GYERMEKADÓ A SZULTÁNNAK
308GYERMEKADÓ A SZULTÁNNAK*
Rövidítve megjelent: História, 19:5(1997), 19–21.
„Melyik szenvedést ne ismerte volna meg az az ember, aki váratlanul erőszakos, idegen kezek által elragadva és különös szokásokra kényszerítve látja azt a gyermeket, akit nemzett, aki miatt oly gyakran sírt, s akinek mindig csak a legnagyobb szerencsét kívánta. Kit sirasson inkább az apa: önmagát vagy a gyermeket? Önmagát, mert megfosztották öregségének támaszától? A gyermeket, mert szabadból szolgává, nemesből barbár szokások követőjévé alacsonyítják? Akit gyengéd anyai és apai kéz simogatott, most barbár kegyetlenséggel telik meg; aki hajnali misékre járt a templomba és bölcs tanítóktól szerezte tudását, azt sötétségben – ó, fájdalom! – földijeinek megölésére nevelik; aki az isten házában akart szolgálni, most arra kényszerül, hogy kutyáknak és sólymoknak szolgáljon; aki vidámságra és élvezetekre született, kénytelen forróságban és fagyban átlábalni folyókon, hegyeken és járhatatlan szakadékokon. És a legnagyobb szerencsétlenség: Istentől elszakítva, nyomorúságban az ördöghöz láncolják, s végül a démonokkal együtt sötétségbe és pusztulásba taszítják. Kinek ne szakadna meg a szíve mindettől? Ki ne görnyedne kétrét és törne meg ekkora szerencsétlenségtől? Még egy vadállat, egy kő, egy darab vas, sőt egy gyémánt is megindulna ekkora emberi fájdalomtól.”
A döbbenet szavait 1395-ben vetette papíra Izidorosz Glabasz, Thesszaloniki metropolitája, aki kis-ázsiai útján szemtanúja lehetett, hogy a szultán parancsára miképpen fogdosnak össze keresztény gyermekeket a török katonák. A görög főpap felindultságának köszönhetjük az első híradást arról a különös rendszerről, amelyet a törökök devsirmének (összegyűjtésnek), a görög és a szláv áldozatok gyermekrablásnak, az utókor pedig gyermek- vagy véradónak nevez.
A devsirme intézményének bevezetése valószínűleg az 1380-as évek második felére esik, és csak betetőzte azt a folyamatot, amelynek során az oszmán-török szultánok fokozatosan rabszolga eredetű katonákkal és hivatalnokokkal töltötték fel hadseregüket és államapparátusukat. Mint 309az abbászida kalifák óta szinte minden muszlim uralkodó, ők is a dinasztia hűségére nevelt rabszolgahadban látták azt az eszközt, amellyel hosszú távra biztosíthatják uralmukat. Ők is úgy gondolkodtak, mint háromszáz évvel korábban egy híres perzsa államférfi: jobb egy rabszolga száz fiúnál, hiszen míg a fiú apja halálát kívánja, addig a rabszolga ura egészségéért aggódik. Ezért hadifoglyokból és rabszolgákból már az 1360-as években megszervezték a janicsársereget. A század második felében palotájukban elitiskolát hoztak létre, ahol válogatott rabfiúkat képeztek udvari szolgálatra és mindenféle állami meg katonai feladatokra. A két szervezet utánpótlása azonban mindeddig a hadiszerencsétől függött; nem mindig sikerült megfelelő, azaz még hajlítható korban lévő gyermekeket szerezni. Ezt az esetlegességet kívánták kiküszöbölni a devsirmével, vagyis a keresztény alattvalók gyermekeinek rendszeres összegyűjtésével és átnevelésével. Az újítás bevált, a 15. században a devsirme eredetű gyermekek elárasztották az államgépezetet. Az „udvari szolgasereg” (kapu kulu) a 16. század elején 25 000, a század végén csaknem 90 000 főre emelkedett. Egyes becslések szerint e szervezet utánpótlásához évente 7–8000 rabszolgára volt szükség, aminek csaknem a felét devsirméből fedezték.
1606-ban, bő kétszáz évvel a bevezetése után, egy öreg janicsár így összegezte a rendszer előnyeit: „A hitetlenek gyermekeinek összegyűjtése azért hasznos, mert amint áttérnek az iszlámra, vallási buzgalom jelentkezik náluk, rokonaik és hozzátartozóik ellenségévé válnak. Mikor szambekerülnek az ellenséggel, mindegyik vitézségről és bátorságról tesz tanúbizonyságot. Ezenkívül bármilyen nagy hatalomra jutnak is, nem képesek elérni, hogy rokonaiktól ne szedjék be az állami fejadót (dzsizjét). Ezért tették törvénybe, hogy a hitetlenek gyermekeit kell összeszedni.”
A devsirme története nemcsak egy hatalmi technika, hanem a különleges gyermeksorsok története is, amelyben furcsán keverednek a kegyetlenség, a kiszolgáltatottság, a létharc, a kiválasztódás és a társadalmi emelkedés elemei. A kezdet természetesen tömény erőszakkal és fájdalommal van tele. Amikor a kijelölt körzetekben elterjedt a híre, hogy hamarosan szultáni beszedőbiztos – eleinte a kádi, később a tartományi kormányzó, végül, a 16. századtól valamelyik janicsárezred parancsnoka – érkezik, a keresztény szülők rémülten menekíteni kezdték tíz és húsz év közötti fiaikat: ki a hegyekbe, ki a városi rokonokhoz, ki vermekbe vagy padlásokra. Az előrelátóbbak különféle praktikákkal éltek; voltak, akik megházasították veszélyeztetett korban lévő gyermeküket, mert az ilyeneket nem vitték el. Mások muszlim ismerőseikkel cserélték ki fiaikat, mert körülmetélteket tilos volt besorozni. Akadtak, akik szegény muszlimoktól még körülmetéletlen gyermeket vásároltak, hogy a sajátjuk helyett őt adják át az „adószedőknek”. Sokan vállaltak különleges szolgálatot (hídőrséget, hegyszoros védelmét, rendfenntartói és útikalauzi feladatokat, futárok kiszolgálását stb.), hogy egyebek mellett a gyermekbeszolgáltatás alól is felmentést kapjanak.
310A gyermekszedő és a melléje rendelt fegyveres janicsárosztag azonban többnyire hamar rájött a szülői fortélyokra. A gyermekét elrejtő és azt előadni vonakodó apát a háza előtt rövid úton felakasztották. Sokszor azonban éppen ők mutatták meg a menekülés útját: megfelelő pénzajánlat esetén már nem ragaszkodtak mindenáron ahhoz, hogy a gyerek előkerüljön. A keresztények gyakran leltek szövetségesre török földesuruk és bírájuk (kádi) személyében is, akik adóalanyaikat féltve igyekeztek közbenjárni érdekükben, sőt időnként ellenállásra bujtogatták őket. 1565 végén például egy nagybirtokos jelentős összeggel megkente Mehmed ezredest, hogy Ohri városát és annak környékét „felejtse ki” a begyűjtésből. Albániában és Epiruszban ugyanekkor a feldühödött keresztények megölték a szultáni gyermekszedőket. 1580-ban a hercegovinai szandzsákban fegyveres felkelés robbant ki a devsirme miatt.
Összességében mégis ritkán bontakozott ki fegyveres ellenállás, s a karhatalommal érkező biztosok általában zavartalanul végezhették munkájukat. Először kikiáltókat küldtek az érintett bírósági körzet (kádiság) összes falujába, hogy tudtára adják a lakosoknak: hol lesz a szemle, ahová minden 10 és 20 év közötti nőtlen fiúgyereket, az apákat és a falvak papjait az anyakönyvekkel kötelezően elvárnak. Rendszerint a körzet kádija, a falu elöljárói és földesurai is eljöttek, hogy közbelépjenek, ha valami rendellenességet észlelnének. A biztos az anyakönyvekkel a kezében egyenként azonosította és megvizsgálta a megjelent gyerekeket, s kiválasztotta azokat, akikben a hagyományos népkarakterológia alapján ígéretes tulajdonságokat vélt felfedezni. Az 1606-ban keletkezett Janicsárok törvényei c. munka ekképpen foglalja össze a vonatkozó szabályokat: „Mikor szükségessé válik hitetlen gyermekek összegyűjtése, az előkelők fiait vigyék el. És papok és jó származású hitetlenek fiait vegyék el. Akinek két fia van, attól egyet vegyenek, kettőt egyszerre ne. Amelyik formásabb, azt vigyék. Akinek egy fia van, attól ne vegyék el, nehogy a falu szpáhiját a tized ügyében sérelem érje azáltal, hogy az apának nem lesz segítsége telkének megműveléséhez. Árva gyermeket ne vigyenek el, mivel mohó és neveletlen. A falusi elöljárók fiait ne vigyék el, mivel azok a falu népének aljához tartoznak. Fiaik is hitványak. A gulyások és pásztorok fiait ne vigyék el, mert a hegyekben nőttek fel és neveletlenek. Kivéve, ha valamelyik előkelő fia volna, aki félelmében pásztorgyermeknek öltözött. Ilyenkor kérdezzék ki, nézzék meg a lakhelyét, s a törvényeknek megfelelően írják be a defterbe. Ótvaros gyereket ne vigyenek el; fecsegő és bőbeszédű lesz. Ne vigyenek el olyan gyereket, aki kancsal; irigy és önfejű lesz. Olyan fiút, akinek látszólag még nem serkent ki a szakálla, de valójában természettől szőrtelen, ne vigyenek el; bajkeverő és gonosztevő válik belőle, s ezenkívül az ellenség szemében is hitványnak tűnik fel. Ne vigyenek el olyan fiút, aki természettől olyan, mintha körülmetélték volna, mert a szemle idején felmerül a kétség, nem török gyerek-e, 311ha egyszer úgy néz ki, mint egy körülmetélt. Miatta ne vetődjék a gyanú árnyéka a többiekre. Törökül tudó fiút ne vigyenek el. Nős fiút akkor se vigyenek el, ha hitetlen, mert már kinyílott a szeme. És aki házas, az nem lehet a padisah szolgája. Iparos családból való fiút ne vigyenek el, mert a kézműves nem vállalja zsoldért a fáradalmakat, s otthagyja a szolgálatot… Ne vigyék el azt, aki már megjárta Isztambult, majd onnan visszatért a lakhelyére, mert nincs szégyenérzete. Túl magas termetű fiút ne vigyenek el; ostoba lesz. Ám ha fölöttébb jóképű, tegyenek kivételt, s az ellenség elijesztésére vigyék el padisahi testőrnek. Nagyon alacsony termetű fiút ne vigyenek el; bajkeverő lesz… Közepes termetű fiúkat szedjenek össze.”
Az említetteken kívül tilos volt muszlimokat (letelepült és nomád törököket, kurdokat, cigányokat), grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni (az utóbbi kettőt azért, mert úgy tartották róluk: sosem lesznek hithű muszlimok). Az iszlamizált bosnyákokkal azonban kivételt tettek, s gyermekeiket különösen kedvelték, mert „akiket eddig ebből a népből elvittek – írja a janicsár törvénykönyv szerzője –, azok többsége jól bevált, magas tisztségekbe jutott, eszesnek és rátermettnek bizonyult”. A 15. században még igyekeztek bizonyos arányosságot betartani, s általában minden negyven ház után szedtek egy gyereket. Később azonban – főleg, ha az utánpótlás sűrgős volt – egyre kevésbé vették figyelembe ezt a szokást.
A kiválasztott gyerekekről részletes személyleírást készítettek, feljegyezték születési idejüket, szüleik, falujuk, körzetük, földesuruk stb. nevét, az adataikat tartalmazó könyvet (deftert) pedig a „nyáj” vezetőjének adták át. A „nyájfőnökök” és a melléjük adott katonák feleltek azért, hogy a 100-150-200 fős fiúcsapatok („nyájak”) mielőbb elinduljanak és épségben megérkezzenek a fővárosba. A kétségbeesett szülők és a falubeliek fájdalmát tetézte, hogy a katonák a devsirme költségeit is velük fizettették meg: minden elvitt gyerek után 100–300 (a 17. században 600) akcsét hajtottak be tőlük, amiből élelmiszert és egy öltözet ruhát (dolmányt és süveget) vásároltak nekik.
A családjuktól durván elszakított és a továbbiakban janicsárújoncnak (adzsemi jenicserinek) nevezett gyerekek igazi kálváriája a „nyáj” elindulásával kezdődött. Gyalogosan kellett megtenniük a több száz vagy néha ezer kilométeres utat, durva bánásmód és kevés pihenő mellett. Sokan már útközben megbetegedtek és elpusztultak. Egyesek a szigorú felügyelet ellenére is megszöktek, de hiába jutottak haza, hamarosan megtalálták és visszahozták őket. A szívósabbak, akik végül elértek Isztambulba, három nap pihenőt kaptak, majd a janicsár aga hivatalához vezették őket. Itt újabb szemle és egy többszörösen fájdalmas közjáték várt rájuk: egy orvos megvizsgálta és körülmetéte őket, majd mindahányukat vallásuk megtagadására és az iszlám hitvallás elmondására kényszerítették. Ezután külső jegyeik alapján három csoportba osztották őket: a legformásabbakat 312a szultáni palotaiskolákba, a legerősebbeket a palotakertészekhez (a bosztándzsikhoz) irányították. Az átlagos többséget a ruméliai és az anatóliai agának adták át, akik fejenként egy aranyért eladták őket anatóliai és ruméliai török földműveseknek, hogy hét-nyolc évig náluk dolgozzanak, tanulják meg a török nyelvet és a nehézségek elviselését.
A három csoport tagjai közül az utóbbiakra várt a legsanyarúbb sors. Nemcsak szüleiktől, hanem immár ismerőseiktől, pajtásaiktól is elválasztva, magányosan, a tenger túlsó partján (az európaiakat szándékosan Kis-Ázsiába, az anatóliaikat Európába adták el), gazdáik kényére-kedvére kiszolgáltatva tengették örömtelen életüket. Verést bőven, ételt szűken kaptak, és vakulásig dolgoztak. Gyakran betegedtek meg, ám orvosnak híre-hamva sem volt a kis falvakban. 1484 februárjában például egy Bursza környékére kiadott albániai fiú vérhast kapott és bele is pusztult. Sokan próbálkoztak szökéssel, de ezzel csak rontottak helyzetükön. A tengeren átjutni csaknem lehetetlen volt, hiszen az isztambuli és a gallipoli kikötőket szökött adzsemikre vadászó őrosztagok vigyázták. Amikor elfogták és visszavitték őket, gazdáik élelemadagjuk csökkentésével és még több veréssel büntették őket. A közönséges rabok esetében gyakori csonkításoktól, halálra éheztetéstől és ruhamegvonástól csak azért menekültek meg, mert a leendő janicsárok állapotát az illetékes aga megbízottja évente egyszer ellenőrizte. Sokan estek áldozatul kóbor tolvajoknak, akik emberkereskedőknek adták ki magukat. Biztos meneküléssel és szabadulólevéllel hitegetve megszöktették, majd eladták őket a rabszolgapiacokon. Így járt az a három adzsemi: Jakub, Musztafa és Oszmán is, aki 1581-ben egy Kalender nevű kalandor csalfa ígéreteiben bízva otthagyta gazdáját; kettőjükön már túladott, s éppen a harmadikat készült áruba bocsátani, amikor az álkereskedőt elfogták a hatóságok.
Amikor leteltek a „tanulóévek” (vagy a kormányzat igényei úgy kívánták), a törökül már jól beszélő, az iszlám hitben és testileg megerősödött fiatalembereket az agák Isztambulba vagy Gallipoliba gyűjtötték, és napi 1–2 akcse zsolddal besorozták az ottani újoncszázadokba (ezek száma harmincegy, illetve kilenc volt, de ezenkívül az isztambuli és az edirnei szultáni palotákban és kertekben is voltak kisebb egységek). Ettől kezdve az újonckaszárnyában, katonai fegyelem alatt éltek, ám még mindig nem láttak el katonai szolgálatot. A „kiképzésnek” ezt az időszakát – nem tudni miért – torba-, vagyis zsákszolgálatnak nevezték. (Az is előfordult, hogy a törököktől visszaérkezett újoncokat közvetlenül a palotakertekben, a szultáni konyhán, az ágyúöntő műhelyekben, a hadiflottán, a kincstári sütödéknél stb. megüresedett helyekre osztották be.) A több ezer főre rúgó állományt a kormányzat ingyen munkaerőként hasznosította, s – különösen Isztambulban – az összes létező állami közmunkát velük végeztette. A sárga színű, csúcsos süveget viselő fiatalemberek láthatók voltak minden középítkezésnél (főleg földmunkára, kőhordásra fogták őket), ők adták 313a városba tüzifát és jeget szállító hajók legénységét, ők javították és gondozták a vízvezetékeket, s ha kellett: hordárok, pékek, szakácsok, cukrászok, ácsok, mosodások, zöldségesek, nyergesek, kötőfékgyártók, patkolókovácsok, kertészek, szövők, alabárdosok, őrök és tűzoltók voltak.
Mindezért csupán névleges zsoldban és szerény ellátásban részesültek. A sovány étel (cipó és a szultáni szeráj konyhájáról érkező leves, a csorba) mellett évente egy öltözet durva posztót, 11 akcse varratási költséget és évi 30 akcse egyéb juttatást kaptak. Szülejmán szultán (1520–1566) idejében ezt havi 5 akcse „borotválkozási pénzzel” egészítették ki. Az adzsemiknek I. Szelim szultán (1512–1520) külön fürdőt építtetett, mecsetjüket pedig még II. Mehmed szultán (1451–1481) emeltette. A napi munka befejezése után kötelesek voltak kaszárnyáikba visszatérni. A janicsárok elvben nőtlenségre voltak ítélve, így természetesen az újoncoknak is tilos volt nőkkel érintkezniük. Ez számos konfliktust okozott, és nagyban hozzájárult az adzsemik közötti homoszexualitás kifejlődéséhez. Erről azonban – a puszta tényen kívül – kevés érdemlegeset tudunk.
A janicsárújoncokat az egy évtizednél is hosszabbra nyúló rendkívüli fizikai igénybevétel nagyon megviselte; számosan megrokkantak vagy elpusztultak. Az adzsemik pótlásáról intézkedő rendeletek igen gyakran említik a halált az üresedés okaként. Nem meglepő tehát, ha már II. Bajezid szultán (1481–1512) úgy érezte, illő gondoskodnia azokról a fiatalemberekről, akik az uralkodóház szolgálatában nyomorodtak meg. Elrendelte, hogy a rokkant, elmebeteg, és más kórban szenvedő adzsemik – az ellátáson túl – napi 2 akcse nyugdíjban részesüljenek. Az intézkedés persze nem kárpótolhatta azokat a százakat vagy ezreket, akik már nem érhették meg a nagy napot, amikor a szultán végre kiadta a parancsot a „kapura menésre”, azaz a janicsárok testületébe való felvételre. Ezernyi gyötrelem után az egykori keresztény gyermekek csak ekkor kezdhették meg valódi katonaéletüket. A palotakertekbe vezényelt adzsemik szintén többéves nehéz szolgálat után léphettek a dinasztia „karjának és szárnyának” tekintett janicsárok közé.
Sokkal kellemesebben alakult azoknak a gyermekeknek az élete, akiket a janicsár főtisztek a szultáni szerájiskolák számára válogattak ki. Őket eleve úrnak, egy hatalmas birodalom magas rangú katonáinak és tisztségviselőinek nevelték, s ha rátermettek voltak, akár nagyvezír is válhatott belőlük. A testgyakorlás és a testi fenyítés az ő életükből sem hiányzott, de nem ezen volt a hangsúly. Miután megtanultak írni és olvasni, idejüket főként a tudományokkal, művészetekkel, zenével, irodalommal, vallással és a kormányzati ismeretekkel való foglalatosság töltötte ki. A legtehetségesebbek abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy személyesen szolgálhatták a szultánt. Mindeközben elsőrangú ellátást kaptak, drága ruhákat viselhettek, beletanulhattak egy világhódító nagyhatalom irányításának rejtelmeibe. Cserébe egyetlen igazi nehézséget kellett elviselniük: 314nem érintkezhettek a külvilággal, nem kerülhettek kapcsolatba nőkkel. Gyakran voltak kitéve szexuális zaklatásoknak, még ha eunuch nevelőik árgus szemekkel vigyáztak is rájuk. A kényszerű önmegtartóztatás azonban – ellentétben janicsárújonc társaikkal – nem örök életre szólt: amikor tanulmányaik és a belső szolgálat befejeztével magas hivatalt kaptak vagy az udvari lovasság kötelékébe léptek, uralkodójuk engedélyével megnősülhettek. A szultáni kegyencek gyakran az uralkodócsaládból vehettek maguknak feleséget, s így elnyerték a kitüntető „vő” rangot.
Akármelyik pályára kerültek is, akármennyit szenvedtek is, az egykori keresztény fiúk többsége utólag óriási szerencsének érezte, hogy azon a balvégzetűnek induló napon megakadt rajta a devsirmebiztos szeme. Még az egyszerű közjanicsárok is így gondolták, pedig szerény körülmények között éltek, évről évre vásárra vitték a bőrüket, s többnyire egyedül, szegényen haltak meg; ráadásul általában jól emlékeztek szüleikre, szülőföldjükre, nem felejtették el anyanyelvüket sem, s időnként gúnyolódtak az iszlám valláson, Mohameden, és titokban keresztény szent könyveket olvastak. Ám felfogták és élvezték, hogy földijeikhez mérve óriásit emelkedtek a társadalmi ranglétrán: kiszolgáltatott parasztból szinte törvények felettivé váltak, egy világhatalom elithadseregének tagjai lehettek, s még a politikába is beleszólhattak. Övéiket ugyan nem tagadták meg, sokan rokonságukkal is kapcsolatot tartottak, de szülőatyjuk helyett inkább a „szultán fiai” lettek – ahogy már a 15. században nevezték őket. Döntő többségük nyilván egyetértett volna azzal az albán származású nagyvezírrel, aki – a bevezetőben említett Izidorosz vallási aggályaira fittyet hányva – a devsirmesors demokratizmusát dicsérte: „Az oszmánok nagy bölcsességgel a leghátrányosabb helyzetű parasztokat választották ki azon nemzetekből, amelyek nem az igaz Istenben hisznek, aztán igazhitűeket, győzedelmes tiszteket és kiváló kormányzókat formáltak belőlük. Én is ezek közé tartozom.”
