujjat húzzanak, és ezzel egy kétfrontos európai háború veszélyét idézzék magukra.
41 Fraknói V.: i. m. I. 449-450. o. Nr. 303. = Magyar humanisták levelei, i. m. 251. o.
42 A. S. Levend: Gazavat-nameler, i. m. 191. o.; M. T. Gökbilgin: Mihal-ogullari, i. m. 287. o.; S. Tansel: Fatih Sultan Mehmed’in, i. m. 185-186. o. Török csapatoknak az ideig kevésszer sikerült ilyen mélyen behatolniuk Magyarországra. Ezekről l. Aurel Decei: Deux documents turcs concernant les expéditions des sultans Bayazid Ier et Murad II dans les Pays Roumains. Revue Roumaine d’Histoire 13 (1974) 395-413. o.
Mátyás minden jel szerint tévedett (de az sem kizárt, hogy szándékosan túlzott), amikor a török-velencei békekötést és a kenyérmezei csatával végződött 1479. évi török beütést összefüggésbe hozta.43 Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a török támadás a Havaselve és Moldva körüli diplomáciai és katonai csatározásoknak „köszönhető”. Az oszmánok ugyanis 1455-1456 óta mindkét fejedelemséget adófizető vazallusuknak tekintették,44 ám sem a magyar befolyásnak nem tudtak véget vetni, sem annak, hogy a vajdák időnként fegyvert fogjanak hűbéruruk ellen. Különösen igaz ez Nagy István (ªtefan çel Mare) moldvai vajdára, aki – tulajdonképpen szöges ellentében országa gazdasági érdekeivel – 1473-ban megtagadta az adófizetést a töröknek, 1475-ben hűségesküt tett a magyar királynak, és vele szövetségben törekedett a törökök kiszorítására Havaselvéről.45 Ez rendkívül érzékenyen érintette a Portát, amely éppen ez idő tájt próbálta saját ellenőrzése alá vonni a Fekete-tenger nyugati partján futó (vagy oda torkolló) kereskedelmi utakat (az ún. „moldvai utat”).46 Nem véletlen, hogy a szultán az albániai Scutari alól már 1474 végén Moldva ellen rendelte Szülejmán pasa ruméliai beglerbéget, aki azonban (a vele tartó Mihál-oglu Ali béggel együtt) 1475. január 10-én Vasluiu-nál hatalmas vereséget szenvedett Nagy István hadaitól.47 Kaffa ez évi elfoglalása és a Krími Kánság alávetése48 után 1476-ban Mehmed szultán elérkezettnek látta az időt arra, hogy személyesen térítse észre a vakmerő vajdát, s országa elfoglalásával tegye teljessé a Fekete-tenger bekerítését. A rendkívüli nélkülözések közepette lefolyt hadi vállalat azonban felettébb kétes eredményeket hozott; bár a július 26-án megvívott rãzboeni csatában a törököké lett a győzelem, visszavonulásuk után a vajda ott folytatta, ahol korábban abbahagyta. Már ez év végén segítette az erdélyi királyi hadak fővezérét, Báthori országbírót a törökbarát havaselvi vajda elűzésében, s 1477-ben ismét az ő támogatásával került sor vajda-váltásra a déli szomszédnál.49 Ezek a kísérletek azonban végső soron eredménytelenek maradtak (hiszen a török betörésekkel szemben védtelen havaselvi vajdák rövid időn 320belül mindannyian kiszolgálni kényszerültek a Portát), sőt – az eredeti szándékot visszájára fordítva – gyakran váltottak ki török visszacsapásokat.50
43 Hasonlóan látja Kenneth M. Setton: The Papacy and the Levant (1204-1571). Volume II. The Fifteenth Century. Philadelphia, 1978, 330. o.
44 ªerban Papacostea: La Moldavie État tributaire de l’Empire Ottoman au XVe siecle: le cadre international des rapports établis en 1455-1456. Revue Roumaine d’Histoire 13 (1974) 445-461. o.
45 Elekes Lajos: Nagy István moldvai vajda politikája és Mátyás király. Budapest, 1937. 46-52. o. V. ö. újabban: ªerban Papacostea: Stephen the Great. Prince of Moldavia 1457-1504. Bukarest, 1996.
46 Mihnea Berindei: L’Empire ottoman et la „route moldave” avant la conquete de Chilia et de Cetatea-Albã (1484). Journal of Turkish Studies 10 (1986) 47-71. o. (bőséges irodalommal; újraközölve: Revue Roumaine d’Histoire 30:3-4 [1991] 161-188. o.); Székely György: Moldvai oszmán hadicélpontok földrajzi és történeti kérdései. Keletkutatás 1989 tavasz, 48-52. o.; Halil Inalcik: The Ottoman State: Economy and Society, 1300–1600. In: An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300-1914. (Edited by Halil Inalcik with Donald Quataert) Cambridge, 1994. 271-314., főleg 285. o. skk.
47 Elekes L.: Nagy István, i. m. 48-49. o.; C. Imber: The Ottoman Empire, i. m. 223-225. o.
48 Halil Inalcik: Yeni vesikalara göre Kirim Hanliginin Osmanli tabiligine girmesi ve ahidname meselesi. Belleten 8 (1944) 185-229. o.; Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. Budapest, 1994. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22.) 16-19. o.; C. Imber: i. m. 225-228. o
49 Elekes L.: Nagy István, i. m. 63. o.; S. Tansel: i. m. 225-229. o.; C. Imber: i. m. 228-232. o.
50 A krími konszolidációt és az oszmán fennhatóság megszilárdulását (1478) követően hamarosan Moldva is visszasorolt az oszmán politikai és gazdasági érdekszférába; l. ªerban Papacostea: La guerre ajournée: les rélations Polono-Moldaves en 1478. Réflexion en marge d’un texte de Filippo Buonaccorsi-Callimachus. Revue Roumaine d’Histoire 11 (1972) 3-21. o.; Mustafa A. Mehmed: La politique ottomane a l’égard de la Moldavie et du Khanat de Crimée vers la fin du regne du sultan Mehmed II „le Conquérant”. Revue Roumaine d’Histoire 13 (1974) 509-533. o.
Nézetünk szerint az 1479. évi támadás sem volt más, mint a törökök arra irányuló kísérlete, hogy megerősítsék havasalföldi befolyásukat, és elvegyék a „zavarok” fő forrásának tekintett magyarok kedvét az ottani beavatkozástól. Mátyás királynak annyiban kétségtelenül igaza volt, hogy a kenyérmezei csatával végződött erdélyi betörés mögött a mediterrán fronttal kapcsolatos török elképzelések is meghúzódtak, abban azonban tévedett, hogy a Velencével kötött békeszerződés nyomán a Porta súlypontáthelyezést hajtott volna végre Magyarország rovására. Valójában pontosan az ellenkezője következett be: a szultáni udvar figyelme ekkor már egyre inkább Itália és a Mediterráneum irányába fordult. (Amit Mátyás 1479 késő őszén még nem feltétlenül érzékelhetett.)
Ezenkívül a szultánt valószínűleg személyes bosszúvágy is sarkallta a támadás elrendelésére. 1476 őszén ugyanis a moldvai hadjáratról Edirnébe érkezve hírül vette, hogy legfontosabb északnyugati végvárát, Vég-Szendrőt, a magyarok három, közelében emelt gerendavárral blokád alá vették, és az őrség kezdett kifogyni a készletekből. II. Mehmed kénytelen volt ismét hadba szólítani holtfáradt csapatait, gyors menetben a Dunához vonulni, s ott nagy hóban, kegyetlen fagyban ostrom alá venni a legnagyobb erődítést (a két kisebbet védői időközben kiürítették). A magyarok és a szerbek azonban vitézül tartották magukat, rengeteg kárt okoztak az ellenségnek, mielőtt a végén, amikor világossá vált, hogy a törökök a vár körül fát felhalmozva ki akarják füstölni őket, szabad elvonulás fejében megadták magukat.51 E „rettenetes” sérelmet a szultán nyilván nehezen emésztette meg, ám megtorlásra a következő két évben nem gondolhatott, mert szinte valamennyi ruméliai katonájára szüksége volt Scutari ostrománál és a Velence elleni portyákhoz. Ám amikor a háborút győzedelmesen befejezte, azonmód megparancsolta az állomáshelyükre visszatért határbégeknek, hogy „az akindzsik a maguk erejével és lovaik tömegével intézzenek beütést” Magyarországra.52
51 Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. (Ford.: Kulcsár Péter) Budapest, 1995. 804-805. o.; Török történetírók. I. (Ford. és jegyzetekkel kísérte: Thúry József) Budapest, 1893. (Török-Magyarkori Történelmi Emlékek. Második Osztály: Írók) 167-168. o. (Szádeddin); Ivics Sándor: A magyarországi szerbek történetéből... In: Margalits Ede: Szerb történelmi repertórium. Budapest, 1918. 673. o.; S. Tansel: i. m. 187-189. o.; C. Imber: i. m. 232-233. o.
52 Ibn Kemal: Tevârih-i Âl-i Osman. VII. Defter. (Önsöz, indeks ve içindekileri hazirliyan ªerafettin Turan) Ankara, 1954. (Türk Tarih Kurumu Yayinlarindan I/5.) 466. o. (a továbbiakban: Ibn Kemal I.); Ibn Kemal: Tevârih-i Âl-i Osman. VII. Defter. (Tenkidli transkripsiyon). (Hazirliyan ªerafettin Turan) Ankara, 1957. (Türk Tarih Kurumu Yayinlarindan III/5.). 423 (a továbbiakban: Ibn Kemal II.) Ibn Kemal (törökös nevén: Kemálpasazáde) leírását a kenyérmezei ütközetről magyarra fordítva l. a Függelékben.
Az Erdély elleni 1479. évi török támadás végül is elég későn, október elején indult meg. Bár Erdélyben és Moldvában főként Ali bég mozgását vigyázták, a betörő sereg élén az a Haszán bég-oglu Isza bég állott, aki Mátyás említett levele szerint az anatóliai beglerbég után a birodalom második legnagyobb hatalmassága,53 egy egykorú német 321nyelvű beszámoló szerint pedig a szultán tanácsosa volt.54 Ezzel összhangban az ekkoriban török szolgálatban álló Gianmaria Angiolello is „régi kapitányként és híres emberként” (capitano antico et huomo famoso) jellemzi, és a szilisztrai szandzsák birtokosának mondja (ám az, hogy a vállalkozást tévesen 1477-re teszi, némileg megingatja utóbbi állításának hitelét).55 Az Ali bég tetteit megéneklő gazavátnáme Kodzsa (vagyis „Öreg”) Isza bégnek nevezi, s az akindzsik nagy tekintélyű elöljárójaként mutatja be: „fejedelmünk vagy a szív és a lélek birodalmában, főnökünk és szentünk vagy ezen az úton [ti. a hitharcban]” - méltatja őt Ali bég, amikor korábban felkeresi, hogy átvegye tőle a portyát elrendelő szultáni utasítást.56 Mindezek alapján - a nyilván már előrehaladott korban lévő - Iszát azzal a fentebb már említett „főparancsnokkal” azonosíthatjuk, aki az uralkodó bizalmasaként őrködött a ruméliai akindzsik hűsége felett. Hogy ezúttal maga vette kézbe az irányítást, alkalmasint azt jelzi: a szultán nagy fontosságot tulajdonított a vállalkozásnak.57 Vele tartottak mindazok a határbégek, akiknek nevét már régen megtanulta rettegni a határközeli magyar megyék népe. Így a két Mihal-oglu: Ali és Iszkender, valamint Malkocs-oglu Báli bég is. Az előrenyomuló törökök csatlakozásra kényszerítették Þepeluº Basarab havaselvi vajdát (akit a latin nyelvű ún. dubnici krónika magyar szóval „Kysbazarad” [=Kisbaszarab]-nak nevez) és hadát is, ami egy-kétezer – nagyobb részt gyalogos – harcossal növelte meg a török sereg létszámát.58 (Þepeluº – akinek más választása amúgy sem volt – ezúttal annál is szívesebben csatlakozott a törökökhöz, mert az remélte, hogy a betörés során kézre kerítheti Erdélybe menekült riválisát, Laiotãt, az „idősebb” Basarabot, akit 1478 első felében túrt ki a hatalomból.)
53 Fraknói V.: i. m. 450-451. o. = Magyar humanisták levelei, i. m. 251. o.
54 Bayerische Staatsbibliothek. Handschriftensammlung (a továbbiakban: BStB HSs), Cgm. 331. 71r. Érthetetlen kihagyásokkal kiadta: I. Ursu: Descrierea bãtãliei de pe Câmpul Pânii de lângã Orâºtie (1479 Oct. 13). Revista pentru istorie, archeologie ºi filologie 14 (1913 [1914]) 147-150. o. A szöveg a kenyérmezei ütközet egyik szász résztvevőjétől származik. Átírását és fordítását l. a Függelékben.
55 Donado da Lezze [Gianmaria Angiolello]: Historia turchesca (1300-1514). (Publicatâ, adnotatâ, îpreunâ cu o introducere de I. Ursu) Bucureºti, 1909. 96. o.
56 A. S. Levend: Gazavat-nameler, i. m. 270. o.
57 Az egyéb török források kevés értékelhető információt nyújtanak Isza bég és atyja kilétéről; ezért utólag többen az Evrenosz-család tagjának vélték, ami nem felel meg a valóságnak. V. ö. I. H. Uzunçarºili: Evrenos, i. m. 417. o.
58 M. Florianus: Chronicon Dubnicense... Quinque-Ecclesiis 1884. 202. o. Serege a német nyelvű beszámoló szerint 4-5 000 főből állt, a valóságban azonban legfeljebb fele akkora lehetett: BStB HSs Cgm. 331. 72r. V. ö. I. Ursu: Bãtãlia de pe Câmpul Pânii (1479). Revista pentru istorie, archeologie ºi filologie 14 (1913 [1914]) 142. o.
A korabeli források ellentmondó adatok közölnek a török sereg nagyságáról. A szemtanú által írt rövid német nyelvű beszámoló – a vlachokkal együtt – 45 000, Mátyás király levelei – vlachok nélkül – „körülbelül” 43 000, a dubnici krónika 35 000 emberre teszi, míg Bonfini és az 1536-ban írott Hungariában Oláh Miklós 60 000, a lengyel D³ugosz pedig – engedve a korabeli krónikások kerek számok iránti vonzódásnak – 100 000 főben adja meg a törökök haderejét.59 E létszámok azonban – későbbi analógiák 322és a török hadszervezet ismeretében – még akkor is erősen eltúlzottaknak látszanak, ha helytálló az a Mátyástól származó híradás, miszerint hét további szandzsákbég volt a hadban,60 s ezek, értelemszerűen, magukkal hozták kormányzóságuk szpáhijait is. Angiolello viszont úgy tudta, hogy Iszát öt szandzsák katonasága és 6 000 akindzsi, összesen 20 000 ember kísérte el Magyarországra.61
59 BStB HSs Cgm. 331. 71r.; Fraknói V.: i. m. 450. o. = Magyar humanisták levelei, i. m. 251. o.; M. Florianus: Chronicon Dubnicense, i. m. 202. o.; A. Bonfini: i. m. 842. o.; Janus Pannonius – Magyarországi humanisták. (A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Klaniczay Tibor munkája) Budapest, 1982. (Magyar remekírók). 1084. o.; Ioannis D³ugossi seu Longini canonici quondam Cracoviensis Historiae Polonicae Liber XIII et ultimus. Tomus II. Lipsiae, 1712. 586. hasáb. V. ö. I. Ursu: i. m. 142. o. A német nyelvű beszámoló és Mátyás adatai nem véletlenül állnak közel egymáshoz: mindegyik a csatában magyar oldalon résztvettek első, és feltehetőleg szándékosan túlzó becsléseit tükrözi. (A királyhoz már az ütközet éjszakáján hírnököt küldtek.) Kemálpasazáde a létszámokról hallgat, de a csata leírásakor Malkocs-oglu akindzsijait 5-6 000 főre teszi (Ibn Kemal I. 472. o.; II. 422. o.).
60 Fraknói V.: i. m. 450. o. = Magyar humanisták levelei, i. m. 251. o.
61 G. Angiolello: Historia turchesca, i. m. 96. o. Vele egyezően J. D³ugosz is öt „basa nevű kapitány” részvételéről ír (i. m. 587. hasáb). Valószínűleg ők tudták helyesen.
Magunk – Orudzs török krónikással egyetértésben62 – úgy gondoljuk, hogy az egyesült török-havaselvi haderőben aligha lehetett több 15 000 katonánál, de könnyen előfordulhat, hogy még ez a becslés is túl magas.63 A török sereg java része szokás szerint nyilván kisebb harcértékű – inkább csak gyújtogatásra és fosztogatásra, semmint rendszeres hadműveletekre, s még kevésbé nyílt mezei csatában való helytállásra alkalmas – akindzsikból, martalócokból és önkéntesekből állhatott. Mindezzel együtt számban messze felülmúlta azt a haderőt, amelyet Erdélyország, a vele szomszédos határvédelmi szakasz csapataival együtt, valaha is kiállíthatott. Így aztán nagyon is kétségesnek tűnt, hogy a magyar védősereg jobb harcértékével, terepismeretével és ügyes taktikai fogásokkal ellensúlyozni tudja-e majd a támadók nyomasztó számbeli fölényét. Annál is inkább, mert a törökök ágyúkat is hoztak magukkal, ami nagyobb harcértékű csapatok jelenlétét is sejteti. A német híradás szerint azzal az – egyébként nehezen hihető – szándékkal jöttek, hogy különféle erősségeket elfoglalva „befészkeljék magukat a tartományba”.64
62 Die frühosmanischen Jahrbücher des Urudsch. (Nach den Handschriften zu Oxford und Cambridge erstmals herausgegeben und eingeleitet von Franz Babinger) Hannover, 1925. (Quellenwerke des islamischen Schrifttums 2.) 130. o.
63 Már csak azért is, mert a ruméliai akindzsik összlétszámát Iacopo de Promontorio de Campis mindössze 6 000-re teszi! L. F. Babinger: Die Aufzeichnungen der Genuesen, i. m. 54-55. o.
64 BStB HSs Cgm. 72v.
Elképesztő balszerencsénkre keltezetlen az a két Þepeluº-levél – mindkettő Brassó tanácsának szól –, amely, kölcsönösen segítve egymás datálását, a támadás kibontakozásának részleteit és a törökök havasalföldi mozgását megvilágíthatná. A leveleket kiadóik – aligha helyesen – október 27. körülre, vagyis a török vereségnél két héttel későbbre tették. Benyomásunk szerint nagyjából egy időben, valamikor szeptember végén íródhattak, s belőlük talán valaminő – igaz, homályos – képet alkothatunk néhány fontos mozzanatról. (Ráadául azt a Nagyszebenhez intézet Þepeluº-levelet, amelyet kiadói október 13. előttre datáltak, alighanem nyugodtan kizárhatjuk az idevonható források sorából. Ez a vajda kancellárjának, Vintilénak Isztambulból hozott híreit továbbítja a szászokhoz, s rajtuk keresztül Báthori vajdához. A szultán, úgymond, felkészítette seregét, s már két hete táborba küldte beglerbégjét, amiből alkalmasint hajlamosak lennénk arra következtetni, hogy itt Haszán bég-oglu Isza indulásáról nyerünk – pontos időponthoz nehezen köthető – információt. Csakhogy a híradás azzal folytatódik, hogy karácsony előtt négy nappal maga a szultán is hadba száll, ami teljességgel lehetetlenné teszi a levél október 13. előttre keltezését, sőt nagyban valószínűsíti, hogy az nem is 1479. évi, hanem Vintilã 323logofetségének valamely más olyan évében [1480-ban vagy 1481-ben] íródott, amikor Báthori már erdélyi vajda volt.)65
65 Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen, i. m. 218. o. Nr. 4317-4318. (A kiadók semminő közvetlen bizonyítékkal sem tudták datálásukat alátámasztani, s alighanem helytelenül kerestek kapcsolatot ezen oklevelek és Þepeluº Bukarestben kelt, október 27-i levele (i. m. 219. o. Nr. 4319.) között. A csata előtt keltnek tűnik viszont az október 27. utánra tett, úgyszintén Brassóhoz intézett Þepeluº-levél is: i. m. 219-220. o. Nr. 4320.
Meglehet persze, hogy a két „brassói” levél valóban október 27. körüli, ám ez esetben jóval korábbi információkat tartalmaznak. A bennük foglaltak ugyanis egyértelműen nem menekülő, hanem felvonuló török csapatokra utalnak. Þepeluº biztosítja Brassót, hogy mindazokat a megállapodásokat, amelyekre esküvel kötelezte magát, be fogja tartani. Embereit a Portára küldte, ezek visszatérőben a Dunánál visszatartották Ali béget, míg összes csapatai át nem keltek a folyón. Ali magához rendelte a vajdát is, és (vele együtt) Brassó ellen akart indulni, amire az bojárjaival együtt könyörögni kezdett neki, hogy Brassót, amellyel békében él, és amellyel megállapodásai vannak, kímélje meg. Ali erre Nagyszeben felé indult, ám onnét portyázókat akart küldeni Brassó tájára is, amiről a vajda azzal igyekezett lebeszélni, hogy azt a vidéket a bég prédálói már amúgy is elnéptelenítették. A vajda azzal toldotta meg a címzettek érdekében tett (állítólagos) erőfeszítéseinek felsorolását, hogy arra is megkérte Ali béget: küldjön futárt a szultánhoz, és eszközölje ki nála, hogy Brassót akkor is megkíméli, ha közte és Mátyás király között sohasem jön létre békeszerződés. Ezen szolgálatai fejében azt kérte a tanácstól, hogy ellenfelét, Laiotãt szolgáltassák ki neki, különben ő maga dúlja fel a város környékét. Egyébként tartományában szavatolja a brassói futárok és kereskedők szabad mozgását. (A vajda egy másik, úgyszintén datálatlan „brassói” levélben azzal tódítja érdemeit, hogy nemcsak Brassó, hanem az egész Barcaság pusztításától igyekezett visszatartani Alit, célzatosan utalván arra is, hogy a török ellen a bátorság nem elegendő, célszerű ajándékokkal is kedveskedni neki.)66
66 I. m. 217. o. Nr. 4316. Ioan Haþegan szerint a Vöröstoronynál lépett be Erdély területére: Bãtãlia de pe Cîmpul Pânii (13 octombrie 1479). Apulum 16 (1978) 267. o.
A felsorolt adalékok tehát sokkal inkább illeszkednek a csata előtti, mint az azutáni eseményrendbe, mégis elképzelhető, hogy téves irányban kereskedünk. Nagyot azonban nem tévedhetünk, hiszen az eddig sem volt kétséges, hogy Ali bég a maga állomáshelyeiről csakis a Dunán átkelve juthatott a Havasalföldre s onnét Erdélybe. Az is feltevésünk mellett szól, hogy az 1479. évi török támadás valójában a Brassótól meglehetősen távoli Szebenszék ellen irányult, jóllehet a behatolók, úgy tűnik, Nagyszebent is elkerülték, és a szék északi csücskében – inkább Gyulafehérvárhoz, semmint Szebenhez közel – állították fel bázisukat.
Annyi nagyban valószínűsíthető, hogy a török sereg Vég-Szendrőn gyülekezett, s a Havasalföldön át érte el Erdélyt, majd a havasok közt, a Lator forrásvidékénél nyíló hágón át október 9-én zúdult annak területére, hogy onnan – a kelneki vár alatt vezető úton – csakhamar eljusson a Királyföld északnyugati részére.67 A pusztítás iszonyú munkáját a következő napon Ali bég csapatai kezdték meg, a következő két napon aztán a többi bég fegyveresei is kirajzottak a török táborból, hogy ízzé-porrá zúzzanak mindent, ami útjukba esik. A portyázók, akik – nyilván túlzó becslések szerint – 200 helységet semmisítettek meg, Gyulafehérváron túlra is eljutottak és rengeteg rabot ejtettek (főleg asszonyokat 324és gyermekeket).68 A legnagyobb csapás azonban, úgy tűnik, Szászsebes környékét érte. Hogy maga a város is súlyos károkat szenvedhetett, kitetszik abból, hogy Báthori vajda még hetekkel a kenyérmezei csata után is a törökök által a Havasalföldre hurcolt szászsebesiek váltságdíjának összegyűjtésén fáradozott, mivel – mint egyik levelében írja – maga a város éppen a törököktől elszenvedett károk és elnyomorodása miatt nem képes kifizetni azt. A törökök – Þepeluº szerint – Brassó és Nagyszeben megtámadását is tervezték, s ettől a szándékuktól az ő közbenjárására álltak el (mindkét állítás tőle származik, vagyis: erősen kétséges).69
67 Chronicon Dubnicense, 202. o.; G. Gündisch: Siebenbürgen in der Türkenabwehr, i. m. 434-435. o.
68 BStB HSs Cgm. 331. 71r, 72v; Ibn Kemal: I. 467. o. és II. 424. o.; I. Ursu: Bãtãlia de pe Câmpul Pânii, i. m. 145. o.
69 G. Gündisch: i. m. 435-436. o.
Báthori vajda, ahogy ilyen esetekben a magyar határvédelem irányítói rendszerint tenni szoktak, nem kísérletezett azzal, hogy a törököknek rögtön a betöréskor útját állja. A tapasztalat ugyanis arra tanította, hogy célszerűbb akkor támadni, amikor a portyázás kifárasztotta, a zsákmányolás demoralizálta őket, s amikor már nehezen mozognak a sok zsákmánnyal teli szekér és rab miatt. A vajda ezért távolról követte a támadók hadmozdulatait (a csata előtti napon pl. Szászsebesen volt), a környékbeli parasztoknak pedig megparancsolta, hogy húzódjanak a hegyekbe és az erdőkbe, s vágják be maguk után az utakat és az átjárókat. Ezzel egyidőben segítségül hívta a délkelet-magyarországi katonai parancsnokokat: Kinizsi Pál temesi ispánt és az Alsó Részek főkapitányát, Vuk Brankovics szerb despotát és a Jaksics-testvéreket.
Báthori és vezértársai, három napos török fosztogatás után, október 13-án vélték elérkezettnek az időt arra, hogy a betolakodókkal megmérkőzzenek. A törökök ekkor a Kenyérmezőnek nevezett síkságon, Zsibód falunál táboroztak. Antonio Bonfini, Mátyás király és II. Ulászló király udvari histórikusa úgy tudja, hogy már visszavonulóban voltak, s „csupán” azért álltak meg Zsibódnál, hogy a vajdát bevárják és megverjék.70 Ezen közlését Kemálpasazáde krónikája is támogatja; ő a résztvevőktől úgy hallotta, a török parancsnokok azonnal a harc felvétele mellett döntöttek, amikor tudomásukra jutott, hogy az ellenség a nyomukban van.71 Hasonló értesülések jutottak el Mátyás királyhoz is; vonatkozó leveleiben az áll, hogy az ütközetre akkor került sor, amikor a törökök már hazafelé igyekeztek Erdélyből.72 Mindezek ellenére az sem zárható ki, hogy a törökök eredeti táborhelye ott volt, ahonnét portyázóik kirajzottak a környező vidékek dúlására. Erre a feltevésre a német nyelvű beszámoló ad alapot, sejtetvén, hogy a török vezérek végig egyazon helyen tartózkodtak. Vagyis valószínűleg az történt, hogy az egész idő alatt a Kenyérmezőn táborozó törökök már szedelőzködtek és indulásra készülődtek, amikor hírt kaptak a magyar csapatok felbukkanásáról.
70 A. Bonfini: i. m. 843. o.
71 Ibn Kemal: I. 467. o. és II. 424. o.
72 Fraknói V.: i. m. 450. o. = Magyar humanisták levelei, i. m. 251. o.
A kenyérmezei csata helye könnyen azonosítható, mivel Báthori vajda a győzelem emlékére kápolnát emeltetett ott, amelynek romjai még e század elején is álltak. Albert Amlacher szász történetíró – aki a csata négyszázadik évfordulóján elkészítette annak első tüzetesebb leírását, s aki közreadta Szászváros oklevéltárát is73 – saját tapasztalatai 325alapján ekként írja le a Kenyérmezőt: Egy órányira Alvinctől, ahol Balamér falutól keletre az egykori szászvárosi szász szék keleti határa húzódott, a Maros folyó, amely addig közvetlenül az erdélyi Érchegység nyúlványai mentén hömpölygött, hirtelen átvág a völgyön, hogy mintegy 2000 méter hosszan kövesse az erdélyi havasok északra nyúló dombvonulatát. Aztán hirtelen nagy ívben visszatér eredeti folyásirányához s egy nagy síkság északi szélén, a Rebberge lábainál folyik tovább. Ez a síkság – a Kudschierer patak északra nyíló völgyével együtt – egy nagy fennsíkot alkot. Ez a Kenyérmező, amelyet nyugaton a Szaralkóval szemben a Marosig ereszkedő Obersta Mare nevű emelkedő, keleten pedig a Kudschierer patakot követő la Serata és az említett Maros-kanyarulat határol. A Kenyérmezőn népes települések sorakoznak: csaknem a közepén Alkenyér (más néven Zsibód), a keleti szélén Balamér, a nyugatin Bencenc, a délin pedig Felkenyér helyezkedik el. A síkság falvait a csata idején Bonfini szerint „földönfutó oláh nép” lakta.74
73 Albert Amlacher: Urkundenbuch zur Geschichte der Stadt und des Stuhles Broos bis zum Übergang Siebenbürgens unter Erbfürsten aus dem Hause Österreich. Hermanstadt, 1879.
74 Albert Amlacher: Die Türkenschlacht auf dem Brotfelde (Ein Erinnerungsblatt zum vierhundersten Gedenktage derselben). Hermannstadt, 1879. Az idézet: A. Bonfini: i. m. 843. o.
Ha az eddigiekben olykor hivatkoztunk is Bonfinire, az ezután következő események rekonstruálásánál már csak nagy óvatossággal használtuk krónikáját. A csatáról szóló leírása ugyanis – amelyen az eddigi feldolgozások többsége alapult – lényeges pontokon ellentmond az elsődleges forrásokból kirajzolódó képnek. Mentségére szolgáljon, hogy minden jel szerint egyhamar (szinte már az ütközet estéjén-másnapján) megszületett és mindenüvé villámgyorsan elterjedt „legenda” áldozata lett. Itt nem tudjuk tüzetesen megvizsgálni, kiknek állott érdekében a történteket kissé színpadias elemekkel színezni (amelyekkel mintha Báthori – amúgy is kimagasló – szerepét igyekeztek volna a valóságosnál nagyobbnak feltüntetni), mindenesetre sikerült alaposan megtéveszteniük mind a kortársakat, mind pedig az utókort.75
75 Már az 1480-ban elhunyt híres lengyel történetíró, Jan D³ugosz is (i. m. 586-587. hasáb) úgy tálalja az eseményeket, ahogy később Bonfini. Az említett szerzőkön (Amlacher, Babinger, Ursu, Tansel, Gündisch) kívül szintén Bonfinit követi Joseph von Hammer: Geschichte des osmanischen Reiches... 2. Bd. 1453-1520. Pesth, 1828. 172-173. o.; Gróf Teleki József: A Hunyadiak kora Magyarországon. V. Pest, 1856, 115-124. o.; Ballun Ernő: A kenyérmezei diadal Bonfini Decasaiban. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat évkönyve 16 (1906) 73-87.; Magyarország hadtörténete két kötetben. (Főszerk.: Liptai Ervin) Budapest, 1984. I. 124-125. o., és érthetetlen módon a gazdag forrásanyagot mozgósító Ioan Haþegan idézett tanulmánya is: Bãtãlia de pe Câmpul Pânii i. m. 269-273. o. C. Imber (i. m. 244-245. o.) csak Kemálpasazádéra támaszkodik, leírása ezért pontatlan (például magyar túlerőről ír, ami képtelenség). Fő vonalaiban viszonylag pontos, de nagyon vázlatos képet adott a történtekről a német beszámolóra is hivatkozó Nicolae Jorga: Geschichte des osmanischen Reiches. (Nach den Quellen dargestellt) II. (bis 1538) Gotha, 1909, 181-182. o. Gyalókay Jenő (i. m. 269-270. o.; l. a 33. jegyzetben) szép kerek képet rajzol a csatáról, amit helyszínrajzon is ábrázol. Még azt is tudni véli, hogy „a középhadat Geréb László erdélyi püspök, a jobbszárnyat Kende Antal, a balszárnyat pedig, amelyben a szász és oláh segítő csapatok voltak, Hecht György szász comes vezette”. Közlése azért zavarba ejtő, mert mindhárom megnevezett létező személy volt – igaz, Kendét, a korábbi alvajdát valójában Kendinek hívták –, ám ezt igazoló adatok sem a hivatkozott Mátyás levélben, sem a nem idézett, ám követett Bonfininél sem találhatók.
Bonfini – dramaturgiai szempontból remekbe sikerült – története tömören a következő: Báthori István vajda abban bízva, hogy a segítségül hívott Kinizsi időben megérkezik a délvidéki csapatokkal, egyedül (ti. az erdélyi sereggel) kezdett csatát a túlerőben lévő törökökkel. Az ütközet első szakaszában a törökök megverték és a Maros folyó felé szorították a jobbszárnyon elhelyezkedő szászokat és a vlach segédcsapatokat, mire Báthori a nehézpáncélos bandériumokkal középen indított támadást. Ám hiába küzdött hősiesen, 326és szerzett rövid idő alatt hat sebet, a túlerő már-már legyűrte, amikor az utolsó pillanatban a törökök hátában feltűnt Kinizsi serege, s a friss nehézpáncélosok öldöklő küzdelemben felmorzsolták és megfutamították a fáradt törököket.76
76 A. Bonfini: 842-848. o.
A valóság sem nélkülözte a hatásos drámai elemeket, ám kissé más formában. Szemben Bonfini állításával, Kinizsi Pál temesi ispán és az Alsó Részek főkapitánya, a király utasítására – mint a július 11-i végrendeletből kiderül – már jóval korábban összevonta a délvidéki bandériumokat és a királyi zsoldos csapatokat,77 s amikor, a fentebb jelzett harcmodornak megfelelően, a magyar vezetők elérkezettnek látták az időt a támadásra, már Báthori oldalán találjuk. Ugyanígy idejében érkezett a segítségül hívott szerb despota és 900 huszárja élén Jaksics Demeter, Mátyás király kedvelt szerb vitéze is, aki vitézsége mellett könyörtelenségéről volt közismert. (Mellesleg: ezek hosszú vonulás után aligha bukkanhattak volna fel harcra kész állapotban a törökök hátában, hiszen vélhető kiindulópontjuk, Temesvár és a Kenyérmező között légvonalban 175 kilométer a távolság, ami akkor is megviselte volna mind a gyalogságot, mind a nehézlovasságot, ha azt nyugodt tempóban gyűrik le. Bár valószínűleg már Brankovics és Jaksics is huzamosabb ideje Temesvárt tartózkodott – e feltevésre ismét a július 11-i végrendelet jogosít fel –, amennyiben azonban mégis „otthonról” indultak, Brankovics a 300 km-re fekvő Szerémségből, Jaksics pedig – birtokainak fekvéséből következtetve – a Tisza vidékéről, vagyis 250 kilométer megtétele után érkezett. Ami pedig a segédcsapatok váratlan „befutását” illeti: a magyar hírszolgálat sokkal szervezettebb volt annál, semhogy két, a végvidéki harcokban járatos vezér mintegy a sötétben tapogatódzva keresgélje egymást.)
77 A király mindkét idézett levelében nyomatékosan említi, hogy Kinizsi az ő parancsára vitt segítséget a vajdának. Fraknói V.: i. m. I. 450. o. = Magyar humanisták levelei, i. m. 251. o.; Nagy I.–Nyáry A.: i. m. II. 395. o. = Mátyás király levelei, i. m. 92. o.
1479. október 13-án, Szent Kálmán napján, Báthori és Kinizsi az összevont hadnépet a török tábor közelébe, a Kenyérmezőt szegélyező erdőbe lopta, s annak fedezetében csatarendbe állította.78 A szász szemtanú beszámolóját követve a seregtestek feltehetőleg a következőképpen álltak fel: bár a különböző eredetű és irányítású csapatok (Kinizsi, Báthori, Vuk Brankovics, Jaksics és az erdélyi szászok egységei) nem keveredtek össze egymással, valószínűleg három tömbben sorakoztak fel. Az egyik szárnyat (talán a jobboldalit) Kinizsi, a másikat a despota vezette, s hozzá osztották be Jaksics könnyűlovasait és a szász egységeket is. A centrumot Báthori irányította. A Kemálpasazáde által megadott elrendezés nagyjából megfelel ennek az elképzelésnek; ő is határozottan állítja, hogy Kinizsi – nehézpáncélosaival együtt – kezdettől fogva részt vett a csatában, s ellenfélül Ali béget kapta. A második magyar seregrész parancsnokaként Báthorit nevezi meg, akivel a másik oldalon a török fővezér, Isza bég nézett farkasszemet. A harmadik 327(és egyben utolsó) hadoszlopot, úgymond, Laiotã Basarab vezette s 10 000 főnyi, „vasba öltözött” vlach alkotta volna, mellyel szemben Malkocs-oglu akindzsijai sorakoztak fel. A magyar seregben Bonfini szerint is nagyszámú vlach katonaság volt. Szász informátorunk azonban mit sem tud erről, ezért mindkét krónikás állítását (mind Kemálpasazádéét, mind Bonfiniét) meg kell kérdőjeleznünk. (Ami persze egyáltalán nem zárja ki azt, hogy Laiotã kisebb csapattal valóban ott volt a Kenyérmezőn, ám azt igen, hogy ilyen híres hadvezérek jelenlétében őrá bízták volna az egyik szárny parancsnokságát). Kemálpasazáde leírása annyiban viszont meglepő, hogy elfelejti megemlíteni: török oldalon valóban pár ezer fős vlach kontingens harcolt. (Az ütközet menetéből következtetve az kezdetben valahol a második vonalban foglalhatott állást.) A török krónikást láthatóan két dolog motiválta: egyrészt „tiszta” muszlim sereg képét kívánta az oszmán olvasók elé állítani, hogy annak hitharcos küldetését semmi se árnyékolhassa be, másrészt annak teljesítményét igyekezett azzal is felértékelni, hogy egyfajta keresztény koalíciót állított vele szembe.
78 Az itt következő eseményeket elsősorban a már többször hivatkozott szász szemtanú és Kemálpasazáde – egymást jól kiegészítő – leírásaiból rekonstruáltuk (BStB HSs Cgm. 331. 71r-72v; Ibn Kemal: I. 466-473. o.; II. 423-428. o.; e szövegek magyar fordítását l. a függelékben), felhasználva a dubnici krónika, D³ugosz, Angiolello, Mátyás két levele és Bonfini hasznosítható adatait is: M. Florianus: Chronicon Dubnicense, i. m. 201-202. o.; J. D³ugosz: i. m, 386-387. hasáb; G. Angiolello: Historia turchesca, 96-97. o.; Fraknói V.: i. m. I. 449-450. o. = Magyar humanisták levelei, i. m. 250-252. o.; Nagy I.–Nyáry A.: i. m. II. 394-395. o. = Mátyás király levelei, i. m. 91-92., 95. o.; A. Bonfini: i. m. 842-848. o. Tartalmaz használható adalékokat Oláh Miklós 1536-ban írt Hungariája is; előadása hitelét nagyban erősíti, hogy a megírás idején a szerző testvére, Oláh Máté volt Szászváros elöljárója. Ezekre a forrásokra a csata leírásakor nem hivatkozunk külön. Janus Pannonius – Magyarországi humanisták i. m. 1084. o.
A két sereg felkészülése órákon keresztül tartott; állítólag eközben hangzott el Báthori István buzdító beszéde, melyet Bonfini – a humanista történetírók előszeretettel alkalmazott receptje szerint – hosszasan idéz. Szerinte a vajda először a török és a magyar hadicélok közti minőségi különbségről beszélt. Amazok – mondotta – császárukért és gyorsan múló evilági érdemekért és előnyökért hadakoznak, a keresztény had viszont a kereszténységet, saját országát, a tartományát, családi tűzhelyét és javait védelmezi. Ez esetben elősorban azért küzdenek, hogy a török el ne rabolhassa, ami az erdélyi országrészből még megmaradt, hogy feleségeik és gyermekeik megmenekedhessenek a megbecstelenítéstől, a rabságtól és a pusztulástól. Elszántságukat nem törheti meg – folytatta –, hogy a betolakodók túlerőben vannak, hiszen a török-magyar háborúk során már sokszor győzedelmeskedtek, holott mindig kevesebben voltak, mint a törökök. Azok pedig, akik e szent és üdvös célokért küzdve elesnek, egy pillanat alatt elnyerik azt, amiért mások egész életükben önmegtartóztatással és böjttel törekszenek: az örök életet és üdvösséget a mennyországban. Az állítólagos beszéd tehát a leglaposabb közhelyekből állott (volna). A dél-erdélyieknek azonban aligha kellett ecsetelni a török veszélyt, azzal pedig – az 1474. évi betörés után öt esztendővel – aligha lehetett feltüzelni őket, hogy volt már olyan eset, amikor a magyarok győztek.
Több körülmény szól azonban az ellen, hogy a Báthorinak tulajdonított szónoklatot e formában hitelesnek fogadjuk el. Egyfelől: a német nyelvű beszámolóból kivehetően a „magyar” seregben inkább Kinizsi Pált tekintették az „első katonának”, „nemhivatalos” vezérnek, ennél fogva, ha valaki, hát ő intézhetett volna lelkesítő szózatot a felsorakozott katonákhoz. Ezenkívül a szász beszámolóból az is kiderül, hogy a keresztény sereg valójában Isten és Szent László nevének kiáltozásával élesztette harci szellemét és erősítette lelki állóképességét. De a beszéd fésültsége és rendszerezettsége önmaga is arról árulkodik, hogy a tudós humanista történetíró saját, képzeletszülte gyártmánya. (Amiből persze nem következik, hogy ne lett volna valami alapja. Bonfini vélhetőleg azt a D³ugosz által megörökített mozzanatot színezte ki, amikor Báthori az ellenfél sokaságától megrettent erdélyi sereg előtt térdre ereszkedve megesküdött: „inkább meghal, mint hogy elmeneküljön”.) Megismerkedni azért érdemes vele – ezért is foglaltuk össze itt röviden –, mert tartalmazza a törökellenes háború egész ideológiai érvrendszerét, mindazokat 328a gondolati elemeket, melyek a XV-XVI. századi katonáskodó rétegek törökhöz való viszonyát meghatározták.79
79 Ehhez l. Fodor Pál: Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15-16. századi magyar közvéleményben. Történelmi Szemle 39 (1997) 21-49. o.
Az ütközetet egy különös, sőt kifejezetten bizarrnak tűnő jelenet vezette be. A törökök közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas, odarúgtatott Kinizsi csapatához és kihívóan a vezér felé köpött. Ezután Báthori, majd a despota előtt is kiköpött a földre. Amikor a szászokhoz ért, az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni a provokációt, üldözőbe vette és rövid harcban fejét vette a töröknek (aki bizonyára főember lehetett, hiszen állítólag egyedül a fövege „nyolcszáz guldent ért” – amit meglehetősen nehéz elképzelni). Ez a párviadal, amely azzal ért véget, hogy a keresztény katona diadalmasan felmutatta ellenfele levágott fejét, nyilván jócskán megnövelte a magyar sereg önbizalmát. A vértől csöpögő fejet meglátva – mintha csak jeladás lett volna – mindkét oldal támadásba lendült.
A leghevesebb küzdelem a centrumban bontakozott ki, ahol Báthori és Isza bég csapatai estek egymásnak. Oláh Miklós helyszíni értesülése szerint „akkora öldöklés támadt mindkét részről, hogy a mező közepén folyó patakocskáról azt hallottam azoktól, akik e csatában ott voltak, hogy vérrel keveredett”. Kezdetben a törökökhöz pártolt a szerencse: első támadásukkal sikerült megbontaniuk az erdélyi sereg rendjét. Még nagyobb lett a zavar, amikor híre ment, hogy Báthori vajdát baleset érte. Egyes híradások szerint lova megbotlott és gazdájával együtt a földre zuhant, amit a körülötte állók igen rossz előjelnek tekintettek (a dolog nyilván kisebbfajta pánikot okozott); a török krónikás viszont azt állítja - s valószínűleg ez áll közelebb az igazsághoz -, hogy a vajdát Isza bég harcosai „döntötték le lováról”. Bárhogy volt, ezt látva az erdélyi katonák futásnak eredtek. A csatából megmenekült törökök úgy tudták, hogy ekkor egy „Nodzs Antal nevű nemtelen és halálra szánt gyilkos” sietett Báthori segítségére: kemény harcban kimentette és saját lován elmenekítette. E rejtélyes személyről – akinek neve bizonyára Nagy Antal lehetett – semmi közelebbit nem sikerült kideríteni, de nem kizárt, hogy valóban létezett és végrehajtotta a neki tulajdonított hőstettet. Akárhogy történt is, tény, hogy Báthori, aki több forrás szerint a combján súlyosan megsérült (Oláh tudomása szerint viszont sértetlenül úszta meg a bukást), rendkívül szorult helyzetbe került, még akkor is, ha szidalmaival sikerült visszafordítania menekülő katonáit.80
80 D³ugosz – kifejezetten a centrumban – az erdélyi szászok megfutamodásáról beszél (fugaque a civibus Septem Castrensibus ... coepta est), ami, ha igaz, megdönti fenti hadfelállás-rekonstrukciónkat. Értesülése azonban alighanem félreértésen alapul – amitől a szászok persze még valóban megfuthattak –, ugyanis ezt nemcsak a német leírás, hanem Mátyás azon 1479. november 5-én, Budán kelt levele is cáfolni látszik, amelyben a király pontosan a szászoknak a hadviselés terén és másban tett szolgálatait jutalmazandó parancsolta meg az erdélyi részek dikátorának, Batthyány Boldizsárnak, hogy a kivetett 12 000 Ft-nál ne terhelje többel a szászokat. MOL DL 101 722.
Közben Malkocs-oglu Báli bég jobbszárnyon elhelyezkedő akindzsijai és a velük szemben álló szerb-szász-vlach-magyar egységek szintén összecsaptak, és derekasan aprították egymást. Ha hihetünk Kemálpasazádénak, a törökök hamarosan visszaszorították ellenfelüket, anélkül azonban, hogy döntő fölényt tudtak volna kicsikarni.
Másként – és meglehetősen váratlanul – alakultak a dolgok a bal (magyar szempontból: jobb) szárnyon. Egyetlen érdemleges forrásunk, Kemálpasazáde kissé megszépítő 329leírásából is világosan kitetszik, hogy a nagyhírű Ali bég meglepően gyáván viselkedett. Miközben vezértársai tömegerejükkel és vitézséggel kiegyenlítették felszerelésbeli hátrányaikat, ő megijedt Kinizsi nehézpáncélosaitól, s úgy ítélte, hogy „a roham szelével nem tudja kitépni és kimozdítani helyükből azokat az acélba bújt ördögfajzatokat, s nem vállalkozhat arra, hogy a fáradt, kimerült és felbomlott akindzsikkal megmérkőzzék velük”. Ezért egy ideig farkasszemet nézett Kinizsi seregével, majd anélkül, hogy támadott vagy akár csak megtévesztő hadmozdulatot tett volna, fogta magát és elvonult a csatatérről. Azzal a szándékkal cselekedett így – magyarázta később otthon –, hogy ellenfelét maga után csalva akkor ütközzék meg vele, amikor annak zárt sorai már felbomlottak.
Utólagos mentegetődzése ellenére Ali bég minden jel szerint magára hagyta vitézül és eredményesen küzdő bajtársait, s ezzel el is döntötte az ütközet kimenetelét. A munka nélkül maradt magyar jobbszárny ugyanis, Kinizsivel az élén, oldalba vagy hátba kapta a Báthorit szorongató törököket, és megpróbált utat vágni a végveszélyben levő vajdához. A lehető legjobbkor, mert – mint a német nyelvű beszámolóban olvassuk – „ha Kinizsi Pál a csapatával nem tört volna Báthori István felé, akkor Báthori Istvánt egész hadnépével együtt legyőzték volna”. (Nyilvánvalóan e hadmozdulat lett a kiindulópontja annak a történetnek, ami D³ugosz és Bonfini leírásában szerepel Kinizsi „legendás”, utolsó pillanatban való megérkezéséről.) Több órás öldöklő küzdelem kezdődött, amelyben a harapófogóba került törökök vitézül állták a magyarok rohamait. (Kinizsi utólag bevallotta, hogy ilyen ellenállással sohasem találkozott még). Csak akkor inogtak meg, amikor vezérük, Isza bég súlyos sebet kapott, és kidőlt a sorból. Ekkor a centrumban harcoló török lovasság vad menekülésbe kezdett. Rövid időn belül követték őket Malkocs-oglu akindzsijai is: miután a középen felszabadult magyar csapatok és a balszárny katonái közrefogták és kezdték módszeresen lekaszabolni őket, „a próféták hagyományos útjára térve a menekülést választották az elviselhetetlen helyzet miatt. A legsúlyosabb holmikat elhányták és eldobálták; könnyűek lettek, mint a szél, és elfutottak” (Kemálpasazáde).
A csata délután egy órakor kezdődött, s öt óra lett, mire a magyarok legyűrték és megfutamították a török lovasságot. A küzdelem azonban nem ért véget, mert a havaselvi (vlach) gyalogság – amelyet a menekülő lovasok, a kor szokása szerint, egyszerűen faképnél hagytak – még mindig szívósan tartotta magát a vasvillákból és egyéb szúróeszközökből összeállított akadályok mögött. Sőt, a „falanxaikból” hajigált dárdáikkal komoly veszteséget okozott a támadóknak. A magyar hadvezetés végül kénytelen volt nehézpáncélos egységeket küldeni ellenük, amelyek hosszú közelharcban felmorzsolták őket. Amikor végeztek velük, újabb csatakiáltást hallattak; innen tudta meg mindenki, hogy a magyaroké lett a győzelem.
Az ütközet utolsó szakaszában lényegében mészárlássá fajult. Az életben maradt törökök és a havasalföldiek már csak a meneküléssel törődtek. Hiába igyekeztek azonban egérutat nyerni a hegyi ösvényeken és az úttalan sziklákon át, az üldözők ott is elérték őket. (Egyeseket a lábuknál fogva rángattak vissza a meredek sziklafalról.) Akiknek sikerült messzebbre jutniuk, azokat a környékbeli parasztok verték agyon, vagy bújdosás közben az éhségtől és a kimerültségtől pusztultak el.
Az üldözésnek csak a gyorsan leereszkedő sötétség vetett véget. A győztesek közben persze kiszabadították a török táborban talált foglyokat, majd velük együtt győzelmi tort rendeztek a zsákmányolt ételekből és italokból. Asztalul és ülőhelyül a több rétegben 330egymáson heverő holttestek szolgáltak. „A vacsora vitézi ének kíséretében folyt – meséli Bonfini –, a vezérek és a daliák dicsőségét szabálytalan, rögtönzött versben énekelték meg; később, hogy Bacchus nekitüzesedett, haditáncot jártak. Miközben még fegyveresen ropták a harci táncot, a tömeg messzehangzó ordibálása mindent betöltött, aztán, mert az általános vígság jeleként mind valahány vitéz hadonászással, testmozgással igyekezett a többit megröhögtetni, Pált is táncba vitték, ő pedig a kör közepére úgy szökött ki, hogy egy földön elnyúlt ellenséges hullát a keze segítsége nélkül a fogával felragadott a derekánál, és a nézőknek inkább megdöbbenésére, mint mulatságára szaporán körbejárt, és önmagához mint valami Herkuleshez méltó táncot mutatott be. Ez az éj a tomboló vígasságban álmatlanul telt el.”
A kenyérmezei ütközet meglehetősen nagy véráldozatot követelt győztestől és vesztestől egyaránt. Bár a törökök veszteségeit (ide számítva nyilván a havaselvieket is) a korabeli források több tízezerre teszik, a seregek nagyságáról mondottakból következően ez a szám legfeljebb 5-6 000 körül mozoghatott. Számarányukhoz képest a legnagyobb árat feltehetőleg a havaselvi segédcsapatok fizették, hiszen gyalogságuk java része megsemmisült. A csata színhelyén még évtizedek múltán is mutogatták azokat a halmokat, amelyeket a betolakodók hullái fölé emeltek; s a környező hegyek lejtőin még sokáig ott fehérlettek a menekülés közben elpusztultak csontjai. A győztesek – akik felsőbb parancsra kegyetlen mészárlással igyekeztek a törökök kedvét elvenni az ilyenfajta vállalkozásoktól – csak valami 50, tekintélyes külsejű törököt hagytak életben: olyanokat, akiktől különösen nagy váltságdíjat remélhettek. Később persze sok, hegyekben és erdőkben tévelygő is fogságba eshetett; olyannyira, hogy szinte ára sem volt a török fogolynak. Egy paraszt fél aranyért vásárolt hármat és körbevezette őket a táboron, „hogy emlékezetébe vésse mindenkinek: Mátyás király idejében fél guldenért adtak három törököt”.81 Állítólag a foglyok között volt Isza bég fia, valamint egy Alar Alkan (?) nevű és más híres főemberek. Ugyanez a forrás számol be arról is, hogy az ütközet utáni pénteken (október 15-én) holtan találták az erdőben Albagisthar-t (?), aki a csatában szerzett sebesülésébe pusztult bele. (Eszerint a végvidéken közismert személyiség lehetett, ám egyelőre nem tudtuk azonosítani.)82
81 BStB HSs Cgm. 331. 72v.
82 Uo.; N. Jorga (Geschichte, i. m. II. 182. o.) Isza béggel azonosítja, pedig a szász szemtanú félreérthetetlenül két különböző személyről beszél.
A török vezérek sorsáról egyébként ellentmondó hírek keltek szárnyra; széltében elterjedt, hogy (a valószínűleg sebesülten kézre került és kivégzett) Isza bégen kívül elesett Iszkender bég is, Malkocs-oglu Báli bég és Mihál-oglu Ali bég pedig nehéz sebekkel – az utóbbi lándzsával a mellében – próbált egérutat nyerni. Ez a híradás azonban nyilvánvalóan téves. Iszkender, Báli és Ali ép bőrrel megúszták a kalandot, és hamarosan hazajutottak.83 Összes forrásunk közül egyedül a német beszámoló említi, hogy a győztesek jegyzékbe vették az ellenségtől szerzett lovakat: állítólag valami 30 000 állatot fogdostak össze. Ez a szám alátámasztja fenti létszámbecslésünket: miután az akindzsik általában 331legkevesebb két lóval indultak portyára,84 az Erdélybe betörők ezúttal valóban nem lehettek többen 15 000-nél.
83 Isza és Iszkender haláláról és a másik két vezér sebesüléséről Mátyás király levelei és a dubnici krónika tudósítanak. Angiolello – Kemálpasazádéval egyetértésben és helyesen – csak Isza bég elestéről tud. Bonfini szerint Ali havasalföldi pásztornak öltözve menekült. A nürnbergi birodalmi gyűlésen 1479-ben a magyar követek azt állították, hogy a Mihál-ogluk több fiatal rokona is fogságba esett (N. Jorga: i. m. II. 182. o.).
84 K. Mihajlović: Memoirs, i. m. 178-179. o.
A magyar sereg vérvesztesége nemcsak a törökétől, hanem a rendszerint feltételezett 8–10 000 főtől is messze elmaradt. Leghihetőbbnek ismét csak a mértéktartó szász szemtanú közlése tűnik, aki szerint „a királyi részen” 3 000-re rúgott az elesettek száma (közöttük ezer lándzsás). Oláh Miklós úgy hallotta, hogy csupán az „erdélyi püspöknek kétszáz teljes fegyverzetű páncélosa maradt ott ezen a csatatéren (akik alkalmasint a centrumban küzdöttek). Testük felkeresésére ő maga jött el Gyulafehérvárról, mely mintegy három mérföldnyire van ettől a mezőtől, végig gyászmenetben vitte őket haza. „Ekkora volt e derék férfiú kegyelete övéi iránt, kiket a hazának az ellenségtől való oltalmazása közben mészároltak le”. Ha ez a veszteség első pillantásra nem is tűnik tragikusnak, az utánpótlási gondokkal küszködő magyar hadszervezetnek ez a 3 000 ember is nagyon hiányozhatott a következő évek (évtizedek) harcaiban. A probléma súlyát egy későbbi példával érzékeltethetjük: 1523-ban, a szintén magyar győzelemmel végződött szávaszentdemeteri ütközetben kb. 700 magyar katona esett el, s ezt a magyar államvezetés pótolhatatlan veszteségként értékelte!85 (Ami egyébként erős kételyeket támaszt a minimálisnak tetsző „kenyérmezei” számmal szemben is!) Nemigen volt más a helyzet 1480 táján sem, ráadásul akkoriban még jóval elnyújtottabb fronton kellett helytállni a szakadatlanul támadó törökökkel szemben. Mindent összevéve, a kenyérmezei ütközet még „csökkentett” veszteségekkel (3 000 fő 6 000 ellenében) számolva is az egyik legvéresebb összecsapás lehetett a százötven éves török-magyar háború történetében.
85 Kubinyi András: A szávaszentdemeter–nagyolaszi győzelem, i. m. 220. o.; Szakály F.: A mohácsi csata, i. m. 75. o.
Ritka volt az ilyen véres ütközet, de még ritkább a hozzá fogható magyar győzelem. Nem csoda hát, ha az erdélyi és a magyarországi nép emlékezete évszázadokon át őrizgette és éltette e csata emlékét. Bonfini említi – fentebb idéztük –, hogy már a csata vértől, győzelemtől és bortól mámoros éjszakáján szárnyra keltek az első vitézi énekek a vezérek tetteiről, s Bonfini forrásainak elemzője, Kulcsár Péter alighanem joggal feltételezi, hogy az itáliai humanista elbeszélésének forrásául éppen ezek szolgáltak.86 Liszthy János veszprémi püspök azonban, aki a XVI. század közepén még hallotta az erdélyi ivókban forgó „hegedősöktől” ezeket a dalokat s olvasta Bonfini krónikáját is, mindenesetre úgy találta, hogy a hősénekek „messze másként és igazabban” adják vissza az eseményeket, mint a történetíró. Liszthyben talán az keltett ellenérzéseket, hogy Bonfini irodalmiasította, latin példaképeihez igazította, ezzel szükségképpen megváltoztatta s alkalmasint el is torzította a hősénekek nyersebb előadását.87
86 Kulcsár Péter: Bonfini magyar történetének forrásai és keletkezése. Budapest, 1973. 132. o.
87 Adnotationes Joannis Listii episcopi Vespremiensis in exemplari Bonfinii, quod ei Joannes Sambucus dono misit anno 1568. 10. Junii. In: Martinus Georgius Kovachich: Scriptores rerum Hungaricarum minores hactenus inediti, synchroni, aut proxime coaevi, Budae, 1798. 337. o.
A kenyérmezei győzők nevét hamarosan egész Európa megtanulta, s példaszerű helytállásukra még évtizedek múlva is szívesen hivatkoztak mindazok, akik a keresztény világ szoros összefogását szorgalmazták a törökökkel szemben. Így többek között Johannes Cuspinianus, Ferdinánd király jeles diplomatája is, aki 1526 végén a német fejedelmekhez és előkelőkhöz intézett buzdító beszédében ekképpen idézte fel Kinizsiék tetteit: „De 332akkor még élt Gnysi Pál, az idősebb Báthori István, olyan férfiak – a halhatatlan Istenre! –, akik mindennap összecsaptak és mindig győztesen csaptak össze a törökkel, úgyhogy ragyogó tetteiket ma citeraszó mellett éneklik. Mert nem szerelmes dalokat terjesztenek ám, mint mifelénk, hanem hős vitézek tetteit, Hunyadi Jánosról, Mátyásról, Gnysi Pálról, az öreg Báthori Istvánról”.88
88 Johannes Cuspinianus buzdító beszéde a Szent Római Birodalom fejedelmeihez és előkelőihez... (Ford.: Kulcsár Péter) In: Mohács emlékezete... Budapest, 1979. 271-272. o.
A XVI. század közepén, amikor a török-magyar határ az ország közepére tevődött át, s a magyar végvári katonák még a korábbiaknál is sanyarúbb körülmények között, magukra hagyatva igyekeztek gátat vetni a török terjeszkedésnek, Kinizsi és Báthori hősiessége és példás együttműködése még mindig követendő mintaként állott a vitézlő rend előtt.
Itt csak egy példacsokorra hivatkozunk: Nádasdy Tamás kanizsai prefektusa, Csányi Ákos, 1549 és 1562 között írott ötszáz levelében háromszor is megemlékezik a kenyérmezei csatáról, a Mátyás alatti rendet szegezvén szembe a XVI. század végvári szervezetlenségével.89 1560. július 24-én így: „Nagyságodtul hallottam, kenyérmezei viadalkor Báthori Estván uram erdélyi vajda lévén, két inasát hagyta volt megnézni, az hadnak győzelme kinek adathatik, hogy jó volna Szigetbe két főkapitánynak és két vitéznek lenni. Nándorfejérvárba is úgy volt...”. (Az érthetőség kedvéért megjegyezzük, hogy Csányi hajlamos az idősíkok – jelen példánkban: az 1479-es, az 1560-as és az 1521-es – összekeverésére, odavetett utalásai pedig néha kifejezetten zavarba ejtők. Idézett közléséből például az olvasható ki, hogy Báthori távol maradt a csatától, ami minden más forrásnak ellentmond. Ráadásul nehezen érthető, mi köze a két inasnak ahhoz a – Nádasdy körében valóban sokat felhánytorgatott – igazsághoz, hogy egy nagy vár irányítását két kapitányra kell bízni.90 Ami egyébként a példaként felhozott Nándorfehérvár esetében csak akkor helytálló, ha Csányi az 1456. évi ostromra gondolt, amikor is Hunyadi egy ideig kívülről támogatta sógora, Szilágyi Mihály várkapitány erőfeszítéseit.91) 1561. április 23-án ekképpen ír egy birtokos sorsán meditálva: „Azulta mi az űfelsége hűségébe nyomorgott az kevés jószágon, kit atyja vérének hullásáért az Kenyérmezején, ura feje szabadulásáért adott neki szegény Báthori István vajda”. Témánk szempontjából nézve a legbecsesebb az 1561. július 22-i levél: „Keseredjék meg szüvek az keresztény vérnek kiontásán, és hogy ilyen nemes országnak, kiből az egész kereszténységnek romlása leszen. Az üfelsége fejedelemsége alatt elveszni ne hagyják ilyen könnyen és szabadon. Vessen üfelsége jó szertartással, jó módon való népet, s nemcsak huszárt, fegyverest [=nehézlovast] is. És mindazoknak Dunán innét egy fejedelmet, Deráván túl másikat, hasonlóképpen Kinizsi Pál és Báthori Estvánhoz. Ha Erdélyre [ront] az török, Kinizsi oda, mint Báthori mond, mívele. Ha Temesvár felé [megy] az török, Báthori oda, mit Kinizsi mond, azt mívele. Kenyérmezején megütvén orrát az töröknek, nem ment azután Erdélyre 333az hódol[tat]ásra. Legyen változtatás, mi jót remélünk, és miért vakultunk így meg az holdolásnak [a török adó vállalásának] engedelmével.”
89 500 magyar levél a XVI. századból. Csányi Ákos levelei Nádasdy Tamáshoz 1549–1562. (Kiadja Őze Sándor) Budapest, 1996. II. 211. o. Nr. 375.; 252. o. Nr. 402. és 280. o. Nr. 419. (modernizált helyesírással, átdolgozott központozással, ahol szükséges, az olvasati hibák kigazításával, ami nem teszi indokolatlanná a kiadásnak az eredetivel való összevetését).
90 V. ö. pl. Nádasdy 1556. április 16-án Horváth Márkhoz intézett levelével. MOL Magyar Kamara Archívuma. Nádasdy lt. Misszilisek.
91 Barta G.: Nándorfehérvár, 1456, i. m. 229. skk. o.
Még egy apróság: Báthori vajda emlékezete családja tudatában is összefonódott a kenyérmezei győzelemmel. Báthori István, úgyszintén országbíró (1586-1605) végrendeletében olvassuk: „vagyon tárházamban az régi jó Báthory István uram pecsétes gyűrűje, ki a törököket Isten segítségébül megverte volt Kenyérmezejín, az ő urának és hazájának szolgálván, mely gyűrűt az jó hírű-nevű István lengyel király, kit az Úristen szegény nemzetünkből támasztott vala, újság csodájára küldött vala...”.92
92 Takáts Sándor: Abstemius Bornemissza Pál. In: Hangok a múltból. Budapest, é. n. 10.
A „kenyérmezei hősök” töretlenül élő kultuszának bizonyítéka továbbá, hogy – immár Bonfini nyomán – a XVI. század hatvanas éveiben egyszerre két magyar nyelvű históriás ének is keletkezett a kenyérmezei viadalról: az egyik a Nikolsburgi Névtelenként emlegetett énekszerző (1568), a másik Temesvári István telegdi iskolamester (1569) alkotása. Mindkettő abból a célból íródott, hogy e szerénszerte ismert történeti epizód magyarításával a régi magyarok vitézi példájának követésére intsen és buzdítson. Az idők változásának jele, hogy a Nikolsburgi Névtelen egyszersmind arra is felhasználja munkáját, hogy a reformáció szellemében üssön a katolikusok balga és bűnös szokásain. Ő úgy alakítja Báthori – Bonfini által koholt – beszédét, mintha az kritika lett volna a protestánsok által olyannyira megvetett szerzetesség ellen.93
93 Horváth János: A reformáció jegyében. A Mohács utáni félszázad magyar irodalomtörténete. 1957.2 453-457. o.; Temesvári István: Históriás ének az jeles győzelemről .... Erdélbe a Kenyérmezőjén (1569). In: Históriás énekek és széphistóriák. (Válogatta, a szöveget gondozta, az előszót és a jegyzeteket írta Molnár Szabolcs) Bukarest, 1981. 78-95., főleg 84-85. o.
Természetesen a buzgón katolikus Báthoritól mi sem állott távolabb, mint hogy beszédét egy csaknem harminc esztendővel később jelentkező vallásszemlélet toposzaival tűzdelje meg. Sőt, egyházi alapítványokkal járult hozzá ahhoz, hogy a kenyérmezei csata és személy szerint saját maga csodával határos megmenekedése emlékét katolikus szellemben ápolják. (Más „választék” ekkortájt persze még nem is volt.) Azon a helyen, ahol az elesett magyarok tetemét elföldelték, kápolnát emeltetett s abban minden esztendőben gyászbeszédet és misét mondatott.94 Ugyanő a lorettoi Basilica della Casában, a középkor közkedvelt itáliai zarándokhelyén is emlékművet állíttatott. Az emlékművön a Szűz Mária előtt térdeplő Báthori látható, felirata pedig így szól: „A nagyságos Báthori István ispán [emeltette] az istennek és szülőanyjának, Máriának tiszteletére azon okból, hogy 1479-ben bizonyos igen nagy veszélyből megszabadíttatott.”95
94 A. Bonfini: i. m. 848. V. ö. Bethlen Farkas: Historia de rebus Transylvanicis, 1525–1609. In: Báthori István emlékezete. (Szerk.: Nagy László) Budapest, é. n. 82. o.: „Dicső tettének emlékéül és bizonyságául ma [a XVII. század második felében] is látható az ott emelt kápolna”.
95 Florio Banfi: Ricordi ungheresi in Italia. Roma 1942. Studi e Documenti Italo-Ungheresi della R. Accademia d’Ungheria di Roma 4 (1940–1941) 84. o.
Visszakanyarodva most már ismét az események menetéhez, a kenyérmezei győzelem csakhamar éreztette hatását a térség erőviszonyainak alakulásában, elsősorban a havasalföldi vajda magatartásának megváltozásában. Tepelus, aki túlélte az erdélyi kalandot, sietve mentegetődzött a támadásban való részvétele miatt; őt, úgymond, a törökök erőszakkal kényszerítették együttműködésre, de ígéri, hogy többször nem engedi át őket országán. Közreműködött a törökök által elhurcolt szászsebesiek kiváltásában is; igaz, nem 334sietett őket visszabocsátani, sőt – amikor Laiotã a saját szakállára Erdélyből betört országába és elhurcolta feleségét és kincstárát – azzal fenyegetődzött, hogy kényszermunkára fogja a már kiváltott foglyokat. Þepeluº gyors pálfordulással elhárította az erdélyi támadás fenyegető veszélyét, de nem sokáig maradt meg a magyar király hűségén. 1480 kora nyarán, amikor újabb, kisebb török támadás érte a Székelyföldet, ismét a törökökkel közösködött. Erre aztán az erdélyi hadak bevonultak Havasalföldre és hozzákészülődtek Nikápoly ostromához is. Ez a hadjárat – amelynek időrendje és lefolyása egyaránt tisztázatlan még – legfeljebb csak látszateredményeket hozott. A magyarok nem tudták (vagy nem akarták) elmozdítani Þepeluºt, aki a következőkben is folytatta kényszerszülte „hintapolitikáját”.96
96 G. Gündisch: i. m. 436. o.
A magyar visszacsapás azonban nem maradt el. Csakhogy – akárcsak Ali bég 1474-es látogatásának viszonzása – némi késéssel, 1480-ban következett be, s dél felé irányult. Az év vége felé a magyar seregek két oszlopban támadtak az Oszmán Birodalomba kebelezett bosnyák és szerb részek irányában. Az első oszlop, amelynek vezérei Vuk Brankovics szerb despota, Egervári László horvát-dalmát-szlavón bán és Dóczy Péter jajcai bán voltak, egészen Szarajevóig pusztított, Kinizsi Pál pedig a Marica mentén hatolt előre Krusevácig, ahonnét – nyilvánvalóan eltúlzott becslés szerint – 60 000 szerb menekülővel tért vissza Magyarország területére. (E támadás megindításában szerepet játszhatott az is, hogy Mátyás – III. Frigyes ellen készülődvén – jó előre biztosítani kívánta a déli végeket a váratlan török hadmozdulatokkal szemben.) A következő esztendőben, kihasználandó a szomszédos birodalom erőit II. Mehmed szultán halála után megosztó belső háborút, a magyar seregek megismételték előző évi akcióikat. A 32 000 fősnek mondott – valójában azonban legjobb esetben is fele akkora (lásd az 1479-ben Erdélyre támadó törökök számáról írtakat!) – hadsereg úticélja ismét Bosznia és Szerbia volt, az utóbbi helyen Kinizsi és Báthori hadai újból Krusevácig nyomultak előre, hogy aztán ismét többezer szerb menekülttel térjenek vissza határaik mögé. A törökök 1482-ben Temesvár környékén próbálkoztak ellencsapással, de ezen a támadáson is rajtavesztettek.97
97 Leopold Kuppelwieser: Die Kämpfe Ungarns mit den Osmanen vor der Schlacht bei Mohács. Wien, 1899.; Fraknói V.: i. m. 76-80. o. 48. sz.; Margalits E.: i. m. 673-674. o.; O. Zirojević: Die türkisch-ungarischen Kriege, i. m. 5-7. o.; Szakály F.: A török-magyar küzdelem, i. m. 46. o.
Az utóbbi magyar vállalkozások ismeretében joggal tehető fel a kérdés, hogy miért éppen a kenyérmezei győzelem vált a kiemelkedő keresztény katonai teljesítmény példázatává. Valószínűleg azért, mert 1480-81-ben nem került sor az 1479. évihez fogható, látványos, nyílt, mezei csatára; a behatolók elsődleges célja az ellenséges végvárvonal hátországának, a török várőrzők biztonságérzetének rombolása, illetve annak jelzése volt, hogy a végvidéki magyar erők alkalmasak és elégségesek a visszavágásra. Emellett – az 1523. évi szávaszentdemeter-nagyolaszi győzelmet leszámítva – többé nem született olyan győzelem, amelyet a magyar hadak nyílt mezőn, jelentősebb oszmán sereg felett arattak. Az utóbbi emlékét azonban elmosta, hogy két nagy tragédia: Nándorfehérvár eleste (1521) és a mohácsi csatavesztés (1526) közé esett, s visszatekintve jelentéktelen epizóddá fakult. Igaz, a kenyérmezei diadal sem vette el a törökök kedvét a hasonló próbálkozásoktól, ám ezek nem vezettek az ország megcsonkításához. Az, hogy olyan távoli 335krónikások, mint a lengyel Jan Dlugosz vagy az osztrák Jacob Unrest is fontos eseménynek kijáró terjedelemben tudósítottak róla, arra utal, hogy a magyar királyi udvar különleges jelentőséget tulajdonított a győzelemnek és nagy hírverést csapott körülötte.98
98 J. D³ugosz: i. m. 386-387. hasáb; Jacob Unrest: Österreichische Chronik. (Herausgegeben von Karl Grossman) Weimar, 1957. (Momumenta Germaniae Historica. Scriptores Rerum Germanicarum, Nova Series 11.) 101. o.
Az 1479-82-es összecsapássorozat mérlege tehát, úgy tűnik, a magyarok javára billen. Ugyanakkor azonban – sajátossága ez a hatvan esztendős állóháborúnak – vajmi keveset változtatott a másfél évtizeddel előbb kialakult status quo-n. Sőt, dacára a törökök óriási emberveszteségeinek, a pillanatnyi katonai erőviszonyokon is keveset. Régen bebizonyosodott már ugyanis, hogy a török hadvezetés szinte kimeríthetetlen embertartalékokkal rendelkezik, s – hogy a kenyérmezei csata példájánál maradjunk – könnyebben pótolni tudja 6 000, mint a magyarok 3 000 ember elvesztését. Ebben az aránytalanságban szinte pontosan tükröződtek az Oszmán Birodalom, illetve a Magyar Királyság közt időközben bekövetkezett területi és erőviszonyváltozások. Mehmed hódításai hozzávetőleg megduplázták az oszmán uralom alá tartozó területet (850 000 km2),99 míg a magyar-horvát perszonálunió területe, a dolog természeténél fogva, változatlan (325 000 km2) maradt. (Mátyás sziléziai és ausztriai hódításai is inkább vittek, mint hoztak.100)
99 Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Budapest, 1990. 57. o.
100 V. ö. Kubinyi András: Mátyás király ausztriai kormányzata. Levéltári Közlemények 63 (1992) 111-121. o.
Ráadásul tudnivaló, hogy 1479-1482 mérlege csupán azért billent a magyarországiak javára, mert II. Mehmed 1480-ban hozzákezdett dédelgetett vágyálma megvalósításához. Szinte még meg sem száradt a tinta a Velencei Köztársasággal kötött 1479 januári egyezményen, máris hozzáfogott az Itália elleni invánzió előkészítéséhez. A keresztény világban régóta tudták, hogy a bizánci császárok örököseként a szultán jogot formál a félsziget egy részére, sőt Róma elfoglalását és az egykori Római Birodalom újrateremtését tervezi.101 A pápa éppen Mátyás király egyik követétől hallhatta, hogy az oszmán csapatok a „Róma, Róma” csatakiáltással indulnak harcba.102 Miután kiváló hírszerzőitől a szultán pontosan értesült az itáliai államok belviszályairól, s úgy látta, hogy ott „sok mézre és kevés méhre”103 (azaz gazdag földekre és csekély ellenállásra) számíthat, úgy döntött, hogy Alfonse de Ferrante nápolyi királyságában kísérli meg a partraszállást. A vállalkozás 1479 nyarán kezdődött, amikor Gedik Ahmed pasa flottája egymás után elfoglalta Santa Maura, Kephalónia és Zanta szigetét, zavartalan utánpótlási vonalat biztosítván az oszmánoknak az otrantói szorosban. A pasa a következő év júniusában az albániai Vloránál 28 gályából és 104 könnyű- és teherhajóból álló hajóhadat vont össze, fedélzetén mintegy 4 000 lovassal, s július 26-án vitorlát bontott Brindisi felé. Az erős szél miatt azonban két nap múlva Otrantónál ért partot, ahol nehézség nélkül szárazra tette csapatait, s módszeresen hozzákezdett a vidék pusztításához. Augusztus 11-én bevette Otranto várát, s miután jól megerősítette, az ellene vonuló nápolyi csapatokat pedig kétszer is megverte, nyugodtan elvitorlázhatott a szultánhoz a további teendők megbeszélése 336végett, az itáliai partokon szilárd oszmán hídfőállást, a nápolyi és a pápai udvarban pedig kétségbeesést és rettegést hagyva hátra.104
101 F. Babinger: Mehmed der Eroberer, i. m. 265-266., 539. o.; Osman Turan: Türk cihan hâkimiyeti mefkuresi tarihi. Istanbul, 1969. II. 60-71. o.; S. Tansel: Fatih Sultan Mehmed’in, i. m. 329. o.
102 F. Babinger: i. m. 539. o.
103 S. Tansel: i. m. 217-218. o.
104 S. Tansel: i. m. 217-220. o.; K. M. Setton: i. m. II. 340-345. o.; C. Imber: i. m. 242-244., 249-251. o.
Mehmed szultán azonban elmulasztotta kihasználni a többé vissza nem térő alkalmat. Az utóbbi években nagyon megromlott a viszonya az egyiptomi mamelukokkal, s úgy tűnik, azt a képtelen tervet dédelgette, hogy egyidejűleg mér csapást legfőbb földközi-tengeri vetélytársaira: a kairói szultánra és Itáliára. Legalábbis erre enged következtetni (ekkoriban már senkivel sem osztotta meg terveit), hogy 1480 tavaszán – akkor, amikor Gedik Ahmed felszedte a horgonyt – Meszih pasa parancsnoksága alatt jelentős sereget és 104 hajóból álló flottát küldött a johannita lovagok által kormányzott Rodosz elfoglalására, amely leginkább veszélyeztette az Egyiptom és Isztambul közötti tengeri összeköttetést. A kilencven napig elhúzódó kegyetlen ostrom során azonban az oszmán csapatok semmiféle eredményt nem értek el, s 1480. augusztus 18-án, 9 000 halottat hagyva hátra, elvonultak a szigetről.105
105 K. M. Setton: i. m. 346-363. o.; C. Imber: i. m. 247-249. o.
A kudarc nem szegte kedvét II. Mehmednek; 1481 tavaszára ismét hadba szólította katonáit. Bár a hadjárat célját senkivel sem közölte, minden jel szerint Egyiptom, s nem Itália ellen készülődött.106 Ám a táborba szállás után néhány nappal, 1481. május 3-án meghalt. Fiai hamarosan pusztító harcba keveredtek a trónért, és sorsára hagyták az Itáliában állomásozó helyőrséget. (Annak parancsnokát, Gedik Ahmed pasát, akire nagy szüksége volt, Bajezid szultán időközben maga mellé rendelte.) IV. Sixtus pápa már 1480 őszén törökellenes liga szervezésén fáradozott, és 150 000 aranyat ígért Itália védelmére, 50 000 aranyat pedig Mátyás királynak, hogy támadásaival lekösse a törökök figyelmét. Bár az 1481. április 8-án meghirdetett keresztes hadjárat végül csekély visszhangot váltott ki, az időközben felállított pápai flotta és a nápolyi sereg (magyar csapatokkal kiegészülve107) elegendő erőt képviselt ahhoz, hogy 1481. szeptember 10-én megadásra kényszerítse Otranto védőit, s ezzel véget vessen a törökök itáliai terjeszkedésének.108
106 S. Tansel: i. m. 329-341. o.; C. Imber: i. m. 252. o.; Shai Har-El: Struggle for Domination in the Middle East. The Ottoman-Mamluk War 1485-91. Leiden-London-Köln, 1995. (The Ottoman Empire and its Heritage 4.) 102. o.
107 V. ö. Veszprémy László: Magyar vonatkozású források Otranto ostromához. Hadtörténelmi Közlemények 103 (1990) 105-112.
108 K. M. Setton: i. m. 364-372.
E korlátozott stratégiai célú háborúskodás eseményeiből a magyar királyi udvarban és a konstantinápolyi Portán ugyanazt a tanulságot szűrték le. Sok meghiúsult közeledési kísérlet után 1483-ban végre békeszerződés jött létre a szomszédok között, amely megújítva gyakorlatilag 1520-ig szabályozta a két állam egymás mellett élését.109 A békeszerződés rögzítette a határokat, rendelkezett a határvidéken felmerült nézeteltérések elsimításának módjáról, s biztosította a két ország kereskedőinek kölcsönös, szabad közlekedését. Bár a határ menti konfliktusok időről-időre – szinte szabályszerűen tíz évenként (az 1490-es és az 1500-as évek elején és 1512-ben) – korlátozott célú, határ menti háborúskodásba torkollottak, az uralkodók sorra-rendre megtalálták a kiegyezés útját: a 337szemben álló országok egyesített seregei továbbra sem jelentek meg e hadszíntéren. A békeszerződést – az 1483-ashoz hasonló tartalommal – ismét és ismét megújították (így pl. 1488-ban, 1495-ben, 1503-ban, 1519-ben),110 szinte állandóan úton voltak a futárok a két udvar között, a határ menti súrlódásokat pedig a szemben álló végbeli parancsnokok igyekeztek rendezni. Nyilvánvalóan azért, mert a békesség – legyen az bár névleges is – mindkét félnek érdekében állott: a török hadakat az ázsiai csatározások kötötték le, ki-kiújult a török-velencei háború is (amely a földközi-tengeri pozíciókért folyt), Mátyás király nyugati aspirációi miatt elvesztette érdeklődését a déli front iránt, a Jagellók egyre gyengülő Magyarországa pedig nem volt abban a helyzetben, hogy a status quo megváltoztatását tervezhesse.
109 Gróf Teleki J.: i. m. V. Pest, 1856. 274-76., 302-304. o.; Fenyvesi L.: Magyar-török kapcsolatok, i. m. 103:1 (1990) 90. o.
110 Hazai György: A Topkapu Szeráj Múzeum levéltárának magyar vonatkozású török iratai. Levéltári Közlemények 26 (1955) 294-295. o.; uő: Urkunde des Friedensvertages zwischen König Matthias Corvinus und dem türkischen Sultan 1488. In: Beiträge zur Sprachwissenschaft, Volkskunde und Literaturforschung (Steinitz-Festschrift). Berlin, 1965. 141-145. o.; Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt. Budapest, 1978. 79-122.; Fodor Pál–Dávid Géza: Magyar–török béketárgyalások 1512-14-ben. Történelmi Szemle 36 (1994) 193-225. o. = Hungarian-Ottoman Peace Negotiations in 1512–1514. In: Hungarian-Ottoman Military and Diplomatic Relations in the Age of Süleyman the Magnificent. (Ed. by Géza Dávid and Pál Fodor) Budapest, 1994. 9-45. o.
Bármennyire nyugodtnak tűnt is – messziről nézve – a felszín, bármennyire változatlan maradt is a török-magyar viszony minősége, annak burkában a magyar fél számára vészjósló változások érlelődtek, amelyek legkésőbb az 1510-es évek elejére már jelezték, hogy az állóháborús szakasz a vége felé közeledik. Azt, hogy az erőviszonyok fokozatosan a törökök javára módosulnak, különösen a bosnyák-horvát frontszakasz eseményei jelezték a legvilágosabban az 1490-es évektől kezdve. A boszniai pasa portyázói egyre többször lábaltak át Horvátországon – jövet-menet többször végigdúlva azt – az osztrák örökös tartományok fosztogatására. A horvát-magyar haderő messze a határokon belül védekezett ellenük, váltakozó sikerrel, időnként (pl. 1493-ban) megrendítő vereségeket szenvedve. A török hadak többször megpróbálkoztak várfoglalással is; bár a jelentősebb erősségek – köztük a legtöbbet támadott Jajca – helytálltak, a törökök több kisebb várba is befészkelték magukat. A magyar határvédelmi szervezet centruma – élén Nándorfehérvárral – szilárdan állta a törökök megújuló rohamait, s onnan indultak ki a sikeres ellencsapások is az 1490-es és az 1500-as évek elején. A keleti szárnyon azonban a magyar hadak már csak nagy ritkán tudták a maguk javára fordítani a havasalföldi és (Nagy István vajda 1504-ben bekövetkezett halála után) a moldvai viszonyokat. A két fejedelemség névleg magyar hűbéres maradt, de többnyire ténylegesen török birtok, felvonulási terület volt. S végül 1512 őszén – hosszú-hosszú idő után először – a török hadaknak (ismét csak helyi erőkről van szó) sikerült rést ütniük a magyar végvárrendszer első vonalán is; elfoglalták a szreberniki bánság három várát, s ezt a határváltozást a következő (1519. évi) békeszerződésben a magyar fél is elismerte. Igaz, a rés szűk volt és nem biztosított nagy előnyt a törökök részére, de jól mutatja az idők és az erőviszonyok változását – főként, ha a kenyérmezei csatát követő eseményekkel vetjük össze. A magyar ellenakciók (mint 1515-ben a Zsarnó visszafoglalására tett előkészítetlen kísérlet) sorra kudarcba fulladtak.
Ezek a változások közel sem magyarázhatók, mint az szokásos, a Jagelló-uralkodók gyengekezűségével és a központi hatalom megrendülésével. Volt persze része ennek is, valójában azonban az Oszmán Birodalom és a Magyar Királyság területi, gazdasági és 338katonai potenciáljában bekövetkezett arányeltolódások tükröződtek bennük. I. Szelim (uralk. 1512-1520) hódításai következtében az Oszmán-ház uralmi területe meghaladta a 1 500 000 km2-t (szemben a Magyar Királyság 320 000 km2-ével), lakosságszáma elérte a 12-13 milliót (Magyarország lakossága 3-3,2 millió fő volt), a birodalom évi bevételei 4-5 000 000 forint körül mozogtak111 (miközben, nem számítva az alkalmi külföldi segélyeket, a Jagelló-királyok évi 250-300 000 forintból „gazdálkodtak”).112 Ennek a mammutbirodalomnak – amely ráadásul minden erőforrását hadserege fejlesztésére koncentrálta – a nyomása, a szultáni hadsereg távollétében és pusztán nehézkedési ereje folytán is, megroppantotta a Magyar Királyság ellenállóképességét. II. Lajos király, jellemző módon, azzal indokolta az 1520-as török békeajánlat elutasítását, hogy félő volt: Magyarország védelmi ereje a békeállapot dacára összeomlik, s az ország magától a szultán ölébe hullik. S valóban, ahogy időben előre haladunk, a magyar kormányok már csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudták biztosítani azt a 150-200 000 forintot, ami a végvárrendszer és vele együtt a status quo fenntartásának elemi feltétele volt.
111 Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Budapest, 1992. (Magyarország krónikája 6.) 9-10. o.; H. Inalcik: The Ottoman State, i. m. 78-79. o.
112 Hermann Zsuzsánna: Államháztartás és a pénz értéke a Mohács előtti Magyarországon. (Megjegyzések Thurzó Elek költségvetési előirányzatához). Századok 109 (1975) 301-336. o.; Szakály F.: A mohácsi csata, i. m. 78-90. o.; Kubinyi A.: A szávaszentdemeter-nagyolaszi győzelem, 194-203. o.
1520 végén II. Lajos király kormánya halogatásával de facto elutasította az újonnan trónra lépett török szultánnak, I. Szülejmánnak (uralk. 1520-1566) az 1519. évi békeszerződés megújítására tett ajánlatát, mire a szultán olyan lépésre szánta el magát, amire utoljára dédapja, II. Mehmed idejében volt példa: 1521 tavaszán hadai élén személyesen indult Magyarország ellen.113 Ez a támadás véget vetett a már 57 esztendeje tartó állóháborús szakasznak, első kísérletre szétzúzta az első magyar végvárvonal centrumát s ezzel megkaparintotta Magyarország biztonságának kulcsát.114
113 A török politikai tervekre: Szakály Ferenc: Vesztőhely az út porában. Gritti Magyarországon 1529-1534. Budapest, é. n. [1986] (Labirintus) 109-141. o. = Lodovico Gritti in Hungary 1529–1543. A Historical Insight into the Beginnings of the Turco-Hungarian Rivalry. Budapest, 1995. (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 197.) 97-127. o.; Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás. Budapest, 1991. 34. skk o.; uő: A Bécsbe vezető út. In: Két tárgyalás Sztambulban. Hyeronimus £aski tárgyalása a töröknél János király nevében. Habardanecz János jelentése 1528 nyári sztambuli tárgyalásairól. (A kötetet összeállította Barta Gábor. A tanulmányokat és a jegyzeteket írta Barta Gábor és Fodor Pál. A dokumentumokat fordította Barta Gábor és Kun József) Budapest, 1996. (Régi magyar könyvtár. Források 5.) 63-96. o.; Erdélyi Gabriella: Hieronim £aski konstantinápolyi jelentése egy Ferdinánd-párti főúr tollán. Megjegyzések a sztambuli tárgyalások (1527–1528) történetéhez. Fons 3:3 (1996) 311-332. o.
114 Szakály Ferenc: Nándorfehérvár, 1521: a vég kezdete. In: Zay Ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót, és így esött. (Sajtó alá rendezte: Kováts István) Budapest, 1980. (Bibliotheca Historica) 83-163. o. = Nándorfehérvár, 1521: The Beginning of the End of the Medieval Hungarian Kingdom. In: Hungarian–Ottoman Military, i. m. 47-76. o.
Ez azonban már egy másik eseménysorhoz, a mohácsi csatavesztésnek az utóbbi évtizedekben oly sokat vitatott előzményeihez tartozik.
Függelék
Ferenc Szakály – Pál Fodor: The Battle at Kenyérmező, 13 October 1479
Ferenc Szakály – Pál Fodor: La bataille de Kenyérmezõ, le 13 octobre 1479
Ferenc Szakály – Pál Fodor: DIE SCHLACHT VON KENYÉRMEZŐ, 13 Oktober 1479
