Egy új köztes réteg: a végvári katonaság
Egy új köztes réteg: a végvári katonaság
A magyar társadalomban a 16. században bekövetkezett legjelentősebb változás a végvári katonaság vagy – miként a korban nevezték – a „vitézlő nép” kialakulása volt. Ez a török hódítás következményeként végbemenő óriási átalakulás több szempontból különösen figyelemreméltó. Egyrészt a magyar társadalom a Mohács utáni fél évszázadban olyan új réteggel bővült, mely társadalomtörténetünknek pusztán átmeneti fejleménye volt, hiszen az oszmánok kiűzése után a 18. század első évtizedeire ugyanolyan gyorsan tűnt el, ahogyan az 1570-es évekre megszületett. Másrészt a „vitézlő nép” létrejötte hatással volt a magyar társadalom minden egyes rétegére, a fő- és köznemességre éppúgy, mint a jobbágyságra, de még a városi polgárságra is.
A különleges fegyverforgató réteg kialakulása az új határvédelmi rendszer kiépítésével egyidejűleg ment végbe. Mivel ez a középkori királyság déli védvonalától már sok száz kilométerrel északabbra jött létre, a két várvonal katonasága között kevés folytonosság mutatható ki. Kivételt pusztán a horvát végek délszláv katonái jelentettek, ahol a frontvonal Mohács után alig húzódott valamivel északabbra. Az 1520-as években összeomlott déli várláncolatban szolgálók többsége ugyanis még nem magyar, hanem főként szerb és horvát kisnemesekből, valamint parasztokból verbuválódott. Rajtuk kívül még néhány nándorfehérvári és temesvári magyar huszár, valamint a Komárom vidékén letelepedett al-dunai rác flottakatonaság (a naszádosok), illetve Győrben a Bakics Pállal együtt gyökeret vert rác huszárok jelentettek kapcsolatot a régi és az új végvári hadinép között. S jóllehet a hadviselés és az életmód – a határ menti küzdelem jellegéből adódóan – az új várhálózatban igen hasonlított a korábbira, a Mohács előtti többnyire 155idegen várkatonaság még nem vált önálló és egységes társadalmi réteggé. Erre majd csak Buda elestét követően, s már az ország belső területein került sor.
Az 1570-es évekre megszervezett új végvárvonal katonaságának meghatározóbb részét már magyarok alkották. A „vitézlő nép” önálló társadalmi réteggé válásában – túlnyomórészt magyar etnikuma mellett – származás szerinti tagozódása is alapvető szerepet játszott. Tömegeit jobbágyok és földjüket vesztett magyar kisnemesek alkották. A létbizonytalanságba kerülők felfogadására tehát igen kedvező volt a helyzet, ugyanakkor foglalkoztatásuk – fegyverfogatásban való jártasságuk miatt – egyúttal szükséges is volt. Az 1547. évi pozsonyi országgyűlés ezért szorgalmazta, hogy mivel „fölös számban van szolgálni kész ember, aki birtokaiból kiűzetett, ezek helyeztessenek a végvárakba”. A végváriak alacsonyabb rangú tisztikarát (vajdák, hadnagyok, várnagyok stb.) kisnemesek, a magasabb posztokat (várkapitányok és helyetteseik) viszont általában középbirtokosok látták el. Végül a főkapitányságokat – néhány kivételtől eltekintve – magyar és idegen főnemesek töltötték be. A nemességgel való keveredés jelentős mértékben elősegítette, hogy a társadalom legmeghatározóbb rétege – bizonyos ellenállás után – tudomásul vette az újonnan született csoport különleges státusát.
A század második felében a végvári katonaság a határvédelmi rendszer kiépültével már mintegy 20–22 000 (családtagjaikkal együtt jóval több mint százezer) főre gyarapodott, azaz létszámában a nemességet is túlhaladta. Jelentőségét elsősorban mégis állandó fegyveres szolgálatának, valamint – miként arra már utaltunk – a hódoltsággal való kapcsolattartásban játszott szerepének köszönhette. Nélkülözhetetlen szolgálatai fejében a végváriak fokozatosan mind több kiváltságot szereztek. Mivel uralkodói szolgálatban álltak, ezért jobbágyi származású tagjaik mentesültek a földesúri joghatóság alól, azaz – a nemességhez hasonlóan – Magyarország királyain kívül senki más hatalma alá nem tartoztak. Emellett ők is pusztán vérükkel adóztak, tehát mentesek voltak minden földesúri és állami szolgáltatás alól, ami korábban a magyar nemesség legfőbb és kizárólagos privilégiuma volt.
A végvári társadalom – a kiváltságoltak ellenállása dacára – a század 156végére már önálló igazságszolgáltatással is rendelkezett. A várkatonák által elkövetett bűntettek felett nem az úriszék vagy a vármegyei törvényszék, hanem a várkapitányok ítélőszéke, az úgynevezett seregszék (sedes bellica) hozta meg döntését. A hadi bíráskodás európai fejlődésében különleges magyarországi sajátosságnak számított, hogyha valaki a seregszéken hozott ítélettel nem elégedett meg, akkor a végvidéki főkapitányok székhelyein működő hadiszékekhez fellebbezhetett. Amennyiben a szintén esküdtszék formájában ítélkező másodfokú bíróság jóváhagyta a seregszék határozatát, az elítélt már csak az uralkodóhoz fordulhatott kegyelemért.
A Német-római Birodalomban szolgáló német lovas és gyalogos katonaság haditörvénykönyvéhez hasonlóan a magyar végvári hadinép is önálló hadiszabályzattal rendelkezett. Külön érdekességként tartható számon, hogy mind a német, mind a magyar hadi cikkelyek kidolgozásában Lazarus von Schwendi felső-magyarországi főkapitánynak, a század egyik legjelentősebb hadvezérének és katonai szakírójának volt meghatározó szerepe. Míg azonban a német lovasság és gyalogság hadiszabályzatát az 1570. évi speyeri birodalmi gyűlésen a rendek törvénybe iktatták, sőt azonnal kinyomtatták, a huszárok és hajdúk rendtartását a nemesség tiltakozása miatt a magyar diéta sohasem cikkelyezte be. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy jóval csekélyebb hatást gyakorolt a végváriak igazságszolgáltatására, mint az 1570. évi haditörvénykönyv a német zsoldosok jogszolgáltatására. A magyarországi hadibíráskodásban ezért lett a végvári szokásjognak meghatározóbb szerepe. A nemességnek a végváriak önálló hadibíráskodásának megszilárdulását mégsem sikerült megakadályoznia. Mindez pedig azt jelentette, hogy ettől fogva a sereg- és hadiszékeken nemes és nem nemes ugyanazon bíróság elé került, ami a középkori Magyarországon teljesen elképzelhetetlen volt. A nemesség önálló ítélkezése valójában mégsem sérült számottevően. A végvári bíróságok – kevés kivételtől eltekintve – ugyanis nemesek esetében pusztán kifejezetten katonai kihágások esetében hoztak határozatot.
A század második felére a várkatonák az úgynevezett kisebb királyi haszonvételek körébe tartozó bor-, sör-, pálinka- és húskimérés, azaz a kocsma- és mészárszéktartás jogát is megszerezték, bár pusztán két 157nyári (vagy a június–júliusi, vagy a július–augusztusi) hónapra. Ebben az játszhatta a legfőbb szerepet, hogy az Udvari Kamara még a tetemes birodalmi és osztrák örökös tartományi segélyek ellenére sem tudta megnyugtatóan biztosítani a végváriak pénzben és posztóban történő fizetését. (Innen eredt a nevezetes mondás: „se pénz, se posztó”.) A bor- és húskimérésnek számottevő jelentősége volt, miután – miként megismertük – a földesurak készpénzbevételeinek legnagyobb része is ebből származott.
A 16. század végétől a végvári katonák már vallásszabadsággal is bírtak. Az 1606. évi bécsi béke 1. cikkelye, majd az azt megerősítő 1608. évi pozsonyi országgyűlés ezt a kiváltságukat ráadásul már törvényileg is biztosította. Emellett megüresedett tisztségeikre is javaslatokat tehettek, bár a végső döntés – a gyalogvajdák és lovashadnagyok szintjéig – a Haditanács hatáskörébe tartozott. Kollektív jogainak és megszilárduló szokásainak köszönhetően a „vitézlő nép” tudatilag is fokozatosan egységesedett, így a magyar társadalom önálló és meghatározó rétegévé vált. Bár a szokásjogra alapozott féltve őrzött kiváltságait – a vallásszabadságot kivéve – sohasem foglalták írásba, a társadalom szerkezetében a nemesség és a jobbágyság között mégis közbülső helyet foglalt el, noha kétségkívül az előbbihez állt jóval közelebb.
Mindezek ellenére a végvári társadalom nem volt egységes réteg. A származásból eredő különbségeket a felemelkedés csak egy adott szintig és nem tömeges mértékben tüntethette el. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy vitézségüknek köszönhetően sokan szereztek nemességet, sőt néhány páratlanul felívelő karriert is ismerünk. Példaként említhetjük a neves bajvívó Thury György pályafutását. Az 1540-es években Thury egyszerű huszárlegényként még a kis Ság várában (Hont megye) Várday Pál esztergomi érsek zsoldján kezdte szolgálatát. Az 1550-es évek közepén azután Lévára, majd Palotára került kapitánynak. Itteni tevékenysége mind végvidéki főkapitánya székhelyén, Győrött, mind a bécsi Haditanácsban komoly elismerést váltott ki. 1563 őszen ezért Miksa főherceg magyar királlyá koronázásakor aranysarkantyús vitézzé ütötték, majd Szigetvár elestét követően 1567-ben a kiépülő kanizsai főkapitányság élére nevezték ki. 1571 tavaszán egy török elleni összecsapásban itt érte a halál. Ekkor azonban már az ország leghíresebb 158kapitányai közé tartozott, akinek szolgálatai fejében birtokai is egyre gyarapodtak. Elismertségét kiválóan jelezte, hogy Schwendi generálissal és Miksa királlyal együtt külön metszet készült róla.
A korabeli európai zsoldosseregekhez hasonlóan a paraszti származásúak többsége a „vitézlő népen” belül is a gyalogságban, míg a köznemesek inkább a könnyűlovasság soraiban katonáskodtak. A dunai flotta már II. Lajos király által (1525) kiváltságokhoz juttatott rétege, a Komáromban letelepedett naszádosok továbbra is speciális csoportot alkottak, mert privilégiumaikat 1554-ben Ferdinánd király is megerősítette. Egy részük még szerb etnikumával járó szokásait és ortodox vallását is megőrizte (sőt pópájukat is a kamara fizette), ami szintén elkülönítette őket a végváriak más rétegeitől. Ráadásul a tizenöt éves háború idején nagy tömegű utánpótlást kaptak, részben ide érkező rác menekültekből, részben pedig a Pálffy Miklós által baranyai–tolnai területekről erővel áttelepített honfitársaikból. Hasonló volt a helyzet Győrött is, ahol a 17. század elején az 1580-as évekre igen megfogyatkozott rácokat újabb menekültek frissítették fel. Ők az erődváros melletti úgynevezett Újváros Rác utcájában, valamint a Rába menti falvakban telepedtek le.
Végül a harmadik – ez időben még nem önállósult – fegyvernem, a tüzérség tagjai kizárólag németek közül kerültek ki, miként a végvárak nehezebb fegyverzetű gyalogságát és lovasságát, sőt a főtiszti kar egy rétegét is ők alkották. Számuk összességében nem volt lebecsülendő: az 1580-as években a végvári hadinép mintegy ötödét tették ki. Különösen a nagyobb erődítményekben, a főkapitányi központokban volt meghatározó szerepük. Mivel mind nyelvük, mind fegyverzetük, mind szokásaik eltértek a magyar vagy a délszláv katonaságétól, a magyarországi vitézlő társadalom külön színfoltját alkották. Bár egy részük egészen távolról, a Német-római Birodalomból került zsoldosként a magyar hadszíntérre, többségük sohasem tért vissza egykori lakhelyére. Letelepedésük után utódaik általában folytatták katonai szolgálatukat, esetleg a jelentősebb őrséggel rendelkező szabad királyi (például Kassa) vagy mezővárosok (Győr) polgárságába tagozódtak be; egy-egy céhes mesterséget (fegyvergyártók, szabók stb.) kitanulva vagy magyar feleséget választva.
159A „vitézlő nép” összetételéhez hasonlóan életmódja is rendkívül színes, sőt felemás volt. A végvári katonaság mindennapos fizetett szolgálata ellenére sem volt modern értelemben vett állandó zsoldos haderő. Fejlődése a határ menti hadviselésnek köszönhetően ezért már a 16. században olyan különleges útra lépett, amelyhez Európában – talán egyedül a kozákságot leszámítva – nem nagyon volt hasonló példa. A végváriak részben akadozó zsoldellátásuk, részben a kedvező gazdasági lehetőségek felismerése következtében az 1568 utáni „nyugalmasabb” időszakban már nem pusztán a törökök elleni portyázással és bajvívással voltak elfoglalva. Hétköznapjaik egy részét a várak melletti földeken vagy szőlőkben töltötték. Ezt igazolja, hogy 1578-ban a kiskomáromi kapitány utasítása már arról rendelkezett, hogy a katonák maradjanak meg a fegyverforgatásnál, a parasztság dolgába pedig ne ártsák magukat. Ennek az előírásnak azonban nem sok foganatja lett, mivel anyagilag maguk a kapitányok is érdekeltek voltak a különféle „vállalkozásokban”. A gyalogok ezért a várak körül továbbra is maguk művelték birtokaikat, borukat pedig saját kocsmájukon vagy a vásárokon értékesítették. A huszárok számára ugyanakkor a marhahajtás és az állatcsempészés virágzása kínált számottevő jövedelmet, de néhányan a határ mentén a váltságdíjért folytatott rabkereskedelemből is meggazdagodhattak. (Ugyanez viszont egy-egy családtagjuk török fogságba kerülése esetén sokak számára olykor teljes anyagi pusztulást hozott.) Végül a nagyobb erődítmények katonái még kézművességre is adhatták fejüket, miként Győrben a főkapitány joghatósága alá tartozó német polgári mesterek, akik a katonaság ellátása szempontjából fontos céheket alapítottak (elsőként 1582-ben a vargák), melyek szabályzatait a főkapitányok erősítették meg.
Ezek a folyamatok a harmincéves háború (1618–1648) következtében nehezebbé váló zsoldellátás miatt a 17. században tovább erősödtek. A végvári katonaság tehát félig katonai, félig polgári életmódot folytatott, ami természetesen konfliktusokat eredményezett a termelőmunkát végző jobbágysággal, a kézművesiparban meghatározó szerepet játszó városi polgársággal, de még a nemességgel is. Az utóbbi társadalmi csoporttal ráadásul a kiváltságaikkal való visszaélések és túlkapások is gyakran ellentétekhez vezettek. Mindez harcértékükre és egész 160fejlődésükre rányomta bélyegét. Ennek ellenére mégsem állítható, hogy a végvári katonaság fejlődése zsákutcát jelentett volna. Helyesebb, ha egyedi, a törökellenes magyarországi hadszíntér adottságaihoz igazodó külön útról beszélünk. A „vitézlő nép” egészen a törökkor végéig tökéletesen ellátta azt a feladatot, amelyre a 16. század második felében megszervezték. Sőt, bár fejlődése jelentősen eltért a koraújkori zsoldoshadseregekétől, ezredekbe szervezése után a 17. század végétől egyik csoportja, a magyar huszárság a Habsburg Birodalom, sőt a francia királyság állandó hadseregének is meghatározó elemévé vált.
