III.
III.
1520 szeptemberében I. Szülejmán foglalta el a birodalom trónját, aki uralmának első tizenkét évében hatalmas fordulatot hajtott végre az oszmán politikában. Véget vetett a keleti hadjáratoknak, és régen látott aktivitást fejtett ki Közép-Európában. A megelőző 50–60 év állóháborúját, amelyet az oszmán és a magyar határvédelem erői vívtak, a birodalmi seregek sorozatos támadásai váltották fel – mintha csak a 15. századi nagy európai hódítások kora tért volna vissza. Az első csapásokat Magyarországra mérték, de az évtized végére az oszmán hadak Ausztria határait is átlépték.
Szülejmán katonai erőfeszítéseiről és főleg stratégiai elképzeléseiről a történetírás nagyon eltérően vélekedik. Régebben a szultánt egyértelműen tudatos hódítónak, agresszornak tartották, a magyarokat és a Habsburgokat pedig a védekező félnek.59 Később egyre többen fogalmazták meg kételyeiket és vélekedtek úgy, hogy nehéz volna tervszerűséget felfedezni Szülejmán cselekedeteiben.60 Sokan kérdésesnek tartják, hogy valóban meg akarta-e hódítani Közép-Európát, és hogy szabad-e a szokásos, de kevéssé bizonyítható („parttalan”) hódításvágyat tulajdonítani neki. Többen felvetették az „akciórádiusz” problémáját, vagyis azt, hogy a kor szállítási, technikai-technológiai feltételei mellett Közép-Európa (Magyarország) állítólag kívül esett azon a határon, ameddig az oszmánok Isztambulból kiindulva eredményesen hadakozhattak.61 Mások a konkrét politikai-katonai lépésekből és egy-két forrásból olvasták ki azt, hogy Szülejmán eredetileg nem akarta meghódítani Magyarországot (legfeljebb vazallusává tenni), csak a Habsburgok kényszerítették rá.62 Legújabban pedig az a felfogás terjed, hogy a „hitetlenek”, illetve a keresztény világot jelképező V. Károly elleni szakadatlan harc nem volt egyéb, mint a szultáni udvar politikai propagandája által kialakított (ön)kép, legitimációs célú ideológia, amelyben az „ideális uralkodó” egyik fő jellemvonásaként központi szerep jutott a „harcos szultán” alakjának.63 E koncepció legmeghökkentőbb változata szerint Szülejmánnak nem volt kialakult stratégiája Európával szemben, nem is akarta meghódítani, hanem mindvégig csak reagált a magyarok és a Habsburgok „provokációira”.64 Hasonló deheroizálás „áldozatává” kezd válni a szultán fő ellenfele, V. Károly is. A császár politikájának egyik legutóbbi értékelője szerint a török terjeszkedés elleni küzdelem, Szülejmán megállítása, a két vallás vagy világnézet szakadatlan harca csupán mítosz, ugyanúgy a propaganda által teremtett, hamis kép, mint az oszmán uralkodó esetében.65
59 Pl. N. Jorga, Geschichte des osmanischen Reiches. Nach den Quellen dargestellt. Zweite Band (bis 1538). Gotha, 1909, 350, 356. Vö. Inalcik, The Ottoman Empire, 34–36.
60 Ld. pl. Káldy-Nagy Gyula, Szulejmán. Budapest, 1974, 44. Jean Bérenger, Histoire de l’Empire des Habsbourgs. Paris, 1990, 209–219.
61 V. J. Parry, The Reign of Sulaiman the Magnificent. In: A History of the Ottoman Empire to 1730, 84–85. Perjés Géza, Mohács. Budapest, 1979, 79–85.
62 Gilles Veinstein, La politique hongroise de Sultan Süleymân et d’Ibrâhîm pacha 1534. In: CIÉPO … VII. sempozyumu bildirileri. Peç: 7–11 eylül 1986. Yayina hazirlayanlar: Jean-Luis Bacqué-Grammont – Ilber Ortayli – Emeri van Donzel. Ankara, 1994, 333–380.
63 Vö. Imber, illetve Woodhead idézett tanulmányaival (Perspectives on Süleyman, 164-190, főleg 167. skk).
64 Murphey, Suleyman I and the Conquest of Hungary, 199: „Uralkodásának első két évtizedében minden Duna feletti beavatkozása a szomszédos államok provokációira válaszolt.” Murphey szerint az oszmánok balkáni uralma azon nyugodott, hogy a szultán a helyi ortodox keresztény alattvalókat megvédte a latin uralom veszélyétől; a latin Nyugat frontális megtámadásával elidegenítette volna őket, amit nem kockáztathatott meg (uo.). Kissé ironikusan megkérdezhető: ha az ortodoxok örültek és hálásak voltak a védelméért, nem örültek volna-e még jobban, ha le is veri a latinokat?
65 Miguel Ángel de Bunes Ibarra, Charles V and the Ottoman War from the Spanish Point of View. Eurasian Studies 1:2 (2002) 161: „V. Károly uralma idején a császári propaganda egy olyan keresztény uralkodó képét alakította ki a császárról, aki szembeszállt az oszmán szultánnal, megállította európai és földközi-tengeri előretörését. Az uralkodó személyesen is hozzájárult ehhez a mítoszhoz, amikor Emlékirataiban azt állította, hogy ‘a török, aki Bécset akarta megközelíteni, visszatért Konstantinápolyba nagy veszteséggel... ez volt a kezdet, és innentől fogva [a török] hanyatlásnak indult.’ A 16. századi propagandát folytatva a mai spanyol történetírás fenntartja azt a tézist, hogy a spanyol monarchia és az Oszmán Birodalom folyamatosan harcban állt a 16. század első felében. Ám a végső mérleg világosan mutatja, hogy a keleti hatalom legyőzte a nyugatit szárazon és vízen, és hogy valójában igen korlátozott mértékű hadakozás folyt e két mediterráneumi uralkodó között.”
Ha a kutató ezeket az új megállapításokat, véleményeket mind komolyan veszi, igen nagy bajba kerül. Lesz ugyanis két olyan főhőse, akikről el kell hinnie, hogy miközben „egyetemes” uralkodónak nyilvánították magukat, csupán azért hadakozták végig életüket, szerveztek évről évre hadseregeket és hajóhadakat, költöttek el irdatlan mennyiségű pénzt, mert – ezek szerint – félreértették egymás szándékait. Vagy – az oszmánoknál maradva – el kellene fogadnia, hogy egy, ráadásul nem a legrosszabb képességű oszmán uralkodó kényszerből, „provokációkra” válaszolva masírozik el többször Isztambultól Budáig és Bécsig (1526, 1529, 1541), vagy – amint az egy újabb írásban olvasható – pusztán azért vonul fel óriási erőfeszítésekkel Ausztria határára, hogy útközben katonai parádékon fitogtassa gazdagságát, hatalmát és uralkodói jelvényeit.66
66 Ágoston Gábor, Vetélkedő birodalmak. Rivális ideológiák és propaganda a 16. század első felében. Rubicon 2003/11–12, 57–58.
Mit tehet az ember akkor, ha nem hajlandó ennyire ostobának tekinteni és lebecsülni a kor két legnagyobb hatalmú uralkodóját? Oszmanistaként nyilván azt, hogy megkísérli a tényekhez ragaszkodva mérlegelni a szerinte sorsdöntő 1520-as évek főbb eseményeit, tendenciáit, belső és külső feltételeit, és ezek összességéből próbál következtetéseket levonni. Kiindulópontként kínálkozik, hogy a Habsburgok családi politikájában az évtized elején a törökök elleni védelem még valóban másodlagos szerepet játszott, első helyen a protestánsokkal vívott vallási és a franciákkal folytatott hatalmi küzdelem állott, amihez a keleti ágnak, azaz Ferdinánd királynak mindenkor alkalmazkodnia kellett.67 Ez eleve kizárta a kezdeményező szerepet a török fronton, és csak 1526, de még inkább 1529 eseményei döbbentették rá Károlyt, hogy sokkal többet kell tennie birodalmuk keleti feléért. A magyar állam sem Mohács előtt, sem az után nem volt abban a helyzetben, hogy török ellenes támadó háborút indítson.68 Ha tehát a húszas évek mégis tele vannak oszmán–magyar és oszmán–Habsburg frontális ütközetekkel, akkor azok csakis Szülejmántól indulhattak ki, mert csak ő volt képes ilyen vállalkozásokra. De vajon milyen célokat kergetett az oszmán uralkodó?
67 Robert A. Kann, A History of the Habsburg Empire 1526–1918. Berkeley, Los Angeles, London, 1980, 34–36.
68 Jóllehet még közvetlenül Mohács előtt is kergetett ilyen ábrándokat. Az utolsó, 1522–23. évi próbálkozásra ld. Zombori István, Krzysztof Szydłowiecki kancellár naplója 1523-ból. Budapest, 2004, 282–284.
Mindenekelőtt szögezzük le: a tanulmány első részében elmondottakból következik, hogy a birodalom nemcsak hosszú-, de középtávon sem engedhette meg magának a békét összes határain, mert az a belső egyensúly felborulásához vezetett volna. Trónra lépésekor Szülejmán négy különböző fronton nézett szembe veszélyes ellenfelekkel, négy irányban vehetett fontolóra támadó háborút. A perzsa fronton aggodalomra adhatott okot, hogy apjának nem sikerült Iszmail sahot és államát megsemmisítenie, s számolhatott azzal, hogy ha Iszmail erőre kap, a kizilbas tömegekre támaszkodva ismét magához ragadja a kezdeményezést. Az esélyeket latolgatva a szultán és főemberei összességében mégis arra a következtetésre jutottak, hogy a sah pillanatnyilag nem tud jelentősebb katonai akcióra vállalkozni, másfelől az oszmán hadsereg sem vethető be Irán ellen. A katonák ugyanis vonakodtak egy újabb keleti háborútól, hiszen Szelim idején hihetetlen szenvedéseken mentek át, ráadásul a felvonulási és az ellátási területeket a megelőző években alaposan kiélték. Súlyosbította nehézségeiket a perzsák „kutya-harc”-nak (köpek savasi) nevezett harcmodora, vagyis a felperzselt föld taktikája.69 A katonák egyébként nemcsak a kizilbasok, hanem általában a muszlimok elleni háborúkkal is torkig voltak már. Mindez együttvéve elégséges ok volt ahhoz, hogy a szultáni udvar a iráni „keleti kérdés” megoldását egyelőre elnapolja.70
69 Rhoads Murphey, Süleyman’s Eastern Policy. In: Süleymân the Second and his Time. Ed. by Halil Inalcik and Cemal Kafadar. Istanbul, 1993, 233.
70 Minderről ld. Jean-Louis Bacqué-Grammont, Les Ottomans, les Safavides et leurs voisins. Contribution ŕ l’histoire des relations internationales dans l’Orient islamique de 1514 ŕ 1524. Istanbul, 1987.
A másik keleti front a Vörös-tengeren és az Indiai óceánon húzódott, és túlsó oldalán a portugálok álltak, akik a századfordulón érkeztek ide a Jóreménység fokának megkerülésével. Megvetették lábukat India nyugati partjain, betörtek a Vörös-tengerre, közvetlenül fenyegették Mekkát, és – ami a legfontosabb – nyers erőszakkal hozzáláttak az indiai-óceáni muszlim kereskedelmi monopólium megtöréséhez.71 Veszélyességüket növelte, hogy kapcsolatba léptek Iszmail perzsa sahhal, akivel oszmán, illetve mameluk ellenes szövetséget kívántak létrehozni.72 A mamelukok, a szent városok urai, a muszlim zarándoklatok és az Arábia és India közti kereskedelem fő felelősei és haszonélvezői, egyre kevésbé tudtak a portugálok nyomásának ellenállni, és már 1507-től kezdve az oszmánok anyagi segítségére szorultak. Az utóbbiak így ezekben az években bekapcsolódtak a portugálok elleni harcba, a mamelukok legyőzése (1517) után pedig teljes egészében rájuk hárult az iszlám világ szent helyeinek, a muszlim és azon belül – a számukra is döntő fontosságú – egyiptomi kereskedelem megvédelmezése. Bár egyes vélemények szerint a mameluk birodalmat eleve azzal a szándékkal hódították meg, hogy annak területéről harcba induljanak az indiai-óciáni uralomért,73 minden jel arra mutat, hogy nem érezték magukat elég erősnek egy nyílt tengeri összecsapáshoz. 1525 nyarán Szelmán reisz, a szuezi oszmán flotta parancsnoka ugyan a támadó háború mellett tette le a voksát (és legyőzhetőnek ítélte a portugálokat) Ibrahim pasa nagyvezírnek készített előterjesztésében, javaslatát azonban nem fogadták el.74 Az államvezetés a tőle telhető módon megerősítette a vörös-tengeri flottát, létrehozta a szuezi kapitányságot, de a nyílt vizekre nem merészkedett ki, és beérte a „beltenger” és a jemeni bejárat védelmezésével (az se mindig sikerült neki). Ugyanígy visszatáncolt a nyílt összecsapástól az 1530-as évek elején, amikor pedig a vörös-tengeri flotta már szinte teljesen készen állt egy indiai-óceáni hadjáratra.75 Az isztambuli kormányzat vonakodását főleg két tényező magyarázhatja: a rendkívüli költségek és annak belátása, hogy az oszmán (mediterráneumi) hajózási technika jócskán lemaradt a portugáloké mögött, ami rendkívül bizonytalanná tette egy óceáni közvetlen összecsapás kimenetelét.76 Amíg az oszmánok Irak, illetve Bászra elfoglalásával nem szereztek újabb kijáratot az Indiai-óceánra, addig nem változtattak alapvetően defenzív tengeri politikájukon.77
71 Charles R. Boxer, The Portuguese Seaborne Empire, 1415–1825. London, 1969, 1–47. Niels Steensgaard, Carracks, Caravans and Companies: The Structural Crisis in the European–Asian Trade in the Early 17th Century. Kobenhavn, 1973, 84. Salih Özbaran, Osmanli Imparatorlugu ve Hindistan yolu. Onaltinci yüzyilda ticâret yollari üzerinde Türk–Portekiz rekâbet ve ilişkileri. Tarih Dergisi 31 (1977[1978]) 71–81.
72 Palmira Brummett, Ottoman Seapower and Levantine Diplomacy in the Age of Discovery. Albany, 1994, 45.
73 Brummett, i. m., 111–121, főleg 120.
74 Michel Lesure, Un document ottoman de 1525 sur l’Inde portugaise et les pays de la Mer Rouge. Mare Luso-Indicum 3 (1976) 137–160. Vö. Salih Özbaran, A Turkish Report on the Red Sea and the Portuguese in the Indian Ocean. Arabian Studies 4 (1978) 81–88.
75 Salih Özbaran, The Ottomans in Confrontation with the Portuguese in the Red Sea after the Conquest of Egypt in 1517. In: Studies on Arab-Turkish Relations. Annual 1986. Istanbul, 1986, 213.
76 A technológiai és vezetésbeli különbségekhez ld. Kirti N. Chaudhuri, Trade and Civilization in the Indian Ocean: an Economic History from the Rise of Islam to 1750. Cambridge, 1985, 121–159. C. H. Imber, The Navy of Süleyman the Magnificent. Archivum Ottomanicum 6 (1980) 222-227. Salih Özbaran, Ottoman Naval Policy in the South. In: Süleyman the Magnificent, 64.
77 A későbbi időszak eseményeire ld. Muhammad Yakub Mughul, Kanunî devri. Istanbul, 1987, 137–206. Salih Özbaran, The Ottoman Turks and the Portuguese in the Persian Golf 1534–1581. Journal of Asian History 6 (1972) 56–74. Uő., Osmanli Imparatorlugu ve Hindistan yolu, 92–146. Uő., Ottoman Naval Policy in the South, 55–70. Halil Inalcik, The Ottoman State: Economy and Society, 1300–1600. In: An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300-1914. Edited by Halil Inalcik with Donald Quataert. Cambridge, 1994, 325–340. Cengiz Orhonlu, Osmanli Imparatorlugu’nun güney siyaseti. Habeş eyaleti. Istanbul, 1974, 1–42.
A harmadik front a Földközi-tengeren alakult ki, amely 1520 táján észak-déli irányban az Adriai-tenger keleti partjaitól Egyiptomig terjedt, bár voltak észak-afrikai nyúlványai is. Az oszmánok Bizánc példájából jól megértették, hogy egy olyan birodalom, amelynek fővárosa Konstantinápoly, amelynek egyes részeit tengerek választják el egymástól és amelynek területén keresztül bonyolódik a távolsági kereskedelem, nem boldogulhat hatékony tengeri flotta nélkül. A szárazföldi hódítások (csapat- és élelemszállítás) igényei, az ellenséges hajók mozgásának ellenőrzése és a kiterjedt a partok védelme ugyancsak a flotta szükségességét húzták alá. II. Bajezid szultán a századfordulóra felépítette a Földközi-tenger legnagyobb hajóhadát, és vezetését a kor legjobb tengerészeinek tartott kalózokra bízta. Az oszmán gazdasági erővel párosult kalóz szakértelem 1499-ben hatalmas eredményt ért el: a birodalmi flotta a lepantói csatában legyőzte a korábban verhetetlennek hitt velencei flottát (jócskán hozzájárulva a köztársaság politikájának megváltozásához).78
78 Andrew C. Hess, The Evolution of the Ottoman Seaborn Empire in the Age of the Oceanic Discoveries, 1453–1525. The American Historical Review 75 (1970) 1904–1906.
1500 után az oszmánoknak nem kellett többé tartani senkitől, szilárdan uralták a Földközi-tenger keleti felét és a beltengerré változtatott Fekete-tengert. Egyelőre azonban a rendelkezésükre álló tengeri erőt jobbára a kereskedelmi utak biztosítására, valamint a rodoszi johannita és a helyi, parti kalózok elleni védelemre vonultatták fel.79 Az 1510-es években Szelim szultán folytatta apja erőfeszítéseit, alaposan megerősítette a flottát, és nagyban fel is használta közel-keleti hadjárataihoz, amelyek során egyesítette a nyugati iszlám földeket, és dinasztiáját az iszlám legfőbb hatalmává emelte. A portugálok megjelenése, ahogy említettem, szintén arra ösztönözte az oszmánokat, hogy tengeri haderejüket a közel-keleti–vörös-tengeri zónában vessék be.
79 Brumett, Ottoman Seapower, 107.
Egyiptom megszerzése (1517) után azonban lassanként elkerülhetetlenné vált, hogy az oszmán udvar a Földközi-tenger nyugati részével is foglalkozzék, ahol újfajta konfliktus körvonalai bontakoztak ki 1510 tájától. Míg az oszmánok a Közel-Keleten voltak lekötve, a felemelkedő spanyol monarchia az ibériai győzelmeket követően a keresztény–muszlim frontot Észak-Afrikába helyezte át. A spanyol vezetésben két koncepció ütközött meg egymással. Ximénez de Cisneros bíboros (Izabella királynő támogatásával) egy észak-afrikai, spanyol-mauritániai birodalom létrehozására törekedett, Ferdinánd király viszont elegendőnek ítélte egy partokra szorítkozó, mórok elleni védelmi rendszer kiépítését, mert sokkal fontosabbnak tartotta a Mediterráneum nyugati fele és a Dél-Itália feletti uralom biztosítását.80 Ferdinánd elgondolása győzött, s a Magrebben 1505-től hozzákezdtek az ún. presidio-rendszer, vagyis a parti várak, helyőrségek láncolatának megszerzéséhez és kiépítéséhez. A spanyolok terjeszkedésére válaszul a menekült mórokból, keresztény rabokból és helyi elemekből álló észak-afrikai lakosság szorosabbra fűzte sorait, és áttért a szervezett kalózkodásra, amit eddig inkább csak kiegészítő foglalatosságként űzött. Az 1510-es években szabályos helyi háború bontakozott ki a spanyolok és a dzserbai, algíri, tuniszi stb. kalózközösségek között. 1515-től a mütilénei eredetű Barbarossza-fivérek, Orudzs és Hajreddin személyében törökök vették át a harc vezetését, akik a következő évben elfoglalták Algírt.
80 J. H. Elliott, Imperial Spain 1496–1716. London, 1963, 53–54.
A helyi háború a tízes évek végén csaknem általános keresztény–iszlám konfliktussá növekedett. Hajreddin ugyanis, aki 1518-ban lépett elesett bátyja helyébe, belátta, hogy nincs elég ereje szembeszállni a spanyolokkal és az egyre féltékenyebb tuniszi Hafszid-dinasztiával, ezért az isztambuli udvarhoz fordult segítségért, ahol pár évvel korábban már nagyon barátságosan fogadták követeiket.81 Szelim szultán ezúttal is segítőkésznek mutatkozott, és 1519 végén tüzérséget és 2000 janicsárt küldött a kalózvezérnek.82 Akár egy közvetlen spanyol-oszmán háború is kitörhetett volna, ha nem hal meg váratlanul Szelim szultán. Barbarossza ugyanis megkapta tőle az Algír kormányzója címet, és cserébe a város hűbérurának ismerte el az Oszmán-házat (a pénteki prédikációban Szelimet említették meg és nevében pénzt vertek).83
81 Andrew C. Hess, The Forgotten Frontier. A History of the Sixteenth-Century Ibero-African Frontier. Chicago and London, 1978, 61–62.
82 Jamil M. Abun-Nasr, A History of the Maghrib in the Islamic Period. Cambridge, 1987, 150.
83 Hess, i. m., 65.
A nagy háború azonban egy ideig még váratott magára, mert sem az 1519-ben császárrá választott V. Károly, sem Szülejmán szultán nem folytatta a konfrontációs politikát Észak-Afrikában, mindkettőjük figyelmét az európai hadszíntér kötötte le.84 Szülejmán konkrét megfontolásait a Földközi-tengert illetően nem ismerjük, de nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy az Oszmán Birodalom közvetlen érdekeire a spanyolok egyelőre semmiféle veszélyt nem jelentenek. Ebben a hitében megerősíthették őt Barbarossza Hajreddin sikerei is, aki átmeneti nehézségek és erőgyűjtés után a húszas évek második felében egymás után aratta kiseb-nagyobb győzelmeit a spanyolok ellen.85 A velenceiektől ugyancsak nem kellett tartania, hiszen őket nemcsak az oszmánok katonai ereje és a nyugati hatalmak itáliai háborúi gyengítették meg (ami miatt olykor török segítségkérést is fontolgattak), hanem az oszmán (muszlim és nem muszlim), a raguzai és a portugál kereskedők támasztotta verseny is egy nagyobb gondokat okozott nekik. A szultáni udvar szemmel láthatólag nem törekedett globális földközi-tengeri összecsapásra mindaddig, amíg Spanyolország nyomására V. Károly nem változtatott gyökeresen tengeri politikáján. Csak akkor döntött Isztambul az újabb front megnyitásáról és az aktívabb mediterráneumi hadviselésről, miután Andrea Doria és a genovai flotta átállt Károlyhoz (1528), és 1532. évi görögországi támadásával világossá nem tette, hogy az oszmán tengeri haderő és védelmi rendszer – minden látványos fejlődése ellenére – még mindig igen sérülékeny.86
84 I. m., 66–67.
85 Korpás Zoltán, Spanyol védelmi rendszer Észak-Afrikában V. Károly uralkodása alatt. Africana Hungarica 1:1 (1998) 66–67.
86 A hadjáratról ld. Korpás Zoltán, A spanyol Habsburg államszervezet szerepe V. Károly magyarországi és törökellenes politikájában 1526–1538. PhD értekezés. Budapest, 2002, 179, 186.
A negyedik fronton, Közép–Európában viszont, ahol az oszmánok 1520-ban Magyarország déli határainál álltak, számos olyan új fejlemény következett be, ami csábítóan hatott az isztambuli kormányzatra. A nyugati politika, amelynek a megelőző időkben a keresztes eszme és a mögötte álló pápai tekintély úgy-ahogy egységes jelleget kölcsönzött, a 15. század végétől a legteljesebb megosztottság állapotába került. 1494-ben megindultak az itáliai háborúk, majd V. Károly császárrá választása után a nyugati világ figyelmét fél évszázadon át a Valois–Habsburg nagyhatalmi vetélkedés kötötte le.87 Ehhez társult a pápai tekintély hanyatlása és a protestantizmus megszületése, ami a politikával szorosan összefonódva még jobban megosztotta az európai társadalmakat.88 A szultáni udvart, amely láthatólag figyelemmel követte az európai eseményeket,89 a szeme előtt zajló változások arról győzték meg, hogy soha nem nyílt még ilyen kedvező alkalom a régóta fontolgatott nagy európai áttörésre. Ezt a benyomást mélyíthette el benne, hogy a századforduló óta az európai hatalmak egymás után keresték a szultán barátságát, s láthatólag már nem csak gyűlölt vallási ellenséget, hanem potenciális szövetségest, az európai hatalmi küzdelmek egyik szereplőjét látták benne.90
87 Hermann Wiesflecker, Kaiser Maximilian I. Das Reich, Österreich und Europa an der Wende zur Neuzeit. Band II. Reichsreform und Kaiserpolitik. 1493–1500. Entmachtung des Königs im Reich und in Europa. Wien, 1975, 9–58. Richard Mackenney, Macmillan History of Europe. Sixteenth Century Europe. Expansion and Conflict. Houndmills and London, 1993, 219–242.
88 Mackenney, Sixteenth Century Europe, 129–172, 268–280.
89 Christine Isom-Verhaaren, An Ottoman Report about Martin Luther and the Emperor: New Evidence of the Ottoman Interest in the Protestant Challenge to the Power of Charles V. Turcica 28 (1996) 299–318 (egy 1530 körüli kémjelentés).
90 Erre vonatkozó adatok: Fodor Pál–Dávid Géza, Török–magyar béketárgyalások 1512–1514-ben. Történelmi Szemle 36:3-4 (1994) 197–198.
A külső tényezők mellett számos belpolitikai megfontolás is az európai offenzíva mellett szólt. Az első és a legfontosabb gazdasági volt. Az oszmán állam erőforrásainak, bevételeinek nagyobbik hányada a Balkánról származott, s bár a terület részesedése a Közel-Kelet meghódítása után csökkent, így is megőrizte vezető szerepét.91 Ha az oszmánok ismerték a Balkánnál fejlettebb magyarországi (közép-európai) földeket (márpedig általában előzetesen jól felmérték hódításaikat), könnyen juthattak olyan következtetésre, hogy megszerzésük tisztán anyagi szempontból (bevétel, kiosztható timár-birtokok stb.) a birodalom hasznára válik. Az északi és a nyugati irányú terjeszkedést különösen a Ruméliában állomásozó hadsereg tagjai szorgalmazták. Úgy tűnik, létezett egy „ruméliai lobbi”-nak nevezhető nyomásgyakorló csoport, amely hasonló célokat követett és hasonló módszereket alkalmazott, mint a tizenöt éves háború (1593–1606) előtt a bosznai és a magyarországi oszmán katonai elit.92 A hasonlóság nem véletlen. Mindkét esetben évtizedek teltek el azóta, hogy nagy birodalmi hadjáratok indultak a szomszédos ország ellen.93 Az állandó betörések, csatározások következtében a határvidékek elpusztultak. A javadalomra és a zsákmányra vágyó katonák, akiknek számát alaposan felduzzasztották az önkéntesek, egyre türelmetlenebbül várták az újabb területfoglalásokat, ahonnan újabb és újabb, épebb vidékekre terjeszthették volna ki portyáikat.94 Míg 1591 és 1593 között Haszán boszniai pasa lett a háborús párt szószólója, 1520 körül Báli bég tűnik a „ruméliai lobbi” vezéralakjának.95 Az utóbbi a Jahjapasaoglu család tagjaként jó összeköttetésekkel rendelkezett felső körökben, az ellenség belső helyzetét kitűnően ismerte, és jelentéseiben könnyű prédának festve le Magyarországot, mielőbbi támadó háborúra bíztatta a szultáni udvart.96
91 Ld. az 1523–25. évi költségvetések összegeit: Halil Sahillioglu, 1524–1525 Osmanli bütçesi. Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi 41 (1985) 424. 1527–28-ban Egyiptom és Szíria az összbevételek durván egy harmadát adta.
92 Fodor Pál, Egy nagy háború előjátéka (Megjegyzések az 1591-1593 közötti oszmán politikáról). In: Híd a századok felett. Tanulmányok Katus László 70. születésnapjára. Főszerk. Hanák Péter. Szerk. Nagy Mariann. Pécs, 1997, 77-82.
93 1456-ban, illetve 1566-ban.
94 Az önkéntesek nyomásának fontosságára ld. Caroline Finkel, The Administration of Warfare: the Ottoman Military Campaigns in Hungary, 1593–1606. Wien, 1988, 44.
95 Életére ld. Dušanka Bojanić, Požarevac u XVI veku i Bali-beg Jahjapašić. Istorijski Časopis 32 (1985 [1986]) 49–77, főleg 50–53, 55–65.
96 M. Tayyib Gökbilgin, Kanunî Sultan Süleyman. Istanbul, 1967, 7. Vö. Fodor, Magyarország és a török hódítás, 46, 162–166. Hodzsa Szádeddin szerint a ruméliai katonai vezetők már Mátyás halála után azt javasolták, hogy a magyarországi zűrzavart kihasználva támadják meg az országot. Thúry József, Török történetírók. I. Budapest, 1893, 174.
A vezetés, ha akarta, sem tehette volna meg, hogy elengedi a füle mellett a sürgető hangokat. Az uralomváltás idejére ugyanis nemcsak a ruméliai katonák között, hanem az egész társadalomban komoly elégedetlenség halmozódott fel Szelim önkényes módszerei és a keleti háborúk túlhajszolása miatt. A hatalmának konszolidálására törekvő Szülejmánnak nemigen volt más választása, mint hogy szakítson apja örökségével, a belpolitikában éppen úgy, mint a külpolitikában. Első intézkedéseivel, amelyekkel számos alattvalói csoport sérelmeit orvosolta, az kívánta bizonyítani, hogy trónra lépésével a birodalom visszatért az igazságosság és a törvényesség útjára.97 A külpolitika és a négy nagy front állapotának felülvizsgálatakor szintén nem tekinthetett el a hadsereg és a társadalom hangulatától. A erőviszonyok és a rendelkezésre álló eszközök mérlegelése ugyanakkor egyértelmű, sőt döntő oszmán fölényt jeleztek Közép-Európában. A várható győzelmek nemcsak a birodalom további növekedését, de saját belső helyzetének megszilárdulását is ígérték. Minden amellett szólt tehát, hogy a hatalmas oszmán hadi gépezetet hosszú szünet után ismét a nyugati hadszíntéren vesse be, s megmutassa alattvalóinak, hogy a külpolitikában is új korszak kezdődött az oszmán történelemben.
97 Woodhead, Perspectives, 164–166.
