Hosszú távra ható negatív változások
Hosszú távra ható negatív változások
A 16. század Európa történetében az Oszmán és a Habsburg Birodalom fénykorának időszaka volt. A két világhatalom ekkor érte el legnagyobb kiterjedését és vívott meg egymással az európai hegemóniáért. 1526 után e küzdelem legfontosabb szárazföldi színterévé a középkori magyar királyság vált – miközben a két világbirodalom a Földközi-tengeren flottáival mérte össze erejét. Magyarország sorsáról ezért a 16. században elsősorban már nem Budán, Pozsonyban vagy Gyulafehérvárott, hanem a két birodalom fővárosában, Isztambulban és Bécsben döntöttek. Sőt az ország fejlődése több alkalommal a nagyhatalmak belső helyzetének alakulásától függött. Magyarország hadszíntérré válása és három részre szakadása így elkerülhetetlen volt.
Az állandó háborúskodásnak és az ország szétdarabolódásának káros következményei miatt a 16. század mérlege összességében negatív. 1566-ra az egykori magyar királyság területének mintegy 40 százaléka idegen megszállás alá került és maradt egészen az 1699. évi karlócai békéig. S noha az oszmánok magyarországi berendezkedése nem mérhető össze a már konszolidálódott balkáni területeknek a birodalomba történt beolvasztásával, a hódítók által Magyarországra kényszerített háborúk hatásai mégis igen súlyosak és részben már visszafordíthatatlanok voltak. A 16. században elsősorban a tizenöt éves háború (1591–1606) hadjáratainak évente ismétlődő pusztításai, valamint a velük járó éhínségek és járványok okoztak tragikus változásokat.
A legsúlyosabb következmények közé elsősorban a településhálózat szinte felmérhetetlen pusztulása és az abszolút népességszám mintegy 242fél millióval való csökkenése sorolható. Az ország lakosságának egy évszázad alatt bekövetkező gyarapodását az állandó háborúk tehát lecsapolták. Ráadásul ebben a folyamatban a legnagyobb veszteségek a hadfelvonulási utak vidékén élő magyarságot érték. Magyarország etnikai képe ezért a 16. században oly jelentősen megváltozott, hogy ez történelmének alakulására még jóval később is számottevő hatást gyakorolt. A megfogyatkozó magyarság a délszláv és román lakossággal szemben visszafordíthatatlanul megindult a kisebbségbe kerülés útján. A 17. század polgárháborús viszonyai és a visszafoglaló háború (1683–1699) ezen a helyzeten csak tovább rontottak. A kolostorhálózat szinte teljes pusztulása ugyanakkor tekintélyes veszteséget jelentett az egyházi kultúra és a magyar irodalom számára. A török berendezkedéssel a városhálózat szerkezete is felbomlott, s városaink fejlődése a kedvező gazdasági lehetőségek ellenére is tovább távolodott a nyugat-európai színvonaltól.
Az oszmánoknak elévülhetetlen szerepük volt abban is, hogy a magyar királyság keleti tartománya, Erdély és a hozzá csatlakozó Partium az 1550-es évektől külön útra lépett. A törökök által – sajnos joggal – „Szülejmán szultán műveként” emlegetett erdélyi fejedelemség nem szerves fejlődés eredményeként, hanem a Magyarországon viaskodó nagyhatalmak között kialakult különleges helyzet következtében az oszmánok akaratából jött létre. Szapolyai János király tehát nem érte el eredeti célját, hiszen az önálló magyar királyság megteremtése még az ország keleti területein sem sikerült. Ennek ellenére a 16. század végétől a török Portától függő fejedelemség egyre jelentősebb szerephez jutott, mind a királysági rendek Bécs elleni törekvéseiben, mind Közép-Kelet-Európa diplomáciai életében. Ez a megnövekedett szerep azonban utóbb hozzájárult ahhoz, hogy Erdélyt a törökök kiverését követően sem csatolták vissza az anyaországhoz. A királyságtól való elszakadás nem kedvezett a középkorban is elmaradott országrész gazdasági és társadalmi fejlődésének sem. A különállásnak Erdély lakói számára elsősorban a magyar kultúra és a reformáció elterjedése terén voltak jelentős előnyei. A kényszerű függetlenségnek összességében tehát összehasonlíthatatlanul súlyosabb hátrányos következményei, mint előnyei voltak.
243Az oszmán hadvezetés még a Habsburgok hatalmát gyengítő erdélyi fejedelemség életre hívásával sem érte el nagy célját, Bécs elfoglalását. A világ akkori legerősebb hadseregével rendelkező nagyhatalom számára azonban még a magyar királyság teljes megszállása is túl nagy falat maradt. A Habsburg Birodalom által az 1540-es évektől rendszeres segélyekkel támogatott királyi Magyarország Európa szilárd ütközőzónájává vált. S bár kétségtelen, hogy az idegenből érkező és az ország összbevételeit megközelítő éves támogatás nem jótékony adakozás, hanem az osztrák örökös tartományok védelme érdekében nyújtott segítség volt, mindez a tényeken keveset változtat: Magyarország megmaradásában a Habsburgoknak nélkülözhetetlen történelmi szerepük volt. A 16. századi magyarországi útkeresések során ők nevezhették magukat legszerencsésebbnek, hiszen fő céljukat, az oszmánok tartományaik határa előtti feltartóztatását sikerült elérniük. Ez viszont a magyarság számára is lehetőséget teremtett a megmaradásra – noha a nélkülözhetetlen idegen segélyeknek igen súlyos ára volt: kiszorulás az ország legfontosabb kérdéseinek, a had-, kül- és pénzügyeknek a központi (bécsi), sőt részben még helyi (magyarországi) irányításából is. A magyar rendek számára más út alig létezett. A Mohács után kialakult különleges szituációban kényszerpályájára kerültek, és csak igen nehezen tudtak alkalmazkodni azokhoz az új körülményekhez, melyeket a magyar uralkodó idegenben való tartózkodása és a Habsburg Birodalommal létrejött perszonálunió teremtett.
