Uszkokok és vlahok a horvát–szlavón végeken
179Uszkokok és vlahok a horvát–szlavón végeken
A szerbek nagy számban történő felhasználása a határvédelemben Mohács után – néhány Duna menti várunkat kivéve – tehát nem járt számottevő eredménnyel. Erre majd csak a 18. század elején a harmadik törökellenes védelmi hálózat, az Al-Duna és Száva menti határőrvidékek (Militärgrenze) rendszerének kiépítése alkalmával adódott új, akkor már sikerrel megvalósított lehetőség. Az 1526 utáni rövid 16. században mégis volt a középkori magyar királyságnak egy olyan területe, ahol a szintén menekült délszláv lakosság nem vált a két egymással viaskodó magyar király küzdelmének áldozatává. A dalmát tengerparton és a vele szomszédos horvát területeken az uszkokok (latinul uscoci, a szó jelentése menekült), Szlavóniában pedig az említett vlahok más csoportjainak letelepítése és felfogadása hozott komolyabb eredményeket.
Ezt a folyamatot több tényező segítette elő. Egyrészt Ferdinánd király uralma Horvátországban és Szlavóniában Frangepán Kristóf említett halála (1527. szeptember) után gyorsan megerősödött. Másrészt a horvát területeken az oszmánok meglehetősen közel kerültek Krajna határaihoz, a védelem mielőbbi megszervezése ezért az osztrák tartomány számára égető szükség volt. Végül a középkori magyar királyság bukása után északnyugati irányba itt is jelentős népvándorlás indult meg. A törökök szokásait ismerő és a kardforgatáshoz értő menekültek foglalkoztatására tehát kiváló alkalom kínálkozott, miközben ez anyagi, katonai és politikai megfontolásokból egyaránt igen ajánlatos volt. A földönfutók katonaként vagy letelepített katonaparasztként való alkalmazása azért sem okozhatott jelentősebb problémát, mert Horvátország hegyvidékes tája tele volt kisebb-nagyobb középkori várakkal, a frontvonal jelentős sávja pedig a megelőző fél évszázadban ugyanúgy károsodott, mint a szerémségi területek. Különösen a tengerparti Zenggtől Bihácsig terjedő dalmát–horvát terület pusztulása volt csaknem teljes.
A bécsi hadvezetés nem hagyta kihasználatlanul a kedvező alkalmat. A védelemben érdekelt krajnai rendekkel való együttműködésben a Boszniából és Hercegovinából érkező uszkokokat hamarosan letelepítették vagy végvári 180szolgálatba fogadták. Az előbbire a Kulpa felső folyásának északi partján fekvő Sichelberg, Novo Mesto, Möttling (Metlika) és Tschernembel (Černomelj, ma mindegyik Szlovénia, akkor Krajna déli részén) környékén több hullámban került sor. A telepítést elősegítette, hogy a frontvonaltól nem messze fekvő terület főhercegi birtok volt, és azt a korábbi zálogbirtokos, Kobasics Iván özvegyétől sikerült visszaváltani. Ezután már nem maradt akadálya a menekültek letelepítésének. 1535-ben az uszkokok katonai szolgálatok fejében külön kiváltságlevélben nyerték el szabadságaikat (előbb húsz esztendőre, majd – bár kimondatlanul – örökös adómentességet stb.). Vajdáik és bíráik előjogai azonban szélesebb körűek voltak, mint a közembereké. Az elkövetkező évtizedekben a szomszédos területeken újabb menekült családok kapták meg a privilégiumokat – összesen mégis csak mintegy 150 família. A század közepére így jött létre az úgynevezett sichelbergi kerület (Sichelberger Distrikt), melynek élén egy a katonai és a civil életet egyaránt irányító kapitány állt. Ő a horvát generálisok alárendeltségébe tartozott, így körzete a 16. század második felétől a károlyvárosi főkapitányság különleges része volt, s egészen a 19. századig fennmaradt.
Az uszkokok jelentősebb csoportjainak letelepítésére földhiány miatt nem volt lehetőség. Őket ezért részben a kialakulóban lévő horvát főkapitányság várainak (főleg Zengg, Karlobag, Szlunj, Cetin és Ogulin) katonaságába, részben az adriai-tengeri flotta hajóira fogadták fel. Akiknek itt sem jutott hely, azok vagy tovább vándoroltak Krajna belső területeire és Stájerországba, vagy az oszmánok szolgálatába álltak és martalócként vagy hajósként katonáskodtak. A királyi várakban és a keresztény flottán szolgálók rendes havi zsoldban részesültek, azaz hasonló végváriakká váltak mint például a Balaton-felvidéki végházak magyar védői. A tengerpartiak tevékenysége azonban sok problémát okozott, hiszen az akadozó zsold miatt a kalózkodás mesterségét is gyorsan kitanulták. Ebből hamar komoly politikai bonyodalmak támadtak, hiszen az uszkokok a török bárkák mellett az oszmánokkal fontos kereskedelmi kapcsolatban álló velenceiek gályáit sem kímélték.
A századfordulóra a Bécs és Velence közötti ellentétek pattanásig feszültek. A grazi hadvezetésben ezért merült fel a 17. század legelején – az alább említendő vlahok egy 181részével együtt – az uszkokok Tiszántúlra történő áttelepítésének lehetősége. Ennek azonban sem katonai, sem társadalmi, de legfőképpen politikai okokból éppúgy nem volt realitása, mint a német lovagrend szintén többször szóba került magyarországi letelepítésének. Ráadásul Bocskai István mozgalma idején az udvar a magyar rendekkel nem vállalhatott újabb politikai konfliktust. A Tiszántúlon pedig volt elég probléma magukkal a hajdúkkal is, hiszen 1607 őszén Nagy András vezetésével újabb felkelést robbantottak ki. Az uszkok-kérdés így még bő egy évtizedig napirenden maradt, mígnem a császári hadvezetés fegyverrel kényszerült megregulázásukra, illetve letelepítésükre.
A Szlavóniában előrenyomuló vlahokkal jóval szerencsésebben járt a Habsburg hadvezetés. Hasonlóan privilégiumok fejében való letelepítésük jelentette az egyetlen megoldást arra, hogy ne vándoroljanak tovább Krajnába és Stájerországba. A 16. században ez még viszonylag kevés problémát okozott, hiszen a Dráva és a Száva között szinte minden folyóvölgy széles sávban teljesen elpusztult. Kőrös megye eredeti lakosságának jelentős része pedig elmenekült, amiről hamarosan még szólunk. Az uszkokokhoz hasonlóan katonáskodásuk fejében tehát a szlavón főkapitányság területén a vlahok is földet és különféle kiváltságokat (adó- és egyéb szolgálatok alóli mentesség) kaptak. A fontosabb utak és átkelők mentén teljesített őrszolgálatuk jól kiegészítette a végvárak német és délszláv katonaságának tevékenységét. Jelentős szerepük ellenére előjogaik sértették az országrész horvát és magyar földbirtokosainak érdekeit, még mindig megmaradt jobbágyaik ugyanis gyakran kívánkoztak el a kiváltságoltak falvaiba vagy követeltek hasonló kedvezményeket. A 16. században a keveredést megkönnyítette az is, hogy a vlahok még nem bírtak azonos privilégiumokkal és nem alkottak egységes réteget.
Mivel a tizenöt éves háború 1593-ban éppen az e területen kirobbant hadakozásból szélesedett országos konfliktussá, a kisebb-nagyobb expedíciókkal járó következmények itt is tragikus helyzetet eredményeztek. Az 1597 és 1600 közötti esztendőkben a szlavón főkapitányság területére mintegy tízezer újabb bevándorló érkezett. A 17. század elején ez mind társadalmi, mind ellátási szempontból igen komoly problémát teremtett. A horvát és a szlavón rendek közös gyűlései, valamint a magyar diéták 182ezért emelték fel egyre gyakrabban szavukat a vlahokkal szemben. A kérdés rendezése tehát egyre égetőbb feladattá vált. Ez elsősorban Kőrös, Ivanics és Kapronca vidékén történt letelepítésük után 1630-ben valósult meg. II. Ferdinánd király ekkor külön privilégiumlevélben (Statuta Valachorum) rendezte helyzetüket, melyet utóbb I. Lipót császár is megerősített (1667). A „vlahok statútumai” részletesen szabályozták önkormányzatukat, igazságszolgáltatásukat, katonai feladataikat és félig katonai, félig „civil” életük minden területét. A különleges szerkezetű megerődített településeken lakó vlahoknak fontos szerep jutott még a 18. század elején újonnan megszervezett határőrvidék-rendszerben is. Letelepítésük ugyanakkor alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a törökkor másfél évszázada alatt Nyugat-Szlavónia lakossága szinte teljesen kicserélődött.
