Városi polgárság
Városi polgárság
A 16. századi magyar társadalom legkisebb kiváltságolt rétegét a szabad királyi és bányavárosi polgárok alkották. Noha gazdag levéltáraiknak (Sopron, Nagyszombat, Kassa, Lőcse, Körmöcbánya stb.) köszönhetően a rájuk vonatkozó források nagy számban maradtak fenn, a kutatások jelenlegi szintjén – bemutatott gazdasági szerepüket kivéve – sajnos még középkori helyzetüknél is kevesebbet tudunk róluk. Összlétszámuk a 16. század második felében mintegy 40–50 000 fő lehetett. Az egyes királyi városok lakosságszáma – még a komolyabb betelepülések ellenére is – alig gyarapodott, sőt gyakran stagnált, miközben a törökök által megszállt területeken maradtak fejlődése hanyatlott.
A betelepülők természetesen a hódoltsági városokból érkeztek a királyi Magyarországra, illetve kisebb részben Erdélybe. Buda erős és tekintélyes német polgársága nagyrészt Pozsonyba és Bécsbe menekült. A század végére már az egykori főváros és szomszédja, Pest magyar lakossága is igen megfogyatkozott. Aki tehette, Nagyszombatba, Kassára, Váradra, illetve az utóbbin keresztül vagy a felső-magyarországi városokba, vagy Kolozsvárra tette át lakhelyét. A budaiak mellett – kezdeti kivárás után – az 1550-es évek második felétől a szegediek egy része is pánikszerű gyorsasággal távozott a hódoltságból és vert gyökeret Pozsonyban, Nagyszombatban, Kassán, Debrecenben, Kolozsvárott, de ötvöseikből még Münchenbe és Krakkóba is jutott. Az egykori szabad királyi városok mellett néhány jelentősebb török fennhatóság alatt álló mezővárosból is települtek át polgárok a királysági nagyvárosokba. A mezőtúri származású Thököly Sebestyénen kívül többen érkeztek Nagyszombatba Debrecenből, sőt még a Maros-parti Makóról is.
Mivel a menekülők túlnyomórészt magyarok voltak, betelepülésük 165jelentősen átalakította a korábban jobbára német lakosságú vagy legalábbis német irányítás alatt álló városok közösségét. Kassa nemzetiségi összetételének megváltozása volt az egyik legszembetűnőbb. A középkorban erős német polgársága a beáramlóknak köszönhetően a század második felére kisebbségbe szorult. Politikai szerepét ennek ellenére egy ideig még képes volt megtartani, a 17. század elejére viszont részben kihalt, részben elmagyarosodott. Nagyszombatban hasonló folyamatok mentek végbe, aminek eredményeként a város vezetését ott már a század közepétől a jóval meghatározóbb magyar népcsoport vette át. Pusztán a gazdaságilag kevésbé fejlődő és részben védettebb helyen fekvő Pozsony, Sopron, Kőszeg, valamint a szepességi és az erdélyi szász városok tudták megőrizni német polgárságukat.
A királysági városokba érkező betelepülők másik jelentős csoportját a nemesség alkotta. A frontvonaltól távolabb fekvő hivatali–egyházi központokba (például Pozsony és Nagyszombat) elsősorban főurak és tisztségviselők, a határvédelemben is szerepet játszó szabad királyi (Kassa) és mezővárosokba (Győr) viszont főként katonáskodó nemesek költöztek be. Az utóbbi városokba még komolyabb helyőrség is került, ami szintén hatott a polgárság fejlődésére és életmódjára. A nemesség és a katonaság ugyanis korlátozta a polgárok korábbi pozícióit, hiszen adót nem fizetett, ami gyakran komoly ellentétekhez vezetett. A város nyújtotta kedvező gazdasági lehetőségeket viszont mindkét társadalmi csoport igyekezett minél jobban kihasználni. A nemesek főként a kereskedelem hasznából kívántak részesedni, a fegyverfogatók pedig elsősorban a kézművesiparba kapcsolódtak be. A nemesek szerényebb vagyonú rétege házasságok útján hamarosan keveredni kezdett a polgárság elitjével, miközben Kassán az idegen gyalogok a német polgárcsaládokkal kerültek rokonságba. A városokba betelepült nemesség életmódja mindeközben egyre inkább minta lett a polgárság vezető rétege számára – miként Magyari István írta: „Az polgári rend a nemes öltözetre, az nemesség az urakéra, az urak az fejedelmekére űznek, úgy annyira, hogy majd alig tehetsz immár választást közöttük.” Emiatt (is) mindent megtettek annak érdekében, hogy földet és armálist szerezzenek.
A városok nemessége a 16. század második felében mégsem a betelepülőknek köszönhetően gyarapodott számottevően. Miként a német 166területeken (például Nürnbergben), nálunk is meghatározóbb volt a nemességet szerző polgárok száma. A kereskedésből meggazdagodott városlakók a „nemesi infláció” időszakában mind a jelentősebb királyi (Nagyszombat, Kassa), mind a tehetősebb mezővárosokban (Győr, Komárom) már gyakran jutottak a kiváltságoltak közé. 1611-ben például a Rába-parti városban már 23 polgár-nemest számoltak össze, akik kisebb vármegyei tisztségeket (szolgabíró, esküdt) is betöltöttek. Ilyen családból származott a 17. század első felének két győri püspöke, a keserű nürnbergi élményei kapcsán már említett Lépes Bálint (1619–1623) és utóda Dallos Miklós (1623–1630) is; kiknek édesapjaik a század végén szereztek armálist. A nemességgel bíró polgárok a városi vezető réteg igen meghatározó részét alkották, sőt utóbb a nemesi cím több helyen szinte előfeltétele lett a bírói tisztség betöltésének.
A többi társadalmi réteghez hasonlóan a városi polgárság is erősen differenciálódott, úgy vagyonát, mint politikai szerepét, sőt még jogállását tekintve is. Elitjébe városonként néhány tucat egymással rokon család, a leggazdagabb kereskedők és kézművesek tartoztak. Ők rendelkeztek a legjelentősebb ingatlanokkal, a városi tanács döntéshozó tagjaiként pedig kezükben tartották a közösség politikai vezetését is. Utánuk következett a középpolgárság széles rétege, főként a szegényebb kereskedőkkel és kézművesekkel. A városok alsóbb néprétegébe a legszegényebb adófizetők, a polgárjoggal ugyan bíró, de adót nem fizető, valamint a polgárjoggal nem rendelkező városlakók számítottak. Az utolsó réteg sem volt azonban egységes. Ebbe tartoztak a céhes mesterlegények, az inasok, a gazdagabb polgárok szőleit művelő napszámosok, a házaiknál alkalmazott cselédek, sőt még a „tisztességtelen” foglalkozást űzők (kéjnők, hóhérok, zenészek) is.
A polgárság vezető rétege a városon belül térbelileg is elhatárolódott az alsóbb csoportoktól. A viszonylag jól kutatott Kassa városáról például tudjuk, hogy a polgárok két egymástól elég jól megkülönböztethető, de azért egymást kiegészítő rendszer szerint különültek el. Az elit a város központi fekvésű részén, a Szent Erzsébet székesegyház környékén, vagyis a főtéren lakott, míg a többiek a külsőbb környező utcákat foglalták el. A középréteg foglalkozások szerint tagolódott tovább, sőt 167eszerint őrizte a városfal egy-egy bástyáját vagy tornyát is. Az elkülönülés dacára a várost vezető elit és a középréteg között volt bizonyos átmenet, hiszen közös érdekeik védelmében sokszor egymásra voltak utalva. Az iparosok egy-egy tehetségesebb és nagyobb vagyonra szert tevő tagja (főleg néhány ötvös, szabó és varga) gyakran kapaszkodott fel az elit soraiba, majd került annak tagjaival rokoni kapcsolatba.
Várostörténetünk általában – jogi szempontból csoportosítva a településeket – pusztán a peres ügyeiket a tárnokmester és a személynök székeire fellebbező tárnoki és személynöki városok (a század második felében: Pozsony, Nagyszombat, Sopron, Kassa, Eperjes, Bártfa; illetve Lőcse) lakóit tekinti „valódi” polgároknak. Ennek ellenére mindenképpen szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy a 16–17. században néhány jelentősebb földesúri mezőváros is komoly kiváltságokkal (vám- és adófizetési mentességek, árumegállító jog, borkimérési privilégium stb.) rendelkezett. Ezeknek köszönhetően – gazdasági szerepét és városi feladatkörét tekintve – meghatározóbb helyet foglalt el az ország gazdasági életében és városhálózatában, mint egy-egy kevésbé fejlődő szabad királyi vagy bányaváros. Sőt e mezővárosok lakói vagyonukat és életszínvonalukat tekintve is gyakran megelőzték a „valódi” polgárokat. Ebből a szempontból korszakunkban a Rába-parti erőd- és kereskedőváros, Győr, valamint a marhatenyésztésben és az állatkereskedelemben jeleskedő cívisváros, Debrecen szolgál kiváló példaként. Nem véletlen, hogy – a frontvonal közvetlen közelsége ellenére – éppen ezek a kiváltságolt mezővárosok tudták megőrizni, sőt gyarapítani privilégiumaikat, sőt megtenni az első lépéseket a török kiverése után elnyert szabad királyi városi rang megszerzéséhez.
*
Végül rövid kitekintésben szeretnénk utalni arra, hogy a 17. század elejétől a magyar társadalom történetében egy korábban alig megfigyelhető jelenség kezdett egyre inkább megerősödni. Mivel a tizenöt éves háború alatt a magyar településhálózat alapjaiban roppant meg, sok ezer ember vált a frontvonal közelében földönfutóvá. Egy részük kilátástalannak tűnő helyzetéből Bocskai István zászlaja alatt próbált kiutat keresni. A fejedelem leszerelésükkel 1605 decemberében próbálkozott meg, amikor Szabolcs megyében nevezetes kiváltságlevelével mintegy 1689200 hajdút telepített le. A probléma azonban ezzel csak részben oldódott meg, hiszen a mindenét elvesztett fegyverforgatásban jártas elemek száma ennek sokszorosa volt. Az elkövetkező évtizedekben emiatt a közállapotok borzasztóan romlottak, amelyet az újabb hajdúfelkelések, majd Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek magyarországi hadjáratai tovább rontottak. A társadalomból kiszakadt réteg ugyanis mindig kapva kapott az alkalmon, hogy a polgárháborús viszonyok közepette szerezzen magának rablással, fosztogatással élelmet, vagyont, jövedelmet. Az erdélyi fejedelmek és a királysági földesurak ezért igyekeztek ezt a réteget hajdúként és katonaparasztként vagy letelepíteni, vagy fegyveres szolgálatba fogadni; miközben a lakosság önvédelmi szervezeteket kezdett létrehozni ellenük. Sommásan tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar társadalomban 1606 után számos kedvezőtlen fejlemény erősödött fel. S ebből a helyzetből igen hosszú ideig nem volt kiút. A végső megoldást majd csak a II. Rákóczi Ferenc mozgalmát (1703–1711) követő konszolidáció hozta meg, mely a törökök kiűzését követően a helyüket nem találó társadalmi elemeket visszairányította oda, ahonnét a 16–17. század fordulójának hosszú háborújában kiszakadtak.
