A kizil elma eszmekör
A kizil elma eszmekör
Az Oszmán Birodalomban ható harcos ideológiák közül talán az terjedt el a legszélesebb körben, amely az „aranyalmá”-val kapcsolatos elképzelések köré szerveződött. Ez a legendakör olyan mélyen beleivódott a török folklórba, hogy egyes vidékeken még a közelmúltban is élő hagyomány volt. Hogy az Oszmán Birodalom kialakulása idején milyen formákban élt, arról semmit sem tudunk. Az első beszámoló, amely némi 174felvilágosítással szolgál, Georgievits Bertalantól maradt ránk. Georgievits az 1520–30-as években török földön raboskodott, s emlékirataiban egy török próféciáról számol be, melynek lényege az volt, hogy a „padisah” elfoglalja a hitetlenek országát és elveszi tőlük a kizil elmát; uralmának azonban egy idő után vége szakad, s a keresztények elűzik a „törököt”. 1545 óta tart a vita (akkor jelent meg Georgievits munkája), hogy mi az értelme ennek a jövendölésnek, mit jelent a kizil elma, honnan származik és milyen átalakulásokon ment keresztül az idők folyamán. A legújabb kutatások rámutattak, hogy a kizil elma ugyanarra az ősképre megy vissza, amire Salamon király gyűrűjének drágaköve vagy Nagy Sándor világító karbunkulusa; vagyis a világuralom jelvénye és egyben mágikus biztosítéka. Az oszmán-törökök a kizil elma gondolatkört a bizánciaktól tanulták, majd a saját szájuk íze szerint átalakították. A kizil elma valószínűleg Justinianus császár híres bronzszobrának szimbolikájából született meg, amit maguk a görögök is többféleképpen értelmeztek a város történetének különböző időszakaiban. A lovon ülő császár egy kereszttel díszített gömböt („birodalmi almát”) tartott a bal kezében, ami a keresztény hitet és az általa bírt világuralmat fejezte ki, míg kelet felé feltartott jobbja a barbárokat volt hivatva megállítani. Amikor a török invázió korábban először átmenetileg a kereszt (1317), majd a 15. század első felében az aranyozott gömb kiesett a szobor kezéből, a bizánciak a baljós eseményeket úgy magyarázták, hogy azok a törökök fölényét és városuk majdani bukását jelzik előre. Az „aranyalmában” rejlő kettős ígéret: a világuralom és a város eleste a törökök képzeletét is erősen megragadta, s a szimbólumot lassanként saját törekvéseik jelképévé változtatták. A kizil elmában látták megtestesülni azt a gondolatot, hogy egykor elfoglalják Bizáncot, s magukhoz ragadva az aranyalmát, megteremtik a hitetlenek feletti uralmukat.
Bizánc bevétele (1453), majd a szobor lerombolása (16. század eleje) után az eredeti jelentés elhalványodott, s bár a görög folklór hatására egy, a törökök végső vereségét hirdető prófécia kapcsolódott hozzá, kezil elma eszméje megváltozva is az oszmán hódító gondolat letéteményese maradt. Most már nem Bizáncra, hanem azokra a nagy távoli keresztény központokra vonatkoztatták, amelyeket meg akartak („meg kellett”) hódítani. Így mindenekelőtt Budára, illetve egész Magyarországra, majd ennek megszerzése után Bécsre és Rómára, általában véve pedig egy olyan legendás helyre, amely a közfelfogás szerint a muszlim-török hódítások utolsó állomása és végső célja. Ez derül ki például a krónikás Pecsevi rövid megjegyzéséből is: „Annak a véleménynek az eredetéről, hogy »az iszlám népe az aranyalmáig fog hódítani«, szolgáljon nemes tudomásul, hogy a nép száján elterjedt: »az iszlám népe valószínűleg az arany almáig fog hódítani«. De a vélemény oka és eredete nem ismeretes.”
175Magától értetődik, hogy egy ilyen homályos végcél kiválóan megfelelt a hódító szellem ébrentartására, s aligha véletlen, hogy az oszmán harcos ideológia két fő vonulata, a dzsiháddal és a kizil elmával kapcsolatos gondolatkör éppen az uralkodó és a janicsárság kapcsolatában találkozott össze. Egyes adatok szerint II. Mehmed kora óta, mások szerint csak jóval későbbtől, az oszmán uralkodók trónra lépését kísérő ceremóniához tartozott, hogy az új szultán a főváros melletti Ebu Ejjub dzsámiban felöveztette magát Mohamed próféta vagy valamelyik elődje kardjával, kifejezve ezzel, hogy magára vállalta a vallásért folytatott harc vezetését. A szertartásról visszatérőben elhaladt a janicsárok kaszárnyái előtt, ahol a 61. egység parancsnoka egy csésze serbettel kínálta meg; a szultán kiitta, s így szólt (miközben a fegyverhordozója arannyal megtöltve visszaadta az edényt): „Kizil elmában találkozunk!” A padisah ezzel mintegy ígéretet tett janicsárjainak, hogy hamarosan újabb kizil elma elfoglalására vezeti őket.
