II.
II.
Sem az elmondottak, sem a 15. századi török politikai és katonai lépések alapján nem lehet kétséges, hogy az Oszmán Birodalom Magyarországot is azért támadta meg, hogy területét elfoglalja.44 Mindez akkor sem vitás, ha csupán egyetlen, közvetett adatunk van arról, hogy az oszmán államnak kifejezetten ilyen szándékai voltak. Ez egy kitalált történet, amely azért érdemli meg figyelmünket, mert még a török hódítást megelőző időkből, a 15–16. század fordulójáról maradt fenn, és prófécia formájában fogalmaz meg jövőre vonatkozó politikai terveket (így feltehetőleg nem bekövetkezett eseményeket vetít vissza a múltba legitimációs célokkal, ami oly gyakran esik meg a török forrásokban).
44 Az oszmán előrenyomulásról ld. Szakály Ferenc, A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). In: Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk. Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc. Budapest, 1986, 11–57.
Az anonim népi krónika szerint 1481-ben halászok fogták ki a Dunából azt a kardot, amelyet egy bizonyos Büzantin (Bizánc építőjének fia) ejtett bele menekülése közben. Volt rajta egy felirat, amelyet senki sem tudott megfejteni, ezért a magyar király II. Bajezid követének ajándékozta. A szultán udvarában aztán egy szírül tudó ember megfejtette az írást, akkor jöttek rá, hogy kié volt a kard. Amikor Bajezid szultán ezt megtudta, állítólag így szólt: „Hála legyen Istennek, megboldogult atyám Iszlámbol [Isztambul] városát hódította meg, hozzám pedig Seddád kardja érkezett Ungurusz tartományból. Így hát remélhető, hogy e kard révén a magasságos Allahtól [Magyarország az én] osztályrészem lesz, vagy fiaim foglalják el Ungurusz tartományát.”45
45 Friedrich Giese, Die altosmanischen anonymen Chroniken. I. Breslau, 1922, 88, II. Leipzig, 1925, 117–118.
A 15. századi Magyarország irányítói persze az oszmán udvarban forgó, valószínűleg nem egyedüli történet ismerete nélkül is pontosan tudták, hogy mi a végső célja a mind veszélyesebb, szomszédos nagyhatalomnak. Mit tudtak tenni ennek megakadályozására? Végigtekintve a korszak lehetőségein, úgy tűnik, hétféle a eszköz állt rendelkezésükre, melyeket váltogatva és egymással kombinálva igyekeztek alkalmazni.
1. Keresztes háborúk szervezése vagy támogatása. Ebbe a körbe sorolható a nikápolyi (1396) és a „hosszú hadjárat” (1443-44), Nándorfehérvár megvédése (1456), a Cambrai-i ligához történő csatlakozás (1510), a hosszú együttműködés Velencével és Lengyelországgal. A vállalkozások végső mérlege magyar szempontból lesújtó. A 16. század elején, főleg a velencei–oszmán és a lengyel–oszmán kiegyezések után, a keresztes háború végérvényesen kiesett az eszköztárból.46
46 Vö. Carl Göllner, Zur Problematik der Kreuzzüge und Türkenkriege im 16. Jahrhundert. Revue des Études Sud-East Européennes 13 (1975) 97–115. A 15–16. század főbb európai és török vonatkozású eseményeinek elsőrangú összefoglalása: Kenneth M. Setton, The Papacy and the Levant (1204–1571). I–IV. Philadephia, 1976–1984.
2. Támadó hajáratok indítása a Balkánra. Luxemburgi Zsigmond uralkodásának első felében még sok ilyen akcióra került sor, aztán a magyar állam gyengülése következtében fokozatosan megritkultak. Az utolsó jelentős – de csak szórványos – kísérletek Hunyadi János nevéhez fűződnek, a későbbiekben kizárólag rövid hatósugarú, alkalom szülte (olykor megtorló) becsapásokra maradt erő.47
47 Az oszmán–magyar háborúk mindmáig legmódszeresebb leírása: Szakály, A török-magyar küzdelem szakaszai, 11–57.
3. Ütköző államok (vazallusi gyűrű) kiépítése Magyarország déli és délkeleti határainak előterében. Az erre irányuló kísérletek eleinte váltakozó sikerrel folytak, de a század második felére Bosznia északi-nyugati részeit leszámítva az összes ütköző állam az oszmánok kezére vagy befolyása alá került (Szerbia: 1459; Bosznia déli fele 1463-64; Havasalföld és Moldva: a század közepe, utolsó harmada).48
48 Fine, The Late Medieval Balkans, 548. skk. Panaite, The Ottoman Law, 156–168.
4. A hadszervezet és a határvédelem átalakítása. A legnagyobb, legtartósabb eredményeket a déli határvédelmi rendszer megszervezése és folyamatos reformjai hozták, amelyek Zsigmond korában kezdődtek, és egészen a mohácsi csatáig tartottak. Főbb elemei a következők voltak.49
49 Pálffy Géza, A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig. Történelmi Szemle 38:2–3 (1996) 166–171. Kubinyi András, A szávaszentdemeter–nagyolaszi győzelem 1523ban. Hadtörténelmi Közlemények 25:2 (1978) 194–203.
a) A nemesség hadakozásának fenntartása, a nemesi felkelés kiterjesztése a végekre; a telekkatonaság felállítása (1397) és hivatásos zsoldos seregek (huszár, vojnik, végvári őrségek) alkalmazása.
b) Kettős végvárvonal kiépítése a déli határokon, Nándorfehérvár központtal. Kezdetei Zsigmond korára nyúlnak vissza (1437), legfejlettebb formáját Hunyadi Mátyás idejében érte el, amikor – Erdélyt is beleértve – három irányító központot hoztak létre (1476–77 táján). 1521-ben megpróbálták modernizálni (banderiális katonák helyett zsoldosokat alkalmazni), de a pénzhiány miatt 1523-ban visszaálltak a korábbi rendszerre. A végvárak hálózata és közvetlen hátországa fél évszázadig képes volt feltartóztatni a török rohamokat, de a 16. század elejére válságos állapotba jutott. A határvidék széles sávban elpusztult, a megfogyatkozott magyar erők – a török várak gyűrűjébe zárt boszniai Jajcát leszámítva – a saját vonalaikhoz szögezve és gyengén felszerelve néztek szembe a mind valószínűbb török invázió veszélyével.
5. Békék vagy fegyverszünetek kötése. A magyar vezetés a 15. század elejétől szívesen kötött pár évig terjedő békéket az Oszmán Birodalommal, ha ebbéli törekvései találkoztak a szultáni udvar érdekeivel. Bár az 1483. évi megegyezést olykor fordulópontnak tekintik, már ezt megelőzően mintegy harmincszor írtak alá fegyverszünetet a két fél megbízottai.50 Ám ezek ténylegesen csak treugák, időleges fegyvernyugvások, nem pedig valódi békék voltak. A birodalmi hadjáratokat ugyan kizárták, de rendszerint semmiféle védelmet nem nyújtottak a határvidéki portyázókkal szemben. Ilyen időszakban esett el például a szreberniki bánság 1512-ben. Az sem segített, hogy Mátyás idejében – politikai meggondolásokból és szerződésekben rögzítve – az osztrák területek dúlására induló török csapatok átvonulhattak Magyarország területén. A mohácsi csata előestéjén általános vélekedés volt Közép-Európában, hogy a törökökkel kötött béke a legbiztosabb út a pusztuláshoz.51
50 Ld. Papp Sándor tanulmányát a jelen kötetben.
51 Szakály Ferenc, A mohácsi csata. Budapest, 1975, 110–111. Kubinyi András, A magyar állam belpolitikai helyzete Mohács előtt. In: Mohács. Tanulmányok, 65.
6. Közép-Európa összefogása vagy egyesítése. Magyarország irányítói előtt hamar világossá vált, hogy hosszú távon az ország egyedül képtelen lesz megvédeni magát. A térség államai közötti együttműködés, az erők egyesítése ezért már viszonylag korán napirendre került. Elsőként magyar-lengyel perszonális unióval kísérleteztek (1440–44), Mátyás (1458–1490) egy Hunyadi-ház vezette birodalom kiépítésén fáradozott, de halála után a versengő dinasztiák közül csak kettő maradt a küzdőtéren: a Habsburgok és a Jagellók. A 15–16. század fordulóján a Jagellóknak állt a zászló, ám hiába szerezték meg Lengyelország mellé Magyarország és Csehország trónját is, Magyarországnak ebből nem sok haszna származott.52 Ahogy már említettem, a lengyelek a törököktől elszenvedett vereség és az országukat gyűrűbe záró Habsburg–orosz–német lovagrend koalíció létrejötte miatt felhagytak a török ellenes harccal, így Magyarország (miután Velence is stratégiát váltott) egyedül maradt a törökökkel szemben.53 Az itáliai háborúk megindulása és az új európai hatalmi vetélkedés csak betetőzte Magyarország elszigeteltségét.
52 Vö. Krzysztof Baczkowski, Die jagiellonische Versuch einer Großreichbildung um 1500 und die türkische Bedrohung. In: Europa 1500. Integrationsprozesse im Widerstreit. Staaten, Regionen, Personenverbände, Christenheit. Hrsg. von Ferdinand Seibt und Winfried Eberhard. Stuttgart, 1987, 433–444.
53 Marian Biskup, Die polnische Diplomatie in der zweiten Hälfte des 15. und in den Anfängen des 16. Jahrhunderts. Jahrbücher für Geschichte Osteuropas 26 (1978) 171, 173–178.
7. Keleti szövetségesek keresése az oszmánok hátában. Az európai diplomáciában először Zsigmond király próbálkozott ezzel a megoldással, amikor követeket küldött Kara Jülük akkojunlu uralkodóhoz. Később más európai hatalmak is követték példáját, de az 1440-es évek karamán–magyar együttműködését leszámítva ezek a kapcsolatok semmiféle könnyebbséget nem hoztak a szorongatott Magyarországnak.54
54 A 15–16. századi magyar keleti diplomáciáról ld. Tardy Lajos, Magyar követjárások Keleten. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár, 11.) Budapest, 1971. Vö. Barbara von Palombini, Bündniswerben Abendländischer Mächte um Persien 1453-1600. (Freiburger Islamstudien, Bd. 1). Wiesbaden, 1968.
Így a 15-16. század fordulójára az erőviszonyok hihetetlenül eltolódtak az oszmánok javára. Ha ekkor frontális támadást indítanak, a középkori Magyarország bukásához vezető csatát 1526 helyett akár 1510-ben vagy 1514-ben is megvívhatták volna. Hogy nem ez történt, az elsősorban a Szafavida Irán megszületésének, valamint azoknak az oszmán belpolitikai mozgalmaknak köszönhetők, amelyek a legszorosabban összekapcsolódtak a perzsa (kizilbas) fenyegetéssel.55 Az oszmán állam számára létfontosságú volt, hogy megfelelő választ adjon erre a politikai-vallási-legitimációs kihívásra, amely komolyan fenyegette közel-keleti (és iszlámon belüli) hatalmi állását. A probléma kezelése, az Irán ellen indított háború és az abból tovább gyűrűző konfliktusok bő egy évtizednyi haladékot adtak a roppantul meggyengült Magyarországnak. A hódítást így sem kerülhette el, de egy szempontból mégis hihetetlen szerencséje volt. Szelim szultán (1512–1520) közel-keleti lekötöttsége idején végérvényesen eldőlt a közép-európai dinasztikus vetélkedés, mégpedig Habsburgok javára.56 A dinasztia a házassági szerződésekkel megteremtette a későbbi magyarországi beavatkozás alapjait, sőt az 1520-as évek elején a horvát határvédelem irányítását ténylegesen is átvette a magyar királytól.57 Így mire az oszmánok teljes erejükkel Közép-Európa ellen fordultak, már Magyarországon sem csak a magyarokkal találták magukat szemben. Ha ezt a haladékot az ország nem kapja meg, minden valószínűség szerint sokkal nagyobb területi veszteségeket szenved, hiszen akkoriban a Habsburgok jóval felkészületlenebbek voltak a támadás felfogására, mint Mohács után. Egyébként az itt vázolt összefüggés mutatis mutandis a 16-17. század egészére jellemző: az iráni állam léte önmagában, szoros vagy közvetlen európai–iráni szövetségek létrejötte nélkül is óriási segítséget jelentett Magyarországnak és Ausztriának, mivel keleti támadásaival rendre a legfontosabb pillanatokban akasztotta meg az oszmánok közép-európai előretörését (1533, 1540-es évek közepe, 1603 stb.).58
55 Hanna Sohrweide, Der Sieg der Safaviden in Persien und seine Rückwirkung auf die Schiiten Anatoliens im 16. Jahrhundert. Der Islam 41 (1965) 95–223.
56 Hermann Zsuzsanna, Az 1515. évi Habsburg–Jagelló szerződés. Adalék a Habsburgok magyarországi uralmának előtörténetéhez. (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat, 21.) Budapest, 1961, főleg 47–53. Hermann Wiesflecker, Kaiser Maximilian I. Das Reich, Österreich und Europa an der Wende zur Neuzeit. Band IV. Gründung des habsburgischen Weltreiches. Lebensabend und Tod 1508–1519. Wien, 1981, 154–220.
57 Pálffy, i. m., 172–173.
58 Pál Fodor, The Impact of the Sixteenth–Century Ottoman–Persian Wars on Ottoman Policy in Central Europe. In: Irano-Turkic Cultural Contacts in the 11th–17th Centuries. Ed. by Éva M. Jeremiás. Piliscsaba [2002]2003, 41–51.
Az érem másik oldalához tartozik, hogy éppen akkor, amikor a reménybeli Közép-Európa átmenetileg fellélegezhetett, ellenfele, amellyel szemben meg kellett szerveznie önmagát, soha nem látott módon megerősödött. Irán legyőzése után Szelim szultán uralma alá hajtotta Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. Az új tartományok már rövid távon óriási anyagi hasznot hajtottak, bőséges emberi erőforrásokkal szolgáltak, és elmélyítették a birodalom iszlám jellegét, mivel az össznépességen belül első ízben jutottak többségbe a muszlimok.
