EGY PÉCSI SZÁRMAZÁSÚ OSZMÁN TÖRTÉNETÍRÓ: IBRAHIM PECSEVI
212EGY PÉCSI SZÁRMAZÁSÚ OSZMÁN TÖRTÉNETÍRÓ: IBRAHIM PECSEVI*
Megjelent: Pécs a törökkorban, szerk. SZAKÁLY Ferenc, Pécs, 1999, 107–131 (Tanulmányok Pécs történetéből, 7).
Az Oszmán Birodalom a nyugati keresztény világ meghódításának szándékával indított támadást Magyarország ellen, de erejéből az ország középső részének elfoglalásánál többre nem futotta. A Habsburgok középeurópai monarchiája szintén nem volt képes 1526-ban tett ígéretét: az ország teljes területének megvédését, illetve felszabadítását teljesíteni, csupán a nyugati és az északi részeket tudta az oszmán hódítástól megmenteni.1 A két nagyhatalom között katonai erőegyensúly állott be, s ennek következtében hamarosan két (illetve az Erdélyi Fejedelemség kialakulásával három) ellenséges határvédelmi szervezet épült ki egymással szemben.2 Ezek a Magyarország szívében húzódó védelmi vonalak a magyar népességet két, majd három tömbre vágták szét. Az ország középső 213és déli területein élők, anélkül, hogy helyet változtattak volna, egy idegen hatalom, vallás és civilizáció határvidékén találták magukat.
1 A magyarországi török tervekre: FODOR Pál, Magyarország és a török hódítás, Bp., 1991; UŐ, A Bécsbe vezető út, in Két tárgyalás Sztambulban. Hyeronimus Łaski tárgyalása a töröknél János király nevében. Habardanecz János jelentése 1528 nyári sztambuli tárgyalásairól, a kötetet összeállította BARTA Gábor, a tanulmányokat és a jegyzeteket írta BARTA Gábor–FODOR Pál, a dokumentumokat fordította BARTA Gábor–KUN József, Bp., 1996, 63–96. A Habsburg politikára: BARTA Gábor, A Sztambulba vezető út (1526–1528), Bp., 1983 (Gyorsuló idő); UŐ, Bevezetés, in Két tárgyalás, 5–61; Christine TURETSCHEK, Die Türkenpolitik Ferdinands I. von 1529 bis 1532, Wien, 1968 (Dissertationen der Universität Wien, 10); Gerhard RILL, Fürst und Hof in Österreich von den habsburgischen Teilungsverträgen bis zur Schlacht von Mohács (1521/22 bis 1526), Bd. l.: Außenpolitik und Diplomatie, Wien-Köln-Weimar, 1993 (Forschungen zur europäischen und vergleichenden Rechtsgeschichte, 7).
2 PÁLFFY Géza, A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig (Vázlat egy készülő nagyobb összefoglaláshoz), in Történelmi Szemle 38:2(1996), 163–217; UŐ, Védelmi övezetek a Tiszától keletre a 16. században, in In memoriam Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére, szerk. LENGVÁRI István, Pécs, 1996, 209–227; UŐ, A bécsi katonai vezetés védelmi politikája a Temes–Maros vidékén a XVI. század elejétől a XVIII. század közepéig, in IV. Honvéd emléknap Makón 1997, szerk. HALMÁGYI Pál, Makó, 1998, 28 (A Makói Múzeum füzetei, 91).
A határhelyzet nem volt ismeretlen Magyarország lakossága számára, hiszen a középkor folyamán a magyar királyság mindvégig Európa keleti kapujának, védőbástyájának számított. Csakhogy akkoriban a határvédelmi szervezetek még valóban az ország határain húzódtak, és bár fenntartásuk egyre nagyobb áldozatokat követelt, az ország egész területét a nyugati kereszténység gazdasági és kulturális övezetében tartották. A 16. század eleji összeomlás azonban a korábban biztonságban élő központi országrészek népességét is megismertette a végvidéki élet szörnyűségeivel, azzal az állapottal, amit a kortársak az „üllő és verő közé szorult ország” képével írtak le szemléletesen.3 Ám meglepő módon a hódoltságban élő nép pár évtized leforgása alatt kiheverte a sokkot, és a nyugati „csonka állam” hathatós segítségével helyreállította gazdasági, intézményi és szellemi kapcsolatait a többi országrésszel.4 Sőt, mintha csak a legújabb, a határhelyzet kreativitásra ösztönző szerepét hangsúlyozó szociálpszichológiai elméletekhez kívánt volna példával szolgálni, még önnön kormányzatának megszervezésére és szellemi megújhodásra is képes volt a mezővárosi reformáció kibontakoztatásával.5 A politikailag-katonailag szétszakított részek gazdasági és tudati összekapcsolódása miatt a 16. században kialakuló határok semmiben sem hasonlítottak a huszadik század vasfüggönyeihez, ami jelentős következményekkel járt az itteni törökség életére nézve is.6
3 ŐZE Sándor, „A kereszténység védőpajzsa” vagy „üllő és verő közé szorult ország”. A modern nemzettudat átformálódása a 16. század közepén a dél-dunántúli végvári katonaságnál, in Magyarok Kelet és Nyugat között. Tanulmányok, szerk. HOFER Tamás, Bp., 1996, 99–106.
4 Vö. HEGYI Klára, Egy világbirodalom végvidékén, Budapest, 1976 (Magyar história); SZAKÁLY Ferenc, Magyar adóztatás a török hódoltságban, Bp., 1981; UŐ, Magyar intézmények a török hódoltságban¸ Budapest, 1997 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 21).
5 SZAKÁLY Ferenc, Gazdasági és társadalmi változások a török hódítás árnyékában, Budapest, 1994 (História könyvtár. Előadások a történettudomány műhelyeiből, 5); SZAKÁLY Ferenc, Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez, Budapest, 1995 (Humanizmus és reformáció, 23).
6 SZAKÁLY Ferenc, Három részre szakadt-e Magyarország a 16. században? in Korunk, 3:VIII/7(1997), 31–38.
A birtokukba jutott területet a törökök néhány évtized leforgása alatt kisebb-nagyobb várak összefüggő, többrétegű láncolatával zárták le, az erősségeket pedig mintegy 18 ezer katonával rakták meg. Rajtuk kívül 7-10 ezer vértes lovast (szpáhit) vezényeltek a magyar tartományokba, mivel nagyjából ennyi embernek tudtak javadalmat biztosítani a helyi 214bevételekből.7 A katonákon kívül bürokraták, iparosok, kereskedők, a vallási hierarchia emberei és más, a hadsereget kiszolgáló elemek is érkeztek. A megszállók összlétszáma valószínűleg a családtagokkal együtt sem haladta meg az 50–80 ezret, és zömmel a katonai-közigazgatási központokban éltek.8 Ez a tömeg azonban elégtelennek bizonyult mind a határok hézagmentes lezárásához, mind ahhoz, hogy számottevő vallási vagy kulturális vonzást gyakoroljon a 800–850 ezres hódoltsági őslakosságra. Túlnyomóan katonai vonásai miatt a magyarországi oszmán társadalomban olyanfajta szellemi pezsgés sem bontakozott ki, mint a magyar oldalon, noha a határmenti élet és kultúra korábban két évszázadon át éltető forrása volt az Oszmán Birodalom terjeszkedésének. Ez még akkor is igaz, ha az utóbbi évek kutatásai nyomán némileg kedvezőbb kép rajzolódik ki az itteni törökség szellemi életéről. Több olyan magyarországi születésű vagy Magyarországon (is) működő szellemi embert sikerült „felfedezni”, akik birodalmi hírnévre tettek szert, és eredeti alkotásokkal gyarapították az oszmán művelődést.9 Közéjük tartozott pl. Szigetvári Ali dede (történeti és vallási munkák szerzője), Dendani (orvos), Pecsevi Ahmed dede (misztikus), Ibrahim Naimeddin (történetíró) vagy Temesvári Oszmán aga (emlékiratíró) stb.10 A jelesebb 215személyiségek működési helyét szemügyre véve feltűnik, hogy a két természetes (tartományi) központ, Buda és Temesvár mellett erőteljesen képviseltette magát két dél-dunántúli város: Pécs és Szigetvár is. További szembeötlő jelenség, hogy a kimagasló személyiségek számottevő részének – ugyanúgy, mint a katonákénak – kibocsátó közege a Balkán, közelebbről pedig a leggyakrabban Bosznia vidéke volt.11 A boszniai háttér jelentős szerepet játszott tanulmányunk hősének, a hódoltság talán legnagyobb hírnevet szerzett szülöttének, Ibrahim Pecsevinek az életében is.
7 HEGYI Klára, Török berendezkedés Magyarországon, Bp., 1995, 91–117 (História könyvtár. Monográfiák, 7); UŐ, The Ottoman Military Force in Hungary, in Hungarian-Ottoman Military and Diplomatic Relations in the Age of Süleyman the Magnificent, ed. by Géza DÁVID–Pál FODOR, Bp., 1994, 131–148; UŐ, Török katonaság a magyarországi hódoltságban, in Keletkutatás, 1995 tavasz, 45–59.
8 Vö. DÁVID Géza, Demographische Veränderungen in Ungarn zur Zeit der Türkenherrschaft, in Acta Historica, 34(1998[1990]), 79–87; UŐ, Data on the Continuity and Migration of the Population in 16th Century Ottoman Hungary, in Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, 55(1991[1993]), 219–252. Ezek és más tanulmányai összegyűjtve is megjelentek: Géza DÁVID, Studies in Demographic and Administrative History of Ottoman Hungary, Istanbul, 1997 (Analecta Isisiana, 25); UŐ, Magyarország népessége a 16–17. században, in Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Millecentenáriumi előadások, szerk. KOVACSICS József, Bp., 1997, 141–171.
9 Ezek az új eredmények főleg ÁGOSTON Gábornak köszönhetők: 16–17. asirlarda Macaristan’da tasavvuf ve Mevlevîlik, in 1. Milletlerarasi Mevlâna Kongresi/First International Mevlâna Congress. 3–5 Mayis 1987, Konya, 1988, 221–231; UŐ, Muslim Cultural Enclaves in Hungary under Ottoman Rule, in Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, 45:2–3(1991), 181–204. UŐ, A hódolt Magyarország, Bp., 1992, 126 s kk. ll. (Magyarország krónikája, 6); UŐ, Muszlim hitélet és művelődés a Dunántúlon a 16–17. században, in Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és a vár felszabadításának 300. évfordulóján, szerk. SZITA László, Pécs, 1993, 277–292; UŐ, Macaristan’da Mevlevilik ve Islâm kültürü, in Osmanli Araştirmalari, 14(1994), 1–9.
10 Utóbbiakhoz l. Markus KÖHBACH, A görösgáli hősök, in Keletkutatás, 1987 ősz, 43; UŐ, Der literarische Widerhall des Verlustes von Ofen in der türkischen Volksdichtung, in Laurus Austriaco-Hungarica. Literarische Gattungen und Politik in der Zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts, Bp.–Wien, 1988, 260: 45. j. (Schriftenreiche der österreichisch-ungarischen gemischten Kommission für Literaturwissenschaft, 1); OSZMÁN AGA, A gyaurok rabságában. Pasák és generálisok között, ford. JÓLESZ László, Bp., 1996.
11 A bosnyákok szerepére a magyarországi török hadsereg utánpótlásában, l. HEGYI Klára, Etnikum, vallás, iszlamizáció. A budai vilájet várkatonaságának eredete és utánpótlása, in Történelmi Szemle, 40:4(1998), 229–256.
Ibrahim Pecsevi pályáját főként saját közléseiből ismerjük, és oszmán viszonylatban, ahol a személyiség elrejtését a hosszú kulturális hagyomány szinte kötelezővé tette, ezek a közlések szokatlanul bő ismereteket nyújtanak számunkra.12 Minden valószínűség szerint 1574-ben látta meg a napvilágot Pécsett. Szülővárosa iránti szeretét lépten-nyomon elárulja; részint azzal, hogy visszatérően a „mi elragadó Pécsünk” kifejezéssel emlkezik meg róla,13 főként pedig azzal, hogy bár katonai és hivatalnoki teendői hosszú évekig távoli vidékekre szólították, házat tartott fenn Pécsett, s ha alkalma adódott rá, azonnal hazalátogatott, s aztán élete végén ide vonult vissza. Megkülönböztető Pecsevi (pécsi) nevét is 216a városról kapta. Az utóbbi évtizedek turkológiai szakirodalmában a város délszláv nevéből képzett Pecsuji (olykor Pecsoji) vagy Pecsujlu (Pecsujról való) névforma terjedt el,14 a magam részéről azonban továbbra is a magyar történettudományban meghonosodott Pecsevi alakot fogom előnyben részesíteni. Nem kizárt ugyanis, hogy a történetíró a magyarra visszamenő Pecsevi és a délszlávból képzett Pecsuji nevet egyaránt használta, hiszen szemmel láthatóan foglalkoztatta városának története, s tisztában volt a nevek eltérésével és részben jelentésével is. Amikor egy helyütt röviden ismertette Pécs alapításának legendáját, s a város nevét a perzsa ‘pendzs’ (penc) ‘öt’ szóval hozta kapcsolatba, akkor nyilvánvalóan a magyar Pécs alakra kívánt magyarázatot adni (miközben tartalmilag a német Fünfkirchen lebegett szemei előtt). Krónikájának ez az érdekes részlete, amelyben a három nevet közös nevezőre igyekezett hozni, a következő: „A mi elragadó Pécsünk (Peçuy-i dil-cuyumuz) – mely a mi szülővárosunk – alapítója pedig a német fajból való egyik tisztátalan nép volt. Ezek voltak, akik a falait építették és kezdetben lakták. Később a magyar népnek első királya, Szent István király – ki iránt e tévelygő nép rendkívüli ragszkodással viseltetik – a németeket kiűzte belőle s öt nagy templomot építtetett benne. A Pécs (Peçuy) név az ő nyelvükön annyit jelent, hogy „öt templomból áll” (penc kiliseden ibaretdür). Később leányának fia, Petör király – ki e tévelygő népnek második királya volt – építtette azt a templomot, amelyből a Pécs belső várában álló (Peçevinin iç kalesinde) nagy dzsámi lett. Azután a magyar nép ellene támadt, és szemeit kiszúrta. Három év múlva meghalt, és ott temették el. Azon időtől fogva mostanig – mikor a hidzsra 1050. évének a vége [1641 eleje] járja – 600 esztendő telt el.”15
12 Pecsevi krónikáját az isztambuli kiadásban használtam: Tarih-i Peçevî, I–II, Istanbul, 1281–1283/1864–1866. Ennek egy része magyar fordításban is olvasható: Török történetírók, fordította és jegyzetekkel kísérte KARÁCSON Imre, III, 1566–1659, sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta SZEKFŰ Gyula, Bp., 1916, 71–193 (Török-magyarkori történelmi emlékek. Második osztály: Írók). Az isztambuli kiadásról régóta tudni, hogy megbízhatatlan, tele van hibákkal, de jobb azóta sincs. Pecsevi életrajzát mindmáig legrészletesebben THÚRY József írta meg öt részből álló cikksorozatának bevezetőjében: Pecsevi viszonya a magyar történetíráshoz, in Századok, 26(1892) 395–410, 476–488, 560–579, 658–678, 740–746. Az ezután megjelent áttekintések, érthetőleg, kevés újdonságot tartalmaznak: KARÁCSON Imre, Peçevi Ibrahim’in tercüme-i hali, in Türk Derneg˘i, 1:3(1327/1909), 89–96; F. v. KRAELITZ, Der osmanische Historiker Ibrâhîm Pečewi, in Der Islam, 8(1918), 252–260; Franz BABINGER, Die Geschichtsschreiber der Osmanen und ihre Werke, Leipzig, 1927, 172. sz; Ahmed REFIK, Âlimler ve san’atkârlar, Istanbul, 1924, 129–150; Franz BABINGER–Christine WOODHEAD, Pečewi, Ibrahim, in The Encyclopaedia of Islam, New Edition, VIII, Leiden, 1995, 291; Şerâfettin TURAN, Peçevi, Ibrâhîm, in Islâm Ansiklopedisi, IX, Istanbul, 1988, 543–545. Nem tudtam hozzájutni a következő munkához: Hazim ŠABANOVIĆ, Književnost muslimana BiH na orijentalnim jezicima (bibliografija), Sarajevo, 1973, 290–316; Nr. 55.
13 Például: Tarih-i Peçevî (a továbbiakban: TP), I, 436, II, 125.
14 Megokolása: Bekir KÜTÜKOG˘LU, Kâtib Çelebi „Fezleke” sinin kaynaklari, in Vekayi’nüvis. Makaleler, Istanbul, 1994, 50–51.
15 TP I, 437. THÚRY I., i. m., 740–741. Amennyiben az általam idézett részleteket THÚRY is átültette, akkor az ő fordítását követtem, hiszen magyar stílusa kitűnő, de mindig kiegészítettem, mivel rendszeresen kihagyott szavakat, sőt egész mondatokat. KRAELITZ (i. m., 253) félreértette a dzsámira vonatkozó részt. A „Pécs belső várában álló” kifejezés török eredetije csakis Peçevinin iç kalesinde formában olvasható, vagyis itt a város neve Pecsevi.
Ha Pecsevi már tősgyökeres pécsinek tekinthette is magát, családja csak egy nemzedékkel korábban, valamikor 1543 után költözött a baranyai városba. Első őse, akiről említést tesz, dédapja, Kara Davud aga volt, aki fegyverhordozóként (szilahtár) II. Mehmed szultán (1451–1481) palotájában szolgált, majd Bosznia meghódítása után rokoni kapcsolatok révén 50 000 akcsés javadalmat és alajbégi állást kapott e nyugati tartományban.16 A hivatalt egyik fia, Dzsáfer cselebi (később Dzsáfer bég) örökölte 217tőle, aki 8 fiával, köztük Pecsevi apjával együtt harcolt a magyarok ellen a mohácsi csatában. Pecsevi a krónikájában elődei három adománylevelét is közli, ezek tartalma azonban nincs teljesen összhangban fentebbi állításaival. Az első adománylevélből (amelynek egy része, legalábbis abban a formában, ahogy az isztambuli kiadásban olvasható, érthetetlen) kiderül, hogy Kara Davud nem rögtön boszniai kinevezésekor, hanem csak 1497. február 14-én jutott az (inkább csak névleg) 50 000 akcsét jövedelmező birtokhoz, s hogy ebben az időben nem alajbégi, hanem szubasi tisztséget viselt.17 A második adománylevél, amelynek dátumát nem ismerjük, Davud bég fiát, Dzsáfer cselebit iktatja be első, 4986 akcsés timárjának birtokába.18 A harmadik okirat nem más, mint az 1516. évi boszniai szandzsákösszeírás alkalmából Dzsáfer kérésére kiadott birtokmegerősítés; eszerint ekkoriban már nyolc faluból álló, 14 315 akcsét jövedelmező ziámet (!) volt a kezén, és apjához hasonlóan ő is szubasi rangban állott.19 Nem elképzelhetetlen, hogy ugyanez a Dzsáfer bukkan fel abban a datálatlan mustra-defterben, amely valamikor 1520 táján keletkezett (kiadója szerint közvetlenül Mohács előtt, de ez vitatható).20 A defter a boszniai szpáhi-sereget veszi számba, és két olyan személyt is felsorol a ziámet-birtokosok között, akik talán kapcsolatba hozhatók Pecsevi családjával. Az egyik a már említett Dzsáfer; ő a lajstrom szerint 20 000 akcsés javadalommal bírt Szarajevo környékén, és 15 kísérővel vonult hadba. A másik egy bizonyos Davud bég fia Haszán bég, akinek Banja környékén feküdt 22 000 akcsés ziámetje, és 17 hadra fogható emberrel rendelkezett.21 Az apa neve alapján Haszán bég szinte biztosan Pecsevi felmenői közé tartozik, így eggyel bővül a családból név szerint ismert személyek száma. A mustra-defterből azt is megtudjuk, hogy a szandzsák alajbégi tisztét bizonyos Iszkender töltötte be.22 Ebből az következik, hogy Pecsevi elődei nem megszakítatlan sorban adták át egymásnak 218a posztot, sőt, még az is kérdésessé válik, hogy a nagyapa, Dzsáfer, valóban alajbégi rangban vett részt a mohácsi ütközetben. Bár, ha a deftert valóban 1520 körül vették fel (ahogy magam gyanítom), akkor a következő öt-hat évben módja volt megszerezni ezt a fontos katonai beosztást.
16 TP I, 87. Pecsevi szerint ez 1472–73-ban történt, ami kilenc-tíz évvel van Bosznia déli felének megszállása után.
17 TP I, 102–104.
18 TP I, 104–105.
19 TP I, 105–106. A harmadik oklevél dátuma két egymást kiegészítő adat alapján állapítható meg: 1. a benne említett Hadim Szinán pasa 1516. április 26. és 1517. január 22. között volt nagyvezír; 2. Boszniából éppen 516-ból maradt fenn szandzsákösszeírás. l. Ismail Hâmi DANIŞMEND, Osmanli devlet erkâni, Istanbul, 1971, 15 (Izahli Osmanli tarihi kronolojisi, 5); Ömer Lûtfi BARKAN, XV ve XVI inci asirlarda Osmanli Imparatorluunda ziraî ekonominin hukukî ve malî esaslari, I, Kanunlar, Istanbul, 1943, 395. A „normálistól” elütő ziámet-birtokokra, l. Géza DÁVID, Assigning a Ze’amet in the 16th Century: Revenue-Limits and Office-Holding, in Armag˘an. Festschrift für Andreas Tietze, hrsg. von Ingeborg BALDAUF–Suraiya FAROQHI unter Mitwirkung von Rudolf VESELÝ, Praha, 1994, 47–56.
20 Ahmed S. ALIČIĆ, Popis Bosanske vojske pred bitku na Mohaču 1526 godine, in Prilozi za Orijentalnu Filologiju, 25(1975), 171–202.
21 Uo., 199.
22 Uo., 198.
Különös, hogy Pecsevi a családfán közvetlenül előtte állók közül éppen apja nevét nem tartotta szükségesnek feljegyezni. Ezt a hiányt az említett mustra-defter sem pótolja, hiszen az atya akkoriban még nem tartozott a regisztrált harcosok közé. Első timár-birtokát az iraki hadjáraton (1533–1535) mutatott teljesítményével érdemelte ki, s mint fiának később elmesélte, az adománynak úgy örült, mintha boszniai bégnek nevezték volna ki.23 Apja ezenkívül csupán egyszer tűnik még fel krónikája lapjain.24 Ezt a részletet érdemes teljes egészében idéznünk, mivel részint ebben találjuk az egyetlen adatot Pecsevi fiútestvéreire vonatkozóan, részint kiválóan érzékelteti azt az állami függést és kiszolgáltatottságot, amely még az ilyen nagy múltú katonacsaládok sorsát is megszabta: „Mikor [Szokollu] Musztafa pasát kivégezték, a budai tartozmány […] Üvejsz pasa fődefterdárnak adatott.25 Én, szegény tökéletlen, akkoriban még nagyon kicsiny voltam, de azért mint valami álomkép, híven emlékezetemben maradt egy esemény. Az élet és halál urának végzéséből történetesen egyszerre halt meg két felnőtt édes testvérem, s az egyiknek ziámetje, a másiknak pedig 16 000 akcse jövedelmű timárja ürült meg. Boldogult atyám Üvejsz pasához ment, könyörögve kérte tőle a ziámetet és a timárt, háromezer ötszáz kurus belépési pénzt (dzsáize) adván neki. Üvejsz pasa teljesítette a kérelmet. A boldogult szájából hallottam, hogy aznap este, sötétedés után, [a pasa] kapuőreinek tizedese néhány fickóval érintetlenül visszahozta az általa átadott erszényt, és ezt mondta: »A boldogságos pasa küldi ezt önnek.« »Minthogy a belépési pénzünket nem fogadták el, azt hittem, hogy a ziámet és a timár másnak adatott, s ezért egész éjjel nem jött álom szemeimre. Reggel korán elébe mentem, arcomat lábaihoz dörzsölve így könyörögtem neki: ne tedd tönkre a családomat, s ne égess el engemet a letétel (azl) tüzében. Mi történt – kérdezte ő –, hiszen magunk adományoztuk oda a ziámetet és a timárt? Erre így válaszoltam: minthogy szultánom visszaküldte az ajándékunkat, azt hittem, másnak adattak. – Allahra, nem! Nem vontuk vissza az adományunkat. Végtére is, hogyan vehetnék el tőled akkora vagyont, mikor két vitéz fiad veszett oda? Ilyen embertelenséget még 219a gyaurok sem követnének el. Csupán méltányosságot gyakoroltam, és visszaküldtem neked azt a pár akcsét.« Legyen része neki is méltányosságban! Hiszen van-e még ember korunkban, aki ennyire jóságos volna?”26
23 TP I, 88.
24 THÚRY (i. m., 401.) tévesen állítja, hogy Pest 1542. évi ostromakor a városban tartózkodott; Pecsevi valójában nagyapjáról mondja ezt (I, 233).
25 1578. szeptember 18-án (hivatalban marad 1580. május végéig); l. GÉVAY Antal, A’ budai pasák, Bécsben, 1841, 11:No. 16; M. Tayyib GÖKBILGIN, Kara Üveys Paşa’nin Budin beylerbeylii (1578–1580), in Tarih Dergisi, 2:3–4(1950–1951[1952], 19–20, 31.
26 TP II, 8–9; THÚRY J., i. m., 401; KRAELITZ (i. m., 254) helytelenül egy fiútestvérről beszél.
A költői kérdés, amellyel Pecsevi az elbeszélést zárta, sokkal mélyebb értelmű, mint azt elsőre gondolnánk. A családnak ugyanis a történet időpontjában (1579–80) minden oka megvolt rá, hogy a jövőjéért aggódjék. A családfő nyilvánvalóan kiöregedőben volt a katonáskodásból (vélhetőleg 1587–88 táján el is hunyt), több hadra fogható fiúgyermeke pedig pillanatnyilag nem volt (Ibrahim legfeljebb hat-hét éves lehetett), ezért az elhalt ifjak javadalmára égető szüksége lehetett ahhoz, hogy övéinek tisztes megélhetést, kisebbik fiának és lányának pedig megfelelő neveltetést biztosítson.27 Ámde Üvejsz személyében olyan ember ült a pasai székben, akitől sok jót nem várhatott. Ő ugyanis az oszmán államférfiak azon szűk köréhez tartozott, akik III. Murád bizalmasaiként 1574 után kaptak magas hivatalokat, és esküdt ellenségei voltak az államot korábban irányító Szokollu-klánnak. Ez a csoport küldte halálba Szokollu Musztafa budai pasát,28 s tétette ki tízesével Szokollu Mehmed nagyvezír embereit a zsíros állásokból.29 Mármost, mint látni fogjuk, Pecsevi apja éppen egy Szokollu-lányt vett feleségül, így aztán érthető, ha szorongva ment Budára, és meglehetősen nagy sáppénzzel igyekezett nyomatékot adni kérelmének. Ha ilyen baljóslatú előzmények után Üvejsz mégis teljesítette kérését, akkor nem csoda, hogy az az idő tájt még kiskorú Ibrahim hetven év múltán is élénken emlékezett az esetre, és jól ismerve a javadalmakért folyó kíméletlen harcok természetét, nehezen hitte el, hogy létezhet efféle nagyvonalúság és emelkedettség.
27 Pecsevi egyetlen leánytestvéréről tesz említést: TP II, 134; THÚRY J., i. m., 400.
28 Jó ürügyet kínált ehhez a budai lőportorony felrobbanása; l. TAKÁTS Sándor, Vezír Szokolli Musztafa Basa (A nagy Musztafa), in Budapesti Szemle, 162(1915), 62–64; ÁGOSTON Gábor, Török lőportermelés Budán a 16. században, in Unger Mátyás emlékkönyv. Emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére, és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából, szerk. E. KOVÁCS Péter–KALMÁR János–V. MOLNÁR László, Bp., 1991, 92. Szokollu Mustafára l. még Gyula KÁLDY-NAGY, Budin beylerbeyi Mustafa Paşa (1566–1578), in Belleten, 54:210(1990), 649–663.
29 A III. Murád uralmának kezdetén kitört frakcióharcokra l. Cornell H. FLEISCHER, Bureaucrat and Intellectual in the Ottoman Empire. The Historian Mustafa Âli (1541–1600), Princeton, 1986, 71–74, 297; Jan SCHMIDT, Pure Wate for Thirsty Muslims. A Study of Mustafa cAli of Gallipoli’s Künhü l-ahbar, Leiden, 1991, 332 (Publicaties van het Oosters Instituut, III).
Mint említettem, Pecsevi anyai ágon a nagyhatalmú és kiterjedt Szokollu családdal állott rokonságban (anyja és „Hosszú” Mehmed nagyvezír 220unokatestvérek voltak).30 Ez a rokonság az apainál sokkal nagyobb szerepet játszott Pecsevi életében, hiszen serdülő- és ifjúkorában a Szokollu nemzetség különféle ágainak számos tagja töltött be magas posztot, s az ő pártfogásuk sok előnyt biztosított a nevelődő, majd pályáját kezdő fiatalembernek. Aligha véletlen, hogy a Szokollu rokonok többnyire odaadó, felelősségteljes, s mindenekelőtt bőkezű és nagylelkű tisztségviselőkként jelennek meg Pecsevi krónikájában.31 Egy helyütt imígyen foglalta össze nem kis büszkeséggel az anyai atyafiak politikai teljesítményét: „Ebben a fényes dinasztiában két nagy államférfiből lett nagyvezír, öt boldogságos [férfiú] pedig vezíri rangra jutott. Tíz fő van, aki beglerbégi méltóságot szerzett, s akkor a szandzsákbégeket és más előkelőségeket még nem is vettük számba.”32
30 A Szokollukra l. Mehmed Tayyib GÖKBILGIN, Mehmed Paşa, Muhammed Paşa, Sokullu, Tavil, in Islâm Ansiklopedisi, VII, Istanbul, 1993, 595–605; Radovan SAMARDJITCH, Mehmed Sokolovitsch, le destin d’un grand vizir, trad. par Mauricette BEGIĆ, Lausanne, 1994.
31 Markus KÖHBACH, Ag˘wadu min [H]atimin, in Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, 86(1996), 221. Erre alább még visszatérek.
32 TP II, 41–42.
A befolyásos rokonok közül különösen ketten jutottak fontos szerephez a történetíró pályáján. Elsőként nagybátyja, Ferhád pasa, aki a tizennégy éves fiút magához vette és Budára vitte, ahová 1588. november 28-án kormányzónak nevezték ki.33 Hogy mi késztette erre, arról nem értesülünk; Pecsevi életrajzírói általában azt feltételezik, hogy apjának ugyanebben az évben bekövetkezett halála miatt került Ferhád pártfogása alá. Akármint volt is, annyi bizonyos, hogy Pecsevi, életében először, hosszabb időre elhagyta szülővárosát, s a nagybácsi budai háznépéhez költözött, amely egyúttal a katonai nevelő iskola szerepét is betöltötte. Bő másfél esztendőt töltött el itt, s igencsak keserű és drámai események kényszerítették elválásra. Olyan leckét kapott ekkor az oszmán hadseregtől, amit soha életében nem felejtett el. A budai janicsárok a zsold kimaradása és főleg a rossz élelmezés miatt 1590 szeptemberében fellázadtak, Ferhád palotájára törtek, a pasát halálra szurkálták, házának berendezését pedig darabokra törték.34
33 TP II, 433. THÚRY J., i. m., 401; GÉVAY A., A’ budai pasák, 14: No. 21; TAKÁTS Sándor, Ferhát basa halála, in A török hódoltság korából, Bp., é. n., 220 (Rajzok a török világból, IV): csak 1591 január közepén foglalta el álláshelyét.
34 TAKÁTS S., i. m., 231–235.
A lázadás történetét megíró Takáts Sándor sajnálkozott azon, hogy „Pecsevi egykori gazdájáról nem jegyzett fel semmit”.35 Ez a „szemrehányás” azonban nem teljesen méltányos. Pecsevi a II. Szelim korabeli jeles vezírekről szólván külön fejezetben méltatta a „Budán vértanúhalált szenvedett megboldogult” Ferhád érdemeit, bár az igaz, hogy a budai eseményeknek ennél a fél mondatnál többet nem szentelt sem itt, sem másutt.36 221Ennek két oka lehet: egyrészt a véres események nagyon megviselhették, másrészt nem akarhatta rossz színben feltüntetni kenyéradó gazdáját, aki kevés érzékenységet mutatva a katonák gondjai iránt, csökönyösségével alaposan hozzájárulhatott a helyzet elmérgesedéséhez.
35 TAKÁTS S., i. m., 235.
36 TP I, 453–455, vö. I. 9–10.
Ferhád halála után – hogy pontosan mikor, azt nem tudjuk, feltehetőleg 1591 táján – lépett be Pecsevi életébe a másik nagy patrónus, Lala Mehmed, aki egy másik ágon úgyszintén unokatestvére volt a nagy Szokollu Mehmednek.37 Ez az új kapcsolat másfél évtizeden át, egészen Lala Mehmed haláláig (1606) tartott, s úgy látszik, a rokonságon túl a kölcsönös vonzalom és nagyrabecsülés is napról napra szilárdabbá kovácsolta. Később így vallott erről Pecsevi: „Eltekintve attól, hogy a megboldogulttal rokonságban álltunk, tizenöt éven át egy napra sem váltam meg a szolgálatától. Magányában bizalmasa és társalkodója voltam. A nép körében is gyakran szóltam érdekében. Keserű szót soha életemben nem hallottam tőle, inkább állandóan szégyenbe hozott jóságával. […] Mostantól fogva nem mással, mint imával szolgálunk neki.”38
37 Tévedésektől sem mentes életrajza: M. C. Şehâbeddin TEKINDA, Mehmed Paşa. Muhammed Paşa, Lala, in Islâm Ansiklopedisi, IX, Istanbul, 1993, 591–594.
38 TP II, 323. Vö. THÚRY J., i. m., 400.
Lala Mehmed pályája a századvégi hosszú magyarországi – nálunk tizenöt évesnek mondott – háborúban ívelt egyre magasabbra, mígnem a nagyvezíri posztot is elnyerte. Ennélfogva szinte minden fontos ütközetben jelen volt, s az ő oldalán természetesen Pecsevi is szemtanúja és olykor tevékeny résztvevője lehetett az eseményeknek. Fontos megbízatásokat teljesített, s ezek révén a fővárosban is többször megfordult. Itt az ideje tehát, hogy feltegyük a kérdést: ki is volt valójában Pecsevi, milyen képzettséggel rendelkezett, és képzettsége révén milyen pályák nyíltak meg előtte?
E kérdésekre sajnos csak töredékes válaszok adhatók. Gyermekkoráról, neveltetéséről és iskoláiról a fentebb elmondottakon kívül semmiféle információval nem rendelkezünk, csak feltételezhetjük, hogy az elemi iskolát Pécsett végezte el, közép és felsőfokú (medresze) tanulmányait pedig részben ugyanott, részben – rokoni kapcsolatai folytán – Boszniában és Budán folytatta. Pécsett talán azt a medreszét látogatta, amelyet építtetője, Kászim pasa eredetileg kolostornak szánt, de amelyet az 1540-es évek közepe óta többször is medreszévé alakítottak át; az intézmény 1587. november 9-én kapott tanárt Muszliheddin személyében.39 Gyanítható, hogy Pecsevi a legmagasabb fokozatú iskolákat nem járta 222ki, mivel egyszer, töténetírói indíttatásáról szólva szerényen megjegyezte: „tökéletlen szolga vagyok; mivel a magas tudományokból nem részesültünk, természetes hajlamaink a történetírás felé vonzottak”.40 Néhány elszórt megjegyzése és elsőként betöltött tisztségei arra engednek következtetni, hogy Pecsevi eredetileg játibnak, írnoknak készült, s ezen belül elsősorban a pénzügyigazgatás érdekelte. Választására talán nővérének férje, Ali cselebi is hatással lehetett, aki 1590 táján számvevőként (mukábeledzsi) dolgozott Budán.41 Pecsevi Lala Mehmed mellett sokrétű írnoki munkát végzett, de szakmai irányultságára fényt vet, hogy gazdája várkatonák összeírásával és zsolddefterek elkészítésével, továbbá dzsizje-adó behajtásával is megbízta.42 Munkájával annyira meg volt elégedve, hogy nagyvezíri kinevezését (1604. augusztus 5.) követően megtette az udvari gyalogság számvevőjének (az ő feladata lett háromhavonta zsoldot kiutalni a janicsároknak, ami ebben az időben nem számított könnyű és veszélytelen mesterségnek).43 Ebben a minőségében vitte meg 1605-ben Esztergom visszafoglalásának jó hírét az udvarba, amiért jutalmul az uralkodó a lovassági számvevőséget is ráruházta.44
39 Kászim pasa vendégkolostorát, illetve az annak eltartására létesített alapítványt az 1546-ban készült pécsi defter említi először; l. DÁVID Géza, Kászim vojvoda, bég és pasa, I. rész, in Keletkutatás, 1995 ősz, 64–65. A kolostor iskolává alakításáról: Istanbul, Müftülük Arşivi, Medresze tanárok kinevezési deftere 995–997/1586–1589, 24. A vonatkozó bejegyzés szövegét lásd a függelékben.
40 TP I, 96; F. v. KRAELITZ, i. m., 258. Az oszmán-török iskolarendszerről l. ÁGOSTON Gábor, Muszlim oktatás és nevelés a török hódoltságban, in Keletkutatás, 1987 tavasz, 47–65.
41 TP II, 134. Török történetírók, III, 96.
42 TP II, 183–184, 195 és 239; THÚRY J., i. m., 403–405.
43 A munkábeledzsi hivataláról l. Ömer Lûtfi BARKAN, H. 974–975 (M. 1567–1568) malî yilina âit bir Osmanli bütçesi, in Istanbul Üniversitesi Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 19:1–4(1957–1958[1958]), 317; Ahmet TABAKOG˘LU, Türk iktisat tarihi (Genişletilmiş 2. baski), Istanbul, 1994, 170.
44 TP II. 307, 314. Thúry J., i. m., 408. Török történetírók, III. 184, 187–188.
Pecsevi indulása olyan időszakra esik, amikor az Oszmán Birodalom egyik pénzügyi válságból a másikba bukdácsolt. A központi és tartományi kincstárak kiürültek, az állami költségvetés hiánya rekordokat döntött, a zsoldfizetés nehézségei és gyakori elmaradása szűnni nem akaró lázadásokhoz, belső zavarokhoz vezettek.45 E változások első jeleit már a 16. század második felében észlelni lehetett, s a nehezedő körülmények, a készpénz utáni fokozódó hajsza egyre magasabbra értékelték azt a speciális tudást, amellyel a pénzügyesek: adóbérlők, adószedők, kádik, írnokok és defterdárok rendelkeztek.46 Mind gyakrabban történt meg, a századfordulóra pedig mindennapos gyakorlattá vált, hogy a régi normákat felrúgva, korábban kizárólag katonáknak fenntartott posztokat tehetséges (vagy jó összeköttetésekkel rendelkező) pénzügyi vállalkozóknak adományoztak. 223Így vált pl. a szandzsákbégi poszt mindinkább adószedői hivatallá, ami természetesen nem hagyta érintetlenül a birodalom katonai szervezetét sem. Aligha tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy ezek a karrierlehetőségek lebegtek Pecsevi szemei előtt, amikor a pénzügyi írnoki pályát választotta.
45 Ezekre összefoglalóan: An Economic and Social History of the Ottoman Empire, 1300–1914, ed. by Halil INALCIK–Donald QUATAERT, Cambridge, 1994, 411–622.
46 Klaus RÖHRBORN, Die Emanzipation der Finanzbürokratie im Osmanischen Reich (Ende 16. Jahrhundert), in Zeitschift der Deutschen Morgenländischen Gesellschaft, 122(1972), 118–139.
Ha végigtekintünk azoknak a hivataloknak a során, amelyeket csak 1606, azaz Lala Mehmed halála után viselt, akkor megállapíthatjuk, hogy előzetes számításai beváltak. Igaz, arról, hogy az 1607 és 1622 közötti másfél évtizedben mit csinált, csak sejtéseink vannak (talán Magyarországon látott el kormányzati feladatokat), ám életének ezutáni szakaszában egymást követték a rangos, felelősségteljes megbízatások. Volt tartományi defterdár Dijárbekirben és Tokatban, szandzsákbég Rakkában és a pénzverde felügyelője Tokatban. Az 1620-as éveket jórészt a birodalom keleti felében töltötte, ami nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy ekkori pártfogói: Háfiz Ahmed pasa (a flotta főparancsnoka, erzurumi majd dijárbekiri beglerbég, két ízben nagyvezír) és Cserkesz Mehmed pasa (nagyvezír) ezen a területen tevékenykedtek.47 Mindez neki, a Magyarországot hazájaként szerető „oszmánnak” aligha lehetett szándékai szerint. Erre utal az a körülmény is, hogy 1630 után láthatólag „hazafelé” tartott: már csak a birodalom központjában és európai felében, azon belül is kiváltképp Magyarországon és Boszniában vállalt hivatalokat. 1631 körül dunai defterdár volt, majd 1632 elején, Háfiz Ahmed pasa nagyvezír megölése után, anatóliai (másképpen orta: középső) defterdárrá nevezték ki.48
47 TP II, 392, 394, 402.
48 TP II, 421, 423–424; THÚRY J. (i. m., 477) Háfiz Ahmed felkoncolásának időpontját 1631 elejére teszi, pedig 1632 februárjában történt; l. Orhan F. KÖPRÜLÜ, Hâfiz Ahmed Paşa, Hafi Ahmed Paşa, in Islâm Ansiklopedisi, V/1, Istanbul, 1988, 76).
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hivatalnoki pályájának következő állomásait már nemcsak saját közlései, hanem, első ízben a kutatás történetében, részben hivatalos dokumentumok segítségével is nyomon tudjuk követni (ezek egyébként rendre igazolják Pecsevi szavahihetőségét). Rövid ideig tartó központi defterdárkodás után, 1632. október 7-én, a pécsi szandzsákot kapta ún. árpalikként.49 Ebből arra következtethetünk, hogy átmenetileg állástalanná (mázul) vált, s ennek tartamára kapta meg a szandzsák jövedelmeit.50 A vonatkozó bejegyzésben található az első 224adat arról, hogy Pecsevi ekkoriban már pasa rangot viselt, vagyis a birodalmat irányító legszűkebb elithez, az „igaz oszmánok”-hoz tartozott. Ám nem sokáig élvezhette az otthonlét örömeit, mert Musza pasa budai beglerbég előterjesztésére 1633. május 10-én az elhunyt Ahmed pasa helyébe Székesfehérvárra helyezték szandzsákbégnek.51 Itt maradt állásban 1636 tavaszáig; ezen év május 31-én a boszniai vilájet pénzügyi defterdári hivatalát nyerte el.52 Ezt nem egészen hét hónapig viselte, mivel valamikor december 19-e és 28-a között egy korábbi boszniai defterdár, bizonyos Mahmud lépett a helyébe.53 Szerencséjére ezután sem ette hosszasan a mázulok, a várakozási állományban lévők keserű kenyerét: 1637. február 15-én a boszniai vilájethez tartozó Kirka (másik nevén Lika) szandzsákbégje lett.54 Innen Temesvárra vezetett az útja, ahol ismét a pénzügyi defterdár posztját töltötte be. Mivel itt a levéltári adatok sora véget ér, csak feltételezzük, hogy hivatali pályafutásának ezt az utolsó állomását 1638-ban foglalta el.55
49 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Cevdet Dahiliye, 6095, 35. Az adatért Dávid Gézának tartozom köszönettel. A defterre (és alább idézendő „párjára”) l. I. Metin KUNT, Sancaktan eyalete. 1550–1650 arasinda Osmanli ümerasi ve il idaresi, Istanbul, 1978, 52–57; DÁVID Géza, A magyarországi török archontológiai kutatások lehetőségei (Arad–Gyulai szandzsákbégek), in Történelmi Szemle, 36:1–2(1994), 112. Pecsevi nem tett említést erről az adományról.
50 A ma még hézagosan ismert árpalik-rendszert többek közt az állásra várók javadalmazására használták (l. M. Tayyib GÖKBILGIN, Arpalik, in Islâm Ansiklopedisi, I, 1993, 592–595); ez esetben ez annyit jelent, hogy Pecsevi megkapta a szandzsák jövedelmeit, de valószínűleg nem lett a szandzsák bégje.
51 Istanbul, Başbakanlik Osmanli Arşivi, Kepeci 266, 13a. Vö. Cevdet Dahiliye, 35. és TP I, 261.
52 Kepeci 266, 12a. Vö, TP II. 445.
53 Uo.
54 Kepeci 266, 12b. Pecsevi egy helyütt futólag szólt ugyan erről a beosztásáról (Tp I, 201, vö. 193.), de az időpont megjelölése nélkül, ezért tévesen az anatóliai defterdárság utáni állomásnak szokták tekinteni.
55 TP II, 442. Vö. Kepeci 266, 15a: Pecsevi nem regisztrálja temesvári hivatalviselését, de az 1637. március 5-én hivatalba lépő Ahmed aligha húzta ki egészen 1641. október 27-ig, amikor a következő változást bevezették (a tisztségviselőket ennél jóval sűrűbben cserélték). Joggal gyanakodhatunk arra, hogy az írnok, egyáltalán nem példátlanul, elmulasztotta bejegyezni Pecsevi kinevezését.
A kor mércéi szerint öreg embernek számított már, amikor 1640–41 táján nyugalomba vonult. Hátralévő éveit valószínűleg Buda és Pécs között megosztva élte le, ifjúkorában tervbe vett történeti munkájával foglalatoskodván. Jóllehet, úgy tűnik, a tisztes jólét a hierarchia több évtizedes szolgálata ellenére sem adatott meg neki (erre utal, hogy helyzetét éppúgy „rendezetlennek” és „szétszórtnak” nevezte, mint krónikája első változatát),56 a sors mégis kegyes volt hozzá; megengedte neki, hogy a művet bevégezze, régóta vezetett feljegyzéseit és összegyűjtött hatalmas anyagát formába öntse, s tőle telhetően híven megörökítse annak a százhúsz esztendőnek az eseményeit, amelyet apja és a maga nemzedékének emlékezete átfoghatott. Halálának időpontja ismeretlen; Kjátib Cselebi – aki később sokat merített krónikájából – egy forrásból úgy tudta, hogy 1651-ben költözött el az árnyékvilágból. Ám művének egyik korai másolója és kiegészítője már 1649-ben mint „megboldogultról” emlékezik meg róla, tehát vagy ebben az évben, vagy – és ez a valószínűbb – egy-két esztendővel korábban hagyta el örökre „elragadó Pécsét”.57
56 TP I, 428.
57 F. v. KRAELITZ, i. m., 257; Ş. TURAN, i. m., 544.
225Mint a krónika bevezetőjéből kiderül, Pecsevi eleinte csupán egy Szülejmán szultán korát tárgyaló mű megírását tűzte ki célul. Erre a történelem (főleg az iszlám terjeszkedése) iránti személyes vonzódáson túl elsősorban az ösztönözte, hogy kielégítse a korabeli oszmán „közvélemény” csillapíthatatlan érdeklődését: „Mivel országunk, Magyarország – óvja a magasságos Allah a nyomorult ellenségtől! – meghódítása nemrég történt, s e hódítások eseményeiről és az elhunyt és megboldogult gázi Szülejmán szultán kán – a magasságos Allah kegyelme legyen vele! – hitharcairól gyakorta beszélnek és folyik a szó, gyarló elmémben az a gondolat támadt, hogy gyenge értelmű és csekély képességű személyemben mindazt, amit némely krónikákból és szavahihető emberektől megtudtam, emlékezetben tartás végett feljegyezzem és megírjam. És bár mindezeket a dervisek szakadozott ruhájához hasonlóan száz darabból férceltem össze, és foltos kék köpenyükhöz hasonlóan mindenfajta színből kevertem ki, azaz kegyes embereknek a bölcsek mérlegén megméretett krónikáiból csentem el, mégis reménykedve esedezem, hogy mindazok az államférfiak, akik belepillantanak, a megbocsátás ruhaszegélyével borítsák be, és az általunk ez ügyben elkövetett hibákat elnézéssel fogadják. »Nyíltan megvallom, hogy minden cselekedetemben hibáztam.« Így hát a megboldogult kancellár, Dzselálzáde Musztafa bég és testvére, Dzselálzáde Szálih efendi, a kancellár Ramazánzáde, a megboldogult ügyes költő, Áli efendi, Haszán Bégzáde efendi, Hadídí és Kjátib Mehmed efendi krónikáiból [a rögzült] kifejezéseket és formulákat kigyomlálva, a rímes prózát és rímeket elhagyva, egy török nyelvű és napjaink stílusát követő hasznos kompendium (medzsmua) megírásába fogtunk és kezdtünk…”58
58 TP I, 2–3. A szóban forgó szerzők és műveik: 1. DZSELÁLZÁDE MUSZTAFA (1490/91–1567): Tabakut ül-memálik ve deredzsát ül-meszálik, 1561 (Az országok osztályai és az utak felsorolása; kiadására l. az 64. jegyzetet); 2. DZSELÁLZÁDE SZÁLIH (1499?–1565): Szülejmán-náme, 1528 (Szülejmán könyve; e mű kéziratai különböző címeket viselnek; egyelőre kiadatlan); 3. RAMAZÁNZÁDE MEHMED CSELEBI (?–1571): Szijár-i anbijá-i izám ve ahvál-i hulafá-i kirám ve manákib-i ál-i Oszmán, 1562 után (A nagy próféták élete, a kegyes kalifák ügyei és az Oszmán-ház hősi tettei; kiadása: Tarih-i Nişanci Mehmed Paşa [Mehmed pasa kancellár krónikája], Istanbul, 1279/1862); 4. MUSZTAFA ÁLI (1541–1600): Künh ül-ahbár, 1599 (A történetek lényege; egy része kiadva: Künh ül-ahbar, I–V. Istanbul, 1861–1868; vö. 29. és 66. j.); 5. HASZÁN BÉGZÁDE AHMED (?–1636): Tárih-i ál-i Oszmán, 1635(Az Oszmán-ház története; kiadatlan); 6. HADÍDÍ (?–1561?): Tevárih-i ál-i Oszmán, 1523 (Az Oszmán-ház története; dinasztiatörténet versben; kiadva: Tevârih-i Âl-i Osman [1299–1523], hazirlayan Necdet ÖZTÜRK, Istanbul, 1991); 7. KJÁTIB MEHMED (1531–?): Humá-i dzsámi üt-tevárih, 1578 (A történetek gyűjteményének paradicsomi madara; egyes részei magyarul: Török történetírók, II, 370–389). l. F. BABINGER, Die Geschichtsschreiber, 84, 85, 86, 87, 110, 148. sz; BURSALI MEHMED TÂHIR BEY, Osmanli müellifleri, III, Istanbul, 1975, 62; B. KÜTÜKOG˘LU, Kâtib Çelebi „Fezleke”sinin kaynaklari, 42.
226Az idézett szöveg szerint Pecsevi egy részben írásos, részben szóbeli forrásokon alapuló, világos, érthető nyelven megfogalmazott, retrospektív kortörténetet, az oszmán történetírásban jól ismert gazavátnámét: „hitharcok könyvét” tervezett, amely hangsúlyozottan kompiláció, minden eredetiséget nélkülöző mű lett volna. Elmondása szerint valóban ebben a formában írta meg s nyújtotta át az 1640-es évek legelején Musza budai beglerbégnek, a kor egyik nagy tapasztalatú, befolyásos államférfiának, akivel már régóta szoros kapcsolatban állhatott.59 A pasa azonban elégedetlen volt a művel; úgy találta, hogy az oszmánok és a Habsburgok között kialakult békés viszonyhoz illően nemcsak az ellenségeskedéseket, hanem a két fél közötti békekötéseket is ismertetnie kellett volna. Pecsevi azzal mentegette magát, hogy erre vonatkozóan semmit sem talált muszlim forrásaiban. Ám a pasa nem hagyta annyiban a dolgot, addig ösztökélte a szerzőt, míg az az oszmán világban hallatlan dologra szánta el magát: magyar írástudók (diákok) segítségével tanulmányozni kezdte a „hitetlen”, azaz a magyar történetírók műveit is, hogy azokból pótolja a muszlimok írásaiban hasztalan keresett híradásokat.60 Ez a munka éveket vett igénybe, és alapjaiban felforgatta a krónika eredeti struktúráját. Az átdolgozás során ugyanis nemcsak a magyar szerzők adatait, hanem a Szülejmán uralkodása utáni időszakra vonatkozó saját, gazdag anyaggyűjtését is beépítette, s egészen a maga koráig folytatta az események elbeszélését. Az így átalakult krónika időben 1635–36-ig terjedt. Ez azonban nem elégítette ki; ezután is folyamatosan (talán halála napjáig) dolgozott rajta, és azadatközlőitől nyert legfrissebb ismereteket felhasználva 1640-ig tágította a krónika időhatárát. Sőt, egy harmadik redakcióba is belefogott, s az időkeretet megtartva, itt-ott bővítette, helyesbítette és néhány tartalmi elemmel is gazdagította az 1635–36 utáni részt. Így egy gyökeresen új művet hozott létre, amely hamarosan megbecsült helyet vívott ki magának az oszmán szellemi életben.61
59 Ez csak 1640 februárja után és 1644. március 12. előtt történhetett, mivel a pasa ekkor töltötte be (immár harmadszor) ezt a posztot (GÉVAY A., i. m., 31: No. 57.).. Több megfontolás szól amellett, hogy Pecsevi mindjárt Musza érkezése után figyelmébe ajánlotta krónikáját (mindenképpen 1642 előtt).
60 TP I, 428–429. THÚRY J., i. m., 483. Továbbra is nyitott kérdés, hogy tudott-e Pecsevi magyarul. THÚRY határozottan elvetette, BABINGER és KRAELITZ viszont elfogadta ezt a lehetőséget: THÚRY J., i. m., 483–484; F. BABINGER, i. m., 172. sz. F. v. KRAELITZ, i. m., 258–259. Pecsevi fogalmazása végső soron nem zárja ki, hogy megtanulta nyelvünket, hiszen azt mondja: a magyar kútfőket megkerestette, a számára fontos részleteket pedig lefordította. Az viszont kétségtelen, hogy bosnyákul jól tudott: TP II, 185. Török történetírók, III, 124–125.
61 Annyi bizonyos, hogy az első variánst 1640-ben, illetve 1641 elején még javában írta (TP I, 8, 437), a harmadik változat pedig biztosan 1642 utáni. A kéziratok egymáshoz való viszonyáról l. Anton C. SCHAENDLINGER, Die Probleme der Redaktionen der Chronik des Ibrahim Pečevi (Pečuylu), in Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, 63–64(1912), 176–186.
227Ahhoz, hogy Pecsevi írói teljesítményét megfelelően értékelhessük, szükséges az oszmán történetírás addigi fejlődését és korabeli állapotát röviden szemügyre vennünk. Az oszmán történetírás – egy-két szerény, 14. századi kezdeményt leszámítva – a 15. században született meg, s két alapvető igény hívta életre. Egyrészt a nagyhatalommá váló oszmán állam alattvalóinak kívánsága, hogy tisztába jöjjenek közelmúltjukkal, a hihetlenül gyors felemelkedés történetével, s hogy ezzel emlékeztessék a lassan elidegenedő hatalmat arra, hogy e hősi korszak eredményei csak a kezdeti nagy társadalmi összefogással őrizhetők meg és fejleszthetők tovább. Másfelől a dinasztia és az irányító apparátus azon óhaja, hogy a nagyra nőtt birodalomnak hatalmi állásához méltó, önálló kulturális arculatot adjon. A két igény kétféle stílus létrejöttéhez vezetett, noha teoretikus alapját, történelemről vallott felfogását, módszerét és műfajait tekintve a két irány között nem volt lényeges különbség. Az eltérés legszembetűnőbben az írók nyelvében jelentkezett. Az udvari vagy udvarhoz közel álló krónikások vagy perzsául, vagy perzsa elemekkel dúsan megtűzdelt török nyelven (egy-két kivételes esetben arabul) írtak. Velük szemben az ún. népi krónikák szerzői a korszak mindennapi beszélt nyelvén, törökül szólaltak meg. Ettől eltekintve megegyeztek abban, hogy a szultánok háborúit az iszlám hit terjesztéséért folytatott harcként ábrázolták, hogy ezt többnyire évkönyvszerűen (annalisztikusan), időrendben haladva tették, s hogy gyakran díszítették verses betétekkel a prózai előadást. A műveket formai és tematikai szempontból nagyjából három csoportra oszthatjuk. Az elsőbe tartoznak az ún. gazavátnámék és fethnámék: „hitharcok” vagy „hódítások könyvei”; ezek hol egyetlen háború, hol egy-egy uralkodó (kivételesen jelesebb vezír) szent háborúinak történetét beszélik el. A második csoportba sorolhatjuk az ún. Tevárih-i ál-i Oszmánokat: az „Oszmán ház történetei”-t tárgyaló munkákat; ezek a tárihok (krónikák) alkotják az oszmán történetírás meghatározó vonulatát. A harmadik kategória pedig az ún. egyetemes történeteket foglalja magába; ezek általában az iszlám birodalmak sorsát mutatják be, s ennek keretében szentelnek külön fejezetet az Oszmán-háznak. A „történetírás”, mint szinte mindenütt a világon, az Oszmán Birodalomban is elsősorban irodalmi műfaj volt, s a történelmet mindenekelőtt két célból tette vizsgálat tárgyává: erkölcsi tanítást remélt tőle, vezérfonalat a jelenbeli cselekvéshez, s ugyanakkor igazolást merített belőle az iszlám határait tágító szüntelen háborúskodáshoz.62
62 Vö. Halil INALCIK, The Rise of Ottoman Historiography, in Historians of the Middle East, ed. by Bernard LEWIS–P. M. Holt, London–New York–Toronto, 1962, 152–167; Victor L. MÉNAGE, The Beginning of the Ottoman Historiography, in i. m., 168–179; C. H. FLEISCHER, i. m., 236–244; Şehabeddin TEKINDA, Osmanli marih yazicilit, in Belleten, 35:140(1971), 655–633; Colin IMBER, The History of the Ottoman Empire 1300–1481, Istanbul, 1990, 1–4.
228A 16. század elején jelentős fordulat állt be a már megizmosodott oszmán történetírásban. Ebben elévülhetetlen érdemeket szerzett II. Bajezid szultán (1481–1512), aki személy szerint is szívügyének tekintette birodalma kulturális autonómiájának megteremtését, mindenekelőtt a századfordulón létrejött és politikai-vallási szempontból egyre nagyobb fenyegetést megtestesítő Szafavida Iránnal szemben. Jóllehet a birodalom első átfogó, reprezentatív történetét még perzsa származású historikussal, perzsául íratta meg, hamarosan megbízta a kor egyik kiválóságát, Kemálpasazádét, hogy alkossa meg az első olyan oszmán történetet, amely nemcsak tartalmilag, de formailag is kifejezi a dinasztia egyedülálló identitását. Kemálpasazáde nyolckötetes (majd később tíz kötetre bővített) Tevárih-i ál-i Oszmánja sikeresen oldotta meg ezt a feladatot; minden korábbinál részletesebb beszámolót készített a valaha élt szultánok tetteiről, ezenkívül a perzsa, arab és török nyelvi és formai hagyomány összebékítésével eredeti történetírói-tudományos nyelvet teremtett. Ezzel a három elemből építkező, de egyikkel sem azonos, összetéveszthetetlenül oszmán nyelvvel olyan eszközt adott az utána következő nemzedékek kezébe, amellyel azok létrehozhatták a birodalom világhatalmi állásához mindenben méltó, 16. századi oszmán történetírást.63
63 Vö. SZAKÁLY Ferenc–FODOR Pál, A kenyérmezei csata (1479. október 13.), in Hadtörténelmi Közlemények, 111:2(1998), 339. Jellemző a későbbi nagy író, Musztafa Áli véleménye Kemálpasazádéról: ő volt az első oszmán történetíró, aki „jól írt és világosan fejezte ki magát”; l. Jan SCHMIDT, Mustafa cAli’s Künhü l-ahbar and its Preface According to the Leiden Manuscript, Istanbul, 1987, 10, 60 (Uitgaven van het Nederlands Historisch-Archaeologisch Instituut te Istanbul, LIX).
Az e korszakban élt történetírók, az „irodalmár-történészek” legfőbb célja a dinasztia nagyságának bemutatása és az iszlám világon belüli vezető szerepének igazolása. Ezzel azonban műveikből szinte teljesen kiveszik az élet eleven valósága; a szultánokból hús-vér emberek helyett akarat nélküli figurák lesznek, a tökéletes muszlim uralkodó ideáltípusai, akik az isteni elrendelés evilági eszközeként működnek. Ahogy soványodik a tartalom, abban a mértékben válik egyre dagályosabbá a stílus. Jóllehet továbbra is születnek egyszerű török nyelven írott tárihok, a mértékadó művek Kemálpasazádét is jóval meghaladó mértékben alkalmazzák a díszítő elemeket. Eluralkodik a verses és rímes próza, a perzsa és török versbetétek lassanként ugyanakkora teret kapnak, mint a prózai részek, a szerkezetet pedig a fethnámékből építkező, panegüriszbe hajló elbeszélési mód határozza meg. E kortörténetnek nevezhető műfaj (hiszen a termés java a saját hősi korról szól) egyik csúcsteljesítménye a már említett Dzselálzáde Musztafa Az országok osztályai és az utak felsorolása 229c. műve, amely Szülejmán szultán fényes tetteit örökíti meg.64 A század közepén Szülejmán szultán kívánságára – a perzsákkal folyó kulturális vetélkedés részeként – létrehozták a sehnámedzsi hivatalt, amelynek viselője azt a feladatot kapta, hogy Firdauszi Királyok könyvét utánozva, perzsa nyelvű verses eposzokban énekelje meg az oszmán uralkodó nagyságát. Az így születő sehnámékban még az előbb említett bárihokat is messze felülmúlóan uralkodik a forma. Olyannyira, hogy nem is képesek rendeltetésüket betölteni, a szűk udvari környezeten kívül is hatást gyakorolni. Így aztán ez a szó legszorosabb értelmében propagandisztikus műfaj lassanként ugyanúgy „eloszmánosodik” (nyelvileg és formailag egyaránt), mint az I. Szelim dicsőítésére még a század elején kialakult ún. Szelimnáme irodalom, majd a századvégen csendben ki is múlik.65
64 Alapos bevezetővel kiadta Petra KAPPERT, Geschichte Sultan Süleyman Kanunis von 1520 bis 1557 oder Tabakat ül-Memalik ve Derecat ül-Mesalik von Celalzade Mustafa genannt Koca Nişanci, hrsg. und eigeleitet von Petra KAPPERT, Wiesbaden, 1981 (Verzeichnis der orientalischen Handschriften in Deutschland, Supplementband, 21). Egyes részei magyarul: Török történetírók, fordította és jegyzetekkel kísérte THÚRY József, II, 1521–1566, Bp., 1916, 118–278.
65 NYITRAI István, Seyyed Loqman Kiegészítése és a perzsa történeti eposz az Oszmán Birodalomban, kandidátusi értekezés, Bp., 1995. A Szülejmán korabeli történetíráshoz l. még Abdulkadir ÖZCAN, Historiography in the Reign of Süleyman the Magnificent, in The Ottoman Empire in the Reign of Süleyman the Magnificent, II, Istanbul, 1988, 167–222.
A 16. századi „klasszikus” korszak minden bizonnyal legeredetibb történetírói teljesítménye Musztafa Áli nevéhez fűződik. Ő A történetek lényege c. művében azt a ritkább megoldást választotta, hogy az oszmán történelmet a (muszlim) világtörténet részeként mutatta be. Úgy vélte, ilyen összehasonlító módszerrel lehet a legpontosabban összemérni saját civilizációját a többivel, s érzékeltetni annak sajátos vonásait. Musztafa Áli, jóllehet az egyik legtündöklőbb tehetségű oszmán stiliszta volt, tudatosan törekedett a történetírást az irodalomtól elválasztani. Bevezetett egy nagy hatású, itteni témánk szempontjából kulcsfontosságú újítást is: a szultánok uralkodásának leírása után rövid, lényegre törő életrajzokat iktatott be a szóban forgó időszak kiemelkedő államférfiairól (vezírekről, bégekről, kancellárokról), tudósairól, költőiről és misztikusairól.66 Ily módon kívánta felhívni a figyelmet arra, hogy a predesztináció mellett az eseményekben részt vevő egyéneknek is fontos szerep jut a történelem és a társadalom alakításában. E felfogásával Musztafa Áli már a következő korszakba, a 17. század történetírásához vezet át bennünket, amelynek lényeges új ismérve lesz a személyiség iránti érdeklődés.
66 C. H. FLEISCHER, i. m., 236, 242, 246. FLEISCHERtől eltérően inkább tradicionális történetírónak tartja Musztafa Álit J. SCHMIDT, Pure Water for Thirsty Muslims, főleg 191–207. Az életrajzok listája: i. m., 348–363.
230A 16. századdal együtt az Oszmán Birodalom legfényesebb korszaka is tovatűnt. Elmúlt a területi gyarapodás, az anyagi erősödés és az önbizalom növekedésének ideje; az életük nagy részét katonai táborokban leélő szultánok örökébe olyan uralkodók léptek, akik többnyire csak a vadászatok kedvéért mozdultak ki a fővárosból, a hárem világából. A legendás belső biztonságot társadalmi mozgalmak, katonalázadások és szeparatista felkelések rendítették meg. Ilyen körülmények között a történetírás hagyományos témái, módzserei és formai elemei egyre kevésbé álltak összhangban az élet realitásaival. A 17. századi történetírók ezért feladták a hódítások és a hódító szultánok iránti kizárólagos érdeklődésüket, s a birodalom belső életét és gondjait is vizsgálódásuk körébe vonták. Noha továbbra is az uralkodókat és az állam nagy ügyeit állították a középpontba, ezeken túl az oszmán társadalom egyes csoportjait is megjelenítették a maguk szövevényes érdekviszonyaival. Mindeközben maguk a történetírók is kiléptek a személytelenség homályából; bár még mindig „jelentéktelen” vagy „tökéletlen szolgának” mondták magukat, és sűrűn bújtak a nagy elődök tekintélye mögé, nem elégedtek meg az események és a szereplők puszta ismertetésével, hanem véleményt nyilvánítottak róluk, és olykor eltérő alternatívákat vázoltak fel. Felhagytak a dinasztia, a szultánok kritikátlan dicséretével, sőt egyesek odáig mentek, hogy az uralkodók jellemvonásait és intézkedéseit is mérlegre tették, s többé a kedvezőtlen hírek elhallgatását sem érezték magukra kötelezőnek. Mindez logikusan következett abból, hogy a 16. század második felében kibontakozott „királytükör-irodalom” morális indíttatását magukévá téve, feladatuknak tekintették a társadalmi bajok feltárását, segítő javaslatok megfogalmazását és a visszásságok feletti erkölcsi ítélkezést. Kritikájuk mai mércével mérve persze meglehetősen visszafogott, ám az előző időszakhoz képest mégis gyökeresen új hangot ütöttek meg.67
67 Rhodes MURPHEY, Ottoman Historical Writing in the Seventeenth Century: A Survey of the General Development of the Genre After the Reign of Sultan Ahmed I (1603–1617), in Archivum Ottomanicum, 13(1993–1994), 277–311.
A bővülő tematika, az új szempontok és a történetíró újfajta pozíciója megváltoztatta a történeti művek szerkezetét, belső arányait, forráshasználatát és nyelvezetét is. Formailag legtöbbjük hagyományos, kronologikus rendben haladó dinasztikus történet, amely két, különálló részre bontható. Az első a szerző kora előtti oszmán töténetet (vagy annak egy szakaszát) tárgyalja, és tartalma általában nem egyéb, mint a forrásmű(vek) (olykor szó szerinti) átvétele vagy összefoglalása. A második rész, az ún. „kiegészítés” vagy „függelék” (zejl, fezleke), a szerző saját korának eseményeit beszéli el, s tulajdonképpen ez alkotja a krónika legeredetibb, legegyénibb részét. A „kiegészítés”-ek zömét két nagy nyelvi-stiláris újdonság jellemzi. Az egyik az, hogy a 16. században megszokott 231bonyolult körülírások, metaforák, üres formai játékok helyét átveszik a szereplők és adatszolgáltatók életszerű beszámolói vagy a szerzők helyszíni tudósításai; ezt a közvetlen beszédmódot az egyik kutató találóan „tudósítói stílusnak” nevezte.68 A másik pedig az, hogy a fennkölt irodalmi nyelv helyett a művelt „középosztály” által beszélt egyszerűbb, érthetőbb, de mégis elegáns oszmán nyelvet használják, hogy szélesebb olvasókörhöz jussanak el.
68 Rh. MURPHEY, i. m., 279.
A 17. századi krónikák közös vonásai természetesen abból is adódtak, hogy a történetírók valamennyien egyazon diskurzus résztvevői voltak; annak a diskurzusnak, amelyet az oszmán államhoz és az iszlámhoz lojális vallási-katonai-hivatalnoki „rend” szellemi elitje folytatott a birodalom állapotáról, lehetőségeiről és jövőjéről, vagyis voltaképpen saját kilátásairól. Amikor ez az elit kritikát gyakorolt és rámutatott a visszásságokra, amikor a közérdek és a társadalmi igazságosság nevében lépett fel, akkor voltaképpen saját közvetlen érdekeit is képviselte, mivel tudatában volt annak, hogy fennmaradása és jóléte elválaszthatatlanul összefonódik a birodaloméval. Beszédmódja természetesen minden hasonlóság ellenére sem volt egysíkú; az egyéni adottságokon kívül szerepet játszott az is, hogy a történetíró az apparátus melyik szakágazatából érkezett. Míg a 16. században kettő, addig a 17. században három olyan csoportot ismerhetünk fel, amely más tónusban, más hangsúlyokkal beszélt. Az első tagjai a vallástudósok (álim, t. sz. ulemá) közül kerültek ki, akik elsősorban a seriat, a muszlim vallásjog szigorú, következetes érvényesítésének elmaradásával hozták összefüggésbe a bajokat. A második, népes csoportot a kancelláriai és pénzügyi írnokok (kjátib) alkották, akik elsősorban a 16. századi kormányzati-igazgatási normák felrúgásában látták a problémák fő okát. A harmadik csoporthoz, amely a 17. században lépett színre, a szultáni körüli belső (enderúní) emberek tartoztak, akik a palotában a 16. század végére kialakult új hatalmi centrumot képviselték. Szemben az álimokkal és kjátibokkal, akik végső soron hajlamosak voltak erre az új központra hárítani a felelősséget, ők az ulemá túlzott politikai befolyását látták károsnak. Az ellentétek dacára mindhárom csoport tagjai egyetértettek abban, hogy a külső és belső kudarcok forrása a néptől elszakadt politikában, a mérhetlen korrupcióban és az erkölcsi fékek elszabadulásában rejlik. Ezért legtöbbnyire történetíróként is a vallási és az etikai értékek megerősítéséért és az államot szolgálni (és annak előnyeit élvezni) hivatott „katonai rend” neveléséért, lelkiismeretének felébresztéséért fogtak tollat.
Ibrahim Pecsevi a fenti kategóriák közül értelemszerűen a kjátibokhoz tartozott, s történetírása magán viselte mindazokat az általános jegyeket, amelyekről az eddigiekben szóltunk. Így feladatunk egy részét, nevezetesen 232Pecsevi elhelyezését a kortárs oszmán történetíráson belül, tulajdonképpen már el is végeztük. A továbbiakban most már azokra az egyéni vonásokra és történetírói módszerekre kell figyelmünket irányítani, amelyek Pecsevit nem egy tekintetben történetíró kollégái fölé emelik.
Egyetérthetünk Thúry Józseffel abban, hogy Pecsevi történetírásának fő jellemzője oknyomozó módszere és kritikai magatartása, ami kiváltképp forrásainak felhasználásában mutatkozik meg.69 A saját kora előtti időszakok leírásában legnagyobbrészt a fent megnevezett írókra támaszkodott, de rajtuk kívül használta még Musztafa Dzsenábi és Szádeddin hodzsa krónikáját, Szejdi Ali reisznek az indiai hadjáratról és csodás utazásairól szóló írását,70 a görösgáli kádi kiseposzát,71 a magyar írók közül Istvánffy, Heltai és Tinódi, valamint az itáliai Jovius történeti munkáit.72 A források ellentmondásos híradásait gyakran szembesítette egymással, s hol a számára hitelesebbnek tűnőt adta vissza, hol pedig mindegyik rendelkezésére álló verziót közölte, mintegy az olvasóra bízva, melyiknek ad nagyobb hitelt (a magyar íróktól kölcsönzött részleteket jobbára így, párhuzamos vagy alternatív olvasmányként illesztette szövegébe). Legtöbbet forgatott kútfőit, Dzselálzáde Musztafa, Musztafa Áli és Haszán Bégzáde krónikáit nem egyszerűen lemásolta vagy összefoglalta, hanem hellyel-közzel keményen megbírálva helyesbítette.73 Ha török forrásai hallgattak valamely eseményről, akkor tudatosan keresett 233magyar leírásokat és olyan még élő szereplőket, akik a szemtanú hitelességével számolhattak be róluk (a hiányok kitöltésében nagy segítségére volt családjának mindkét ága; apja és nagybátyja pl. Buda 1542. évi ostromáról meséltek neki sok, más muszlimok számára ismeretlen részletet). Szakítva azzal a hagyománnyal, amely a másodkézből származó információkat az „úgy beszélik”, „úgy hírlik” formulával intézte el, Pecsevi számos helyen megnevezte adatközlőit. Ezek a „szavahihető emberek” sok érdekes ismerettel szolgáltak mind a korábbi, mind a saját korában történt eseményekről. Olyan kiválóságok tartoztak közéjük, mint Szigetvári Ali dede (Szülejmán szigetvári türbéjének őre), Tirjáki Haszán pasa (szigetvári, kanizsai és budai beglerbég), Kara Ali (székesfehérvári, majd esztergomi) bég, Hizir pasa (küsztendili szandzsákbég), Hamza aga (1551-ben Hadim Ali pasa csausz basija, később pécsi záim), Alihán (egy dobrudzsai város kádija), Halil pasa (temesvári beglerbég), Oszmán aga (kapudzsi basi), Dervis Haszán pasa (boszniai beglerbég) és Báki pasa defterdár. Természetesen Pecsevi sem árulta el minden adatának vagy szövegkölcsönzésének származási helyét, de sok jel utal arra, hogy valóban megbízható és jól értesült embereket igyekezett kikérdezni (lásd alább a Szapolyai-adománnyal kapcsolatban mondottakat). Szemlátomást nem csinált titkot abból, hogy krónikát készül írni, így az emberek nemcsak az ő unszolására beszéltek neki, hanem maguktól is szívesen hívták fel a figyelmét megörökítésre érdemes dolgokra. Amikor 1598-ban a Váradról Buda felmentésére igyekvő oszmán sereg elöljárói maguk is beálltak ágyút vontatni, egyikük ekképpen szólította meg Pecsevit: „Ezt írd bele a történetbe és világosan jegyezd fel, hogy pádisáhunknak két vezíre és egy beglerbégje igába bújva ágyút vontattak. Ne feledjék ezt hosszú idő múlva sem!”74 (Ez a kis „helyszíni tudósítás” egyébként némileg elbizonytalanít bennünket Pecsevi fentebb már boncolgatott szándékait illetően. Ha ugyanis elfogadjuk azt a közlést, hogy eredetileg csupán Szülejmán hitharcait kívánta megörökíteni, akkor vajon miért gyűjtötte szorgalmasan a feljegyzéseket a vele és a saját korában megtörtént dolgokról? Nem azért-e, mert mindig is olyan munka lebegett a szemei előtt, amilyet végül is ránkhagyott? S Musza pasa nógatása csak a végső lökést adta ahhoz, hogy végre rászánja magát a krónika második, „fő” részének megírására?)
69 THÚRY J., i. m., 480.
70 SZEJJID MUSZTAFA DZSENÁBI (?–1590): Tárih-i Dzsenábi, 1588 után (Dzsenábi krónikája; arab nyelvű munka, maga a szerző törökre fordította, majd abból egy török nyelvű kivonatot készített; kiadatlan); SZÁDEDDIN HODZS (1536–1599): Tádzs üt-tevárih, 1575 (A történetek koronája; két kötetben kiadva: Istanbul, 1279–1280/1862–1863); SZEJDI ALI REISZ (?–1562): Mirát ül-memálik (Országok tüköre; kiadva: Istanbul, 1313/1895–96; angol fordítása: The Travels and Adventures of the Turkish Admiral Sidi Ali Reis in India, Afghanistan, Central Asia, and Persia during the Years 1553–1556, translated from the Turkish, with notes and introduction by A. VÁMBÉRY, London, 1889; Szejdi Ali küldetésére l. KÁLDY-NAGY Gyula, Szulejmán, Bp., 1974, 157–158). L. még F. BABINGER, i. m., 90, 109. sz.
71 TP I, 356–363.
72 Az utóbbiakat azonosította és magyar fordításban közölte: THÚRY J., i. m., 486, 487 s kk. ll. (Eredményei mégis inkább KRAELITZ révén váltak ismertté, aki, jóllehet hivatkozott Thúryra, saját felfedezéseiként adta közre azokat: i. m., 258–259. THÚRY érdemét húzza alá: Vojtech KOPČAN, Bemerkungen zur Benutzung der europäischen Quellen in der osmanischen Geschichtsschreibung, in Asian and African Studies 11 [1975] 148.). A krónika egyes részeit még a kézirat isztambuli kiadása előtt magyarra fordította VÁMBÉRY Ármin (1860-ban). Ezek felsorolva: Vámbéry Ármin emlékezete, Bp., 1986, 28 (Keleti értekezések, 2. szerk. FODOR Pál) (A bibliográfiát összeállította Carla COCO). L. még Markus KÖHBACH, Die osmanische Fassung von Istvánffy’s Bericht über die erste Belagerung Wiens durch die Türken im Jahre 1529 in der Chronik des Ibrahim Peçevi, in Wien 1529. Die erste Türkenbelagerung. Textband…, Redaktion: Günter DÜRIEGL, Wien–Köln–Graz, 1979, 93–106.
73 Például: TP I, 233, II, 186. Vö. THÚRY J., i. m., 480.
74 TP II, 218. Magyarul a Török történetírók, III, 147. oldalról idéztem, KARÁCSON Imre fordításában.
A muszlim és keresztény történeti műveken, valamint saját feljegyzésein kívül Pecsevi egy-két oklevelet is felhasznált. Ilyen az a három adománylevél, amely a családi levéltárból állt rendelkezésére, azután Szülejmán szultán, Tahmaszp sah, a nagyvezír és egy beglerbég levelei 234az 1553–55. évi iráni hadjárat idejéből.75 Az utóbbiakat azonban jobbára Dzselálzádétól vette át, így elmondható, hogy a forrásoknak ezt a fajtáját, legalábbis szöveghű közlés formájában, ritkán hasznosította. Míg tehát a krónika első fele a szóbeli információkkal kiegészített történeti munkákra épül, a második része, úgy 1593-tól kezdve, a történeti művek híradásait is hasznosítva elsősorban szóbeli információkra és személyes élményekre támaszkodik.
75 TP I. 310 s kk. ll.
Az oszmán politika természetes létformája a háború volt, a politika szereplői pedig a szultánok és a hadvezérek (utóbbiak azért is, mert az egykor személyükben is hitharcos: gázi szultánoktól fokozatosan ők vették át a csapatok irányítását). Természetes hát, ha Pecsevi, miként kollégái is, elsősorban háborúkról, uralkodókról, hadvezérekről és az állam más nagyjainak tetteiről és életéről tudósít. Az elbeszélést a hagyományos, mondhatni kötelező rendező elv: a szultánok uralkodása szerint tagolta. A krónika több mint 40 százalékát a Szülejmán (1520–1566) korabeli eseményeknek szentelte, ami a fentebb elmondottak fényében nem okoz meglepetést. E részben a példaképpé lett nagy szultán minden hadjárata helyet kap, köztük a magyarországi hódítások is: Nándorfehérvár elfoglalása, a mohácsi ütközet, Jajca megvétele, a bécsi hadjáratok, János király trónra ültetése, Klissza és Pozsega megszállása, az 1537. évi gorjáni ütközet, Buda megszállása, az 1542–1545. és az 1551–1552. évi háborúk és végül az utolsó állomás, a szigetvári hadjárat. II. Szelim (1566–1574) korából a jemeni és a ciprusi háborúk, az oszmánok lepantói veresége és végül a nagy észak-afrikai siker: Tunisz és Goletta elfoglalása szerepel a műben. III. Murád (1574–1595) uralkodását szinte teljes egészében a nagy perzsa háború (1578–1590), illetve a tizenöt éves háború első éveinek eseményei töltik ki, amelyek szinte töretlenül folynak át III. Mehmed (1595–1603) korszakába is, s amelyek a Szülejmán-kor mellett a mű másik súlyponti részét alkotják. Ezeket a dzselálinak nevezett nagy társadalmi felkelések, az ellenük vezetett hadjáratok, valamint az 1603-ban újra kitört perzsa háború kezdeti cselekményeinek bemutatása egészíti ki. Ugyanez a tematika uralja I. Ahmed (1603–1617) korát: a tizenöt éves háború vége és lezárása, a Bocskai-felkelés, a dzseláli lázadások felszámolása és az Iránnal folytatott küzdelmek. Ezt követően – egyre kevésbé részletes – beszámolót kapunk a gyengeelméjű Musztafa (1617–1618) trónra emeléséről és letételéről, II. Oszmán rövid uralkodásáról (1618–1622): a keleti végeken kitört harcokról, a sikertelen lengyelországi háborúról, a hazatérése utáni belső zavarokról és megöletéséről; azután Musztafa másodszori (1622–1623) beiktatásáról, Abaza pasa felkeléséről, a perzsák támadásáról, Bagdad és Moszul elvesztéséről. Így érkezünk el a krónika utolsó nagyobb szakaszához, amely IV. Murád 235(1623–1640) uralkodásának történetét beszéli el meglehetősen elnagyoltan: a belviszályokat, a lázadók elleni küzdelmeket, a szultán rendcsinálási kísérleteit, kaukázusi és mezopotámiai hadjáratát, melynek során visszaszerezte Bagdadot az Oszmán Birodalomnak. A krónika IV. Murád hazatérésének és halálának leírásával zárul (1640. február 7.).76
76 Vannak kéziratok, amelyek 1648-ig, illetve 1651-ig terjednek: Ş. TURAN, i. m., 544; Rh. MURPHEY, i. m., 307. Ezek a kiegészítések azonban már nem Pecsevitől származnak.
Ezt a látszólag leghagyományosabb szerkezetet és tematikát azonban Pecsevi többféle módon is fellazította, kibővítette. Különösen Szülejmán tetteinek elmondása közben több ízben tett kirándulásokat a kultúr- és technikatörténet területére. Így például mindjárt a krónika elejére egy rövid fejezetet iktatott a müdzsevvezének nevezett turbánfajta használatának elterjedéséről (a régi idők szokásait egy Szádeddin hodzsa művéből vett idézettel elevenítve fel).77 A mohácsi ütközet muszlim szempontú leírása után (a magyar változat ismertetése előtt) a fekete lőpor és a könyvnyomtatás felfedezésének történetével, s a „hitetlenek” könyvkiadási szokásaival ismertette meg röviden muszlim olvasóit.78 Nem sokkal ezután a 16. századi európai és török apokaliptika egyik fő témájának, az „aranyalmának” a mibenlétet igyekezett tisztázni magyar olvasmányai segítségével.79 A 16. század közepének harcairól értekezvén ismét megszakította az elbeszélés fonalát, s néhány oldalban elmesélte hitfeleinek, mikor tűnt fel és terjedt el a kűvé és a „rossz szagú, egészségre káros” dohány az Oszmán Birodalomban.80 Az 1555. évi dél-dunántúli harcok egyik érdekes epizódját, a Görösgal elleni magyar támadást megint csak egy „művelt” történetírótól szokatlan módon ábrázolta: közölte az ottani török kádinak az ostromról szerzett epikus költeményét (pontosabban annak egy részét), megmentve így az enyészettől a magyarországi török népi vallásos irodalom egy értékes darabját.81 Ahogy haladunk előre az időben, ezek a téma fő vonalába nem illő kitérők megritkulnak, de azért nem tűnnek el teljesen. Többek között az al-dunai Traianus-hídról, Attiláról és Budáról, Pécs alapításáról (lásd fentebb), egy üstökös feltűnéséről vagy az asztrológia tudományának hasznáról olvashatunk rövid ismertetéseket, eszmefuttatásokat.82 A „különös” vagy „nevetséges események” címen elmondott érdekességek, adomák a sokszor véres események komor hangulatát segítenek oldani (ezekben olykor maga Pecsevi is szerepel).83
77 TP I, 4–5.
78 TP I, 106–108.
79 TP I, 115–117.
80 TP I, 363–366.
81 TP I, 356–363. M. KÖHBACH, A görögáli hősök, 39–46.
82 TP I, 435–437, 500–501, II, 426–427.
83 Pl. TP II, 395, 401–402.
236Az Oszmán Birodalom történetében a 17. század az egyéniség és a személyiség eszmélésének, felfedezésének kora.84 Pecsevi a hagyományos formák köntösében maga is ezen az úton haladt, és sokat tett az egyén szerepének elismertetéséért. Ez vezette akkor, amikor minden uralkodó időszakának nagyvezíreiről, vezíreiről, legkiválóbb tudósairól és sejhjeiről rövid életrajzokat és jellemzéseket közölt (kivéve az utolsó három szultán korát, aminek oka nyilvánvalóan az, hogy kortársként nem állt módjában sem igazából átfogni, sem mérlegre tenni az egyes szellemi teljesítményeket). Ezt az „újítást” egyébként Musztafa Álitól vette át (ahogy a Szülejmán és II. Szelim korában élt kiválóságok esetében maguknak az életrajzoknak a szövegét is), ám sokat elárul személyes felfogásáról, hogy a módszert folytatásra érdemesnek tartotta (a későbbi korokban részben Haszán Bégzádére, részben saját élményeire és szóbeli értesüléseire támaszkodott). Abban, ahogy az individuumot, annak egyedi képességeit, törekvéseit és vágyait beemelte a társadalmi életet alakító tényezők közé, véleményem szerint talán csak Evlia Cselebi fogható hozzá. Gyökeresen új és szintén Evliára emlékeztet az is, hogy a társadalommal együtt lélegző, annak mozgásait közelről figyelő írót, vagyis saját személyét minduntalan a történet középpontjába állítja, s az eseményeket mintegy a maga személyén-szemüvegén keresztül láttatja.85 Pecsevinél az író nem személytelen eszköz vagy közvetítő többé, mint 16. századi elődeinél, hanem a történelem szereplője, aki szerény mértékben bár, mégis érzékelhető módon behozza a történelembe a maga világát, környezetét, rokonságát, gondolatait, egyszóval a társadalom egy újabb szeletét a szultánon és a szultáni udvaron kívül. Ezért érezzük magunkhoz közelibbnek, emberibbnek, egészében véve sokkal valószerűbbnek a művet, mint a klasszikus korszak idealizáló, elvont, személytelen „hőskölteményeit”. E nagy jelentőségű változás szemléltetésére számtalan részletet lehetne idézni, de elegendőnek látszik két esetet felemlíteni itt. Az egyik 1595-ben történt, amikor az Esztergomot védő törökök elhatározták a vár feladását, s Pecsevi, ura és jóakarója, Lala Mehmed társaságában, a várban együtt vacsorált a keresztény sereg néhány tisztjével. Ennek során „tiszta bort is hoztak s a boldogultat [Lala Mehmedet] megkínálni akarták. »Nem iszik«, mondám s nem adattam neki. Azután fahéjvíz nevű citromszínű vizet adtak fel. Én szegény megízleltem. »Ízére nézve éppen nem különbözik a víztől«, mondám s erre a boldogult is megivott belőle víz helyett egy kupával. Azután ismét cukrot hoztak 237és serbetet készítettek, amit a boldogultnak nyújtottak. Nekem szegénynek bort adtak. Frissítő gyanánt én ugyan megittam azt, de most a boldogult jelenlétében nem mertem inni. A boldogult pasa így szólt: »Igyál csak, miattam ne restelkedj!« S én néhány pohárral megittam. Félretettem ekkor a szégyent. Volt ott velük egy gyönyörű arcú hercegfi is, kinek Lonberharoglu volt a neve. A kutyák között igen magasrangú és a cseh népből való előkelő herceg volt, aki csupán kíváncsiságból jött be, hogy a török népet lássa. A cseh nyelv némileg hasonlít a bosnyák nyelvhez és ha némely szókat nem is lehet megérteni, sokat fel lehet ismerni és megérteni. A boldogult pasától engedélyt kértem s azután barátkozási szándékkal így szóltam a herceghez: »Bejzáde! hol fekszel majd?« Ő arra a helyre mutatott, ahol ült: »Itt«, mondá. »Én is ide fekszem majd«, mondám. »Mit akarsz ezzel mondani?« – kérdé és egész haragos arccal így szólt: »Takarodjál innen!« A boldogult pasa annyi bánattól volt lesújtva, mégis félig elmosolyodott rajta. Utóbb ez a hercegfi, mikor Egerből szerződésre kivonultattuk, egy-két napig a sátorunkban vendég volt. Hová lett akkor a haragos hercegfi? A sors ugyancsak megpuhította, mert ily magamfajta embertől is segítséget kért.”86 Hogy ez az életkép egy tárihban szerepelhet, önmagában is nagy újdonság, de az igazi meglepetést valami más okozza. Nevezetesen az, hogy Pecsevi minden aggály nélkül a nyilvánosság elé tárja két olyan cselekedetét, amely külön-külön is bőven elegendő lett volna ahhoz, hogy megbotránkoztassa a törvényismerő és -tisztelő muszlimokat: a szent törvény ugyanis mind a borivást, mind a homoszexualitást tilalmazza (más kérdés persze, hogy az oszmán elit ezekre a cselekedetekre, főleg pedig a másodikra, meglehetős elnézéssel tekintett). A másik történetben, amely 1598-ban játszódik, a tatár kán és Szaturdzsi Mehmed pasa, két bizalmas barát beszélget egy sátorban Szegeden, a téli szálláson, amit Pecsevi és bajtársai a szomszédos sátorból kihallgatnak: „A kán ő fensége leülvén, a beszélgetéshez kezdett és állapotát kérdezte. A boldogult Szaturdzsi némely betegségeket magyarázgatott. »Mindenkor a természet enyhítését kell – úgymond – figyelembe venni. S mi majd serbettel, majd allövettel gyógyítgattuk magunkat. Ezt az évet azonban hadjáratban töltöttük s így nem volt rá idő és alkalom. Egészségünk megváltozásának oka többnyire a betegségre való hajlandóságunk.« A kán ő fensége így szólt: »Az általad említett allövet (ihtikán) talán clystére (hakna [beöntés]) másképp?« »Igen«, felel Szaturdzsi. »No annál sokkal jobb a meghalás is«, mondá a kán. A Szaturdzsi annyira híres és művelt társalgó ember volt s így bizony a kán jelenlétében allövetet emlegetni illetlenség és rút hiba volt.” Pecsevi 238alighogy leírta ezt a rendhagyó, ám igencsak emberi beszélgetést, maga is megrettent merészségétől, és a maga mentségére szükségesnek látta a következő kiegészítést tenni: „Ezekből a szavainkból ugyan holmiféle rágalmazás érzik ki, ámde, Isten mentsen, hogy mi negyven évvel ezelőtt elhunytaknak szégyenét feltárjuk. Szándékunk csupán figyelmeztetés, hogy az előkelők társaságában ilyenféle szóktól tartózkodni kell.”87 A helytelenítés dacára is nyilvánvaló, hogy Pecsevi nem a témát, hanem csupán annak alkalmatlan helyen történt szóba hozását kifogásolta (ilyen erővel egyébként a maga borivásának felemlegetését is illetlenségnek vehette volna). Vagyis, ha Szaturdzsi Mehmed pasa hibázott is, ő, a szerző semmiképpen sem, hiszen, úgy látszik, szerinte a legszemélyesebb emberi megnyilvánulásoknak is helye lehet egy oszmán krónikában.
84 Cemal KAFADAR, Self and Others: The Diary of a Dervish in Seventeenth-Century Istanbul and First-Person Narratives in Ottoman Literature, in Studia Islamica, 69(1989), 121–150; UŐ, Mütereddit bir mutasavvif: Üsküp’lü Asiye Hatun’un rüya defterleri 1641–1643, in Topkapi Sarayi Müzesi, 5(1992), 168–204; Suraiya FAROQHI, Kultur und Altag im Osmanischen Reich, München, 1995, 217–227.
85 Ehhez l. FODOR Pál, Evlia Cselebi útleírásai, in Keletkutatás, 1990 ősz, 37–55.
86 TP II, 185–186. Török történetírók, III, 124–125 (KARÁCSON Imre fordítása). A hercegfi SZEKFŰ Gyula szerint a később Egernél fogságba esett Johannes Jacobus Thurn vagy Johannes Kinsky lehetett (i. m., 125: 1. jegyz.)
87 TP II, 222. Török történetírók, III, 149–150.
Ha már a szerző a nagy történelmi események részese, sőt időnként azok alakulására is befolyást gyakorol, akkor természetesen a véleményét sem rejti véka alá mindarról, amit látott, tapasztalt. Messze eltávolodva 16. századi elődeitől, akik a szultán minden tettére tudtak magyarázatot találni, Pecsevi szóvá teszi a rossz döntéseket vagy a tanácsadók helytelen megválasztását, és az oszmán társadalom állapotát kritizáló „kiszólásainak” se szeri, se száma. Csak ízelítőül egy példa: miután beszámolt a mezőkeresztesi csatáról (1596), a szokásos dicshimnuszokat mellőzve, határozott rosszallását fejezte ki amiatt, hogy elmulasztották kiaknázni a győzelmet: „Ha a felséges pádisáhunkat ez alkalommal is Budára hozták volna [mint Mohács után], a határszéli [keresztény] várak mind magukra hagyatva, iszlám uralom alá jutottak volna. Bárcsak azon a télen Belgrádban telelt volna s ha azt mondták volna, hogy a tavasszal Bécs ellen megyünk, a hitetlen németek Oláhország és Moldva módjára adófizetésre kötelezték volna magukat.”88 Egyszer kétségbe vonja a tatár kán által közölt létszámadatokat,89 máskor meg azt az oszmán kultúrában hallatlan dolgot engedi meg magának, hogy „hitetlenek” – nem éppen hízelgő – véleményét idézze az Oszmán Birodalomról.90
88 TP II, 202. Török történetírók, III, 124–125.
89 TP II, 156–157. Török történetírók, III, 112–113.
90 TP II, 187–188, 203.
Személyes véleményét, helytelenítését azonban nem mindig nyílt bírálat formájában adja közre, hanem a tények kendőzetlen tálalásával, egy-egy érzelmi megnyilvánulással, egyszóval az íróember művészi eszközeivel. Az oszmán politikai rendszer működéséről, a rabszolga eredetű államférfiak azon belüli szerepéről, óriási hatalmuk és végletes kiszolgáltatottságuk furcsa kettősségéről sokan és sokszor írtak már. Mégis kevesen tudták olyan átütő erővel jellemezni ezt a sorsot, mint Pecsevi, amikor beszámolt pártfogója, Lala Mehmed utolsó napjairól és javainak elkobzásáról, s amikor 239személyes fájdalmának is utat engedve, meglehet, szándéktalanul, erkölcsi ítéletet mondott a rendszer mérhetetlen méltánytalanságáról. A dolog előzménye az, hogy Lala Mehmed nagyvezírt a szultán Dervis Haszán kapudán pasa sugallatára a perzsák ellen küldte, megfosztva így attól a lehetőségtől, hogy bevégezze magyarországi terveit. A megrendült pasa hamarosan ágynak esett (Pecsevi szerint kezelőorvosával mérget is adattak be neki), így aztán érthetően egyre késlekedett az indulással. Ekkor, „két nappal a boldogult halála előtt nagyúri irat érkezett, amelyben ez állt: »Miféle betegséget színlelsz? Ha rövidesen el nem indulsz, példás büntetést kapsz.« A boldogult pedig válaszul felterjesztést (telhisz) íratott, hogy »a padisah parancsának megfelelően holnapután átkelek. Csakhogy nem tudom, kitart-e életem addig a napig. Akár itt halok meg, akár ott, akkor majd méltóztatik hitelt adni az állapotomról szóló híreknek.« Másnap délelőtt a megboldogult Uzun kjátibot, aki a boldogságos padisah által is jól ismert, kitűnő ember volt, elküldte a kapu agához, kit a boldogult csak »fiamnak« szólított, és nagy szeretetével halmozott el, s arra kérte, hogy túlvilági érdemeire gondolva, könyörüljön rajta, látogassa meg, és győződjék meg állapotáról. A boldogult Uzun efendi elment [a kapu agához], de azt a választ kapta, hogy nem jöhet, amíg a boldogságos padisahhal nem tanácskozott. A boldogságos padisahhoz elmenvén, engedélyét elnyerte, és kedd délután lett, mire megérkezett, és a boldogult helyzetével tisztába jött. Sokat sírt és sajnálkozott rajta. A boldogult pedig így szólt hozzá: »Nem adtak hitelt rosszullétemnek, nem ismerték el e fényes birodalom érdekében végzett szolgálataimat – a legfelsőbb úr színe előtt talán mégsem lesznek hiábavalók. Kérlek, csókold meg nevemben a boldogságos padisah ruhaszegélyét, és mondd el neki, hogy végakaratom csupáncsak ennyi: hat kiskorú árvám van, kik még anyatejjel táplálkoznak. Ne hagyja, hogy idegen házak szolgálatára kényszerüljenek. Bármit adományoz is nekik, a magasságos Isten ezerszeresen fizesse meg őfelségének!« Az aga a boldogulttól eltávozott, és sírva a padisah színe elé járult. A boldogságos padisah kérdi tőle: »Miért sírsz?« Az aga így válaszol: »Uram! Egy kősziklához hasonlatos vezíred távozik, akinek senki sem hitt és akinek értékeit nem ismerték fel.« A padisah erre így szól: »Ha távozik, hát jön helyébe más!« Az aga nem hagyja válasz nélkül: »Sok vezírt fogsz lecserélni, amíg olyat találsz, aki betöltheti a helyét.« Az uralkodó azonban elrendeli: »Készpénzét vegyék el a hadjárat költségeire, egyéb hagyatéki tárgyaihoz ne nyúljanak!« Ámde a Dervis pasa nevű önkényúr, alighogy [nagy]vezír lett, elküldte a könyörtelen, kemény szívű, hóhér-természetű kapudzsi basit, Kör Ali agát a boldogultnak Belgrádból éppen érkezőben lévő hagyatéka és néhány árvája elé. Valamennyit a boldogult palotájába vitette. Az uralkodónak azt mondva: »A hadjárati felszerelés felséged szolgáinak kell; nyilvánvaló, hogy az árváknak ezekre nincs szükségük«, engedélyt szerzett az elkobzásukra. Másnap Etmekcsizádét is magával hozta [Lala Mehmed palotájába. 240A boldogultnak] 150 000 aranya, 100 jük [lótehernyi] gurusa és más készpénze volt, elsőként ezeket szedték el. Azután ruháit, emléktárgyait, ládáit és kosarait is előhozták, és sorra kinyitották. Majd megint mindent visszaraktak a ládákba, hordárokat hívtak és a […] palotájába vitették. Negyvennél több […] cobolyprém került elő. Mérhetetlen könyörületből és irgalomból megengedte, hogy az árvák számára egy-egy prémet kiválasszanak, ámde szó szerint úgy rendelkezett, hogy a leghitványabbakat adják nekik. Ezután három-négy ládában és kosárban ezüst edényeket, hitetlenektől kapott mosdótálakat, kupákat és más efféléket találtak. Ekkor is túláradt benne az irgalom tengere, s meghagyta, hogy a legkisebbekből egyet-egyet az árváknak adjanak. E pillanatban nem tudtam tovább türtőztetni magamat, és azt mondtam: »Persze, hisz nem is lesz helyük, ahol a nagyobbak elférnének!« Haragosan nézett rám. Etmekcsizáde pedig ajkait összeharapva jelezte nekem, hogy az Isten szerelmére, tartsam a számat. A magasságos Allah, mindenek tudója a tanúm, hogy nem beszélek valótlanságot. A boldogult halála engem, szegényt, annyira letaglózott, hogy egy kupa méreg kiürítése sem esett volna ilyen rosszul. Azt is megértettem ekkor, hogy az ember képes volna magát feláldozni azért, akit szeret.”91
91 TP II, 321–323.
A személyiség felfedezésén, a kritikai hangvételen túl Pecsevi történetírásának további fontos jellemzője az, amit kreativitásnak mondhatnánk. Ez annyit jelent, hogy különböző eredetű nyersanyagokból helyenként tudatos történeti konstrukciót hoz létre, amivel fontos, sokakat foglalkoztató kérdésekre próbál magyarázatot adni. Ennek érzékeltetésére aligha találhatnánk jellemzőbb részletet annál, mint azt, ahol az ún. „aranyalma” legendájával kapcsolatos ellentmondásokat tisztázza. Ismeretes, hogy az oszmán hódító ideológia és szimbolika egyik legfontosabb elemét azok az elképzelések alkották, amelyek szerint az oszmán terjeszkedés egészen az „aranyalma” (tulajdonképpen egy távoli nagy város) megszerzéséig folytatódik. Ámde az Oszmán Birodalomban ennek a bizonyos aranyalmának a hollétéről és a világ meghódításának végső idejéről igencsak ellentmondó vélemények forogtak. Pecsevi ezért érthetőképpen felfigyelt a Heltai Gáspár magyar krónikájában olvasható apokaliptikus jövendölésekre is, s azokat, némileg átértelmezve, átemelte a maga művébe. Így, Heltai segítségével, végre azt a konkrét ismeretet közölhette hitfeleivel, hogy a nevezetes eseményre a kölni „veres kápolna” közelében fog sor kerülni, tehát az „aranyalma”, legalábbis a hitetlenek szerint, Németország eme távoli vidékén keresendő.92
92 Vö. FODOR Pál, Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma” legendája. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben, in Történelmi Szemle, 39:1(1997), 47–49. Ugyanezt l. jelen kötet, 179–211.
241Ha Pecsevi olykor ítéletet mondott és kreatív volt is, ha tudatosan törekedett is az író és általában a személyiség előtérbe állítására, mindez sohasem csapott át merő szubjektivizmusba, és nem érintette azt a történetírói erényét, amely talán az eddigieknél is fontosabb számunkra: megbízhatóságát és hitelességre törekvését. Ennek alátámasztására számtalan példát hozhatnánk fel, de elegendőnek véljük csupán három különböző természetű híradására utalni. Mint Dávid Géza egyik tanulmánya bizonyítja, olykor még évszázaddal korábban megesett apró ügyekről is pontos, levéltári forrásokkal alátámasztható ismeretekkel rendelkezett; jelen esetben török defterek igazolták azt az értesülését, mely szerint Kászim bég Szapolyai János királytól három falut kapott örökbirtokként szolgálatai fejében.93 A második példa ismét a mezőkeresztesi csatával kapcsolatos. Erről az eseményről legalább nyolc olyan leírás maradt ránk, amelynek szerzője vagy részt vett az ütközetben, vagy első kézből szerezte híreit. E nyolc szerző igencsak eltérően számolt be az ütközetnek arról a drámai pillanatáról, amikor a keresztények elözönlötték a török tábort. A legismertebb, legelterjedtebb változat szerint a török sereget főként Szádeddin hodzsa kitartása mentette meg a felbomlástól, mivel a szultánra adta a próféta köpönyegét, s mellette állva szünet nélkül bátorította a pánikba esett és nemrég még futni készülő uralkodót. Egy kutató megvizsgálva a különböző híradásokat, arra az eredményre jutott, hogy a hodzsa kiemelkedő szerepét azok a történetírók húzták alá, akik neki mint patrónusnak le voltak kötelezve.94 Az egyetlen igazi kivételt, talán nem véletlenül, Pecsevi képezi: neki, mint a Szokollu család emberének, a kor logikája szerint elvben ellenségesen, de legalábbis érdemeit elhallgatva kellett volna írnia a hodzsáról és frakciójáról (amely a csata után a nagyvezíri székbe emelte Csigalazáde Szinánt); ám Pecsevi személyes és frakcióérdekein messze felülemelkedve maga is azt örökítette meg, amit a jelek szerint a jelenlévők többsége látott: a hodzsa derekas helytállását. (Ez az eset egyébként arra hívja fel a figyelmet, hogy az oszmán történetírásban a fent említett „ágazati” háttéren túl egy további elem is meghatározó jelentőséggel bírt: az, hogy a történetíró melyik frakcióhoz tartozott).
93 DÁVID G., Kászim vojvoda, 62.
94 Jan SCHMIDT, The Egri Campaign of 1596: Military History and the Problem of Sources, in Habsburgisch-osmanische Beziehungen/Relations Habsbourg-ottomanes. Wien, 26.–30. September 1983. Colloques sous le patronage de Comité international des études pré-ottomanes et ottomanes, hrsg. von Andreas TIETZE, Wien, 1985, 125–144 (Beihefte zur WZKM, Bd. 13).
Ha már itt tartunk, harmadik példaként nézzük meg azt, hogyan jelenik meg Pecsevinél a maga frakciója, amely jobbára a hatalmas Szokollu famíliával esett egybe. Pecsevi a krónikában nem rejtegeti ezt a kapcsolatot, sőt büszkén vállalja, s gyakran kel egy-egy megvádolt rokona védelmére (különösen Musztafa Álival vitatkozik sokat, aki igen rossz szemmel 242nézte Szokollu Mehmed nepotista politikáját). Mindig talál alkalmat arra is, hogy néhány jó szót szóljon valamelyik nagybácsi vagy távolabbi hozzátartozó emberségéről, kiváló erényeiről. Ezek a dicséretek azonban – s nemcsak a kor mércéje szerint – többnyire belül maradnak azon a határon, ahol a bántó elfogultság és öntömjénezés kezdődik. Ám néhányszor mégis úgy tűnik, mintha áthágta volna ezeket a határokat. Különösen anyai nagybátyját, Dervis pasát és Szokollu Musztafa budai pasát szerette úgy magasztalni, hogy Hatim at-Táihoz hasonlította őket, a pogány költőhöz, akit a muszlimok a bőkezűség és a nagylelkűség mintaképének tartanak. Sőt, Musztafa pasáról egy helyütt azt állította, hogy kelengyével látta el és kiházasította azokat az özvegyeket és árvákat, akik hozzá fordultak segítségért; mi több, a férjeiknek javadalmat utalt ki, hogy megélhetésüket biztosítsa.95 Ezek az állítások enyhén szólva is túlzóknak tűntek, amíg nemrégiben ki nem derült, hogy Pecsevi a színtiszta valóságot írta meg. Két, tőle független forrásban Markus Köhbach részletes leírásokat talált arról, hogy Musztafa pasa valóban gyakorolta a Pecsevi által neki tulajdonított erényeket: rendszeresen támogatta a támasz nélküli özvegyeket és fiatal lányokat, s halálakor állítólag csak Boszniában 720-an voltak, aki az ő segítségével jutottak kelengyéhez és házassághoz.96 Ez a szerencsés „felfedezés” is bizonyította, hogy még rokonai vagy frakciója méltatásakor sem esett át a ló túlsó oldalára, sőt, éppen azzal tett meggyőző bizonyságot írói-emberi tisztességéről, hogy e propagandára kiváltképp alkalmas részleteket csak futólag, röviden említette meg.
95 TP II, 27.
96 M. KÖHBACH, Ag˘wadu min [H]atimin, 219–232.
Egészében véve Pecsevi krónikája elbájoló szintézise a birodalminak és a lokálisnak, az oszmán iszlám és a szűkebb frakció érdekeinek, a magas- és a népi kultúrának; egyszerre kor- és visszatekintő köztörténet, amelyet számos vonása emel a korabeli hasonló alkotások fölé: az írói egyéniség erőteljes jelenléte, a viszonylagos elfogulatlanság, a kritikai magatartás és a megbízhatóság. Pecsevi volt az első oszmán szellemi ember, aki – nyilván sajátos határhelyzetéből fakadóan – a muszlim világ határait átlépve más kultúrák, jelesül a magyar történetírás felé is tájékozódott, amiért különleges hely illeti meg az oszmán kultúrtörténetben (sok követője nem is akadt, ami aztán alaposan visszaütött az Oszmán Birodalomra).97 Mindez távolról sem jelenti azt, hogy műve 243bármiben is hasonlítana egy mai értelemben vett történészi munkához. Ahogy a kollégái, úgy Pecsevi is a fentebb már emlegetett politikai diskurzus résztvevőjeként írt; erről leginkább munkájának utolsó szakaszai árulkodnak, ahol visszanyúlt az iszlám történelem néhány nagy eseményéhez (a horezmi sah bukásához, a mongol támadáshoz és Bagdad elestéhez), hogy a múltból vett leckével intse saját korának uralkodóit és politikusait: a rossz kormányzás, az igazságtalan döntések aláássák a birodalom alapjait. Vagyis Pecsevi éppúgy tanító célzattal, „a történelem az élet tanítómestere” elv szellemében fogott tollat, mint a többi előtte vagy vele egyidejűleg alkotó krónikás, de hangütése, hangszerelése már egy új korszakot idézett. Hogy valóban egyénien és magas színvonalon írt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a frissen elkészült krónikát szinte azonnal tovább írták ismeretlen kezek, s hogy alapvető forrása lett a következő korszak mértékadó történeti műveinek.
97 Ennek jelentőségére l. Bernard LEWIS, The Use by Muslim Historians of Non-Muslim Sources, in Historians of the Middle East, 180–191, főleg 185 s kk. ll.; UŐ, The Muslim Discovery of Europe, New York–London, 1982 (Pecseviről: 163–64); V. KOPČAN, Bemerkungen, 147–160. Vö. S. FAROQHI, Kultur und Alltag, 95–117. Pecsevi úttörő jelentőségét nem csökkenti, hogy az első oszmán történetíró, aki európai híradásokat is bedolgozott krónikájába, Dzselálzáde Musztafa volt; l. P. KAPPERT, i. m., 19–20. Dzselálzáde ugyanis csak a pozíciójából eredő jólértesültségét használta ki.
