A 16. SZÁZADI OSZMÁN–PERZSA HÁBORÚK HATÁSA AZ OSZMÁNOK KÖZÉP-EURÓPAI POLITIKÁJÁRA
FODOR PÁL: A 16. SZÁZADI OSZMÁN–PERZSA HÁBORÚK HATÁSA AZ OSZMÁNOK KÖZÉP-EURÓPAI POLITIKÁJÁRA
In: Variációk. Ünnepi tanulmányok M. Kiss Sándor tiszteletére. Szerkesztette Ötvös István, Piliscsaba, 2004. 19-30.
Ebben a tanulmányban három, egymással összefüggő kérdéssel foglalkozom:
1. Az Oszmán Birodalom helyzete és politikai céljai Európában (különösen Közép-Európában) a 16. században.
2. Az európai nagyhatalmak kísérletei arra, hogy Perzsiával szövetkezve kétfrontos háborúkat kezdeményezzenek az Oszmán Birodalom ellen.
3. Az oszmán-perzsa ellenségeskedések hatása az oszmánok európai előrenyomulására.
1. A 15-16 század fordulóján jelentős változások következtek be Európa (a Nyugat) és az iszlám világ viszonyában. Korábban az európai politikai rendszerben meghatározó szerepet töltött be a római Szentszék. A „keresztény köztársaság” (respublica christiana) lelki vezetőjeként a pápák világi hatalomra is igényt tartottak, beleértve a kereszténység külpolitikájának irányítását is. Ezért volt a középkor folyamán az európai külügyek fő irányvonala a Szentföld (Jeruzsálem) felszabadítása, a muszlim előretörés megállítása, és ha lehetséges, Bizánc felszabadítása, ami egyben a keleti ortodox egyházzal való egyesülést is meghozhatta volna. Ezeket a célkitűzéseket testesítette meg a „szent háború” (sacrum bellum) fogalma, amit később „keresztes háborúnak” neveztek, és amit éppen ezért a középkori Európa egységes külpolitikájaként is értelmezhetünk.
A 15. század második felétől azonban a pápaságnak számos kellemetlen kihívással kellett szembenéznie. Az első számú fenyegetés a keresztény fejedelmektől származott, akik új hatalmi központokat és országokat kezdtek kiépíteni, s amelyeket majd nemzetállamoknak fognak nevezni (kivéve a Habsburgok hatalmi szféráját, amelyet továbbra is birodalmi szempontok szerint szerveztek). Másrészt megindult a szekularizáció folyamata, ami azután a reformációban csúcsosodott ki. Ezek a változások aláásták a pápaság politikai hatalmát és annak ideológiai alapjait. A keresztes háború látszólag az európai politika központi kérdése maradt a 17. század végéig, de a valóságban már a 15. század végén az államérdek (raison d’état) határozta meg az új nagyhatalmak viselkedését. Az európai főhatalomért ekkor kirobbant harc (mindenekelőtt a Valois–Habsburg vetélkedés, amely az itáliai háborúkkal kezdődött és több mint fél évszázadig tartott) azután lényeges változásokat hozott nemcsak az európai „belpolitikában”, hanem az iszlámhoz való viszonyban is. Az oszmánok, akik addig a „keresztények” ősellenségeinek számítottak, komolyan számba veendő szövetségesekké léptek elő. A 16. század fordulóján az Oszmán Birodalom az európai politikai színpad hatalmas és befogadott szereplőjévé vált.
Mindez akkor történt, amikor az Oszmán Birodalom már a magyar határon, a nyugati világ keleti kapujában állt. Az oszmánok teljesítménye valóban lenyűgöző volt. Nagyon szerény helyzetből indulva olyan világbirodalmat építettek fel, amely korábban török eredetű államnak soha nem sikerült. Két évszázad leforgása alatt megsemmisítették a Keletrómai Birodalmat, elfoglalták Konstantinápolyt (1453) és a Balkánt, és birtokukba vették a kisázsiai szeldzsuk-török birodalom egykori területeit. Még a Timur Lenk által rájuk mért súlyos csapást (1402) is túlélték. Éppen ezért nem meglepő, hogy II. Mehmed (1451–1481) korától kezdve az oszmán szultánok a világ meghódítására szőttek terveket. Konstantinápoly elfoglalójának tulajdonítják azt a mondást, hogy „a földön egy birodalomnak, egy hitnek és egy uralkodónak kell lennie”. Ugyanez az igény nyilvánult meg az uralkodói titulatúrában is. I. Murád szultán (1362–1389) egyik feliratában már a 14. század végén „az arabok és nem arabok (perzsák) királyainak királya” címet használta, amivel azt fejezte ki, hogy az egész iszlám világ ura kíván lenni. II. Mehmed egy lépéssel tovább ment. Saját magát „a két kontinens (vagyis Európa és Afrika-Ázsia) szultánjának” nevezte, ami világos utalás volt az egész világ feletti uralomra. Ő és utódai (különösen I. Szelim [1512–1520] és I. Szülejmán [1520–1566]) második Nagy Sándornak tekintették magukat, akinek feladata a Római Birodalom helyreállítása, a Nyugat és a Kelet újraegyesítése. Szelim és főleg Szülejmán, akiket a kor széles körben elterjedt apokaliptikus áramlatai is befolyásoltak, saját pozíciójukat egyre inkább eschatologikus értelemben kezdték felfogni. Azt állították, hogy ők száhib-kiránok (világhódítók) és mahdik (megváltók), vagyis az apokaliptikus jóslatokban szereplő utolsó földi birodalom uralkodói. Hitték és hirdették, hogy az „utolsó korszak” oszmán uralkodóiként az a hivatásuk, hogy betöltsék a világot igazságossággal, biztosítsák az iszlám győzelmét és létrehozzák a földön az isteni rendet.
De mielőtt ezeket az elméleti igényeket a gyakorlatba átültethették volna, az oszmán vezetőknek igen nehéz problémákat kellett megoldaniuk. Ezek közé tartozott a portugálok megjelenése az Indiai-ceánon, a Szafavida-dinasztia hatalomra jutása Iránban és a dinasztialapító Iszmail sah híveinek, a törökül kizilbasoknak (vörösfejűeknek) hívott, síizmushoz húzó tömegeknek a lázadása. Az oszmánok fegyverekkel válaszoltak a kihívásokra. Szelim legyőzte a szafavida államot (1514) és a mamelukok uralta Egyiptomot, s az utóbbit (a Hidzsázzal, Mekkával és Medinával együtt) birodalmához csatolta. Vele kezdődően az oszmán szultánok „a két szent város szolgája” címet is viselték, ami azt fejezte ki, hogy ők az iszlám leghatalmasabb és legtekintélyesebb uralkodói. Szülejmán olyan birodalmat örökölt apjától, amelynek területe másfél millió négyzetkilométer volt, lakóinak száma pedig tizenkét millió. A történelem során valaha létezett legnagyobb hadsereg állt rendelkezésére, így amikor trónra lépett, azonnal elhatározta, hogy megtámadja Közép-Európát, azaz Magyarországot. A hadsereg, különösen a ruméliai katonák, akiket már évtizedek óta nem vezettek európai hadjáratra, támogatta, sőt kifejezetten követelte, hogy forduljanak végre a nyugati világ ellen. Mivel teljesen tisztában volt Európa politikai megosztottságával, Szülejmán először a jelentősen meggyengült Magyarország megtámadását és elfoglalását tűzte ki célul, hogy területét az eljövendő még nagyobb katonai vállalkozások kiindulópontjaként használhassa. De miután a magyarokat az 1526. évi mohácsi csatában szétzúzta, a Habsburgok megjelenése a magyar hadszíntéren (1526-ban magyar királlyá választották Habsburg Ferdinándot) új stratégia kialakítására késztette Szülejmánt. Feladta a nyugat felé való fokozatos előrehaladás koncepcióját, ehelyett egyenesen a Habsburgok ellen vonult, hogy kiűzze őket Magyarországról, és Ausztriát és Magyarországot egyetlen hadjárattal hódítsa meg. De a Habsburg főváros, Bécs elfoglalásának kísérlete sem 1529-ben, sem 1532-ben nem járt eredménnyel. Ezután azonban elszólították a perzsa és a földközi-tengeri események, s csupán egy évtizeddel később tért vissza Közép Európába; ez alkalommal (1541) Budát, a magyar fővárost és az ország középső részét foglalta el azzal a céllal, hogy lerövidítse a hadsereg utánpótlási vonalát a Bécs ellen tervezett új hadjáratban. De az 1543-as katonai hadműveletek és az 1544–45. évi hatalmas, Bécs elleni hadjárat előkészületei ugyanúgy kudarcba fulladtak, mint a korábbi kísérletek: Szülejmán többé nem volt képes elérni Bécset, és Magyarország egészét sem tudta megszerezni. Magyarország három részre szakadt: a hódoltságon kívüli, északi és nyugati vidékek Habsburg Ferdinánd uralma alatt maradtak, az ország keleti végein pedig kialakult az Erdélyi Fejedelemség, amely lassanként az Oszmán Birodalom vazallus állama lett. Az ország felosztását az 1547. évi békeszerződés erősítette meg, amelyben Szülejmán de facto először mondott le arról az igényéről, hogy Magyarország egészét megszerezze. Számot vetve azzal, hogy milyen szerény eredménnyel zárultak nyugati, illetve közép-európai törekvései, Szülejmán az 1540-es években fokozatosan feladta korábbi elképzeléseit. Ettől fogva új időszak kezdődött az Oszmán Birodalomban, amelynek során a világuralmi elképzelések lassan háttérbe szorultak, s egyre nagyobb hangsúlyt kapott az állam iszlám jellege. Maga a szultán is jobban szerette, ha a világhódító helyett a szunnita iszlám világ védelmezőjének és urának nevezték.
A rossz tapasztalatok ellenére a 16. század második felében az oszmánok megpróbálták feléleszteni Szülejmán kezdeti politikáját és elfoglalni Bécset. A tizenöt éves háború elején Szinán pasa nagyvezír és főparancsnok egészen Győrig menetelt, bevette a várat (1594), de aztán itt ismét megakadt az oszmán előretörés (magát az erődítményt a magyarok négy évvel később visszafoglalták). A tizenöt éves háború kimenetele újra bebizonyította, hogy korábban nem ok nélkül következett be változás Szülejmán nyugati politikájában. Talán felismerte, hogy Közép Európa és a Nyugat meghódítása azért nem sikerülhetett, mert a célkitűzés mesze meghaladta az Oszmán Birodalom erejét. (Természetesen az, hogy a hatalmi erőviszonyok végül az európaiak javára tolódnak el, még valószínűleg nem volt világos sem az ő, sem az utódai számára. Ez magyarázza, hogy a 17. században újra és újra megkísérelték kiterjeszteni az oszmán területeket Magyarországon, vagy Bécset elfoglalni.) Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy bizonyos mértékig az Irán (a korabeli európaiaknál Perzsia) körül zajló diplomáciai manőverek és az oszmán-perzsa ellentétek is hozzájárultak az oszmánok európai kudarcaihoz. Először vegyük szemügyre azt, hogy milyen szerepet játszott Irán azokban az európai tervekben, amelyek az Oszmán Birodalom bekerítésére, a Nyugat és az oszmánok keleti ellenfeleinek összefogására irányultak.
2. Az oszmán csapatok 1390 körül érték el Magyarországot (Közép-Európát), s az oszmán fenyegetés ettől fogva évszázadokig a magyar politika első számú kérdése lett. Ennélfogva érthető, hogy az elgondolás, miszerint nemcsak a szomszédos országokban, hanem az oszmánok hátában, a közel-keleti országokban is szövetségeseket találjanak, Luxemburgi Zsigmond magyar király idejében született meg. Elsőként ő küldött követeket a Dijárbekirben székelő Kara Jülük akkojunlu főnökhöz, a nyugat-iráni timurida uralkodóhoz és az Aranyhorda kánjához. E diplomáciai küldetések célja az volt, hogy összehangolt katonai akciókat szervezzenek, és kétfrontos háborúval zúzzák szét a közös ellenséget.
A magyar királyok és kormányzók (beleértve Hunyadi Jánost és fiát, Mátyás királyt) abbéli törekvéseit, hogy széles oszmánellenes koalíciókat hozzanak létre, később más európai hatalmak folytatták. Mindenekelőtt Velence, amelynek kereskedelmi érdekeit a az oszmán terjeszkedés a legsúlyosabban érintette, majd – miután Velence kiegyezésre kényszerült az oszmánokkal – a pápák és a német-római császárok, akik a 16. századi birodalmi politika részeként már rutinszerűen alkalmazták a keleti diplomáciát.
Míg a 15. században egész sor állam vagy fejedelemség jöhetett szóba oszmánellenes szövetségesként, a 16. századtól a keresztény nagyhatalmak a Szafavida Iránra, az oszmánok halálos ellenségére összpontosították erőfeszítéseiket. Bár az 1580-as években egyéb országok is fel- feltünedeztek az európai tervekben, Irán mindvégig megtartotta kitüntetett helyzetét. Így például Báthory István egy olyan széleskörű szövetség gondolatát vetette fel, amelyben Irán mellett az oroszok, a grúzok és a cserkeszek is helyet kaptak volna. Ezt az elképzelést újították fel a tizenöt éves háború elején (1593), amikor a német birodalmi követ Moszkvában egy olyan új ligáról tárgyalt az oroszokkal és a perzsa követtel, amelyben Spanyolország, a pápa, a Német-római Birodalom, Oroszország és Irán vett volna részt. Ezt a tervet azért is érdemes megemlíteni, mert a megbeszélésekre vonatkozó adatok megerősítik, hogy Abbasz perzsa sahot a korábbi vélekedésekkel ellentétben nem a hírhedt Sherley testvérek tájékoztatták az európai elképzelésekről, s nem ők vették rá a keresztényekkel való együttműködésre. Így kezdeményező szerepük Abbasz sah európai diplomáciájában éppen úgy későbbi mítosznak bizonyult, mint az, hogy ők honosították volna meg a tűzfegyverek használatát Iránban.
Ha röviden összegezni akarjuk az Irán bevonására irányuló kísérleteket, azt mondhatjuk, rendkívül sovány eredményekkel jártak. Jószerivel egyetlen kétfrontos támadásra került sor a tárgyalt időszakban – de ez is csak akkor igaz, ha ide számítjuk Abbasz sah 1603–1606 közötti hadjáratait, amelyekkel az 1578–1590 között elveszített területeket próbálta visszafoglalni a Kaukázusban, Örményországban és Azerbajdzsánban. Ám ezeket is saját mérlegelése, s nem egy formális szövetség kikötései alapján indította, jóllehet közben folyamatosan tárgyalt partnereivel egy oszmánellenes szövetség létrehozásáról. Az, hogy hatékony együttműködést soha nem sikerült létrehozni, főleg a következő okokra vezethető vissza.
a) Az első és legfontosabb a nyugati országokat és Iránt elválasztó távolság volt. Csak egy jellemző példát említve: az 1520-as években Maronita Péternek, Iszmail sah követének hat esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy teljesítse küldetését II. Lajos magyar királyhoz és V. Károly császárhoz. Hazatérésekor ura és megbízója már több éve halott volt, és réges-rég elmúlt az alkalom, hogy összehangolt támadást indítsanak az oszmánok ellen, ahogy azt Iszmail még 1523-ban javasolta. Még ennél is jobban jellemzi az európaiak és a perzsák közötti kapcsolattartás nehézségeit, hogy V. Károly – megbízható információk híján – 1529-ben még mindig annak az Iszmail sahnak címezte levelét, aki már 1524-ben elhunyt.
Az együttműködés útjába sokszor gördített akadályokat a reménybeli szövetségesek bizalmatlansága. Bár a 16. századi európai uralkodók (eltérően 15. századi elődeiktől) már jóval kevésbé érezték magukat feszélyezve, amikor muszlimokkal (például a perzsákkal) léptek kapcsolatba, a külföldi követek fogadásakor mégis rendkívül óvatosan viselkedtek. Ez részben abból származott, hogy nem rendelkeztek elegendő információval a partner belső helyzetéről, ráadásul sokszor minden okuk megvolt arra, hogy gyanakodjanak a követek valódiságában. Az említett Anthony Sherleyről például Prágában és Rómában is jól tudták, hogy az 1600-ban érkezett iráni követség tagjai maguk is megkérdőjelezték vezető szerepét a küldöttségen belül. Az uralkodók a csalók nagy száma miatt nem mondhattak le a követek időt rabló ellenőrzéséről, ami nagyban akadályozta a gyors és hatékony cselekvést. A helyzet nem változott sokat mindaddig, amíg a perzsa kapcsolatokban is be nem vezették a reneszánsz diplomácia új módszereit (például az állandó követségeket).
b) A keresztény–perzsa szövetségek létrejöttének újabb nagy akadályát a partnerek őszinteségének hiányában fedezhetjük fel. A követségek célja gyakran pusztán az volt, hogy a másik felet az oszmánok elleni akcióra ösztönözve a kezdeményező szabad kezet kapjon saját, fontosabbnak vélt ügyeinek (háborúinak, szövetségeinek stb.) elintézésére. Sőt, az államok néha úgy próbáltak pillanatnyi könnyebbséghez jutni, hogy az oszmánokat bíztatták „szövetségesük” megtámadására. A hátsó szándékot a másik oldal általában könnyedén felismerte, ennek ellenére folyamatosan jártak a követek Európa és Irán között. Mai szemmel kissé csodálkozunk azon, hogy miért ragaszkodtak a fejedelmek az ismételt és sokszor költséges küldetésekhez, amikor azok általában semmiféle hasznot nem hajtottak.
A látszólag ésszerűtlen magatartás egyik indoka az lehet, hogy az oszmánok ingerülten reagáltak ezekre a felettük átnyúló kapcsolatokra. Ellenfeleik kölcsönös követküldéseiről rendszeres, megbízható információkkal rendelkeztek, s jól láthatóan nem azok kimenetele, hanem maga a tárgyalások ténye gyakorolt politikájukra némi befolyást. Például 1545–47 között, amikor bonyolult egyezkedéseket folytattak a császár, a magyar és a francia király követeivel Edirnében és Isztambulban, a birodalom vezetőit erősen nyugtalanították a német–perzsa titkos megbeszélésekről tudomásukra jutott hírek. Mindez alaposan késleltette az első Habsburg–oszmán békemű létrejöttét és a perzsák elleni újabb oszmán hadjárat megkezdését. Jól ismervén ezt az „elrettentő” hatást, az európai államok a perzsa kártyát diplomáciai fegyverként forgatták, s erre a célra a követküldések teljesen alkalmasnak tűntek. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy az oszmánok kiváló hírszerzéssel rendelkeztek, mesterei voltak a hamis információk terjesztésének, úgyhogy igen nehezen lehetett félrevezetni őket. Ráadásul ők is mindent megtettek azért, hogy ellenfeleik hátában szövetségest találjanak, és sikerült is megszerezniük Franciaország és a közép-ázsiai (üzbég) Sajbánida Kánság támogatását. Így ha teljesen nem is, jobbára mégis képesek voltak diplomáciai téren is ellensúlyozni Európa és Irán együttműködését és elhárítani az abból fakadó veszélyeket.
3. A diplomáciai mesterkedésektől eltérően Irán katonai ereje és az oszmánok és a szafavidák között ki-kitörő ellenségeskedés valóban negatív hatást gyakorolt az oszmánok közép-európai terjeszkedésére, ami már a 15–16. század fordulóján világosan megmutatkozott. Ekkoriban az oszmánok éppen győzelmet arattak Velence fölött, a keresztény fejedelmek követei egymást váltották a Portán, hogy békét és szövetséget kínáljanak. Az addigi szárazföldi főellenség, Magyarország, Mátyás király halála után reménytelen helyzetbe került, hiszen sem ő, sem a Habsburgok, sem a Jagellók dinasztiája nem tudott egy olyan közép-európai birodalmat kialakítani, amely képes lehetett volna az oszmánok feltartóztatására. Ráadásul az oszmán hadsereg – ahogy fentebb említettem – régóta szorgalmazta már, hogy átfogó hadműveletek induljanak Magyarország ellen. Nemcsak a határokon, de az ország belsejében is szaporodtak a betörések, a várostromok, sőt a nagyobb ütközetek – megannyi jeleként a küszöbön álló általános támadásnak. De a kizilbas mozgalom éppen ekkor lángolt fel legerősebben, és Iszmail sah éppen ekkor állt hatalma csúcspontján (nem beszélve arról, hogy a portugálok behatoltak a Vörös-tengerre). Ezek az események két súlyos következménnyel jártak az oszmánokra nézve: el kellett halasztaniuk a Közép-Európa ellen tervezett inváziót, és meg kellett birkózniuk a kizilbas és a perzsa válsággal. Két évtizedbe tellett, míg visszatérhettek az európai hadszíntérre. Ám ez idő alatt a közép-európai erőviszonyok alaposan megváltoztak: a Habsburgoknak részben sikerült a Jagellók fölé kerekedniük, Közép-Európa jelentős részét dinasztikus kapcsolatokkal a birodalomhoz kötni, ami hosszabb távon jóval hatékonyabb védelmet nyújtott az oszmánokkal szemben. Alig kezdték meg az oszmánok magyarországi hadjárataikat, alig aratták első győzelmeiket, máris Habsburg katonákkal találták szemben magukat. Így bizonyos értelemben Iszmail sah Iránja mentette meg Közép-Európa nagyobbik részét a muszlimok uralmától.
A síita Irán léte ugyanakkor önmagában is állandó fenyegetést jelentett az oszmánok birodalmára. A közép-európai frontoktól eltérően, ahol a keresztények semmiféle hatást nem gyakoroltak a muszlim harcosokra, Kelet-Anatóliában állandóan fennállt annak lehetősége, hogy a szultán síizmushoz vonzódó hívei átállnak a másik oldalra. A perzsa állam léte és vallási kisugárzása ilyenformán súlyos belpolitikai problémát is okozott az oszmán államnak. Ez magyarázza, hogy egy kivételével az összes 16. századi oszmán–perzsa összecsapást a szultáni udvar kezdeményezte. A hadjáratok fő célja az volt, hogy Örményország, Grúzia, a kurd területek és az ún. Arab Irak megszerzésével elvágják Kelet-Anatóliát Irántól. Ezt lényegében már az első, 1533–35. évi hadjárattal sikerült megvalósítani, de aztán ismételt háborúkra volt szükség ahhoz, hogy megőrizzék vagy megszilárdítsák az említett területek feletti oszmán uralmat. Így az oszmánok gyakorlatilag mégiscsak kétfrontos háborúra kényszerültek a 16 század nagy részében, ami nagymértékben csökkentette hatékonyságukat. Annál is inkább, mivel az idő haladtával a háborúk mind kevesebb területi nyereséget hoztak, miközben a hadikiadások meredeken emelkedtek (nem beszélve az Iránnal szembeni – a magyarországihoz hasonló – határvédelmi rendszer fenntartásának költségeiről). Egyetérthetünk azzal az itáliai megfigyelővel, aki a következőket írta 1594-ben: „Perzsia ugyanaz a szultánnak, ami Flandria a spanyol királynak vagy Kréta a velenceieknek, mivel a kiadások rendkívül magasak, a bevételek pedig jelentéktelenek. A megszerzett országok semmi hasznot nem hajtanak”.1 (Zárójelben jegyzem meg: ugyanezt Magyarországról is elmondhatta volna, ahol a végvárak fenntartása a Balkán adóinak jelentős részét is felemésztette.) Ily módon tehát nemcsak az egymást követő perzsiai hadjáratok, hanem a keleti határvidék költségei is jócskán csökkentették az Oszmán Birodalom képességét arra, hogy offenzív politikát folytasson Közép-Európában.
1 Johann Wilhelm Zinkeisen, Geschichte des osmanischen Reiches in Europa. Dritter Theil. Gotha, 1855, 580–581: 2. jegyzet.
Összefoglalva a fentieket: Európa nagyhatalmai és Irán folyamatosan keresték a szövetségkötés lehetőségét, de kísérleteik eredménytelenek maradtak. Annyi hatással mégis jártak, hogy alkalmanként késleltetni tudták az oszmánok katonai vállalkozásait. Ugyanúgy kudarccal végződtek azok az erőfeszítések, amelyek az oszmánok elleni összehangolt támadások szervezésére irányultak, még ha a magyarországi és az iráni határvédelmi rendszerek óriási szerepet játszottak is az oszmán előretörés megállításában. Egyetlen kivétel volt, amikor a közös katonai akciók terve átmenetileg nem a megszokott kudarcba fúlt. Ez 1603–1604-ben történt, mikor Abbasz perzsa sah seregei nekirontottak Kelet-Anatóliának. Sikerei elvben megteremtették az alapot ahhoz, hogy Habsburg Rudolffal összefogva (aki éppen ekkoriban vívta az utóbb tizenöt évesnek mondott háborút) két oldalról összeroppantsák az oszmánok birodalmát. Az utóbbiak igencsak megijedtek, hiszen békejavaslatukat Rudolf császár válaszra sem méltatta, aki annyira fellelkesült a keletről érkező jó hírek hallatán, hogy – bár birodalma erőforrásai kimerülőben voltak – a háború folytatása mellett döntött. Ebben a döntő pillanatban, 1604 őszén Bocskai István vezetésével és a Porta támogatásával fellázadt a kelet-magyarországi és az erdélyi magyar nemesség. Katonai teljesítményükkel a felkelők két éven belül rákényszerítették a császárt, hogy békét kössön velük és az Oszmán Birodalommal. A kivételes alkalom, hogy két oldalról is óriási vereséget mérjenek az oszmánokra (sőt, hogy kiverjék őket Közép-Európából), elszalasztódott és a század végéig nem is tért vissza többé. Nem Abbasz sahon múlott, hogy így végződött a játszma. A sors különös játéka folytán ezúttal azok a magyarok mentették meg az Oszmán Birodalmat, akiknek érdekében a tizenöt éves háborút vívták.
