Bécsen át Budára
Bécsen át Budára
A mohácsi csatamezőn a vártnál jóval nagyobb győzelmet arató Szülejmán 1527 őszén úgy vélte, eljött az idő a világuralmi célok megvalósítására. Ehhez egyetlen akadály emelkedett „csupán”: a 28legfőbb riválissá előlépett Habsburg király legyőzése. Ennek tudatában határozott úgy, Ferdinánd erőire fog mielőbb döntő csapást mérni, az osztrák főváros, Bécs elfoglalásával. Azaz ettől az időtől kezdve az oszmán hadvezetés egyértelmű célja (a nevezetes aranyalma, törökül kizil elma) a Habsburg-főváros megszerzése lett. Ráadásul ezt az elképzelést támogatta, hogy az oszmánok felismerték, Bécs elfoglalásával Magyarország is az ölükbe hull. Azaz: Bécsen át töretlen út vezet Buda végleges megszerzéséhez is.
Az európai hatalmi vetélkedésben a Habsburg-ellenes politikát folytató Velence és Franciaország szintén Ferdinánd elleni támadásra uszította az oszmánokat. Sőt az is nekik kedvezett, hogy a Habsburgokkal rokon Lengyelországtól sem kellett már tartaniuk, hiszen 1525 után Zsigmond király és Szülejmán szultán ismét újabb három esztendőre szóló fegyverszünetet kötött. I. Ferdinánd így diplomáciailag teljesen elszigetelt helyzetbe került. Mindemellett Magyarországon 1527 őszén Szapolyai János személyében a „szálláscsináló” – bár kényszerű – szerepének eljátszására is jelentkező akadt. (Arra, hogy miként vezetett János király útja e sanyarú sorsa, A Sztambulba vezető út című fejezetben még részletesen visszatérünk.)
Az 1529. és az 1532. évi, Bécs elfoglalására indított hadjáratok azonban – Magyarország szerencséjére – kudarccal zárultak. A jelentős erőfölény ellenére a Habsburgokat egy csapással az oszmánok sem voltak képesek térdre kényszeríteni. A Római Birodalom újjáélesztésére irányuló világuralmi célok fokozatosan kezdtek szertefoszlani. Szülejmán az adott pillanatban saját erejét túl-, a Habsburgok tartalékait viszont jelentősen alábecsülte. Nem számolt azzal, hogy a keresztény összefogás hiánya ellenére a közép-európai országok és tartományok a kétfejű sas zászlaja alatt, a legszükségesebb esetben, mindent félretéve egyesítik erőiket.
Az oszmán hadvezetés ugyanakkor azzal sem volt kellőképpen tisztában – bár az utókor távlatából könnyű így ítélkeznünk –, hogy a Balkántól északra már más kultúrájú és társadalmi berendezkedésű államokkal kell megküzdenie. Nevezetesen olyanokkal, amelyek több évszázados történeti fejlődésüknek és elsősorban társadalmaik szilárdságának köszönhetően nehezebben roppannak össze, sőt a keresztény 29kultúrkörben való megmaradásukért az utolsókig küzdenek. 1532-re tehát kiderült: Szülejmán birodalma számára nemhogy Közép-Európa, de egy csapásra még Magyarország teljes elfoglalása is túl nehéz feladat. (Az persze más kérdés, ha a szultán túlteszi magát a beidegződött hódítási gyakorlaton, s már 1529-ben megszállja Budát és a fontosabb magyar várakat, lehetséges, hogy még rosszabbul alakul Magyarország sorsa.)
Az oszmánok a 16. században továbbra sem változtattak fő célkitűzésükön. A Habsburg-székváros bevétele a zenitjére érkezett, erőtől és önbizalomtól dagadó birodalom egyik legfontosabb célja maradt. Újabb keleti és földközi-tengeri lekötöttségük után pusztán megszerzésének és ezzel egyúttal Magyarország bekebelezésének menetén fordítottak egyet. Míg Mohács után két alkalommal is Bécsen át próbáltak a magyar királyság birtokába jutni, az 1530-as évek végére úgy döntöttek, helyesebb, ha az út Buda elfoglalásán át vezet el az osztrák főváros falai alá.
Mielőtt ennek a fordulatnak a megvalósítását nyomon követnénk, röviden szeretnénk szólni arról, hogy történetírásunkban az elmúlt néhány évtizedben Szülejmán magyarországi terveiről egy egészen más elképzelés is született. Perjés Géza hadtörténész szerint a szultán Magyarországot egyáltalán nem kívánta meghódítani, mert racionálisan gondolkodva felismerte, hogy kívül esik hadserege akciórádiuszán, vagyis hatósugarán. Sőt az oszmánok állítólag még annak is tudatában voltak, hogy a megszállandó tartomány pénzügyileg ráfizetéses lesz, s ezért sem akarták birodalmukba olvasztani. Azaz Szülejmán Magyarországgal csak mint egy szövetséges vazallus állammal számolt. Ezen célja megvalósítása érdekében – állítólag több alkalommal (1520, 1524) – ajánlatot tett II. Lajosnak, majd 1526 őszén Szapolyai Jánosnak egy Habsburg-ellenes politikát folytató, török hűbéres magyar királyság létrehozására.
Bár az elmélet elsőre hihetőnek is tűnhetne, az Oszmán Birodalom felvázolt belső problémáinak és hódítási mechanizmusának ismeretében nem több, mint imbolygó pillérekre épített koncepció. Valójában Szülejmánt a legkevésbé sem érdekelhette a 20. századi ismereteink alapján elvégzett, távolságokkal való „számolósdi”, amikor frissen megszerzett hatalma és birodalmának stabilitása függött attól, nekiugrik-e 30Magyarországnak. De azt sem hisszük, hogy előre megállapíthatta, a bekebelezendő országrész anyagilag veszteséges lesz. Sőt bizonyítani tudjuk, hogy az oszmán hadvezetést – mint hódításaik folyamán általában a nagyhatalmakat – egyáltalán nem érdekelte, hogy a megszerzendő terület mikor válik jövedelmezővé. (Az óriási birodalom szempontjából ennek egyébként is csekély jelentősége volt.) Az említett Ibrahim nagyvezír 1528-ban Szapolyai János követének ugyanis egyértelműen tudtára adta: „Mindig több kiadásunkba kerül annak a tartománynak [értsd: a Szerémségnek] a megőrzése, mint amennyi hasznot szeretnénk szerezni belőle. Tény hogy most minden negyedévben 2 800 000 ezüstpénzt [56 000 aranyforintot] költünk rá … Mégis mi ez az én uramnak? És ha a tízszeresét számítanánk is föl, emiatt nem vonulnánk ki onnan.”
A fentiek ismeretében magunk úgy véljük: különösen az 1526. évi szülejmáni ajánlat – miként a többi is a terjeszkedés folyamán – nemhogy hátráltatta, hanem egyenesen elősegítette a magyarországi hódítást. Szapolyai annak elfogadásával a szultán vazallusává lépett elő, éppen úgy, ahogy azt az oszmánok szerették volna. Magukra az ajánlatokra pedig azért sem építhető nagyszabású koncepció, mert forrásokkal igazolható, hogy a törökök 1526-ban a magyar fővárostól több száz kilométerre délebbre fekvő Horvátország rendjeit is kecsegtető feltételekkel (birtokaik, vallásuk és szabadságaik megőrzése, hosszú időre adómentesség) keresték meg. A fenti elméletet követve viszont ez esetben az akciórádiusz már odáig sem ért volna. (Sőt – miként látni fogjuk – az oszmánok majd a hódoltság kiépítése után, a tizenöt éves háború idején is tettek ajánlatokat, ez viszont azt jelentené, hogy növekedett hatósugaruk.) A török ajánlatokra való koncepció-építés tehát önmagában értelmetlen. Valódi értelmüket csak akkor ismerhetjük meg, ha az oszmán hódítási gyakorlat rendszerébe és nem abból kiragadva, a korabeli források alapján értékeljük őket. (Mindezek ellenére a szülejmáni ajánlatok koncepciójának mégis volt egy komoly, pozitív eredménye. Az elképzelés nagy vitákat váltott ki, és ezzel elősegítette a Moháccsal kapcsolatos problémák alaposabb kutatását és nem utolsósorban éppen az Oszmán 31Birodalom belső helyzetének megismerését. Ez hozott végül valódi áttörést a kérdéskör tisztán látásában.)
