BEVEZETŐ
XIIIBEVEZETŐ
Kevés intézménye volt az oszmán birodalomnak, amely annyira rányomta bélyegét az állam külpolitikájára és belső társadalmi életére, mint a janicsárság. Hosszú időn át ez a szervezet volt a hódítások fő mozgatója és végrehajtója, a mindennapi életben pedig olyan szerteágazó funkciókra tett szert, hogy jelentőségéhez semmilyen más intézmény vagy szervezet szerepe nem mérhető. Ez vezetett oda, hogy a birodalom sorsa talán túlságosan is tőle függött: amíg belső rendje fennállt és nem lépte túl a számára kijelölt határokat, a társadalmi egyensúly első számú biztosítékának számított, ám amikor mindez visszájára fordult, a belső felfordulás és zűrzavar tő előidézőjévéés forrásává vált. Az alábbiakban immár magyarul is olvasható mű, „A janicsárok törvényei”, a 16–17. század fordulóján keletkezett, egy olyan pillanatban, amely a janicsárság történetében is fordulópontnak tekinthető: az ún. klasszikus rend elemei még megvannak, körvonalai pontosan megrajzolhatók, de már mindenben kitapinthatók a változásirányai. Ez a mű nem a rettegett és legyőzhetetlen ármádiát mutatja be, úgy, ahogy a csatatereken az európai katonák megismerhették, hanem egy olyan testet vesz nagyító alá, amit minden ízében kór támadott meg. Külön értéke, hogy olyan író tollából származik, aki maga is janicsár volt, s közelről láthatta mindazt, amiről írásában beszámol.
E mű létezéséről régóta tudtak szakmai körökben. Ahogy a turkológiában az lenni szokott, elsőként J. von Hammer hívta fel rá a figyelmet (GOR IX. 173.). Bővebb ismeretekkel 1943 óta rendelkezünk róla. Ekkor jelent meg j. H. Uzunqarşili vaskos munkája (Osmanli devleti teşkilâtindan kapukulu ocaklari I. Acemi ocag˘i ve yeniçeri ocag˘i [Az udvari zsoldosséreg mint az oszmán államszervezet része: az adzsemi és a janicsár testület]), amelynek fő forrása ez a kéziratos munka volt. Uzunçarşili azonban anélkül használta fel, hogy akár a szerzőről, akár a kézirat(ok)ról bármi érdemlegeset mondott volna. (Azonkívül elkövette azt a hibát, hogy különböző korszakokból származó adatait minden kritika nélkül rakta egymás, illetve a janicsár törvénykényv információi mellé, így nem könnyű feladat vár arra, aki a történeti változásokra vagy éppen egy adott időszak állapotára kicsáncsi. Meg kell mondani ugyanakkor, hogy a könyv az adatok és az ismeretek fantasztikus tárháza.) E könyvből az is megítélhető volt, hogy a kéziratban kiaknázatlan „kincsek” maradhattak, nem meglepőek hát azok a hírek, amelyek arról szólnak, hogy az elmúlt évtizedekben többen is tervbe vették a kiadását vagy lefordítását. Jómagam az 1980-as évek legelején határoztam el ugyanezt, miután Káldy-Nagy Gyula oly lekötelező szívességgel rendelkezésemre bocsátotta az általa korábban összegyűjtött kéziratokat. Több okból (köztük a kiadási lehetőség hiánya miatt) csak 1988-ban vált véglegessé, hogy érdemes befejezni a közben már elkezdett munkát. Ez a késlekedés elég volt ahhoz, hogy „A janicsárok törvényei” ne magyarul, hanem oroszul jelenjen meg elsőként a világon. 1987-ben ugyanis Moszkvában, a Nauka kiadó gondozásában I. E. Petroszjan közreadta a szóban forgó mű Leningrádban őrzött kéziratának hasonmását, orosz fordítás és jegyzetek XIVkíséretében. Ezeket az olvasóra talán nem tartozó részleteket azért tartottam szükségesnek elmondani, mert amikor 1988 elején a „Kulturális és Történelmi Emlékeink Feltárása, Nyilvántartása és Kiadása” c. program irányítóinak megtettük javaslatunkat és kértük támogatásukat a mű magyarul való megjelentetéséhez, még nem érkezett el hozzánk az orosz kiadás, így joggal minősítettük mindeddig „kiadatlan” forrásnak. Mindez természetesen mit sem változtat egy magyar kiadás szükségességén, annál inkább, mert vállalva akár az ildomtalanság vádját is, meg kell mondanom: az orosz publikáció egyetlen haszna az, hogy újabb kéziratot tett hozzáférhetővé (a fordítás minősítésére, úgy gondolom, ennyi is elég). (Zárójelben jegyzem meg, hogy ennek az ügynek azért van némi közérdekű tanulsága. Újfent ráirányítja a figyelmet arra, hogy milyen hátrányokhoz vezet az, ha a kutató magára hagyatva kényszerül munkája „eladásának” infrastruktúráját megteremteni vagy megszervezni.)
Visszakanyarodva forrásunk kérdéseihez, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szerzője – török íróknál szokatlan módon – viszonylag sokat elárul magáról. A nevét ugyan nem mondja meg, ám ezért bőven kárpótol bennünket néhány, személyére és elődeire vonatkozó lényeges megjegyzésével. Így tesz mindjárt a bevezető részben, ahonnan megtudjuk, hogy ősei II. Mehmed szultán kora óta a janicsárok kötelékében éltek. Nagyapját, aki Szülejmán szultán idejében több mint egy évtizeden át volt az adzsemi oglánok (újoncok) parancsnoka, meg is nevezi: Szakka Mahmudnak hívták (nevének jelentése: Vízhordó Mahmud), s mindig a janicsár helytállás és becsületesség megtestesítőjeként ábrázolja. Benne mutatja fel az ideális tisztet, aki a janicsár törvények védelmében még az uralkodóval is szembeszáll.
Egyik helyen arról ír, hogy egy ideig juhfelhajtással foglalkozott, ahol is az írnoki teendőket látta el. Később azt állítja, hogy 21 éven át végzett írnoki munkát a testületben. Hogy az előbbin kívül még milyen beosztásban dolgozott, azt nem árulja el. A defterek és a janicsár írnokok munkájának hosszadalmas és aprólékos ismertetése mindenesetre igazolni látszik állításának hitelét, amit egyébként az a tény is valószínűvé tesz, hogy éppen őt kérték fel e munka elkészítésére. Szerzőnk tehát minden jel szerint a janicsárságnak ahhoz az „értelmiségi” rétegéhez tartozott, amely felkészültségénél, törvényismereténél, és a hagyományok iránti elkötelezettségénél fogva képes volt a janicsárság eszmei arculatának kimunkálására és tudatos képviseletére. Az már csak a sors örök játéka, hogy saját mércéje szerint tisztes törekvéseivel nem sokra jutott. Kesernyés hangon így vonja meg pályája mérlegét: „E szolgát, miután huszonegy évig szolgált a janicsárok defterénél, most korudzsuvá (kaszárnyaőr) tették. A korábbi zsoldommal lettem korudzsu, s bár nem vágytam erre a beosztásra, végül is ide helyeztek, mert nem volt pártfogóm. , Így lett most közlegény belőlem. Rengeteg fáradozásom semmivé foszlott. Az élvezet és a hivatal azoknak jut, akik mögött áll valaki; nem számít, hogy tisztességes-e vagy sem, hogy a testület gyermeke-e vagy sem, hogy a törvényeket és a szabályokat tudja-e vagy sem – csak pénze és támogatója legyen…” (94. old.)
Nevéhez hasonlóan azt sem mondja meg, hogy mikor készítette el munkáját, mindössze annyit árul el, hogy Ahmed szultán idejében kapott rá felkérést. Egyik megjegyzése azonban kisegít bennünket a bajból. Ez a következőképpen szól: „Dicsőség Allahnak, a világnak menedékül szolgáló, boldogságos padisah őfelsége most szolgájának, Dervis pasának adományozta a nagyvezíri méltóságot…” (53–54. old.). XVMiután tudjuk, hogy Dervis pasa 1606. június 21-én kapta meg nagyvezíri kinevezését, 106. december 9-én pedig (életével együtt) már el is veszítette e magas méltóságot, magától adódik a megírás időpontjaként 1606 második fele.
Mint említettem, a munkát felkérésre írta, mégpedig valószínűleg egyenesen a szultán számára. A bevezető sorok mellett erre utalnak azok a részek is, ahol szinte személyesen fordul az uralkodóhoz. Így tesz fentebb már idézett vallomása végén is: „A paisahok a világ lelke. Ez okból tártam oly arcátlanul padisahom elé a helyzetemet” (94. old.). Ha a felkérés ténye igaz, márpedig minden erre mutat, akkor magától adódik a kérdés: mi volt ezzel a megrendelők célja, mi szükségük lehetett egy ilyen összefoglalásra? A válaszhoz egy futó pillantást kell vetnünk a birodalom korabeli helyzetére. Ez a helyzet túlzás nélkül nevezhető katasztrófálisnak. Azóta, hogy a birodalom belekeveredett az ún. tizenötéves háborúba, több ízben jutott a tönk szélére. Hála a Bocskai István vezette magyar felkelésnek, még aránylag Magyarországon alakultak legjobban a dolgok; ha az óhajtott terjeszkedésből nem is lett semmi, legalább nagyobb veszteségek nélkül sikerült túlélni a kalandot. Nem így Keleten, ahol az 1590-es évek végétől aktivizálódó Perzsia 1603-ban támadásba ment át, és az oszmánok sorra vesztették el a legutóbbi perzsa háborúban megszerzett területeket. Tebriz, Kelet-Örményország és a többi Kaukázusontúli terület elfoglalása után Abbasz sah egészen Erzurumig és a Van-tóig hatolt előre. A határokon elszenvedett vereségeknél is nagyobb megrázkódtatásokkal jártak a belső forrongások. Anatólia földje már a 16. század második felében a lázongások tűzfészkévé vált, s III. Mehmed dicsőséges egri hadjárata nyomán kirobbantak az ún. dzseláli felkelések. A földönfutó parasztokból, szökött és elbocsátott katonákból és elégedetlen timárosokból verbuválódó rablócsapatok, amelyek időnként félelmetes seregekké egyesültek, szünet nélkül dúltak és fosztogattak, és válogatás nélkül vitték rabságba a békés termelőket. Az anatóliai népnyelv találóan a „nagy futás” (büyük kaçgun) éveinek nevezi az 1603–1607 közötti időszakot. Az oszmán vezetés arra kényszerült, hogy valóságos háborút viseljen saját alattvalói ellen. Csapatai azonban sorra kudarcot vallottak, s csak 1605 körülre tudott némi eredményt felmutatni. ( Lehet, hogy erre utal szerzőnk, amikor enyhe túlzással azt írja bevezetőjében, hogy a dzselálik „nyomorult alakját a kard táplálékává” tették.) Ez azonban csak átmeneti sikernek bizonyult, mert a következőévekkben újból hatalmas megmozdulásokra került sor.
A három fronton folyó szakadatlan harcok és a tetemes veszteségek nem maradtak hatás nélkül az oszmán állam két pillérének tekintett timáros hadseregre és a janicsárságra sem. A legjobb katonák tekintélyes része elesett, s a helyükre egyre kevésbé tudtak megfelelően kiképzett és kinevelt embereket állítani. Az anarchikus gazdasági viszonyok, a pénzbevételek csökkenése a két szervezet anyagi alapjait ásta alá, s arra kényszerítette tagjait, hogy törvénytelen eszközökkel próbáljanak segíteni magukon. A mindig is túlterhelt redisztribúciós rendszerben valóságos belső háború folyt a javak újraelosztásáért, s ez oda vezetett, hogy e szervezetek hosszú idő alatt kimunkált hierarchikus rendje megbomlott, a fegyelem hihetetlenül meglazult. Mindez a harctéri eredményekben (pontosabban eredménytelenségekben) is éreztette hatását, s éppen ez volt az, ami egyre nagyobb aggodalommal töltötte el a birodalom vezetését (meg a felelősen gondolkodóértelmiség egy részét). A kedvezőtlen folyamatok arra késztettek bizonyos udvari köröket, hogy szembenézzenek ezekkel a problémákkal, s megpróbáljanak XVImegoldást találni rájuk. Ehhez volt szükség a két alapvető hadsereg viszonyait összefüggéseiben bemutató„anyagokra”, s szilárd meggyőződésem, hogy mind a janicsár törvénykönyv, mind Ajni Alinak nem sokkal ezután írt értekezése a timár-rendszerről ilyen koncepció jegyében, udvari megrendelésre készült. Ajni Ali meg is írja, hogy Kujudzsu Murád nagyvezír ösztönözte munkára, a janicsár törvénykönyv „ihletője” azonban – feltéve, ha nem a szultán volt – egyelőre ismeretlen. Az író egyik megjegyzése azonban alapot ad arra, hogy Dervis Mehmed pasát is gyanúba vehessük. A neki szentelt másfél mondat ugyanis kiáltó ellentétben van azzal a jellemzéssel, amit más török források adnak a nagyvezírről. Többnyire vérszomjas, kapzsi és hazug embernek festik le, a janicsár írnok azonban elismeréssel szól működéséről: „…ő a padisahi szolgálatban nekigyűrkőzött a munkának, és a világ megújult és felfrissült. A diváni hivatalok tisztségviselői közül senki sem merészel a régi törvényt áthágó intézkedést hozni, s elkezdtek a régi törvénynek megfelelően eljárni” (54. old.). Ez a mégoly mértéktartó, ám szerzőnk kritikus szellemétől idegen hízelkedés aligha magyarázható mással, mint hogy a nagyvezírre is számított leendő olvasói között.
Az a körülmény, hogy a művet az állam vezetőinek, azok között is elsősorban a szultánnak írta, műfaji jellegzetességeit is messzemenően meghatározta. Annál is inkább, mert a közel-keleti írásbeliségben régi hagyománya volt annak, hogy miképpen kell az uralkodó elé terjeszteni az államvezetésre vonatkozó ismereteket. Erre szolgáltak az ún. tanácsadó-könyvek (naşihat-năme, pand,năme),amelyek rendszerint könynyed, szórakoztató formában, erkölcsi példázatok és tanító célzatú történetek segítségével igyekeztek megismertetni az uralkodót a politika, az uralkodás és egyéni életvitel kívánatos alapelveivel. Ez a műfaj, amely pontos megfelelője volt a középkori Európa királytükrének, az oszmán birodalomban hamar megjelent, s a 16. századra már sajátos oszmán arculata is kialakult. Lutfi pasa, Musztafa Áli vagy Haszán Káfi műveit egyaránt az jellemzi, hogy bár szellemi alapállásuk megegyezik a klasszikus elődökével, az elvont moralizálás helyett sokkal inkább a valóélet felé fordulnak, s a konkrét visszáságok feltárását tartják feladatuknak. Mivel azonban államról és társadalomról vallott felfogásukban hűek maradtak a hagyományos közel-keleti államszemlélethez, javaslataikat rendszerint nem a lehetőségek és a célszerűség, hanem az elképzelt ideális rend követelményei szabják meg. A régi törvény vagy norma (kănun) szolgál minden új jelenség megítélésének zsinórmértékéül, s az ehhez való visszatérésben jelölik meg a társadalmi egyensúly helyreállításának zálogát.
Ez a jellemzés szinte mindenben ráillik a janicsár törvénykönyvre is. Messze áll attól, hogy beérné a janicsárokra vonatkozó törvények és szabályok puszta felsorolásával. A királytükrök szerzőihez hasonlóan legalább akkora, sőt időnként kifejezetten nagyobb hangsúlyt helyez az „újításokra”, mint magára a régi normák bemutatására. Összességében talán mégis ő hangoztatja legszenvedélyesebben a régi törvényekhez való visszatérés szükségességét. Számára minden intézmény legitimitását a régisége adja meg, s ami új, az akkor is elfogadhatatlan, ha racionális. Elejtett megjegyzéseiből kihámozható, hogy ugyanazon az elvi alapon áll az állam szerepének megítélésében, mint királytükröket író társainak többsége. Az organikus társadalomszemlélet ismeretét sejteti az a megjegyzése, hogy a padisah a világ lelke, ami képletesen annyit tesz, hogy a szultán a társadalmi rend központi eleme. Éppen ezért ő is mindenféle megújulás XVIIdöntő előfeltételének tartja a „lélek” megfelelő működését, vagyis azt, hogy az uralkodó személyesen foglalkozzon az ügyekkel.
A janicsár törvénykönyv ugyanakkor egy szempontból alaposan kilóg a 16–17. századi királytükrök sorából. Nevezetesen abban, hogy szerzője szokatlanul bő terjedelemben tüzdeli meg anekdotákkal. Ezek a történetek, amelyek szerkezeti szempontból szerencsésen ellensúlyozzák a törvényfelsorolás időnkénti szárazságát, az iszlám művekben szokásos betéttörténeteknél sokkal értékesebbek. Mégpedig azért, mert nem a szerző leleményének szülöttei, hanem a janicsárság testületi hagyományai őrződtek meg bennük, s nem kétséges, hogy a janicsárság szellemiségének megértéséhez ezek legalább olyan fontosak, mint maguk a szabályok.
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy „A janicsárok törvényei”-ben többféle anyag ötvöződik össze egy műfaji szempontokat követő rendező elv szerint. Alapvető rétegét a janicsárokra vonatkozó törvények, normák és szabályok kánonja alkotja. Ehhez kapcsolódik a janicsár hagyományok egy részének bemutatása, s a kettő együtt teremti meg a lehetőségét annak, hogy a szerző mintegy „kodifikálja” a nem kívánatos változásokat is.
„A janicsárok törvényei” nem tartalmazza a szervezetre vonatkozó valamennyi előírást. Kevéssé, vagy egyáltalán nem tájékoztat a janicsárok mindennapi életéről, vallási szokásairól, fegyvereiről, jelvényeiről vagy gazdasági tevékenységéről. Az abszolut teljesség azonban a jelek szerint nem is volt célja: elsősorban azokra a területekre irányította figyelmét, amelyek megítélése szerint a legfontosabbak voltak, s ahol a legtöbb probléma jelentkezett. Még így is a janicsárságra vonatkozó ismeretek leggazdagabb tárházát hagyta ránk.
A fordításhoz alapul vett kéziratokról, a kéziratok egymáshoz való viszonyáról majd a következő kötetben szólok részletesen, ezért ezúttal csak a legszükségesebbek közlésére szorítkozom. A rendelkezésemre álló kéziratok a következők (zárójelben a továbbiakban alkalmazott jelölésük és a másolás évszáma):
1. MTA Keleti gyűjtemény, T. O. 252. (K – 1722 után)
2. Ístanbul,Topkapi Sarayi Müzesi Kütüphanesi, Revan 1319. ( R 1 – ?)
3: u. o., Revan 1320. ( R2 – ?)
4. Ístanbul, néhai Í. H. Uzunçarşili magánkönyvtára (U – ?)
5. Ístanbul, Süleymaniye Kütüphanesi, Esat Efendi, 2068. (E –?)
6. Gotha, Herzoglische Bibliothek, Cod. Goth. Türc 134. (G – 1760)
7. Pozsony, Knižnica Slovenskej Univerzity, TE 47. (P – 1725)
8. Leningrád, IV AN SSSR, A 249. (I. E. Petroszjan, Mebde-i Kanun-i Jenicseri Odzsagi Tarihi…, Moszkva, 1987.) ( L – 1705–06)
XVIIIE nyolc kézirat két különböző szövegvariánst képvisel. A kétféle változat közötti különbség az esetek döntő többségében mennyiségi. Ez annyit jelent, hogy ugyanazok a témák a kéziratok egyik csoportjában rövidebben, a másikban hosszabban vannak kifejtve, de többnyire mindkettőben megvan a közös kiindulási pont. A két változat szoros összefüggése abból is nyilvánvaló, hogy egy-két kivételtől eltekintve a számadataik, illetve minden lényeges adat, ami vonatkoztatási pontként szóba jöhet, megegyezik. A hosszabb változat ennek ellenére sok kérdésben jelentős többletet nyújt, a baj csak az, hogy nyelvileg gyakran kusza, nehezen követhető formában. A rövidebb változathoz tartozik: K, R2, G, P, L, a hosszabbikhoz: U, E. R1 se ide, se oda nem sorolható, vagy inkább mindkettőhöz. Megállapítható ugyanis, hogy eredetileg a hosszabb változatot másolta, de a rövidebb változat megoldásait figyelembe véve folyton javította.
A felsorolt kéziratok mindegyikéről bizonyítható, hogy nem lehet a szerző eredeti példánya. Az eddigi megfigyelések és elemzések alapján nem tudtam állást foglalni abban a kérdésben, hogy melyik változat tekintendő az eredetinek. Végül úgy döntöttem, hogy a jóval összeszedettebb, kevesebb kitérőt tartalmazó, nyelvileg koherensebb rövid változatot veszem alapul, s a hosszabb változat közlésre érdemes többleteit a következő kötetben adom közre, ahol a janicsár törvénykönyvhöz fűzött, jobbára 17. századi kiegészítéseket, és a janicsárokra vonatkozó egyéb adatokat tervezem kiadni. (Ebben a kötetben kap helyet a janicsárság történetét feldolgozó tanulmány is.)
A felhasznált kéziratok száma, sajnos, kevesebb a rendelkezésre állókénál. A pozsonyi ugyanis olyan töredék, amely mindenféle belső logikát nélkülöz, és az égvilágon semmire nem használható. A gothait is csak itt-ott, néhány nehezebb szóértelmezéséhez érdemes kézbe venni, mert egészében véve elkapkodott, hibáktól hemzsegő másolat, amelyben ráadásul egész sorok, oldalak, sőt fél fejezetek (!) hiányoznak. (Itt jegyzem meg, hogy I. E. Petroszjan ezt a két kéziratot használta a leningrádi mellett.) R1-ről már említettem, hogy sajátos kompiláció. Ennél azért is vigyázni kellett, mert másolója táthatóan igyekezett értelmezni forrásait, s ez időnként tévútra vitte. L csak a munka utolsó fázisában vált hozzáférhetővé, így hát – mivel, mint említettem, a rövidebb változat mellett döntöttem – maradt nyersanyagnak K és R2. K minden kétséget kizárólag a legjobb, legmegbízhatóbb másolat a saját csoportjában. A baj csak az, hogy a szöveg utolsó harmada ebből is hiányzik. Ennek ellenére egy pillanatig nem volt kétséges, hogy a meglévő részig ezt a kéziratot kell lefordítani. A hiányzó harmad pótlására R2 látszott alkalmasnak, hiszen az előző részekben főleg másolójának figyelmetlenségei révén ütött el K-tól, szövegük azonban teljesen azonosnak bizonyult. A több oldali ellenőrzést sem K, sem R2 esetében nem elmulasztva, azt hiszem, sikerült megállapítani a rövid változat hiteles szövegét, s ezzel egységes alapanyagot biztosítani a magyar fordításhoz. A könyvben a lapok margóján olvasható, külön jelzés nélküli fóliószámok tehát a Keleti könyvtár, az R2 jellel kiegészítettek pedig a Topkapi Szeráj R. 1319. sz. kéziratára utalnak.
A magyar fordításban a török műszavak döntő többségét megtartottam, mert megmagyarításukat nemcsak lehetetlennek, de értelmetlennek is ítéltem. Ez kétségkívül nem könnyíti meg a szöveg követését, de a kötet végén található mutató segítségével bárki könnyen eligazodhat a török fogalmak „dzsungelében”. A mutató egyben a jegyzeteket is helyettesíti, de külön magyarázatot csak azokhoz a címszavakhoz fűztem, amelyekről a törvénykönyv nem nyújt kielégítő tájékoztatást.
