Gyarapodó iskolák és értelmiség
Gyarapodó iskolák és értelmiség
A magyar nyelv és irodalom első virágkorának, a könyvnyomtatás elterjedésének, a humanizmusnak és a reformációnak köszönhetően az olvasás és írás terén a 16. század legvégére gyökeres változás következett be. Noha nem szeretnénk túlértékelni ennek az átalakulásnak a jelentőségét, mégis úgy véljük, hogy az olvasás mellett az írás is egyre jelentősebb tért hódított a társadalom szélesebb rétegei körében. S a következő évszázadban a fejlődés a kiválóan lerakott alapokon csaknem töretlenül folytatódott tovább. Bár a parasztság és a szegényebb 238nemesség körében természetesen még igen hosszú ideig jelentős tömegek nem értettek a betűvetéshez, az olvasás és az írás elsajátítása iránt e csoportokban is megvolt az igény. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a 17. század eleji Magyarország már eljutott arra a fejlődési szintre, hogy akinek szüksége és igénye volt az olvasás- és írástudásra, az ezt alapszinten már viszonylag könnyen elsajátíthatta. Ez pedig a középkor végi állapotokhoz képest óriási eredmény volt.
Ebben az igen jelentős változásban a fenti folyamatok mellett meghatározó szerepe volt az iskoláztatás fejlődésének. Noha a köztudat általában úgy véli, hogy a majd minden településre kiterjedő népoktatási szervezet kizárólag a reformáció jegyében épült ki, valójában az alapok már a későközépkorban megvoltak. A plébánosok ugyanis már a 15–16. század fordulóján gyakran alkalmaztak tanítókat. E szerény kezdemények után a valódi változást mégis kétségkívül a reformációval együtt járó fejlődés hozta meg. Korszakunk végére mind a királyságban, mind Erdélyben, de még a ritkábban lakott hódoltságban is, igen megszaporodott a falusi és városi templomok mellett működő kisiskolák száma. Ezekben a diákok főként a latin és a magyar írás–olvasásban szereztek jártasságot és vallási alapismereteket sajátítottak el, a tanítás a korban ugyanis szervesen összekapcsolódott a prédikációkkal. A kisiskolák közé sorolhatjuk az említett végvári seregiskolákat is, melyek szintén kiváló bizonyítékai annak, hogy még a kifejezetten a fegyverforgatásból élők körében is megvolt az igény az írástudásra, a művelődésre és az iskoláztatásra.
Az alapfokú intézményekből továbbtanulók a városi iskolák gimnáziumaiban és e században még főként a különféle felekezetű protestáns kollégiumokban (Debrecen, Sárospatak, Pápa, Eperjes, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Brassó stb.) gyarapíthatták tovább ismereteiket. A nagy számban nyomtatott tankönyvek elsősorban ezen iskolák tanulói körében voltak kelendőek. A tridenti zsinat után meginduló katolikus megújulás eredményeként – a káptalani iskolák mellett – pedig már létrejöttek az első jezsuita kollégiumok (Nagyszombat, Kolozsvár, Vágsellye) is. Egyeteme ugyanakkor Pázmány Péter 1635. évi nagyszombati alapításáig nem volt Magyarországnak. Ennek létrehozásához 239sajnos a 16. században sem a politikai, sem az anyagi feltételek nem voltak adottak.
Mindez mégsem vált egyértelműen az ország kárára, sőt sok tekintetben kifejezetten hasznát szolgálta. A tehetséges diákok ugyanis – akár nemesi, akár mezővárosi vagy paraszti származásúak voltak – egy-egy tekintélyesebb főúri, nemesi vagy főtiszti patrónus, valamint városuk támogatásával a korabeli Európa legkiválóbb német (Wittenberg, Straßburg, Heidelberg, Tübingen, Jéna stb.), svájci (Zürich), itáliai (Padova, Bologna), ausztriai (Bécs, Graz), lengyelországi (Krakkó), sőt még angliai (Oxford, Cambridge) egyetemeire is eljuthattak. A felsőfokú oktatási intézmények mellett a birtokos nemesség és a végvári tisztek gyermekeinek egy része középfokú tanulmányait is külföldön folytatta – többen (mint neves Thury György fia; a későbbi egri főkapitány, Nyáry Pál vagy a távoli Erdélyből a történetíró Gyulaffy Lestár) tanultak például az alsó-ausztriai rendek bécsi tartományi iskolájában. A nyugati egyetemrejárás (peregrinatio academica) elévülhetetlen szerepet játszott abban, hogy a szétszakadozott Magyarország megmaradhatott Európa szellemi vérkeringésében. A kontinens legfontosabb szellemi műhelyeiben „feltöltődött” diákok ugyanis szinte kivétel nélkül hazatértek, majd gyakran egy-egy napjainkban már alig ismert királysági, erdélyi vagy hódoltsági település iskolájában adták át ismereteiket és művelték tovább – Európa szellemi óriásaival levelezve – tudományukat. A 16. század utolsó három évtizede többek között éppen ezért volt a koraújkori Magyarország művelődésének aranykora.
Mindezen folyamatok eredményeképpen a 16. századi Magyarországon a korábbi évszázadoknál sokkal jelentősebb arányban növekedett az értelmiségi réteg. A reformáció elterjedése, majd a katolikus megújulás megkezdődése következtében számottevően gyarapodott az egyházi értelmiség, melynek tagjai – a fentiekben bemutatott irodalmi–nyomdászati tevékenységüknek köszönhetően – a világi művelődés területén is alapvető szerepet játszottak. A királyság és az erdélyi fejedelemség önálló igazgatásának és igazságszolgáltatásának létrejöttével ugyanakkor a hivatali és jogtudó értelmiségiekből is egyre nagyobb számban volt szükség. E réteg képviselőiről azonban – miként a 16. századi igazságszolgáltatás fejlődéséről – sajnos csak meglehetősen szórványos információkkal 240rendelkezünk. Kutatásuk mégis igen szükségesnek tartható, hiszen az már a töredékes adatokból is látható, hogy e csoport utánpótlását elsősorban a városi és a vármegyei értelmiség biztosította. Mivel pedig a koraújkori Magyarországon igen meghatározó volt a szokásjog szerepe, az értelmiség latinul és magyarul olvasni–írni tudó alsóbb rétegei jogi ismereteiket vármegyei, városi, végvári vagy uradalmi szolgálatuk folyamán a mindennapi életben sajátították el. A jogi ismeretek iskolában vagy gyakorlatban való megszerzésének szintén fontos szerepe volt, az értelmiség különböző csoportjaiba való bekerülés ugyanis kiváló felemelkedési lehetőséget kínált az alacsonyabb sorból származók részére.
