„A KINCSTÁR SZÁMÁRA A HITETLEN A LEGHASZNOSABB” • Az oszmánok magyarországi valláspolitikájáról

Teljes szövegű keresés

FODOR PÁL: „A KINCSTÁR SZÁMÁRA A HITETLEN A LEGHASZNOSABB” •
Az oszmánok magyarországi valláspolitikájáról
In: Századok. Tanulmányok Kosáry Domokos 90. születésnapjára. Szerk. Ormos Mária. Budapest, 2003
Mintegy százharminc évig tartó „puhítás”, azaz pusztító portyák, rablások és emberek tömegeinek elhurcolása után az oszmán nagyhatalom 1521-ben hozzálátott Magyarország meghódításához. Belgrád elfoglalásával és a mohácsi győzelemmel Szülejmán szultán már-már a kezében érezte az egész országot, ám a döntő áttörés nem sikerült, a diadalmasan induló vállalkozás évtizedeken át elhúzódó háborúkba torkollott.
A mohácsi siker és a Szerémség megszállása utáni másfél évtizedben az oszmánok kétféleképpen igyekeztek kiterjeszteni és konszolidálni magyarországi uralmukat: először a Bécs elleni ismételt támadásokkal (1529, 1532), majd egy „szövetséges”, gyakorlatilag vazallus magyar királyság létrehozásával (Szapolyai János irányításával). Mivel ezek a kísérletek szerény eredményeket hoztak, a szultán 1540–41-ben a magyar főváros megszállását és a Habsburgok központi területei elleni háborúk felújítását határozta el. Az oszmán csapatok azonban sem 1543-ban, sem az azt követő években nem tudtak még egyszer Bécsig masírozni, sőt az eredeti tervektől eltérően Magyarország egészét sem sikerült elfoglalniuk. Az északi és nyugati részek Habsburg uralom alatt maradtak, a királyság keleti felén a század közepe után kialakult a török vazallus Erdélyi Fejedelemség, az ország közepén pedig az oszmánok rendezkedtek be, s lassanként mindhárom politikai hatalom kiépítette a maga határvédelmi szervezetét. A határok persze sohasem merevedtek meg, mert az oszmánok folyamatosan kísérleteztek uralmi területük kiszélesítésével. A 16. és a 17. században egyaránt sikerült új vilájeteket létrehozniuk, de az ország hármas megosztottsága (Thököly Imre rövid életű felső-magyarországi királyságától eltekintve) lényegében változatlanul fennmaradt a török uralom végéig. A valóságban az oszmán kormányzat már 1547-ben belenyugodott a dolgok ilyetén állásába, amikor a Habsburgokkal kötött békében de facto elismerte Ferdinánd uralmát a királyi Magyarországon.1
1 Az oszmán hódítás hosszan elnyúló folyamatára, a törökök Magyarországgal kapcsolatos katonai–diplomáciai céljaira ld. Szakály Ferenc, A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk. Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc. Budapest, 1986. 11–57; Kosáry Domokos, Magyar külpolitika Mohács előtt. (Gyorsuló idő) Budapest. 1978; Fodor Pál, Magyarország és a török hódítás. Budapest, 1991. A török kor fő kérdéseire ld. Kosáry Domokos, Magyarország a XVI–XVII. századi nemzetközi politikában. In: Uő., A történelem veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról. Budapest, 1987, 20–62.
Az oszmánok hiábavaló igyekezete Magyarország egészének alávetésére komoly következményekkel járt itteni uralmukra nézve. A Habsburg uralkodók és a magyar nemesség soha nem ismerte el legitimnek és véglegesnek a muszlimok hatalmát, és fokozatosan, bár korántsem teljesen, helyreállította a magyar közigazgatást és igazságszolgáltatást a hódoltságban.2 A 17. század közepére a magyar hatóságok érdekérvényesítő képessége odáig terjedt, hogy a hódoltsági magyar jobbágyoknak megtiltottak mindennemű hivatalos kapcsolatfelvételt a török állam szerveivel. Ha valaki az oszmán kádihoz fordult olyan ügyben, amelyben a magyar szervek is illetékesnek érezték magukat, akkor az illetőt „törökösség” (turcismus) bűntettében marasztalhatták el, és halálra ítélhették.3 A három országrészben élő magyarok együttműködése és a párhuzamos török és magyar hatalmi struktúrák léte a hódoltság területén (az ún. kondominium) jócskán csökkentette az oszmánok képességét arra, hogy teljes mértékben kezükben tarthassák a hódoltsági keresztény társadalmat, s hogy a balkánihoz hasonló befolyást gyakoroljanak a meghódítottak mindennapi életére, kultúrájára és vallására.4
2 Hegyi Klára, Egy világbirodalom végvidékén. (Magyar História) Budapest, 1976; Szakály Ferenc, Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest, 1981.
3 Szakály Ferenc, Magyar intézmények a török hódoltságban. Budapest, 1997, 43–50.
4 Ezt az állítást Ágoston Gábor több, megfontolást érdemlő ellenvetése dacára is fenntartom; vö. Gábor Ágoston, Muslim–Christian Acculturation: Ottomans and Hungarians from the Fifteenth to the Seventeenth Centuries. In: Chrétiens et musulmans ŕ la Renaissance. Actes du 37e colloque international de CESR (1994). Réunis par Bartolomé Bennassar et Robert Sauzet. Paris, 1998, 293–303.
A magyar államszervezet részleges hódoltsági újjáéledése mellett legalább három további tényezőt említhetünk még, amelyek gátolták az oszmánokat abban, hogy szilárdan berendezkedjenek az országban. Az első helyre kívánkozik, hogy a hódítók létszáma igen csekélynek mondható az alávetettekéhez képest. Bár ezt e létszámot igen nehéz pontosan meghatározni, a legfrissebb vizsgálatok szerint 50 000 körül mozoghatott. Az sem kizárt azonban (s magam inkább efelé hajlok), hogy ennél valamivel magasabbra: 50 000 és 100 000 közé teendő a magyarországi muszlim lakosság. Akármelyik becslés a helyes, nyilvánvaló, hogy ez a népesség egyszerűen nem volt elegendő ahhoz, hogy oly mértékben „rátelepedjék” a mintegy 850 000 lelket számláló magyar rája-társadalomra, mint ahogy az a Balkán nagy részén történt.5
5 A legmegbízhatóbb demográfiai adatokat Dávid Géza különböző írásaiban találjuk: Demographische Veränderungen in Ungarn zur Zeit der Türkenherrschaft. Acta Historica 34 (1998[1990]) 79–87; Data on the Continuity and Migration of the Population in 16th Century Ottoman Hungary. Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 55 (1991[1993]) 219–252; vö. Studies in Demographic and Administrative History of Ottoman Hungary. (Analecta Isisiana, 25.) Istanbul, 1997, 1–88; Magyarország népessége a 16–17. században. In: Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Millecentenáriumi előadások. Szerk. Kovacsics József. Budapest, 1997, 141–171. Az oszmán hódítás itt tárgyalt korlátaira ld. még Dávid Géza, Osmanlýlarýn yerli halklarla iliţkileri. In: Avrupa’ya ilk adim. Uluslar arasi sempozyum 01 Kasim 1999 Gelibolu. Yayina hazirlayan Ayşe Yildiz Topuz. Istanbul, 2001, 87–97.
Másodikként a magyarországi oszmán társadalom túlnyomóan „militarista” jellegét kell kiemelnünk. Az ideérkezők többsége katona volt (várőrségek tagjai és timár-birtokos szpáhik), akik zömmel a közigazgatási és katonai központokban telepedtek le, s csak alkalomszerűen, többnyire a nekik járó adók beszedésekor kerültek kapcsolatba adófizető parasztjaikkal. Ennek eredményeként a magyar falusi lakosság tömegei élték le életük nagy részét úgy, hogy szerencséjükre viszonylag ritkán láttak eleven törököt.
A harmadik tényezőt, amely az oszmánok hatékonyságát és magatartását nagyban befolyásolta, a hódítók katonai társadalmának sajátos összetételében találjuk meg. A legújabb kutatások tárták fel, illetve bizonyították be, hogy nemcsak az oszmán hivatalviselők legfelsőbb rétege származott rendszerint keresztény szülőktől (az ún. „igazi oszmánok”), hanem az itteni közkatonák többségét is olyan nyugat- és észak-balkáni muszlimok közül toborozták, akiknek családjai mindössze egy-két nemzedékkel azelőtt tértek át az iszlámra. Ezek az emberek főként Hercegovinából, Boszniából, Észak-Szerbiából, a Szerémségből, Vidin és Pozsega környékéről érkeztek.6 Nem meglepő hát, hogy hitviláguk és mindennapi vallásosságuk számos olyan elemet tartalmazott, amely összeegyeztethetetlen volt az iszlám tanításával. Egy 1625. évi misszionárius jelentésben például azt írták, hogy Szerbiában, Prizren környékén a „törökök” csak azoknak a papoknak engedték hivatásuk gyakorlását, akik hajlandók voltak a frissen áttértek gyerekeit megkeresztelni, feleségeiket pedig gyóntatni és áldoztatni.7 De ami igazán érdekes: nemcsak a török világban élő vagy azt ismerő keresztények csodálkoztak, hanem olykor az oszmán állam és társadalom hithűbb körei is megbotránkoztak az iszlám balkáni és különösen észak-balkáni híveinek vallási felfogásán és életén. Egy 1546. szeptemberi szultáni rendeletből például arról értesülünk, hogy Vize kádiságban (Isztambul tőszomszédságában!) az imádkozást és a vallási előírásokat elhanyagolták, a legtöbb dzsámi romokban hevert, sok előimádkozó (imám) alkalmatlan volt feladatai ellátására, s hogy ezért egy ideig a kádik a maguk hatáskörében kinevezett „imafelügyelőkkel” próbálták a mecsetekbe hajtani a hitben gyenge muszlimokat.8 Boszniában bő százötven év telt el a hódítás óta, amikor a felháborodott igazhitűek egy csoportja kétségbeejtő állapotokról adott hírt a szultáni udvarnak. Szerintük az újsütetű muszlimok nem járnak dzsámikba és mecsetekbe, az imahelyeik romosak vagy elpusztultak, a szőlőikben termett mustból pedig minden intés és fenyegetés dacára bort készítenek, és folyamatosan isznak. A szultáni udvar kénytelen volt bíróság elé idézéssel és súlyos büntetésekkel fenyegetni a megátalkodottakat, de miután ezt nem először tette, joggal feltételezhetjük, hogy a rendeletben leírt helyzet a későbbiekben sem változott lényegesen.9
6 Hegyi Klára, Etnikum, vallás, iszlamizáció. A budai vilájet várkatonaságának eredete és utánpótlása. Történelmi Szemle 40:4 (1998) 229–256.
7 Tóth István György, Egy albán érsek a magyarországi török hódoltságban. Pietro Massarecchi belgrádi apostoli vikárius levelei a Hitterjesztés Szent Kongregációjához. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Szerk. Csukovits Enikő. Budapest, 1998, 263–264; vö. Uő., Raguzai Bonifác, a hódoltság első pápai vizitátora (1581–1582). Történelmi Szemle 39:3–4 (1997) 455, 467–469.
8 Ez utóbbi intézményt azonban megszüntették, mert számos visszaélésre adott lehetőséget; a forrást közli Aydog˘an Demir, Kanunî Sultan Süleyman’in terk-i salât edenlerle ilgili fermani. Tarih Incelemeleri Dergisi 2 (1984) 52–53.
9 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Kepeci 71, 610/1. (1618. május 7.)
Ezek a viselkedésformák nem meglepők, hiszen vannak arra utaló jelek, hogy sokan pusztán anyagi számításból vették fel az iszlámot.10 S ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a 16. századi török eretnekmozgalmak egyik központja éppen Boszniában és Észak-Szerbiában volt,11 s ezeket a területeket élénk népiségi és szellemi kapcsolat fűzte a hódoltsághoz, akkor cseppet sem találjuk meglepőnek az itteni muszlimság vallási lagymatagságát, illetve vonzódását a „népi iszlám” különféle formáihoz. Ilyen „törököktől” nyilvánvalóan nehéz lett volna elvárni, hogy a szunnita ortodoxia előírásait és normáit terjesszék a magyarországi népesség körében.12
10 Nenad Moačanin szerint a bosnyák parasztok adóik 45%-ától szabadultak meg, ha áttértek, így nem véletlen, hogy éppen e területen terjedt leggyorsabban az iszlám (másutt, ahol az előnyök kisebbnek ígérkeztek, a folyamat lényegesen lassabban haladt): Nenad Moačanin, Mass Islamization of Peasants in Bosnia: Demistifications. In: Mélange Prof. Machiel Kiel. Ed. by A. Temimi. Zaghouan, 1999, 353–358. A balkáni iszlamizációról, főleg a kényszertérítések korábbi eltúlzásáról ld. Géza Dávid, Limitations of Conversion: Muslims and Christians in the Balkans in the Sixteenth Century. In: Frontiers of Faith. Religious Exchange and the Constitution of Religious Identities 1400–1750. Ed. by Eszter Andor and István György Tóth. Budapest, 2001, 149–156.
11 Ahmed Yaşar Ocak, Osmanli toplumunda zindiklar ve mülhidler (15.–17. yüzyillar). (Tarih Vakfi Yurt yayinlari, 60.) Istanbul, 1998, 290–304.
12 Az iszlám csekély magyarországi kisugárzásáról és ennek további helyi okairól ld. még Hegyi Klára áttekintését: Kereszténység és iszlám az Oszmán Birodalom balkáni és magyar tartományaiban. Korunk 1996/6, 32–42.
Az eddigiekben felsorolt akadályok persze csak hosszabb távon éreztették hatásukat. Berendezkedésük kezdeti szakaszában az oszmánok igen ambiciózusan láttak hozzá a magyarországi kereszténység megszervezéséhez, beillesztéséhez. Mindez természetes módon következett abból a meggyőződésükből, hogy az oszmán állam vallási küldetést teljesít, az iszlám világméretű uralmát segíti elő a maga eszközeivel. Szülejmán szultán Magyarország és az afölötti uralomra törő Habsburgok ellen indulva már 1532-ben egyértelműen ezzel a kötelezettséggel indokolta a háborút birodalma lakóihoz intézett parancsában: „Kegyes atyáim és nagy elődeim – Allah bocsásson világosságot bizonyságtételeikre mindörökké! – helyes cselekedetei és kiváló tettei arra irányultak, hogy az átkozott hitetlenekkel – akik a próféta apostoli küldetését tagadják és Mohamed prófétaságát konokul elutasítják – hitharcot és vallásháborút folytassanak. Felséges uralkodásuk idején hatalmas szent háborúkat vívtak, számtalan országot és vidéket tettek az iszlám és az igazhitűek lakhelyévé, amely korábban színültig telt hitetlenséggel és tévelygéssel. Követve őket a helyes úton, magam is indulásom kantárszárát mindenkor a hitharc felé fordítottam, és szerencsével és sikerekkel kísért, töretlen buzgalmamat mindig ennek szenteltem. Ezért, s mivel a pogányok népe és a hitetlenek csapata – ne gondoljon velük Allah az ítéletnapig! – szövetkezett és összesereglett, hogy az iszlám népét megsértse és megalázza, most bízva a dicsőséges és magasságos Isten – aki az evilági birodalom ura, magasztaltassék és terjedjen ki mindenre és mindenkire jótéteménye! – végtelen kegyében és méltányosságában, mérhetetlen jóindulatában és megbocsátásában, és reménykedve a prófétaság menedékéül szolgáló [Mohamed] őszentsége – Allah áldása és békéje legyen vele! – támogatást nyújtó csodáiban, s esedezve és kérve az első négy kegyes kalifa és a próféta többi kiemelkedő társa, valamint a magasságos szentek áldott lelkeinek segítségét, pusztán a vallás jeleinek [felmutatása] és a próféták ura törvényeinek végrehajtása végett az egész iszlám közösséggel – segítse győzelemre őket Allah a feltámadás napjáig! – fényes hitharcra szánva el magam, az alávaló hitetlenek ellen Allah útján végzendő vallásháborúba indultam. ... Célom és vágyam Isten magasztos szavának terjesztése13 és a tiszta, nyilvánvaló szent törvény érvényesítése az egész földön.”14
13 Szó szerint: magasra emelése.
14 Istanbul, Bayezid Devlet Kütüphanesi, Veliyüddin Ef. 1970, 56b–57b.
Az adminisztráció kiépítése és a seriat bevezetése idején ugyanakkor az oszmánok látszatra messzemenően kerülték az alattvalók vallási életébe történő beavatkozást, s főleg a nyílt, erőszakos térítést. A vallásjog szerves részét képező zimma elve ugyanis éppenhogy megkövetelte, hogy a muszlimoknak fejet hajtó és a hódolás jeleként a fejadót megfizető keresztény és zsidó alattvalók közösségei (taifa) megmaradhassanak vallásukban, életüket és vagyonukat senki ne fenyegesse, és korlátozottan bár, de bizonyos közösségi–intézményi jogokkal rendelkezzenek (e jogokat elsősorban a vallási hierarchiáknak az oszmán államszervezetbe beépülő felső részéhez telepítették).15 Hogy forma szerint Magyarországon is ez a mechanizmus érvényesült, arra egy 1556–57 tájáról származó magyar forrás a bizonyíték, ahol azt olvassuk, hogy a török „minden vidéken kihirdetteti, hogy csak az uralomért s nem a vallásért harcol, nem törődik azzal, hogy alattvalói milyen istentisztelettel élnek, csak az adót fizessék meg...”16
15 A zimma fogalmát és gyakorlati alkalmazásának főbb kérdéseit legutóbb igen jól összefoglalta (bő szakirodalommal): Molnár Antal, Katolikus missziók a hódolt Magyarországon. I. (1572–1647). (Humanizmus és reformáció, 26.) Budapest, 2002, 30–36.
16 Kathona Géza, Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. (Humanizmus és reformáció, 4.). Budapest, l974, 61, 66.
Ugyanakkor a mindennapokban – legalábbis kezdetben – mégis lépten-nyomon éreztették az iszlám felsőbbrendűségét, megalázták a vallási elöljárókat, és korlátozták a vallási gyakorlatot. A templomok többségét elvették, és a legnagyobbakat, legjelen-tősebbeket dzsámikká alakították.17 A muszlim szent törvénnyel összhangban a keresztények kezén hagyott templomokban betiltották a harangozást, új templomok építését és a régiek kijavítását csak rosszabb anyagokból, harangok és tornyok nélkül engedélyezték. Elcsábították a magyarok feleségeit, papjaikat pedig rendszeresen megverték, mert őket tették felelőssé az oszmán vereségekért és a hitehagyók, a renegátok alacsony számáért. Különféle trükkökkel (például török süveg felpróbálásával, vallási viták kiprovokálásával) olyan helyzetbe hoztak embereket, hogy azok csak az áttéréssel kerülhették el a halált. A konvertitákat arra kényszerítették, hogy a keresztények szeme láttára megkövezzék a templomokat.18 Még arra is van adatunk, hogy egy szandzsákbég a Korán magyarra fordítását tervezte, amit a kálvinisták egyik, törökül tudó főpapjára kívánt bízni.19
17 Gerő Győző, Az oszmán–török építészet Magyarországon (Dzsámik, türbék, fürdők). (Művészettörténeti füzetek, 12.) Budapest, 1980, 38–40.
18 Kathona, i. m., 61–64, 66–69.
19 I. m., 130.
Az oszmánoknak azonban meglepődve kellett tapasztalniuk, hogy a magyarokat a rájuk nehezedő nyomás nem töri meg, hanem éppen ellenkezőleg, felszítja ellenállásukat. Két évvel Szeged elfoglalása (1543) után az ottani kádi arról panaszkodott a szultáni tanácsnak, hogy amikor betiltotta a harangozást és bevezette az iszlám törvénykezést, a magyarok bírói azzal fenyegetőztek, hogy valamennyien elvándorolnak, azokat a keresztényeket pedig, akik az iszlám törvényszékhez fordultak, nem engedték be az istentiszteletre, és jól elverték. Sőt, amikor az egyik szegedi polgárt a kádi botbüntetésre ítélte, a szegediek azzal szálltak szembe, hogy „a magyar nem tűri, hogy megverjék”.20 A helyi ellenállás mellett az is óvatosságra intette az oszmánokat, hogy éppen erre az időre esett a reformáció rohamos térhódítása Magyarországon, ami mindhárom országrészben jelentős társadalmi nyugtalanságot okozott, és önmagában is veszélyeztethette az oszmán konszolidáció első, még törékeny eredményeit. Az oszmánoknak rá kellett ébredniük, hogy Magyarországon nem egy, hanem legalább három-négyféle kereszténységgel, azon belül pedig különféle etnikumokkal lesz dolguk, amelyek a zimma-rendszeren belül különféle bánásmódot igényelnek, és amelyek egymás közötti vitáit is kezelni kell. Ezért helyénvalónak látszik, ha a továbbiakban az oszmánoknak a legnagyobb felekezetekhez való viszonyát külön-külön vesszük szemügyre.
20 Az erről beszámoló irat eredetijét és fordítását ld. Dávid Géza – Fodor Pál, Magyar ellenállás a török berendezkedéssel szemben. Keletkutatás 1996. ősz–2002. tavasz, 275–276.
Az oszmánok Magyarországon éppen úgy, mint a Balkánon, a keleti ortodox egyházzal alakították ki a legharmonikusabb kapcsolatot. Az ortodoxia híveit döntő részben szerbek (majd a későbbiekben növekvő számban vlahok [eflákok]) adták, akik, mármint a szerbek, már Mohács előtt tömegesen éltek Magyarországon, s a török hódítókkal együtt újabb és újabb hullámokban telepedtek be azokra a területekre, amelyek magyar lakossága a háborúkban elpusztult vagy elmenekült. A középkori Magyarország legdélibb területein (Szerémség, Temesköz stb.) már a 15. században többségbe kerültek, a 16. század második felében a Maros folyó–Szekszárd vonalig nyúlt etnikai tömbjük, a 17. században pedig Buda és Győr környékén is népes közösségeik laktak.21 Az ortodoxok közül számosan álltak be az oszmánok szolgálatába, többnyire várkatonákként vagy helyi milícia tagjaiként, mint azok a szerb kenézek, akiket az 1579. évi temesvári szandzsákösszeírásban sorolnak fel.22 Miután a szerbek nemzeti egyházát éppen az oszmánok állították helyre 1557-ben, a magyarországi területeiken élő szerb ortodoxokat is az ipeki/peči pátriárka fennhatósága alá helyezték. Meghatározott adók fejében megengedték neki, hogy püspököket és metropolitákat nevezzen ki, és adót szedjen a hívektől és a papságtól (amihez rendszeresen oszmán karhatalmat biztosítottak neki és püspökeinek).23 1552 és 1690 között mintegy tizenöt szerb püspökség és még ennél is jóval több monostor működött Magyaroszágon (például Temesvárott, Lippán, Budán stb.).24 Az oszmán hatóságok nemcsak eltűrték, hanem kifejezetten bátorították az ortodoxok bejövetelét és terjeszkedését, mert lojális alattvalókat láttak bennük. 1585-ben például a budai pasa a Grábócon letelepedő és kolostort alapító ortodox szerzeteseknek engedélyezte új templom építését, ráadásul nagy darab földet és erdőt adományozott nekik ellenszolgáltatás nélkül.25 A korabeli magyar hatóságok egyértelműen a törökök szövetségesének tekintették a szerbeket, s hogy nem alaptalanul, arra rávilágítanak egy ortodox szerzetes szavai, aki a következőket mondta a keleti és a nyugati egyház uniójáról egy katolikus papnak: „Én inkább a törökökhöz pártolnék, mint hozzátok latinokhoz, akik minket gyűlöltök és üldöztök.”26
21 Ferenc Szakály, Serbische Einwanderung nach Ungarn in der Türkenzeit. In: Études historiques hongroises 1990 publiées ŕ l’occasion de XVIIe Congrès international des sciences historiques par le Comité nationale des historiens hongrois. Vol. II. Ethnicity and Society. Ed. by Ferenc Glatz. Budapest, 1990, 21–41.
22 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Tapu defterleri 674, 599–601; vö. Hegyi Klára, Török berendezkedés Magyarországon. (História könyvtár. Monográfiák, 7.) Budapest, 1995, 201; Uő., Vallás etnikum, iszlamizáció; Uő., Magyar és balkáni katonaparasztok a budai vilájet déli szandzsákjaiban. Századok 135:6 (2001) 1255–1311.
23 Hadrovics László, Vallás, egyház, nemzettudat. (A szerb egyház nemzeti szerepe a török uralom alatt). Budapest, 1991 (eredeti francia kiadása 1947-ben jelent meg). Újabb, kiegyesúlyozott áttekintés a szerb egyház helyzetéről az Oszmán Birodalomban: Srečko M. Džaja, Konfessionalität und Nationalität Bosniens und der Herzegovina. Voremanzipatorische Phase 1463–1804. (Südosteuropäische Arbeiten, 80.) München, 1984, 134–150.
24 Szentkláray Jenő, A szerb monostoregyházak történeti emlékei Délmagyarországon. Budapest, 1908, 10–14, 23–65; Szakály Ferenc, Szerbek Magyarországon–Szerbek a magyar történelemben (Vázlat). In: A szerbek Magyarországon/Die Serben in Ungarn. Szerk. Zombori István. Szeged, 1991, 25.
25 Szilágyi Mihály, A grábóci szerb orthodox kolostor története. Szekszárd, 1999, 14–15, 36–37.
26 Hadrovics, i. m., 16.
Az oszmán állam és a szerb egyház viszonyát csak a pénzügyek árnyékolták be. Miután az utóbbit a 17. században egyre erősebben zaklatták a helyi oszmán hatóságok és adószedők, az egyházi vezetők a katolikusok megadóztatásával próbáltak pótlólagos jövedelemforráshoz jutni.27 Ez persze elmérgesítette a viszonyt a katolikusokkal, ami, mint majd látni fogjuk, jó lehetőségeket biztosított az oszmánok számára ahhoz, hogy az igazságosztó szerepét játszva mindkét felekezettől nagy összegeket zsaroljanak ki.
27 I. m., 61–62; Tóth István György, A mohácsi plébános, a budai pasa és a kálvinista konstaninápolyi pátriárka. Don Simone Matkovics levelei a Hitterjesztés Szent Kongregációjához (1622–1635). Ráday Gyűjtemény Évkönyve 8 (1997) 200–203.
A törökök és a protestánsok viszonya már korántsem alakult ilyen felhőtlenül. A protestantizmus több nagy hullámban terjedt el Magyarországon, és 1570-re mindhárom országrészben döntő többségre jutott.28 Magyaroszágon a protestantizmusnak szinte minden irányzata hódított, de országos jelentőségűvé három vált: a lutheranizmus (Nyugat és Északnyugat-Magyarország, német lakta városok), a kálvinizmus (Észak-Magyarország, Tiszántúl, Erdély, török terület) és az antitrinitarizmus, vagy magyar nevén unitarizmus (Erdély, Tiszántúl, török terület). A magyarországi hitújítás európai összehasonlításban is páratlanul békésen zajlott le, amiben szerepet játszott a magyar állam és a katolikus egyház gyengesége, s az a tény, hogy az uralkodó osztály szinte egyöntetűen az új vallás pártjára állt. 1570 és 1620, az ellenreformáció megindulása között a három országrész lakosságának 75–80%-a választotta hitéül a protestantizmus valamelyik formáját.29 Másik itteni sajátosság, hogy egyik irányzat sem emelkedett az államvallás rangjára.30 Az erdélyi országgyűlések világviszonylatban is kivételes nagyvonalúsággal szabályozták a gyülekezetek vallásválasztását,31 mígnem 1595-ben kimondták a négy bevett vallás szabad gyakorlását.32
28 Zoványi Jenő, A reformáció magyarországon 1565-ig. Budapest, 1986 (reprint); Mihály Bucsay, Der Protestantismus in Ungarn 1521–1978. Wien, Köln, Graz, 1977–1979; Bitskey István, Hitviták tüzében. Budapest, 1978.
29 Péter Katalin, A katolikus megújulás és a protestáns reformáció. In: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázadból. Budapest, 1995, 9–10.
30 Péter Katalin, A reformáció Magyarországon. In: i. m., 20.
31 Ferenc Szakály, La politique religieuse de l’État et des Ordres en Hongrie (XVe–XVIe siècles). In: Histoire des idées politiques de l’Europe centrale. Sous la direction de Chantal Delsol et Michel Maslowski. Paris, 1998, 126.
32 Balázs Mihály, „A hit ... hallásból lészön”. Megjegyzések a négy bevett vallás intézményesüléséhez a 16. századi Erdélyben. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk. Fodor Pál, Pálffy Géza, Tóth István György. Budapest, 2002, 69–70.
Az oszmán területeken, mindenekelőtt az alföldi mezővárosokban a kálvinizmus került fölénybe, de egyes régiókban (Baranya, Székesfehérvár környéke, Felső-Duna mellék) az unitáriusok is életerős gyülekezeteket építettek fel.33 A magyar történettudományban meg-megújuló vita folyik arról, hogy az oszmánok segítették-e a protestánsokat, s ha igen, milyen meggondolásból. A kérdés azért is jogosult, mert egyes felekezetek már akkoriban megvádolták egymást azzal, hogy összejátszanak a törökökkel, akik ezért kedveznek nekik. A protestáns egyházak szerveződésének időszakából (az 1540–1560-es évekből) valóban rendelkezünk egy sor olyan dokumentummal, amelyek arról tudósítanak, hogy az oszmánokat nagyon érdekelték a vallási ügyek és az akkoriban egymást követő – s nemcsak protestánsok és katolikusok, hanem a különböző protestáns irányzatok képviselői között is zajló – hitviták.34 Az egyik ilyen hitvitát 1550-ben Dervis pécsi bég hívta össze, s az eseményről fennmaradt beszámoló szerint a kádi és a bég vajdája elrendelte, hogy ezen túl csak a győztesnek nyilvánított protestáns felfogás szerint szabad igét hirdetni a szandzsákban.35 1549-ben Eszéki Imre tolnai prédikátor lelkendezve írta, hogy „sok és nehéz harcunk volt, de az Úr csodálatosan, a török urak és kormányzók által megvédelmezett bennünket, akik nagyon kedveznek nekünk. A török bírák, akiket az ő nyelvükön kádiknak hívnak, szintén kedveznek nekünk.”36 1557-ben Gál Huszár egy Bullingerhez írott levelében arról tájékoztat, hogy a maga területén a „török ... annyira kedvez az Evangéliom szolgáinak, hogy ... soha nem nyugtalanítja őket. Sőt gyakran megtörténik, hogy maguk a törökök csapatostól jelen vannak az istentiszteleten addig, míg a keresztény néphez intézett beszéd tart, de mihelyst az úrvacsora elkezdődik, eltávoznak.”37 1545-ben Szegeden a bég rendszeresen hallgatta a protestáns hitoktatást.38 Tudomásunk van arról, hogy oszmán főméltóságok a protestáns közösségek számára maguk hozattak papokat a másik két országrészből. Az oszmánokat főleg a protestantizmus három vonása ragadta meg: a templomok puritánsága, a felsőbbség iránti engedelmességet hirdető tan és a németellenesség, amely a protestáns magyar népességet mélyen áthatotta. Az unitáriusok „egyistenhitéről” pedig többen is úgy nyilatkoztak, hogy az áll legközelebb a iszlám tanításához.
33 Szakály Ferenc, Mezőváros és reformáció (Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez). (Humanizmus és reformáció, 23.) Budapest, 1995, 290 skk.
34 A vonatkozó adatokat részletesen tárgyalta Földváry Antal, A magyar református egyház és a török uralom. Budapest, 1940, 153–192. és Szakály Ferenc, Türkenherrschaft und Reformation in Ungarn um die Mitte des 16. Jahrhundert. In: Études historiques hongroises 1985 publiées ŕ l’occasion de XVIe Congrčs international des sciences historiques par la Commission nationale des historiens hongrois. Vol. II. Budapest, 1985, 447–455.
35 Zsindely Endre, Wolfgang Musculus magyar kapcsolatainak dokumentumai. In: Studia et Acta Ecclesiastica. III. Szerk. Bartha Tibor. Budapest, 1973, 981–982, 989–990.
36 Kathona, i. m., 50; Bucsay Mihály, Eszéki Imre levele Flaciushoz. In: Studia et Acta Ecclesiastica, 908; vö. Földváry, i. m., 155.
37 Földváry, i. m., 158.
38 Egyháztörténeti emlékek a magyarországi hitújítás korából. IV. (1542–1547). Szerk. Karácsonyi János és Kollányi Ferenc. Budapest, Budapest, 1909, 451.
A kezdeti szimpátia azonban az 1560-as évek fordulója elenyészett, ami több tényezőre vezethető vissza. Az oszmánok megértették, hogy a protestánsok Melanchton wittenbergi történetfilozófiáját átvéve a testi Antikrisztusnak, vagyis a kereszténység legfőbb ellenségének tekintik őket, akiknek bukásáért imádkoztak és énekeltek templomaikban. Azt is tapasztalniuk kellett, hogy a királyi Magyarország végváraiban szolgáló magyar katonák döntő többsége szintén protestánssá lett, s ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az oszmánok legádázabb magyarországi ellenségei legyenek.39 Egyes antitrinitáriusok pedig, akik a kereszténység és az iszlám közötti hasonlóságot hirdették, kifejezetten riasztóan hatottak rájuk, mert ahelyett, hogy eljutottak volna az iszlám elfogadásáig, azt hirdették, hogy a két vallásnak egyetlen egyetemes vallásban kell feloldódnia.40 Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy az oszmánok magatartása fokozatosan megváltozott. Egyrészt megszűnt szellemi érdeklődésük a vallási kérdések iránt, és azokat pusztán politikai és gazdasági érdekeik szempontjából kezdték mérlegelni. Ha ezek úgy kívánták, készek voltak a protestánsokkal szemben is igen keményen fellépni. Így 1561–1562-ben két évig fogságban tartották a magyar kálvinizmus legjelentősebb teológusát és egyházszervezőjét, Szegedi Kis Istvánt.41 1574-ben egy Nagyharsányban tartott kálvinista–unitárius hitvita után felakasztották a vesztesnek nyilvánított unitárius prédikátort, mivel kedvezőtlen kijelentéseket tett a Koránról.42 Igaz, egy év múlva a Szokollu Musztafa pasa parancsára Budán rendezett vitában a kálvinistákat marasztalták el (ezúttal „csak” súlyos pénzbüntetésre ítélve őket).43
39 Szakály, Türkenherrschaft und Reformation, 457–458; Dobrovits Mihály – Őze Sándor, Melanchton és a hódoltsági reformáció iszlámképe. Lelkipásztor 73 (1998) 46–49, 89–91; vö. még Uők, A török-kép változása a 16. századi Magyarországon. In: Ezredforduló – századforduló – hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk. J. Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001, 230–232.
40 Antal Pirnát, Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier in den 1570er Jahren. Budapest, 1971, 57–134; Szakály, Mezőváros, 311–322; vö. Uő., Grenzverletzer. Zur Geschichte der protestantischen Mission in Osteuropa. In: Europa und die Türken in der Renaissance. (Frühe Neuzeit, 54.) Hrsg. von Bodo Guthmüller und Wilhelm Kühlmann. Tübingen, 2000, 283–306.
41 Kathona, i. m., 99–104, 127–132; Szakály, Mezőváros, 115–130.
42 Balázs Mihály, Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei. (Humanizmus és reformáció, 25.) Budapest, 1998, 45–64.
43 I. m., 64–74.
Egyébként ez az esemény akár fordulópontnak is tekinthető az oszmánok magyarországi valláspolitikájában. A dispután elnöklő Mustafa pasa ítéletében leszögezte, hogy bár hozzá közelebb állnak az unitáriusok, a mindenható Isten sem a császárt, sem a pasát nem hatalmazta fel arra, hogy a hit dolgában ítélkezzék (majdnem ugyanazokat a szavakat használta, mint János Zsigmond erdélyi fejedelem az 1569-es híres nagyváradi hitvitán). Mindez Istenre tartozik, az ő dolga csupán az, hogy elrendelje: a két felekezet ezután se szóval, se tettleg ne bántsa egymást, és mindegyik fél maradjon meg a maga hitén. Aki pedig az ellenségeskedést újrakezdi, azt meg fogja büntetni.44 Ezzel kinyilvánította, hogy az oszmán oldal a status quo fenntartásában érdekelt, és nem óhajtja támogatni egyik felekezet térnyerését sem.
44 I. m., 73, 210–211.
Az oszmán hódítás kétségkívül a katolikus egyházat sújtotta a legkeményebben. Egyrészt az oszmánok részéről, akik az egyházi hierarchiát a falusi papság kivételével elűzték, az egyház birtokait pedig elvették. Másrészt a reformáció részéről, amely a hívek nagy részét elhódította tőle, és a katolikus hitüket őrzők nagy részét pap nélkül hagyta. A Habsburg királyok ugyan folyamatosan kineveztek püspököket a török területen fekvő egyházmegyékbe, ők azonban soha nem merték elfoglalni hivatalukat, hanem a királyi Magyarországon laktak.45 A hívek ellátásának feladatával eleinte a török területen élő ferences szerzetesek próbáltak megbirkózni; a magyarokat a gyöngyösi, a szegedi, a jászberényi és később a kecskeméti kolostorokban lakó barátok, a horvát és bosnyák nemzetiségűeket pedig a velük együtt Dél-Magyarországra beáramló bosnyák ferencesek vették gondjaikba.46 Az 1570-es évektől a római Szentszék is egyre nagyobb figyelmet szentelt Magyarországnak, és azt missziós területnek nyilvánítva, hozzálátott a katolikus missziók megszervezéséhez.47
45 Szakály Ferenc, A katolikus hierarchia a török hódoltságban. In: Egyházak a változó világban. Szerk. Bárdos István, Beke Margit. Esztergom, 1991, 245; Tóth István György, Relationes missionariorum de Hungaria et Transilvania (1627–1707). (Bibliotheca Academiae Hungariae in Roma. Fontes, 1.) Roma, Budapest, 1994, 13–14; Molnár Antal, L’église catholique dans la Hongrie ottomane (16e–17e siècles). Folia Theologica 9 (1998) 166–168.
46 Džaja, Konfessionalität und Nationalität, 151–218; Molnár Antal, A Szentszék és a hódoltsági missziók. Vigilia 1999/7, 492–502; Uő., A belgrádi kápolna–viszály (1612–1643). Kereskedelem és katolikus egyház a hódolt Magyarországon. Századok 134:2 (2000) 382–386; Uő., A ferencesek Boszniában a középkorban és a török uralom első időszakában (13–17. század). Limes 2000/2–3, 39–64; Tóth István György, Szent Ferenc követői vagy a szultán katonái? Bosnyák ferencesek a hódoltsági misszióban. Századok 134:4 (2000) 747–799.
47 Tóth, Raguzai Bonifác, 447–472; Uő., Raguzai misszionáriusok levelei Rómába a magyarországi hódoltságról (1571–1627). Ráday Gyűjtemény Évkönyve 9 (1999) 277–334; Molnár Katolikus missziók, 121 skk.
Az oszmánok ezeket a kísérleteket eleinte ellenségesen fogadták, az első bencés misszionáriust meg is ölték. A katolikus papokban és szerzetesekben ugyanis a birodalom fő ellenségeinek, a Habsburgoknak és a pápáknak az embereit, nem egyszer kémeit látták. Ezenkívül bálványimádóknak tartották őket, nőtlenségüket és húsfogyasztási tilalmaikat pedig természetellenesnek. Gyakori ünnepeikről és az 1582-ben bevezetett új naptárról pedig úgy vélekedtek, hogy azok zavarokat okoznak a paraszti munkában és a kereskedésben. Ám a Habsburgokkal kötött 1615. évi bécsi békében (7. pont) mégis hozzájárultak ahhoz, hogy katolikus papok és jezsuita misszionáriusok működjenek a birodalomban.48 Ennek eredményeképpen a magyarországi katolikus közösségek lelkipásztori ellátására több struktúra alakult ki. Az egyiket a Római Szentszék (1622-től a Hitterjesztés Szent Kongregációja [Sacra Congregatio de Propaganda Fide]) szervezte, és a bosnyák ferencesekre és a raguzai kereskedőtelepek hálózatára építette.49 Ez elsősorban a Magyarország déli részén és a Duna mellett élő délszláv hívekre koncentrált. Központja a Belgrádban 1624-ben alapított missziós püspökség lett, melynek tevékenységét évtizedeken át bénította, hogy a bosnyákok és a raguzaiak (a köztük folyó kereskedelmi versengés miatt) ádáz küzdelmet folytattak a belgrádi kápolna és a püspöki szék birtoklásáért.50 A rendkívül kevert nyelvű és vallású Temesközben jezsuiták (Temesvárott és Karánsebesen), bosnyák ferencesek (Krassóváron, Karánsebesen, Lippán és másutt) és világi pap misszionáriusok küszködtek hol párhuzamosan, hol pedig egymást váltogatva, kiszorítva a fogyó katolikusok megtartásáért.51 A másik struktúra, amelyet a királyi Magyarország felől hoztak létre, a már említett magyar ferences kolostorok mellett a pécsi, gyöngyösi és andocsi jezsuita missziókból állt, és a magyar anyanyelvű katolikusokat látta el, és egyben képviselte a török területről kiszorult magyar katolikus főpapság érdekeit is.52
48 Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók. I/1–2 (1609–1625). (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 26/1–2.) Szerk. Balázs Mihály, Fricsy Ádám, Lukács László és Monok István. Szeged, 1990, 241.
49 Charles A. Frazee, Catholics and Sultans. The Church and the Ottoman Empire 1453–1923. London, New York stb., 1983, 88; Tóth, Relationes, 5–9, 13–16; Uő., A Propaganda megalapítása és Magyarország (1622). Történelmi Szemle 42:1–2 (2000) 19–68; Molnár, Katolikus missziók, 199 ff.
50 Molnár, A belgrádi kápolna–viszály, 374–375, 386–429.
51 Molnár Antal, Jezsuita misszió Karánsebesen (1625–1642). Történelmi Szemle 41:1–2 (1999) 127–156; Molnár, Katolikus missziók, 161–348; Tóth István György, „Ez a faragatlan nép annak hisz, amit lát ...” Katolikus misszionáriusok a török Temesváron. In: Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére, 372–413.
52 Molnár, L’église catholique, 169–175; Uő., A Szentszék és a hódoltsági missziók, 495–502; Uő., Katolikus missziók, 161–198.
Miközben a hódoltság kereszténysége egyre összetettebb képet mutatott, az oszmán adminisztráció fokozatosan feladta kezdeti aktívabb politikáját, és egyetlen dologra koncentrált: a status quo, a nyugalom fenntartására. Ennek érdekében mindig a legerősebb fél mellé állt, még akkor is, ha a helyi parancsnok személy szerint inkább a másik felekezettel szimpatizált (így történt például Szegeden). A többségieknek olykor messzemenő kedvezményeket biztosított. Például 1662-ben a budai pasa a kecskemétieknek megengedte, hogy a harangot kössék fel szabadon a toronyba, és kérte, hogy az „ő lelki üdvéért erősen veressék meg”.53 A pécsi jezsuitákat idővel annyira elfogadták az ottani hatóságok, hogy 1635-ben rájuk akarták bízni a katolikusok összeírását.54
53 Földváry, i. m., 133.
54 Molnár Antal, Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612–1686). In: Pécs a törökkorban. (Tanulmányok Pécs történetéből, 7.) Szerk. Szakály Ferenc. Pécs, 1999, 254.
Ám az elvben status quót és felekezeti békét óhajtó oszmán adminisztráció mégis belebonyolódott a vallási villongásokba. A számos, egymással rivalizáló felekezet és felekezeteken belüli párhuzamos struktúra nap mint nap ellátta olyan ügyekkel, amelyekben állást kellett foglalnia. Hamarosan be kellett látnia, hogy döntései semmit sem oldanak meg, és a keresztények közötti viták csak még nagyobb tömegben zúdulnak rá. Ezért aztán egy idő után már nem is akarta megoldani őket, hanem kihasználta jövedelmének kiegészítésére, amely a 16. század utolsó harmadától amúgy is erősen megcsappant. Az oszmán adminisztráció minden szintje belevetette magát a pénzszerzésbe. A beglerbégek, a szandzsákbégek és a kádik annak adtak igazat, aki többet fizetett. Ha másnap valaki többet kínált, habozás nélkül megváltoztatták ítéletüket, így minden felekezetet bőségesen elláttak jogbiztosító iratokkal, amelyek semmit sem értek. A katonák, főleg a janicsárok, szívesen eladták magukat bármelyik félnek. A szerémségi ortodox püspökök janicsárokkal akarták megöletni a mohácsi katolikus plébánost, de ugyancsak janicsárok kísérték ugyanezt a plébánost, amikor távoli híveihez indult.55 Janicsárok oltalmában járta be a török területet a belgrádi missziós püspök is, akit elsősorban az arrafelé kóborló magyar protestáns végvári katonáktól (a hírhedt hajdúktól) kellett megvédeniük (vagyis: ez esetben török katonák védték a katolikus „magyar” főpapot a protestáns magyar katonákkal szemben).56
55 Tóth, A mohácsi plébános, 189–200.
56 Borsa Iván – Tóth István György, Benlich Máté belgrádi püspök jelentése a török hódoltság katolikusairól 1651–1658. Levéltári Közlemények 60:1 (1989) 85.
Máskor meg maguk az oszmán hivatalnokok csaptak fel emberrablóknak. Virágzó és igen jövedelmező üzletággá vált köreikben, hogy koholt vádakkal katolikus és református papokat fogattak le, akikért azután jókora összegeket zsaroltak ki híveiktől, vagy arra kényszerítették őket, hogy uzsorakölcsönöket vegyenek fel – igen sokszor muszlim pénzemberektől.57 Nem maradt ki az üzletből a muszlim vallási hierarchia sem. Az egyik belgrádi mecset hodzsái közbenjártak a budai pasánál azért, hogy a belgrádi kápolnát a bosnyák ferenceseknek adja, s megengedje nekik, hogy ők szedhessék az alamizsnát mind a raguzai, mind a bosnyák katolikusoktól. A közvetítésért az alamizsnából évente 50 tallért kötöttek le mecsetjük számára. (A rendeletért a budai pasa 400 dukátot érő kardot, egy 1000 tallért érő cobolyprémet és 1000 tallér készpénzt kapott ajándékba a bosnyákoktól. Szinte mondani is felesleges, hogy a kápolnához mégsem jutottak hozzá ekkor.)58
57 I. m., 85–86, 112–113; Tóth, Relationes, 216–217, 221; Uő., Katolikus misszionáriusok mint török foglyok a 17. századi hódolt Magyarországon. Keletkutatás 1996. ősz–2002. tavasz, 161–183; vö. Molnár, Jezsuiták, 230–234, 251–254.
58 Tóth, A mohácsi plébános, 230.
Minden jel arra utal, hogy ekkortájt az északnyugati oszmán tartományokban (Belgrádtól Bosznián át Budáig) vallási ügyekben (is) a budai pasa számított a legfőbb döntéshozó hatalomnak. Nemcsak a bosnyák ferencesek vagy a mohácsi plébános, hanem a konstantinápolyi görög és az ipeki szerb pátriárka és az erdélyi fejedelem is hozzá fordult, ha valakit el akart tétetni láb alól ebben a zűrzavaros régióban.59 Ám ha az oszmán államrend legfőbb helyi őrét ilyen kérésekkel lehetett megkeresni, akkor nyilvánvaló, hogy innentől kezdve oszmán vallási türelemről vagy egyáltalán koherens valláspolitikáról beszélni lehetetlen és értelmetlen.60 A kezdeti szellemi érdeklődést, az Európa nagy vallásaival történő közvetlen találkozás izgalmát elnyomta az üzleti érdek, a vallási türelmet pedig felváltotta a vallási közömbösség.
59 I. m., 208.
60 A „vallási türelem” egyébként is irreleváns fogalmához ebben a környezetben ld. Nenad Moačanin, Some Remarks on the Supposed Moslim Tolerance Towards dhimmîs. Südost-Forschungen 48 (1989) 209–215; Molnár, Katolikus missziók, 34–36.
*
Az állami vezetők egy csoportja 1594 végén azzal az ötlettel állt elő, hogy hódítsák meg és tegyék oszmán vilájetté Moldvát és Havasalföldet. III. Murád szultánnak egyáltalán nem tetszett a terv, azon a véleményen volt, hogy az oda befészkelődő oszmán méltóságok hamarosan maguknak fölöznék le és kiszipolyoznák a tartományokat. Ennek alátámasztására mondta ki azokat a meglepő szavakat, amelyeket a címben már idéztem: „a kincstár számára a hitetlen a leghasznosabb”.61 Nem sok embert találnánk – főleg a 17. századi – oszmán adminisztrációban Magyarországon, aki, ha ismerte volna, ne értett volna teljes mértékben egyet az uralkodó megállapításával. Itt, ha nem is egészen úgy, ahogy Murád szultán gondolta, „a hitetlen”, a keresztény valóban a legnagyobb hasznot hajtotta mindazoknak, akik csak a legkisebb hatalommal bírtak felette.
61 Selânikî Mustafa Efendi, Tarih-i Selânikî. Hazirlayan Mehmet Ipşirli. Istanbul, 1989, I. 410.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages