ELŐSZÓ
IXELŐSZÓ
A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya középkori és újkori történelmünk máig legnagyobb forráskiadványának, a Monumenta Hungariae Historica sorozatnak 1857-es megindítását követően már 1863-ban útjára bocsátotta a Török-Magyarkori Történelmi Emlékek címet viselő kiadványsorozatát, amely, követvén a Monumenta felosztását (Diplomataria et Scriptores), első osztályában (az Okmánytárban) a hódoltság okleveles kútfőiből, második osztályában (az írók sorozatban) pedig az oszmán-török krónikások műveiből közölt válogatást magyar nyelven. Ez utóbbi sorozat Török Történetírók néven vált ismertté szakmai körökben. Az első két kötetben – amelyek 1893-ban, illetve 1896-ban láttak napvilágot – Thúry József tíz oszmán krónika magyar vonatkozású részeit, I. Szülejmán szultán 1521., 1526. és 1532. évi hadjárati naplóit s néhány egyéb okmányt tett közzé. A sorozat 1916-ban megjelent harmadik kötetében az 1566–1657 közötti események olvashatók három oszmán krónikás tollából, az Isztambulban tragikusan elhunyt Karácson Imre magyarításában. Közben, ugyancsak Karácson Imre fordításában, két kötetben megjelentek a híres török világutazó, Evlia Cselebi magyarországi útleírásai is. 1916-ban azonban a sorozatnak vége szakadt, s a folytatás máig várat magára.
A sorozat megszűnésében bizonyára szerepet játszott a kor nagyhatású történészének, Szekfű Gyulának éles s számos ponton túlzó kritikája – ahogyan ő nevezte – „a török történetírókról”, amely épp a harmadik kötethez írt bevezető tanulmányként látott napvilágot 1916-ban. A tanulmányban főként Evlia Cselebi útleírását szedte ízekre, s arra a következtetésre jutott, hogy a munka „a nyugati történetírás számára … teljességgel használhatatlan”. Az útleírót történetírónak tüntetvén fel, e véleményét mutatis mutandis érvényesnek tartotta az összes török krónikásra is. Szekfű nézetét ma már sem itthon, sem külföldön nem osztják a történészek, s csupán Evlia Cselebi útleírásából több mint egy tucat nyelven jelentek meg kisebb-nagyobb részletek. Ezért is oly fájó, hogy amíg külföldön, a háború után, az oszmán-török krónikakiadás fellendülésének lehetünk tanúi, addig itthon 1916 óta nem történt semmi a magyar vonatkozású török krónikák tervszerűösszegyűjtése és kiadása terén.
Aligha tévedünk, ha a történeti forráskiadás mai, igencsak siralmas helyzetét a háború utáni korlátolt tudománypolitika „eredményének” könyveljük el. Annak a tudománypolitikáénak, amely ideológiai meggondolásokból diszciplinák sorát sorvasztotta el, amely évtizedeken keresztül meggátolta az átgondolt utánpótlásnevelést, és szétzilálta a magyar történettudomány nemzetközi intézményhálózatát. Ezek nélkül pedig elképzelhetetlen a tervszerű forrásfeltárás és forráskiadás.
Az általános tendencia alól a hazai turkológia talán csak azért lehetett némileg kivétel, mert az 50-es években főként nyelvészeti-paleográfiai irányultsága miatt a sztálinista kultúrdiktátorok nem láttak benne különösebb veszélyeket, a 60-as évek derekától pedig azért erősödhetett meg a nyelvészet mellett történeti ága is, mert a XFekete Lajos és Káldy-Nagy Gyula nevével fémjelzett, s nemzetközileg is számon tartott defterkutatások, s az erre épülő gazdaságtörténeti vizsgálódások kitűnő alapokat nyújtottak az egyre szabadabbá váló gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásokhoz. Nem kevéssé ennek köszönhető az is, hogy amíg egyetemeink számos tanszékéről száműzték a forrástudományokat, addig a budapesti egyetem török tanszékén tovább folyhatott az oszmán-török okleveles és elbeszélő kútfők tanulmányozása. Ennek köszönhetően a 80-as évek derekára már közel egy tucatra volt tehető azok száma, akik jártasságra tettek szert a török források olvasásában és tanulmányozásában. A szabadabb kutatási lehetőségek pedig többünknek is lehetővé tették, hogy hónapokon át kutathassunk az isztambuli levél- és kézirattárakban.
A Buda visszavívásának 200. évfordulóján elkezdődött s máig tartó konferencia-sorozat előadásai, az évfordulók alkalmával napvilágot látott kiadványok ismét felhívták a figyelmet arra, hogy milyen kevés forráskiadvány áll rendelkezésére annak, aki a török-magyar hadi eseményeket vagy a török hadsereg történetét kutatja, s hogy a kevés kiadvány között nincs egyetlen egy újabb, török forráspublikáció sem. A Török-Magyar Hadtörténelmi Emlékek című sorozat megindításával e hiány pótlása a célunk. Nem titkolt szándékunk az is, hogy folytassuk a magyar turkológia több mint 70 esztendeje abbamaradt úttörő vállalkozását, hisz amíg az elmúlt században Magyarország élen járt a török elbeszélő források kiadásában, ma, úgyszólván, messze lemaradva szemléli a szomszédos vagy egyéb érintett országok tervszerűen szerkesztett, polcokat megtöltő sorozatait, amelyek lassan a korábbi magyar teljesítményeket is elavulttá teszik s feledésre ítélik.
Sorozatunk elindításakor a tárgyat korlátoznunk kellett, hisz a török-magyar történelmi érintkezések teljes körére kiterjedő forráskiadvány meghaladná erőinket, s ez még akkor sem lenne lehetséges, ha szilárd intézményi támogatással ez lenne főfeladatunk. Azért döntöttünk a hadtörténelmi vonatkozású források mellett, mert az elmúlt évtizedekben a hódoltság történetének talán ez volt a legelhanyagoltabb ága, s amíg a gazdaság-, társadalom-, sőt a diplomáciatörténetben is jelentek meg fontos kérdéseket feldolgozó, magas színvonalú monográfiák, addig ugyanez, sajnos, nem mondható el hadtörténetírásunkról.
Eltérően elődsorozatunktól, köteteinket nem kívánjuk csupán a magyar történeti vonatkozású török krónikákra korlátozni, s ahol ezt a terjedelem lehetővé teszi, teljes krónikafordítást szándékozunk közreadni. A sorozat tervezésekor nem szorítkoztunk csupán a török nyelvű forrásokra. Minden olyan kútfőnek helyet akarunk biztosítani – bármilyen nyelven íródott is –, amely gazdagíthatja ismereteinket a török hadtörténelemről. Nem titkoljuk azon reményünket sem, hogy a jövőben talán mód nyílhat néhány kötetnyi okleveles kútfő publikálására is. Ezért, követve a hagyományokat, sorozatunkat mi is két részre, elbeszélőés okleveles kútfőkre osztottuk.
A hazai történetírás és mecenatura jelenlegi helyzetében nem ígérhetjük, hogy köteteink rendszeres időközönként kerülnek az olvasó kezébe. Csak bizakodni tudunk abban is, hogy – amennyiben első köteteink kedvező szakmai fogadtatásra találnak – a jövőben is találunk majd mecénást és kiadót munkánk folytatásához.
Végezetül szeretnénk köszönetet mondani a „Kulturális és Történelmi Emlékeink Feltárása, Nyilvántartása és Kiadása” program vezetőinek, név szerint Klaniczay Tibor akadémikusnak és Kőszeghy Péternek, az Irodalomtudományi Intézet osztályvezetőjének, XIakik kezdeményezésünket felkarolták és kiadványunk megjelentetéséhez biztosították a szükséges anyagiakat. Köszönet illeti munkahelyi vezetőinket, Tőkei Ferenc akadémikust és R. Várkonyi Ágnes tanszékvezető egyetemi tanárt, akik felvállalták sorozatunkat. Köszönettel tartozunk Szakály Ferencnek, a Történettudományi Intézet osztályvezetőjének is, aki kiadványtervünket pozitív szakvéleményével már kezdetben támogatta. Végül köszönjük a nyomda dolgozóinak áldozatos munkáját, amivel lehetővé tették az első kötet időbeni megjelenését.
Ágoston Gábor
ELTE Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszék |
Fodor Pál
MTA Orientalisztikail Munkaközössége |
