A vilájet katonai ereje
A vilájet katonai ereje
A vilájet haderejére vonatkozó adataink olyan hézagosak, hogy gyakorlatilag egyetlen időpontból sem tudjuk hiánytalanul megadni az itt állomásozó és hadra fogható katonaság létszámát. A várak őrségeiről az első viszonylag átfogó kimutatások az 1590–1592 közötti évekből maradtak ránk; ezekben 2692, illetve 2637 fő szerepel. Miután tudjuk, hogy a korabeli török zsoldfizetési és elszámolási sajátosságok miatt e listákon nem tüntették fel valamennyi katonát, bizonyos kiegészítésekre szükség van. Hegyi Klára különböző meggondolások és analógiák alapján minimum 4000-re tette a várvédők összlétszámát a 16. század végén.38 Becslését alátámasztja, hogy a 17. század első harmadából fennmaradt és teljesebbnek tűnő defterek rendre mintegy 3700 várkatonát mutatnak ki a területileg jócskán „összement” vilájetben.39 Mint látni fogjuk, a 4000 fő a 17. század végi és 18. század eleji adatokkal összevetve is elfogadhatónak tűnik.
38 HEGYI Klára, Török berendezkedés, 95. Ez azt jelenti, hogy a 16. század második felében a temesvári vilájet várkatonasága a budainak durván egyharmadát érte el (1570) körül a budai várak őrsége 14 000 fő lehetett, l. HEGYI K., i. h.).
39 Pontosabban: 3679 fő az 1620-as évek elején, 3748 fő 1634/35-ben (uo., 112).
Nem kevés gondot okoz a 16. századi timár-birtokos (szpáhi) haderő nagyságának meghatározása sem. A vilájet hat szandzsákjából ugyanis csak négynek: a temesvárinak, a modavainak, a lippainak és a jenőinek maradtak fenn timár-defterei, a gyulai és a csanádi esetében mindössze 288analógiákon alapuló becslésekre támaszkodhatunk. Az 1568–70 körülre keltezhető timár-defterek, amelyek kivételesen a birtokosok által kiállítandó vértesek, a dzsebelük számát is megadják, a négy szandzsákban 202 javadalmast (béget, ziámet- és timár-birtokost) és 719 dzsebelüt, vagyis együttvéve 921 főt vettek nyilvántartásba.40 Ha ezt kiegészítjük a gyulai és a csanádi szandzsák 70–70 javadalmasra és 280–280 vértesre tehető állományával, akkor a temesvári tartomány Duna fölötti részére 342 szpáhit és 1279 dzsebelüt, vagyis összesen 1621 fős timáros hadsereget kapunk. Ezzel szemben egy 1568. évi rendelet azt állítja, hogy a vilájetben az előző két évben 509 timár-birtokos újíttatta meg berátját, vagyis adománylevelét (ezt az 1566. évi uralkodóváltás tette szükségessé).41 Figyelembe véve, hogy mindig akadtak olyanok, akik elmulasztottak eleget tenni kötelezettségüknek, a vilájetben szolgáló szpáhik a valóságban még ennél is többen lehettek. De ha ez így van, akkor mivel magyarázható a ritka pontosságú timár-defterek és a rendelet adatai közti ellentmondás, a több mint 160 fős különbség a javadalmasok számában? Minden valószínűség szerint azzal, hogy az 509 birtokosba beleszámították a temesvári pasa alá rendelt vidini, aladzsahiszári és vulcsitrini szpáhikat is. Ha ez igaz, akkor viszont az őket kísérő vérteseket is figyelembe kell vennünk, s így minimálisan 2000 főre kell tennünk azt a szpáhi-hadsereget, amelyre a kormányzat 1570 körül a temesvári vilájetben és a hozzá csatolt balkáni szandzsákokban adományozott birtokok hozamából számíthatott.
40 BOA, Tapu defterleri 552, 1010.
41 FODOR P., i. m., 67: 110. j. Új uralkodó trónra lépésekor valamennyi adománylevelet hitelesíttetni kellett.
Ezt a kalkulációt Ajn Ali 1607 körül összeállított kimutatása is alátámasztani látszik; szerinte „a temesvári ejáletben mintegy kétezer katona van”.42 Róla azonban tudjuk, hogy adatait többnyire az 1580 körüli defterekből merítette, vagyis azok az előbb elemzetteknél kb. tíz évvel későbbi állapotot tükröznek. Szerencsénkre éppen 1579-ből fennmaradt a fentebbi négy szandzsák egy-egy újabb timár-deftere, s ez lehetőséget ad a létszámok összevetésére.43 A defterek szerint a közben eltelt tíz-tizenkét évben jelentősen megemelkedett a javadalmasok száma: 202-ről 285-re, illetve a gyulai és csanádi kiegészítésekkel 342-ről 475-re. Ezzel arányosan a vértesek is jóval többen lettek: 1079 helyett immár 1443-an kísérhették gazdáikat az ütközetekbe. Ez annyit jelent, hogy 1580-ra a vilájet javadalombirtokos hadserege a balkáni szandzsákok katonái nélkül is csaknem elérte a 2000 főt (ha összeadjuk az imént megadott számokat, 2891918-at kapunk). Miután Ajn Ali listája éppúgy a tartomány törzsterületének hat szandzsákját veszi figyelembe, mint a (felkerekített) timár-defterek, nagyon valószínű, hogy kiegészítéseink reálisak voltak; így kimondhatjuk, hogy 1580-ban a vilájet Duna fölötti, hat szandzsákból álló része valóban legkevesebb 2000 fős szpáhi-hadsereget állított ki.44 Ennek a számításnak a helyességét az sem kérdőjelezheti meg, hogy a Szófiai Ali Csausznak tulajdonított (és az Ajn Aliéhoz sokban hasonlító) lista, amely valamikor a 16–17. század fordulója és 1653–1654 között keletkezett, a temesvári vilájetben 710 ún. alap-timárt (kilidzset) és a vértesekkel együtt 3000 timáros szpáhit mutatott ki.45 Ez az összesítés elsőre azért nem illik a képbe, mert adatai az újabb megfigyelések szerint nem a 17. századra, hanem a 16. század utolsó harmadára vonatkoznak, vagyis ugyanarra az időszakra, amelyből Ajn Ali a munkája alapjául szolgáló adatok zömét gyűjtötte (ez esetünkben már csak azért is valószínű, mert a temesvári vilájetben Ali csausz is hat szandzsákkal számol, köztük Jenővel; márpedig ez a beosztás csak 1566 és 1595 között állt fenn). A két lista (és deftereink) létszámadatainak eltérése talán arra vezethető vissza, hogy Szófiai Ali csausz a kilidzsekbe a várkatonáknak fizetségképpen juttatott ún. zsold-timárokat is belevette. De ha ez igaz volna is, egyelőre nem találok magyarázatot arra, hogy timáros hadsereg nagyságát miért 3000 emberben adta meg. Hiszen a timár-defterek tanúsága ebben a kérdésben perdöntő, s azokból ez a létszám nem igazolható.
42 AYN-I ALI EFENDI, Kavânîn-i Âl-i Osman de Hülâsa-i Mezâmin-i Defter-i Dîvân, önsöz: M. Tayyib GÖKBILGIN, Istanbul, 1979, 48. Erre az eredményre jutott HEGYI Klára is említett munkájában.
43 BOA, Tapu defterleri 674 és 679.
44 HEGYI Klára számításai szerint 1570 táján a budai vilájet Duna–Dráva fölötti területein minimum 500 szpáhi és vértes állomásozhatott, vagyis a temesvárinak két és félszerese.
45 Ahmed AKGÜNDÜZ, Osmanli kanunnâmeleri ve hukukî tahlilleri. 4. Kitap. Kanunî devri kanunnâmeleri. I. Kisim. Merkezî ve umumî kanunnâmeler, Istanbul, 1992, 500.
Paradox módon ugyanakkor Szófiai Ali csausznak is igaza lehet, csakhogy egészen más meggondolások miatt. Amint már utaltam rá, az 1568–70 körüli mintegy 1600 és az 1579. évi 2000 szpáhi és vértes valójában csak a timáros hadsereg alsó határát jelenti. Ezt a létszámot ugyanis jócskán felduzzasztotta még legalább három katonáskodó elem (hogy csak a legfontosabbakat említsem). Az egyik ilyen csoportot a beglerbéget és a szandzsákbégeket körülvevő fegyveres kíséretek alkották, melyek rendszerint hat-hétszer nagyobbak voltak annál, mint amekkorát a katonai vezetők jövedelmeik arányában kiállítani tartoztak. A bégek egyéni ambíciói ezen a téren találkoztak az udvar törekvéseivel, hiszen az utóbbi elvárta, hogy a határvidéki bégek a törvényben előírtnál sokkal több harcost „tápláljanak”. Ennek lett az eredménye, hogy egy-egy szandzsák haderejének sokszor több mint egyharmadát tették ki a bégek „magánhadseregei”.46 290(A magyarországi és a boszniai szpáhi-csapatok nagyságának meghatározásakor erről a tényről sosem szabad megfeledkezni.)
46 Erről l. FODOR Pál, Szpáhik és vértesek: az oszmán timár-birtokos hadsereg nagyságáról és összetételéről (kézirat).
Másodikként azokat az önkénteseket kell számításba vennünk, akik kardjukkal kívántak javadalomhoz és annak révén megélhetéshez jutni. Részarányukat ugyan szinte lehetetlen megállapítani, de az kétségtelen, hogy a hadjáratokon és a portyákon tömegesen jelentek meg és kifogyhatatlan utánpótlással rendelkeztek.47
47 Ehhez vö. FODOR Pál, Önkéntesek az oszmán hadseregben – Az 1575. évi erdélyi hadjárat tanulságai, in Hadtörténelmi Közlemények, 109:2(1996), 55–81. Ugyanezt l. jelen kötet, 247–278.
A harmadik kontingens – s ez a magyarországi török területeken eléggé szokatlan – a „polgári” lakosság köréből toborzódott. Ismert, hogy a Temes–Maros vidékére a 15. századtól folyamatosan jelentékeny délszláv lakosság költözött (részben önként, részben tudatos telepítés eredményeképpen), s a rác-oláh népesség lényegében már akkor többségbe került ezen a tájon, amikor a törökök még csak elkezdték kialakítani a temesvári tartományt.48 Az oszmán hatalom ezért kezdettől fogva számíthatott azokra a katonaparaszti vagy félkatonai szervezetekre, amelyek az itteni délszláv lakosság körében éppúgy megtalálhatók voltak, mint a Balkánon, ahol a hódítók nagy sikerrel építették be had- és közigazgatási szervezetükbe a helyi „nemesi”-, martalóc-, vojnuk-, a különféle rendfenntartó stb. alakulatokat. A Temesközben megtelepedett vagy vándorló állattenyésztést folytató rácok-oláhok nemcsak várvédő azabokként és martalócokként, átkelők és hegyszorosok őrzőiként vagy kisegítő alakulatok tagjaiként szolgálták a törököket, hanem – igaz, sokkal kisebb arányban – a szpáhi-hadsereg kötelékébe is bejutottak. Mint a temesvári szandzsák timár-deftereiből kitűnik, különösen a török berendezkedés kezdeti, konszolidációs 291időszakában vállaltak és kaptak jelentős szerepet.49 Az oszmán hatóságok bizalmát jelzi, hogy szívesen adományozták rác-oláh szpáhiknak elpusztult vagy veszélyes helyeken fekvő timárokat azzal a feltétellel, hogy helyreállítják és fellendítik azokat.50 Jól megvilágítja a délszláv lakosság közreműködését a temesvári oszmán had- és közigazgatási rendszerben a vilájet 1579. évi adóösszeírása. Ennek végén egy 101 főből álló névsor található, amelyből megtudjuk, hogy a törökök a vilájet területén 55 kenézt, 28 müszellemet (katonai szolgálat fejében adómentességet élvező személyt), 6 szpáhi-fiút, 5 mázul szpáhit (időlegesen javadalmát vesztett szpáhit), 2 mázul szpáhi-fiút és 5 krajnikot tartottak nyilván, akiknek nagy része (a szpáhik és szpáhi-fiak egy kivétellel mind) szultáni adománylevéllel (beráttal) nyerték el katonai állásukat.51 Ez a vegyes összetételű társaság az itteni rác-oláh társadalom várőrségeken kívül katonáskodó elemeinek nyilvánvalóan csak a felső (mondhatni: vezető) rétegét képviselte, ezért a szpáhi-sereghez és a vilájet összhaderejéhez nyugodtan hozzávehetünk még néhány száz rác-oláh fegyverforgatót. Ennek jogosultságát későbbi források is alátámasztják, amelyek szerint a vilájet rác-oláh lakossága bővelkedett hadra fogható jobbágyokban.52
48 A délszlávok betelepedésére és szerepükre a török hódoltságban újabban l. SZAKÁLY Ferenc, Szerbek Magyarországon – Szerbek a magyar történelemben (Vázlat), in A szerbek Magyarországon, szerk. ZOMBORI István, Szeged, 1991, 11 s kk. ll.; UŐ, Szerb bevándorlás a török kori Magyarországra, in Szomszédaink között Kelet-Európában. Emlékkönyv Niederhauser Emil 70. születésnapjára, szerk. GLATZ Ferenc, Bp., 1993, 75–88; HEGYI K., Török berendezkedés, 190–202. Megbízható török forrás állítja, hogy a Temes-vidék már 1541-re elszerbesedett (l. FODOR P., Magyarország és a török hódítás, 89, 99). A korabeli magyar szóhasználat a fentiek szerint különböztette meg a szerbeket és a pásztorkodó vlachokat (török megfelelői: szirf, illetve iflak vagy eflák), noha a kétféle csoport nemcsak a hódoltságban, hanem már a 15. századi Balkánon is alaposan összekeveredett, és döntően szerb jellegű népességként jelent meg. Vö. SZAKÁLY F., Szerb bevándorlás, 80–81; HÓVÁRI János, Adalékok az eflák-kérdés történetéhez, in Keletkutatás, 1992 ősz, 82–91 (bőséges szakirodalommal). Tanulmányomban ezért az oláh szót nem a román, hanem a török eflák szinonimájaként használom.
49 L. pl. BOA, Tapu defterleri 298, 24, 26, 36, 39–45 (a temesvári szandzsák 1555. évi timár-deftere).
50 Uo., 38. L. még SZAKÁLY F., Szerb bevándorlás, 81.
51 BOA, Tapu defterleri 674, 599–601. Ezt a kimutatást tárgyalta már HEGYI Klára (i. m., 201). Az, hogy a mázulokat, vagyis a pillanatnyilag birtok nélkül maradt (várakozási állományban lévő) katonákat is lajstromba vették, csak elsőre tűnik meglepőnek; mint újabban kiderül, az oszmán hadvezetés rájuk éppen úgy rendszeresen számított, mint timár-birtokkal rendelkező társaikra. Ehhez l. FODOR P., Önkéntesek az oszmán hadseregben.
52 SZAKÁLY F., Szerb bevándorlás, 87.
Ha a temesvári timár-birtokos sereget ily módon kiegészítjük az említett három, pótlólagos „emberforrástól” nyerhető katonákkal, akkor azt mondhatjuk, hogy Szófiai Ali csausz még alá is becsülte a valóságos létszámot, amikor 3000 főben adta meg azt. Mindent összevéve elképzelhető, hogy a szpáhi-hadsereg összlétszáma 1580 körül a balkáni szandzsákok nélkül is megközelítette a 4000–4500 főt. A szandzsák összhadereje (a szpáhik és a várkatonaság együtt) pedig ilyenformán 8000–8500 főre tehető.
Míg a 16. századi török hadsereg kisebb-nagyobb bizonytalanságokkal meghatározható, addig a 17. századiról – megfelelő források híján – kevés érdemlegeset tudunk mondani. Az bizonyosnak látszik, hogy a várkatonák száma a 17. század első felében átlagosan 3700 körül mozgott.53 A timár-birtokos haderőről viszont mindössze Evlia Cselebi közlése áll rendelkezésünkre, amely szerint a pasaságban „59 ziámet- és 290 timárbirtok 292van; a dzsebelikkel szabályszerint 7800 katonája van. A pasa katonaságával együtt pedig összesen 10 000 fegyverese van”.54 A baj csak az, hogy utazónk ennek az adatsornak az első felét (a javadalmasok számát) bizonyíthatóan Ajn Alitól vette át, ezért az nem az 1660-as, hanem az 1580-as évek viszonyait tükrözi, a második felét (az összlétszámot) illetően pedig gyaníthatóan túloz. Bár a vilájet ekkor már nagyobb területtel (és azon nyolc szandzsákkal) rendelkezett, és ezért valószínűleg nagyobb szpáhi-sereget tudott kiállítani, mint a 16. században, további bizonyítékok nélkül sem a 7800, sem a 10 000 főnyi állományra vonatkozó állítás nem fogadható el hitelesnek.
53 L. a 38–39. jegyzetet.
54 Evlia Cselebi török világutazó, 26. FENYVESI L. (i. m., 263–254) ebbe a számba érthetetlenül beleveszi a várvédőket is.
Egyelőre ez minden, ami a vilájet 17. századi katonai erejéről elmondható. Ezzel szemben az utóbbi időben előkerült néhány irat és két zsolddefter az 1700 utáni évekből, s ezekből némi fogalmat alkothatunk a vilájet utolsó másfél évtizedének haderejéről és védelmi szervezetéről. A zsolddefterekből (pontosabban: egy zsold és egy joklama- vagyis mustradefterből) azonban csak az ún. helyi (jerlü) katonaság változásait és területi elhelyezkedését tudjuk nyomon követni.55 Egyes adatok arra utalnak, hogy udvari zsoldos csapatok is állomásoztak itt, de ezekről – ugyanúgy, mint a javadalombirtokosok seregéről – nem rendelkezünk értékelhető adatokkal ebből az időből.
55 BOA, Kepeci 4902 és Bab-i defteri, Bülyük kale, 32310. A két defter azonban összesen három időpontban: 1700-ból, 1706 végéről és 1707 tavaszáról tájékoztat bennünket a helyi katonaság állományáról. A 18. század eleji temesvári várvédőkről egyedi iratok alapján röviden írt DÁVID Géza is (Adalékok, 42–43).
Mielőtt a számokat ismertetném, emlékeztetnem kell arra, hogy a vilájet az utolsó háborúban Temesváron kívül elvesztette valamennyi fontosabb erődítményét, ezért a századforduló körül új alapokra kellett helyezni a közbiztonsági és a katonai szervezetet. Ezt a törökök úgy oldották meg, hogy a katonaság zömét Temesvárra vonták össze, a többit pedig a fő közlekedési utakon és átkelőknél lehelyezkedő palánkokra, megerősített katonai állomásokra (menzilekre) és néhány fontosabb városba telepítették szét. Röviddel a századforduló előtt a helyi katonák összlétszáma 5614-re rúgott, ami 1700-ban 5314-re esett vissza. (Ez a szám, mint a következők is, mindig magukba foglalják a vallási és a dzsámiszemélyzetet, akik 1700 és 1707 között átlag 220-an voltak). Az összlétszámba beleértendő az az 1500 janicsár is, akik Egerből jöttek át a vár elvesztése után. Mivel rövidesen kiderült róluk, hogy teljességgel fegyelmezhetetlenek, 1705-ben a Porta kezdeményezésére Ali, a vilájet pasája, egy részüket elbocsátotta. Mások maguktól hagyták el a szolgálatot, így 1706 végére 603-an maradtak, a vilájet összes helyi katonája pedig 4453 főre csökkent. Az 1707 tavaszán 293végrehajtott mustra során további jelentős fogyást állapíthattak meg a biztosok: a vilájetben összesen 3950 főt találtak a helyén. Ha feltesszük, hogy az 1700-as évek elején Temesvárott maradt az a 308 székvárosi janicsár, akiket 1694-ben „nyugdíjasként” rendeltek ide,56 és az itt szintén felbukkanó udvari fegyverkovácsok csapatát57 legalább 50 főre becsüljük, akkor a fenti létszámokat még mintegy 350-nel megnövelhetjük, s így a négy időpontban 5964, 5664, 4803 és 4300 katonát kapunk. Hogy az ekképpen nyert számok megközelítik-e a tényleges összlétszámot, annak eldöntésére nem vállalkozom, mert nem tudom, milyen mértékben fizettek várkatonákat szolgálati birtokkal (az ilyenek ugyanis nem szerepelnek a zsolddefterekben).
56 BOA, Bab-i defteri, Yeniçeri kalemi, 34056: a török szöveg szerint ber vedzsh-i mütekáid (nyugdíjasként, nyugdíjas módra), ami nem feltétlenül a janicsárok korára, hanem esetleg fizetésük módjára is utalhat.
57 DÁVID G., Adalékok, 47.
A katonaság területi elhelyezkedését mindennél jobban jellemzi, hogy 1700-ban 4262, 1706 végén 3371, 1707 elején pedig 3034 fő Temesvárott szolgált, vagyis az összlétszám 80, illetve 76–77%-a. A maradék katonaságon (a három időpontban 1052, 1082, illetve 916 főn) 13 helyőrség osztozott. Jelentősebbnek mondható őrség csupán Orsován, Ó- és Újpalánkon állomásozott: itt általában 150–200 embert találunk (a negyedik palánk, Modava őrsége mindössze 50–60 főt számlált). A menzileken (Alibunár, Marzsina, Mehadia, Denta) és a városokban (Versec, Lippa, Csanád, Becskerek, Sebes) alig 30–40 ember biztosította a rendet, a forgalmat és a törökök uralmát. Mivel valószínű, hogy a deftereinkből hiányzó központi és egyéb helyi alakulatokat ugyanezekbe a helyőrségekbe osztották be, elmondhatjuk: ha a vilájet teljes haderejét nem is tudtuk megállapítani, a védelmi rendszer térbeli szerkezetét és súlypontjait meglévő forrásainkból is megbízhatóan rekonstruálhattuk a török uralom utolsó másfél évtizedére (ez látható a mellékelt térképen).
Érdemes megemlíteni, hogy Temesvár 18. század eleji helyi őrségét nemcsak Egerből elmenekült katonák erősítették. Itt talált magának munkát pl. a gyulai ziámet- és timár-birtokosok egy csapata is: belőlük szervezték meg a temesvári vár lovasainak (fárisz) 10. alegységét, amelyben 1700-ban 40-esn szolgáltak. Ugyanekkor tizenhat egykori gyulai embert vettek nyilvántartásba az egyházi javadalmasok között. Csaknem mindnyájan segítők, halifék lettek tanárok, müezzinek, imámok, prédikátorok, imádkozók stb. mellett. Valószínűleg ők alapozták meg új életüket a legkönnyebben. A kormányzat ugyanis fontos feladatának tekintette a török társadalom megrendült önbizalmának helyreállítását, s ebben főleg a vallási tisztségviselőkre támaszkodott. Szerte a vilájetben fokozatosan rendbehozták az egyházi épületeket, új dzsámikat emeltek, és sorban 294nevezték ki az új imámokat és müezzineket. Ebben a konjunktúrában nemcsak a gyulaiak, hanem például a jenői menekültek is könnyedén találtak maguknak állást, és a régi temesváriakkal együtt igyekeztek lelket verni a magyar földön utolsóként fennmaradt török közösségbe.
Ez a vitalitás különben a temesvári vilájet egész történetét jellemzi, és akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy az egykori Magyarországnak éppen ez a területe maradt legtovább török kézen. Az oszmán uralom ugyanis itt kezdettől fogva szilárdabbnak mutatkozott, mint a budai tartományban. Ezt a különbséget fejezte ki találóan Heinrich Ottendorf 1663-ban, amikor a temesvári törököket idézve azt írta, hogy „aki Budát elfoglalta, az csak egy várost kapott, aki azonban Temesvárt hódította meg, az egész országot nyert”.58 Noha Ottendorf mindezt a terület termékenységére és sűrű népességére értette, hozzátehetjük, hogy a törökök itt valóban olyan „országot” szereztek, amely alaposan elütött Magyarország többi részétől. Elsősorban azért, mert a rác-oláh etnikai többség (megerősítve az ekkor még kisebb létszámú románokkal) és annak balkáni jellegű társadalma olyan bázist nyújtott a török hódítóknak, amilyet azok a többségében magyarok lakta vidékeken nem találtak. A délszláv népesség ugyanis – ahogy fentebb már jeleztem – nemcsak eltűrte, hanem el is fogadta urainak a törököket,59 és a két fél mintegy közös (katonai, gazdasági stb.) vállalkozásként fogta fel a magyarországi török uralmat (ezen az sem változtat, hogy kisebb számban a magyar oldalon is szolgáltak rácok). A tartomány rác-oláh lakossága csupán egyszer, a tizenöt éves háború kezdetén (1594–1598) mondta fel az együttműködést és lázadt fel a török hatóságok ellen,60 de miután az erőviszonyok ismét az Oszmán Birodalom javára billentek, többé nem kísértette a lehetetlent, és engedelmesen szolgálta a törököket egészen a hódoltság végéig.
58 Budáról Belgrádba 1663-ban, 77 (a német szöveg: 105). Erre a fontos megjegyzésre SZAKÁLY Ferenc figyelt fel, ő idézte említett cikkében (Szerb bevándorlás, 84)
59 A délszlávok és a törökök szoros együttélésére, az előbbiek beilleszkedésére a török rendszerbe l. HEGYI K., Török berendezkedés, 198 s kk. ll.
60 L. Cristina FENEŞAN, Din premisele luptei antiotomane e Tărilor Române în vremea lui Mihai Viteazul – mişările populare din 1594 în eialetul Timişoara, in Anuarul Institutului de Istorie şi Archeologie Cluj-Napoca, 27(1985–1986); 99–136 (bő irodalommal); UŐ, De nouveau sur les relations de Michel le Brave avec les mouvements populaires de l’eyalet de Timişoara (juin 1594), in Revue des Études Sud-Est Européennes, 26:2(1988), 123–129.
Ez a szoros viszony vagy szimbiózis a Maros-Temes vidékén a törökök számára lényegében ugyanazokat a társadalmi feltételeket biztosította, mint a Balkánon. Ezért talán nem jogosulatlan azt mondani, hogy bár a temesvári török tartomány a magyar királyság területén jött létre, idő múltával sokkal inkább lett a Balkán nyúlványa, meghosszabbítása, mint Közép-Európa része. Végső soron ezzel magyarázható, hogy a török uralom itt erősebb gyökereket eresztett, mint Magyarország egyéb részein.
295A TEMESVÁRI VILÁJET HELYŐRSÉGEI ÉS HELYI (JERLI) KATONASÁGA 1700–1707
