Könyvkiadás magyarul
Könyvkiadás magyarul
A magyar irodalmi nyelv megteremtésében és a magyar írásbeliség térhódításában Johann Gutenberg találmánya, a könyvnyomtatás elterjedése is meghatározó szerepet játszott. A 15. század második felének néhány tiszavirág-életű kísérlete után a Mohácsot követő háborús fél évszázadban a könyvnyomtatás Magyarországon is gyorsan gyökeret vert. Az újonnan alapított nyomdák – elsőként az akkor épp tárnokmester Nádasdy Tamás által 1536-ban felállított sárvár-újszigeti műhely – már nemcsak latin és német nyelvű köteteket, hanem magyarul írt munkákat is megjelentettek. Az első magyar nyelvű nyomtatott könyvek azonban még ezt megelőzően Krakkóban és Bécsben láttak napvilágot. Erasmus magyar követőinek egyike, Komjáti Benedek 1533-ban Perényi Péter támogatásával Krakkóban jelentette meg Szent Pál leveleinek magyar fordítását. Ez volt az első magyar nyelvű nyomtatott könyv. Komjáti munkáját hamarosan mind a lengyel nagyvárosban, mind az osztrák fővárosban újabbak követték – elegendő Dévai Bíró Mátyás említett magyar „helyesírási szabályzatának” első kiadására (Krakkó, 1535) vagy Pesti Gábor 1536-ban Bécsben nyomtatott Újszövetség-fordítására és Esopus fabulái című művére gondolnunk.
A Nádasdy Tamás anyagi támogatásával létrejött sárvár-újszigeti nyomda 1536-tól előbb Joannes Strutius, majd a Krakkóban tanult Abádi Benedek vezetése alatt működött. Az itt kinyomtatott könyvek, Sylvester János még latin nyelvű latin–magyar nyelvtana és a Magyarországon készült első magyar nyelvű könyv, az Újtestamentum mind a magyar nyelv, mind a magyar irodalom fejlődése szempontjából nagy fontossággal bírtak. Nádasdy nyomdaalapítása így a magyar kultúrtörténet egyik kiemelkedő eseménye volt. S bár a műhely Buda elestének 231esztendejében megszűnt – a protestáns Abádi a wittenbergi egyetemen tanult tovább, míg Sylvester Bécsben lett a héber nyelv tanára – a 16. század egyik legnagyobb formátumú magyar politikusa továbbra is kivette részét a mecenatúrából. Philipp Melanchthon 1537 őszén hozzá írott levelének dicsérő szavai megfeleltek a valóságnak: „Te nagy költséggel iskolát alapítasz és felszítod az érdeklődést a tudományok művelése iránt, amely dolog már önmagában is nagy dicséretre érdemes, mégis különösen mostanában – amikor a háború csapásai következtében a német területekkel szomszédos országokban pusztul a tudomány – sokkal nagyobb elismerésre méltó.” A tizenöt éves háború idején Nádasdy fia, Ferenc is követte apját a nyomdászat támogatása terén. 1599 és 1605 között részben németkeresztúri (Sopron megye), részben sárvári várában foglalkoztatta a 16. század végének egyik ismert vándornyomdászát, Joannes Manliust.
A későbbi nádor nyomdaalapítását az 1550-es évektől újabbak követték, melyek létrejötte és működése szorosan összefüggött a protestantizmus terjedésével, illetve ezáltal a magyar nyelv és irodalom gazdagításával. A Nürnbergben tanult Georg Hoffgreff – az erdélyi szász reformátor Honterus tanítványa – 1550-ben Heltai Gáspár segítségével Kolozsvárott alapított nyomdát. Hoffgreff és Heltai együttműködése az utóbbi radikalizálódó protestantizmusa miatt azonban nem volt felhőtlen. Ennek ellenére nyomdájuk a 16. századi Erdély legfontosabb magyar nyelvű sajtójává vált. Ők jelentették meg Tinódi nevezetes krónikáját (1554), valamint a Honterus-tanítványról elkeresztelt Hoffgreff-énekeskönyvet (1556), mely először tett gyűjteményes kötetben közzé protestáns prédikációs énekeket és bibliai históriákat.
Hoffgreff halála után 1559-től Heltai egyedül vezette a nyomdát, amely ekkor egyre jelentősebb üzleti vállalkozássá vált. Ezt jelezte, hogy Heltai 1564-ben Kolozsvárott papírmalmot létesített, így ezután már nem külföldről és Brassóból kellett szaporodó kiadványaihoz a költséges alapanyagot beszereznie. 1574. évi haláláig közel száz, nagyrészt magyar nyelvű kötetet adott ki, köztük egyre több históriás éneket és verses elbeszélést, melyek igen kedvelt olvasmányok voltak, és ezért jelentős hasznot hoztak. A nyomda Heltai halála után sem szűnt meg, sőt benne a század végéig még további 115 könyvet készítettek el. 232Heltai említett munkái (1560: Zsoltár, 1566: Száz fabula, 1570: Háló, majd halála után 1575-ben a Chronica) mellett itt jelent meg 1578-ban Melius Juhász Péter Herbariuma, az első magyar botanikai könyv is.
A 16. század második felének magyar nyelvű könyvkiadásában igen fontos szerepet játszott a három országrész határán fekvő Debrecen városának 1561-ben alapított nyomdája is. A Magyarország gazdasági egységének fenntartásában elévülhetetlen érdemekkel bíró mezőváros polgárainak ez időben már volt lehetősége a könyvkiadás támogatására. E tevékenységüket elősegítette, hogy Melius Juhász Péter munkásságának köszönhetően városuk a kálvinizmus legfontosabb magyarországi központjává vált. Ezzel magyarázható, hogy a városi tanács elsősorban egyházi jellegű kiadványok megjelentetését támogatta, mind latin, mind magyar nyelven – 1563-ban például Melius prédikációit. Két esztendő múltán ugyanakkor itt jelent meg Werbőczy István Hármaskönyvének első magyar fordítása (Magyar decretum címmel), sőt 1590-ben Szikszai Fabricius Balázs említett szójegyzéke is. A debreceni városi nyomda működésének külön érdekessége volt, hogy az 1560–1580-as években itt dolgozott a kor két híres vándornyomdász-családjának egy-egy tagja: 1561–1562-ben Huszár Gál, 1565-ben a 16. század legképzettebb magyarországi nyomdásza, Raphael Hoffhalter, sőt utóbb hosszabb ideig (1576–1584 és 1586) fia, Rudolf is.
A koraújkori magyar könyvkiadás legkülönösebb képviselői a vándornyomdászok (Huszár Gál, a Hoffhalterek, a sokat emlegetett Bornemisza Péter, valamint Joannes Manlius) voltak. A közvélekedéssel ellentétben ők nem nyughatatlan természetük, hanem elsősorban patrónusaik elköltözése vagy vallásváltása következtében kényszerültek arra, hogy több helyen működtessék nyomdáikat. Munkásságuk e nehézségek ellenére mind a magyar nyelv és irodalom, mind a protestantizmus eredményeinek gazdagítása terén igen számottevő volt. Életük ráadásul – Manliust kivéve – szorosan összekapcsolódott, hiszen Huszár az 1550-es években annál a Raphael Hoffhalternél tanulta ki Bécsben a nyomdászat mesterségét, aki Bornemisza említett Szophoklész-fordításának kiadója volt. Sőt Huszár betűkészlete nagy részét is az akkor éppen császárvárosban működő Hoffhaltertől vásárolta. 233Vándornyomdája végül 1558-ban Magyaróvárott kezdte meg működését, mégpedig saját alkotása, az első magyar nyelvű nyomtatott prédikációskötet kiadásával. Ezt követően Huszár rövid ideig dolgozott Kassán (1560), majd a debreceni városi nyomdában (1561–1562), végül pedig a Forgáchok Nyitra-parti végvárában, Komjátiban is (1573–1574). Sőt 1577-ben néhány latin és magyar nyelvű kiadvánnyal még Dávid fia, a pápai református lelkész is folytatta 1575-ben elhunyt apja munkásságát.
Huszár az 1570-es évek első felében egy ideig együttműködött Bornemisza Péterrel is. Utóbbi 1573-ban Julius Graf zu Salm támogatásával a Vág partján fekvő Sempte várában, Huszár székhelyétől, Komjátitól pusztán néhány tucat kilométerre hozta létre nyomdáját. Bár Bornemisza ötkötetes prédikáció-gyűjteményének első részét még együtt készítették el, a Huszárnál jóval fiatalabb semptei prédikátor 1574-ben önállósult. Ezt követően 1578-ig Salm gróf udvarában, majd haláláig (1584) Balassa István detrekői várában folytatta tevékenységét, mely szinte kizárólag saját hatalmas irodalmi munkássága kiadására irányult. Semptéről nagy vihart kavart Ördögi kísértetek című könyve miatt kellett távoznia, így prédikációinak kiadását már új lakhelyén, Detrekőn fejezte be. Ugyanitt jelent meg 1584-ben Foliopostillaként emlegetett egykötetes prédikációs könyve, melyet nyomdatörténetünk igényes tipográfiája és mértéktartó díszei miatt a 16. század egyik legszebb magyar könyveként tart számon.
Bornemisza nyomdájának története a mester halálával sem ért véget. Egykori munkatársa, majd utóda, Mantskovit Bálint ugyanis egyre gyarapodó felszerelésével előbb Galgócon (1585–1589), majd az Abaúj megyei Vizsolyon (1589–1599) folytatta tevékenységét. 1590 nyarán közel másfél esztendőnyi munka után itt készült el 700–800 példányban és 603 ív terjedelemben a század legnagyobb magyar nyomdászati teljesítményeként számon tartott Vizsolyi Biblia. A nyomda másik nevezetes kiadványának Rimay János művét, a Balassi Bálint halálára írt Epicediumot (gyászkölteményt) tartják. A Partiumot, Erdélyt és Szlavóniát is bebarangoló Raphael és Rudolf Hoffhalter magyar nyelvű munkái közül pedig a legszebb és legnevezetesebb a már említett magyar Hármaskönyv-kiadás (Debrecen, 1565) volt. Az apa 1567–1568-ban 234Gyulafehérvárott ugyanakkor Dávid Ferenc több vitairatát is megjelentette, fia pedig az 1580-as évek első felében Debrecenben volt igen termékeny. 1582-ben például összesen nyolc énekeskönyv, históriás ének és bibliai történet általa megvalósított kiadásáról van tudomásunk. Ezt megelőzően, szlavóniai működése idején pedig Zrínyi György nedelici birtokán sajtó alá rendezte Werbőczy Tripartitumának horvát nyelvű kiadását is.
A század végének utolsó, feltételezhetően krajnai származású vándornyomdásza, Joannes Manlius Nádasdy Ferencnél vállalt említett szolgálatát megelőzően Batthyány Boldizsár németújvári (1582–1585 és 1595–1597) és Zrínyi György monyorókeréki (1587–1592) udvarában dolgozott. Protestáns főúri patrónusai támogatásával ő is számos egyházi jellegű kiadványt jelentetett meg, köztük Batthyány udvari papjának, Beythe Istvánnak az írásait. Leghíresebb munkái mégis tudományos témájúak voltak és a dunántúli nagyúr ösztönzésére láttak napvilágot. A Radéczy-kör kapcsán említett híres németalföldi botanikus, Carolus Clusius Németújvárott megjelent latin nyelvű botanikakönyve (Rariorum aliquot stirpium per Pannoniam) több száz magyarországi növénynevet tartalmazott. Talán még ennél is nagyobb jelentőséggel bírt az orvos Frankovics Gergely Hasznos és felette szükséges könyv című munkájának kiadása. Ez volt a hazai orvostudomány első magyar nyelvű nyomtatványa, sőt egyúttal az első rézmetszetekkel díszített magyarországi könyv.
A magyar nyelvű könyvkiadás egyre nagyobb méretekben való meghonosodása nemcsak az anyanyelvű olvasás- és íráskultúra terjedését, hanem nyelvünk és irodalmunk fejlődését is elősegítette. A nyomdászok és szedők ugyanis – mint például Sylvester, Heltai, Huszár vagy Bornemisza – a magyar nyelv művelői és a kor jeles irodalmárai voltak, akik bátran beavatkoztak a nyomtatott művek nyelvébe. Sőt néhányan közülük szinte teljesen saját nyelvhasználatukhoz igazították a szerzők eredeti szövegét. Jóllehet e tevékenységük néha nyelvi következetlenségeket eredményezett, mégis vitathatatlan, hogy különösen Heltai kolozsvári, majd Bornemisza és Mantskovit vándornyomdájának igen fontos szerepe volt az egységes magyar irodalmi nyelv megteremtésében. 235A török hódoltság kivételével meghonosodott könyvnyomtatás ekként a nyelvi egységesülés szempontjából is döntő jelentőségű volt.
A 16. századi Magyarországon megjelent ma ismert körülbelül 900 kiadvány nagyrészt azonban még nem magyar, hanem főként latin és kisebb részben német nyelvű volt. Erdélyben ugyanakkor 1544-től Szebenben, majd Brassóban megkezdődött a cirill betűs egyházi szláv és román nyelvű könyvnyomtatás is, ami a szász polgárok kiváló üzleti érzékéről tanúskodott. Az első nem magyar nyelvű nyomdák ugyanezen szász városokban jöttek létre. Szebenben 1529-től a század végéig csaknem folyamatosan működött nyomda, Johannes Honterusnak köszönhetően pedig 1539-től már Brassó is hasonlóval büszkélkedett. A század második felében már több királysági városban is meghonosodott a könyvnyomtatás. Bártfán 1577 és 1599 között Leonhard Stöckel egykori tanítványa, David Gutgesell legalább nyolcvan művet nyomtatott ki, melyek között már néhány magyar nyelvű kiadvány (például Balassi Bálint Beteg lelkeknek való füves kertecske című fordítása) is akadt. Sőt a század utolsó esztendeiben a felső-magyarországi városban már két nyomda működött, hiszen Jakob Klöss 1597-ben önálló műhelyt alapított. Bár nyomdája majd névrokon fia irányítása alatt a 17. század első évtizedeiben vált igazán jelentőssé, a magyar nyelv és irodalom gazdagításában – Baranyai Decsi János említett szólásgyűjteményének (1598) kiadásával – már e században is szerepet vállalt.
Katolikus nyomda hosszabb ideig pusztán Nagyszombatban működött, bár Vimpác (egykor Sopron megyében, ma Wimpassing Burgenlandban) ferences kolostorában 1593 és 1599 között néhány német és latin nyelvű egyházi munka napvilágot látott. A nagyszombati műhelyt 1578-ban az első magyar nyelvű katolikus egyházi író, Telegdi Miklós a jezsuiták egykori bécsi nyomdájának megvásárlásával saját házában hozta létre. Miután korábban Bécsben – többek között éppen Hoffhalternél – kellett munkáit kinyomtatnia, műhelye felállításával a protestáns kézben lévő nyomdák hittérítő munkáját kívánta ellensúlyozni. Bécsben kiadott magyar nyelvű prédikációinak második részét már itt jelentette meg. A Telegdi-féle káptalani nyomda végül egészen 1609-ig működött, az alapító 1586. évi halála után főként Monoszlóy András pozsonyi prépost és nagyszombati tanár eszmei, valamint Pécsi 236Lukács káptalani ügyész, költő és korrektor gyakorlati irányításával. A nyomda mintegy hetven kiadványa közül a legismertebbek – Telegdi említett hitvitázó munkája (Felelet, 1580) mellett – a magyar törvények első kiadása (Corpus Juris Hungarici, 1584) és Pázmány Péter 1603-ban és 1609-ben megjelent első vitairatai voltak.
A könyvnyomtatás 16. századi kibontakozásának nemcsak a magyar nyelv és irodalom, hanem az olvasás és írás ismeretének széles körű elterjedésében is meghatározó szerepe volt. Az egyre olcsóbb és már kis formátumban is megjelenő könyvek, valamint a kalendáriumok mind többek számára váltak elérhetővé és gyarapították kastélyaik vagy házaik könyvespolcait. Sőt a zsebkönyvszerű kiadványok már nem hiányoztak a nemesi, polgári vagy mezővárosi származású diákok útiládáiból sem. Az olvasás és írás terjedésével egyre gyarapodó műveltebb rétegek könyvek iránti érdeklődése a 16. században igen megnövekedett. Ez megmutatkozott a magyarországi könyvkultúra fejlődésében is.
A bécsi császári udvarnak a magyar származású Zsámboky János és az alább következő Hans Dernschwam hagyatékai által megalapozott könyvtára mellett a század második felére Magyarországon is több igen jelentős könyvgyűjtemény jött létre. A középkorral ellentétben a kolostorok óriási pusztulása miatt azonban a leggazdagabb könyvtárak már nem egyházi intézmények, hanem magánszemélyek birtokában voltak. A 16. században különösen tekintélyes anyaggal rendelkezett néhány főúr (például a francia szépirodalmat is gyűjtő Batthyány Boldizsár), valamint a kor kiemelkedő humanista tudósai és főpapjai. Az előbbiek közül sok száz kötetével a Fuggerek egykori magyarországi ügynöke, Hans Dernschwam, valamint a volt pécsi püspök Dudith András és Báthory István itáliai származású történetírója, Giovanni Michaele Bruto bibliotékái emelkedtek ki. A főpapi magánkönyvtárak közül Oláh Miklós érseknek és a Radéczy-kör tagjainak (főként Telegdi Miklós pécsi és Mossóczy Zakariás nyitrai püspöknek), valamint az utolsó humanista főpapnak, Náprágyi Demeternek a gyűjteménye volt számottevő. Ezek később végrendeleteiknek megfelelően fontos egyházi gyűjtemények alapját képezték. Ugyanakkor gyakran gazdag könyvtárral rendelkeztek a nagyobb városok (Kassa, Lőcse, Sopron, Pozsony stb.) tehetősebb polgárai, a különböző hivatalokban dolgozó értelmiségiek, 237a műveltebb mezővárosi prédikátorok, sőt nem ritkán még a köznemesek is. A leltáraik alapján nagy számban ismert gyűjteményekből azonban a Magyarországot sújtó egykorú, majd későbbi háborús pusztítások miatt napjainkra sajnos nagyon kevés maradt fenn.
A könyvek iránti megnövekedett érdeklődés lassan magával hozta a könyvkereskedelem fejlődését is. Különösen igaz volt ez a királysági Magyarországra, ahol állandó nyomdák csak a század végére jöttek létre. A gazdagabb gyűjteményekre vágyó királysági főurak, a szabad királyi és bányavárosok polgárai eleinte még a külföldi egyetemeken nagy számban tanuló magyar diákok segítségével szerezték be az újabb irodalmat. Egy-egy jelentősebb városnak (például Besztercebánya és Bártfa) ugyanakkor már 1530–1540-es években állandó könyvkereskedője volt. A század második felére a hivatásos könyvügynökök száma igen megszaporodott. Túlnyomó részük német nagyvárosokból (Nürnberg, Wittenberg stb.) érkezve telepedett le Magyarországon, majd hozott létre könyvüzleteket egy-egy jelentősebb királysági vagy erdélyi városban (Bártfa, Kassa, Lőcse, Pozsony, Nagyszombat, Brassó, Nagyszeben, Kolozsvár stb.). Németországi kapcsolatait kihasználva általában jelentős hasznot húztak a könyvekkel, valamint egyéb ipar- és luxuscikkekkel való kereskedésből. A polgárok mellett ugyanis a tehetősebb nagyurak és a városi prédikátorok is általuk rendelték meg külföldről vagy Erdélyből az újabb protestáns kiadványokat, a különféle tankönyveket, nyelvtanokat, szótárokat, álmos- és jóskönyveket, valamint az igen kedvelt magyar nyelvű históriákat és bibliakiadásokat egyaránt.
