ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS AZ OSZMÁN TÖRTÉNELEMBEN
11ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS AZ OSZMÁN TÖRTÉNELEMBEN
A 15–16. századból ránk maradt megnyilatkozásokból világosan kitetszik, hogy a kor magyarjai főleg két okból tartották életveszélyesnek az országot folyamatosan támadó oszmánokat: egyrészt barbár pusztításaik miatt, másrészt azért, mert úgy hitték, a keresztény civilizáció megsemmisítésére törnek. Ez a felfogás akkor (és annak ellenére) sem változott meg lényegesen, amikor már régen török katonák ültek a királyság fővárosában, és a magyarok török támogatással készültek szembefordulni az utóbbiak előrenyomulását feltartóztató Habsburgokkal. A tizenöt éves háború zűrzavaros éveiben ekképpen figyelmeztette honfitársait a török uralom vészes következményeire Baranyai Decsi János, a kiváló humanista tudós és történetíró: „…nem azokról a területekről kell összegyűjtenünk a bizonyítékokat, melyeket még nem igáztak le teljesen a barbárok: ezeken a literátus és papi rend helyzete egyelőre tűrhető. Tekintetünket és figyelmünket Bulgária, Mysia, Görögország, Szíria, Egyiptom és a többi provincia felé kell fordítani: a barbárok ezekben a tudós renddel mindenütt ugyanolyan rosszul bánnak, mint a néppel; s ezen felül még a szent tan hirdetését és a hasznos tudományok nyilvános oktatását is megakadályozzák. Ezért látjuk azt, hogy a török területeken kihunyt vallás fénye, a tisztes művészeteket nem ápolják, nincsenek üdvös törvények: minden csupa barbárság; a mieinket pedig naponta csapatostól térítik el az igaz vallástól és Mohamed gonosz szektájába hajtják őket, s akit megfertőztek ezzel, az sokkal kegyetlenebb ellensége lesz a keresztényeknek, mint maguk a született törökök.”1
1 Megjelent: R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére, szerk. TUSOR Péter, RIHMER Zoltán és THOROCZKAY Gábor, Bp., 1998. 165–175.
BALÁZS Mihály–MONOK István–VARGA András–TAR Ibolya, Baranyai Decsi Jánosnak a török elleni háborúra buzdító beszéde 1598-ból, in Lymbus, Művelődéstörténeti Tár, II, Szeged, 1990, 58–59.
Baranyai véleménye (a török rendszer lényege: a polgári szabadság hiánya és a vallás erőszakos terjesztése) teljes mértékben megegyezik 12a korabeli európai közvélemény ítéletével. A nyugati értelmiség már a 15. század közepétől egyre nagyobb figyelmet szentelt a török, illetve általában az iszlám terjeszkedés kérdésének, s ennek az érdeklődésnek köszönhető az a hatalmas méretű turcica- és iszlámpolémia-irodalom (elsősorban Itáliában, majd a Német Birodalomban), amely részben a politikai cselekvést: az európai összefogást kívánta elősegíteni, részben (éppen az előbbi érdekében) a hódítók vallását és politikai rendszerét igyekezett feltérképezni. A százszámra keletkező tudós és kevésbé tudós munkák szerzői általában a Baranyaiéhoz hasonló „ideologikus” következtetésekre jutottak: a törököket a világvég közeledtét jelző apokaliptikus népnek, országukat az Antikrisztus birodalmának, vallásukat a keresztény világra mért isteni büntetésként fogták fel. De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy egyre mélyebb ismereteket halmozzanak fel a Török Birodalom népeinek életéről, az állam szervezetéről, a szultáni hatalomról, s hogy mindezt egybevessék saját országaik rendszerével. Ezért aztán hamar egyetértésre jutottak abban, hogy az ottománok birodalmát főleg a következő jegyek különböztetik meg a keresztény országoktól: 1. az uralkodói hatalom kivételes ereje; 2. az általános szolgaság, mely az államhatalmat is átszövi; 3. a vallás és az uralom szoros összefonódása; 4. a birodalom katonai jellege és terjeszkedési hajlandósága.
Ha a 16. századi oszmán történetíróknak vagy politikai értekezéseket író értelmiségieknek módjában állt volna vitát folytatni európai kollégáikkal, nagyjából egyetértettek volna e megállapításokkal. A birodalom történetét többnyire ők is az uralkodó dinasztia heroikus küzdelmeként, végső soron pedig az egyedül igaz iszlám vallás terjesztését szolgáló vállalkozások sorozataként mutatták be. Bár voltak, akik a vallási elem jelentőségét másként ítélték meg, az uralkodóház meghatározó szerepét ők sem vitatták: ők is közvetlen összefüggést láttak az Oszmán-ház hatalma, cselekvőképessége és a birodalom sorsa között, s a szultánok iránti kötelező hűséget is a birodalom alapelvei közé sorolták.
A törökök, a perzsák, illetve általában a Kelet iránti érdeklődés meg az európai politikai és gazdasági terjeszkedés szükségletei által életre hívott európai „orientalisztika” tudománya egészen a közelmúltig keveset módosított ezen a képen. A modern keletkutatók – nem alaptalanul – szintén hangsúlyozták a nem európai (keleti) társadalmak despotikus vonásait, ám – kevésbé jogosan – szinte dogmává merevítették azt a felfogást, hogy Keleten a változások jobbára a politikai szférára korlátozódtak, s általában érintetlenül hagyták a társadalom és a gazdaság alapszövetét.
Ez a felfogás a mi szemléletünket is erősen befolyásolja, amikor az Oszmán Birodalom történetét, a török–magyar viszony alakulását vizsgáljuk. 13Hajlamosak vagyunk arra, hogy országunknak ezt az ádáz ellenségét mindvégig azonos szándékkal, erővel és lehetőségekkel bíró hatalomnak lássuk közvetlen érintkezésünk legfontosabb háromszáz évében (1400–1700). Pedig ebben a hosszú időszakban az Oszmán Birodalomban legalább két részleges „rendszerváltozás” zajlott le, ami értelemszerűen Magyarország sorsát, esélyeit is nagymértékben befolyásolta. Az alábbiakban ezért megkísérlem röviden felvázolni azt, hogyan látom változás és állandóság viszonyát az oszmán történelemben, s megpróbálom számba venni a rendszer azon elemeit, amelyek meglehetős állandóságot mutatnak, s azokat, amelyek inkább csak egyes periódusokra jellemzők. Javarészt a mi szempontunkból legfontosabb három évszázadot veszem szemügyre, de röviden a későbbiekre is kitérek.
Mindenekelőtt egy elméletinek tűnő kérdés. Azzal már a 16. században élt legkiválóbb oszmán gondolkodók is tisztában voltak, hogy mint minden történelmi képződmény, az oszmán dinasztia és annak birodalma is ki van téve emberi akaraton kívüli erőknek (természetesen az isteni gondviselést nem számítva). Egy Musztafa Ali nevű literátor és történetíró azt is kimondta, hogy – függetlenül az iszlám vallás iránti elkötelezettségétől – a birodalom valószínűleg ugyanarra a sorsra jut, mint a korábbi iszlám államok többsége: ha nem jól kormányozzák, el fog tűnni a történelem színpadáról. Mind ő, mind szellemi utódai a birodalmak egyfajta ciklikus mozgását feltételezték; a 14. században élt Ibn Haldunhoz, a történettudomány „felfedezőjéhez” hasonlóan úgy gondolták, hogy az államok meghatározott fázisokon (születés, kifejlődés, érettség, pangás, hanyatlás) mennek keresztül, s a változásnak ezt a menetét igen nehéz (bár nem reménytelen) feltartóztatni. Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert Európa csupán a 18. század elején, Giambattista Vico Új tudományával jutott el ezekhez a felismerésekhez, s mert ily módon éppen az oszmán államiság legöntudatosabb képviselőitől tudhatjuk meg, hogy igenis volt helye gondolkodásukban a történelmi mozgás valamifajta elvének.
Most már a tárgyra térve: ha olyan alkotóelemek után kutatunk, amelyek jelenléte hosszú távon, vagy akár az egész oszmán történelemben kimutatható, akkor lényegében egyetlen egyet találunk. Ez pedig az uralkodóház, az ál-i Oszmán túlsúlya a politikai szférában. A birodalomnak nevet adó dinasztia a világtörténelem egyik leghosszabb életű uralkodóháza lett, s kisebb megingásoktól eltekintve a politikailag mérvadó rétegekben mindvégig páratlanul szilárd legitimitást élvezett. Hogy ez miért volt így, arra igen nehéz kielégítő magyarázatot adni; mindenesetre megfontolandó mindaz, amit Niccolò Machiavelli írt erről A fejedelem (1513) című művében. Szerinte az ismert országokat kétféleképpen kormányozzák, s ezek „példájául a török és a francia király szolgál. A török birodalmát egyetlen úr kormányozza, a többiek szolgái, […] és 14úgy változtatja és cseréli őket, ahogy neki tetszik. De a francia király a maga körében sok ősi családból való főúr között él: ezeket alattvalóik elismerik és szeretik; előjogaik vannak, amelyeket a király nem vehet el tőlük önmaga veszélyeztetése nélkül. Aki tehát e birodalmak egyikét vagy másikat szemügyre veszi, úgy találja majd, hogy nehéz lenne megszerezni a török szultán országát; hanem ha egyszer legyőzte, igen könnyen megtarthatja. Mégpedig azért jár bajjal a török szultán birodalmának megszerzése, mert a birodalom főurai nem hívhatják be, és nem remélhető, hogy a körötte lévők lázadásukkal elősegítik vállalkozását, ami a fenti okokból következik. Valamennyien rabszolgák és elkötelezettek, nehezebben megkörnyékezhetők, s ha ez mégis megtörténnék, semmi haszon nincs belőle, mert a fenti okok miatt nem tudják a népeket magukkal vonni. Innen való, hogy aki meg akarja támadni a törököt, szükségképp mérlegelnie kell, hogy egységesen találja magával szemben, és jobban teszi, ha inkább saját erejében bízik, mint ellenfele belső zavargásában. Ám ha úgy győzik le és verik szét a csatamezőn, hogy seregét rendezni nem tudja, mástól ne tartson, mint a fejedelmi család tagjaitól; ha kipusztultak, nincs mitől félnie, mert másnak a nép előtt hitele amúgy sincs; és ahogy a győztes győzelme előtt nem bízhatott a népben, éppúgy azután se féljen tőle.
Ellenkezője történik az olyan birodalmakban, mint Franciaország: könnyen behatolhatsz, ha megnyerted magadnak a birodalom valamelyik főurát, mert mindig találsz elégedetleneket és olyanokat, akik újítani akarnak. Ezek […] megnyitják előtted az ország határát […]; de ha aztán meg akarod tartani, végtelenül sok nehézséged lesz azokkal, akik segítségedre voltak, és azokkal is, akiket legyőztél. És nem elégedhetsz meg a fejedelmi család kiirtásával, mert megmaradnak a főurak, s új zavargások élére állnak; s mivel nem tudod sem kielégíteni, sem elpusztítani őket, elveszíted az országot az első adandó alkalommal.”2
2 Niccolò Machiavelli művei, I, Bp., 1978, 18–19 (LUTTER Éva fordításában).
Machiavelli tehát a rabszolga eredetű elitben, az uralkodóház és az elit közötti szolidaritásban, a központi hatalomtól független politikai erők hiányában és a legitimitás oszthatatlanságában látta a szultáni hatalom alapját, s ezzel nézetem szerint a lényeget ragadta meg. Mindenekelőtt azzal, hogy felismerte a jelentőségét annak az intézménynek, amit általános fogalommal katonai rabszolgaságnak szokás nevezni. Bár az oszmán uralkodók elsősorban sikeres katonai vezetőkként és jó szervezőkként szereztek tekintélyt, hamar rájöttek, hogy egy olyan régióban, ahol többféle civilizáció, számos etnikum és sokféle társadalom él egymás mellett, csak úgy lesznek képesek tartósan hatalmon maradni, ha a különböző csoportok egyedi érdekein felül álló, univerzális erőközpontot hoznak létre. Ezért már nagyon korán hozzáfogtak egy olyan 15„káderképző” rendszer kialakításához, amely tőlük függő, csakis hozzájuk kötődő hivatalnokokkal és katonákkal látta el az államot. Ebben régi, jól bevált mintákra is támaszkodhattak, hiszen az államiság az iszlámban már évszázadok óta szorosan összefonódott a rabszolgasággal. A muszlim uralkodók (a 600-as évekre visszanyúló kísérletek után) a 800-as években kezdtek rendszeresen idegen eredetű rabszolgákat felhasználni a szuverenitást magának követelő teokratikus muszlim közösség megfékezésére, s ettől kezdve nem is tudtak meglenni többé nélkülük. A későbbiekben egyre kifinomultabb formáit hozták létre a rabszolgák utánpótlásának és nevelésének, aminek jól ismert példája az egyiptomi mamelukrendszer. Az oszmán uralkodók azonban még ehhez képest is eredeti megoldásokkal rukkoltak ki: a gyermekadóval (devsirme) és a janicsársággal, amely nemcsak említett céljaikat szolgálta kiválóan, hanem – bármennyire torz formában is, de – keresztény alattvalóik számára is biztosította a hatalomba kerülés lehetőségét. Ez az oszmán szóhasználattal kul-, azaz „szolgáló rend” volt az a szervezet, amely a legnehezebb időszakokban (1402 után, 1444, 1481 után, 1512-ben) a dinasztiát felszínen tartotta, a birodalom széttagolódását megakadályozta, és amely – ameddig erejéből tellett – a hódításokat szorgalmazta és mozgatta. Hogy az Oszmán-ház uralma és birodalma kb. 650 éven át fennmaradt, elsősorban a kul-devsirme rendszernek (beleértve a palotaiskolákat is) köszönhető. Mondom ezt annak ellenére, hogy tudván tudom: a rendszer a 17. század elejétől fokozatosan leépült, s ami megmaradt belőle (pl. az átalakuló és magát lassanként önállósító janicsárság), az gyakran több kárt, mint hasznot hajtott az oszmán uralkodóknak. Ám virágkora mintegy 300 éve során a katonai rabszolgaság olyanannyira átalakította a társadalom mentalitását, hogy az állam mindenhatósága és a hatalom iránti engedelmesség a politikai és a társadalmi élet egyik legfontosabb elve maradt a 18–20. században is. „A rabszolgaság – írta Paul Rycaut, egy éles szemű angol a 17. században – a törökök között a szultán akaratának és parancsának való teljes alávetettség állapotát jelenti.”3 Ebben az értelemben a kul-rendszer messze túlélte önmagát, s az Oszmán Birodalom további életére, sőt, bizonyos fokig a modern török állam történetére is rányomta bélyegét. Ezért állítom, hogy az oszmán dinasztia nagy találmánya, fennmaradásának záloga a „szolgáló rend”, az arra alapozott erőszak s a társadalomba végzetszerűséggel belenevelt szolgaszellem volt.
3 Paul RYCAUT, The Present State of the Ottoman Empire…, London, 1668, 8.
Ám ehhez a „sikerhez” egy további feltételnek is teljesülnie kellett, ami Machiavelli számára még rejtve maradt: a szultánok az uralmuk alatt élő muszlim közösség szellemi elitjét is saját szolgálatukba tudták állítani. 16Miért különleges teljesítmény ez? Ismert, hogy az autentikus iszlám felfogás a vallási közösséget tekinti a szuverenitás egyedüli forrásának. Ennélfogva a politikai hatalom elvben csak akkor legitim, ha azt a közösség konszenzusa megerősíti (ami a gyakorlatban a vallástudó és a vallásjogtudó értelmiség egyetértését jelenti.) Az abbaszida kalifátus felbomlása után keletkezett „világi” fejedelemségek azonban elsősorban dinasztikus célokat követtek, ezért uralmi rendszereik igen messze álltak a vallásjog, a saria eszményeitől. Ez állandó feszültséget gerjesztett a mindenkori államok és a vallási közösség között; a befolyásos muszlim értelmiség (és az általa irányított tömeg) gyanakvással tekintett az államra, és nem szívesen vett részt annak szervezeteiben (ez kényszerítette az utóbbiakat a rabszolgahadseregek létrehozására). Röviden: a regionális muszlim államok többnyire nélkülözték a vallási közösség politikai támogatását.
Az oszmán uralkodók a 15. század második felében ebben a kényes kérdésben is áttörést értek el. Katonai erejükre támaszkodva egyszerűen „államosították” a vallási hierarchiát: a legfontosabb muszlim értelmiségi pályákat felügyelet alá vonták, a vallásjogászokat állami alkalmazottá tették, megélhetésüket és előmenetelüket pedig dinasztikus törvényekkel szabályozták. A főmüfti (másképpen: sejhüliszlám) személyében a birodalom krémjéhez tartozó vezetőt ültettek nyakukra, s elvárták tőlük, hogy az ő irányításával a saria és az oszmán törvények közötti ellentétek elsimításán fáradozzanak, és a közösség képviseletét feladva az uralkodóházat népszerűsítsék az alattvalók körében. A vallásjogászok engedtek a nyomásnak, s a többnyire köreikből verbuválódó bürokratákkal együtt az oszmán dinasztia legelkötelezettebb hívei lettek. Nekik volt köszönhető, hogy az oszmán társadalom mérvadó része vallási kötelességének is érezte az uralkodóház iránti hűséget. E tény jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Mert mit is mondott a már idézett Paul Rycaut? „Ha a szultán kedvére tesz a katonáknak, nem számít, a nép mennyire elégedett ezzel a rendszerrel.”4 Az abszolutista államokkal kapcsolatban ugyanerre figyelmeztet bennünket Immanuel Wallerstein. Szerinte a modern kor előtti társadalmakban a politikai stabilitáshoz elegendő, ha a „káderek” (államapparátus) nagy része egyetért a rendszer szükségességében. Ha ők úgy látják, hogy a hatalom saját értékeik és érdekeik alapján működik, akkor a rendszer szilárd és legitim. Miután pedig az oszmánok mind a katonai, mind a vallásjogi/kulturális szférát maguk mögé állították, jobban mondva a maguk kreatúráival töltötték meg, „nyugodtan alhattak mindkét oldalukra fekve” (I. Szülejmán).
4 Uo., 7.
Az Oszmán-ház uralmának harmadik tartópillére az volt, hogy hamar elnyerték és sokáig élvezték a vallási „kisebbségek” támogatását. Hódításaik 17során az oszmánok általában nem törekedtek a nem-muszlimok áttérítésére, a helyi struktúrák eltörlésére, hanem éppen ellenkezőleg: csak a legszükségesebb változtatásokat vezették be, s azokat is fokozatosan és kíméletesen. Következetesen tartva magukat a zimma elvéhez, meghagyták a keleti keresztény és a zsidó közösségek belső autonómiáját, mindennapi életükbe lehetőleg nem szóltak bele. Az elfogulatlan szemlélő számára kétségtelen, hogy az oszmán uralom hosszú időn át kifejezett javulást hozott a balkáni népek életében, hiszen felszámolta a politikai anarchiát, könnyített a bizánci és a szláv parasztok adóin, egységes politikai és jogi rendszerbe foglalta a Balkán korábban széttagolt világát, ráadásul „felszabadította” az ortodox egyházat a „latinok” uralma és a pápai únió kényszere alól. A hódítás korában a balkáni ortodoxok (különösen a velencei és a genovai fennhatóság alatt élők) növekvő rokonszenvvel övezték az oszmánokat, s fokozatosan az ő táborukhoz csatlakoztak a nyugati keresztény hatalmak ellen vívott harcokban. (Az oszmánok és az ortodox klérus kiváló együttműködését a gyermekadó, a devsirme sem zavarta. Sőt, úgy látszik, az érintettek sokkal jobb véleménnyel voltak róla, mint a sorsukon szánakozó kortárs nyugati megfigyelők vagy mai történészek.)5 De nemcsak a keleti keresztények, a zsidók is otthon érezhették magukat az oszmánok államában. A szultánok kezdettől fogva különleges rokonszenvet mutattak irántuk, tömegével fogadták be Európából elűzött sorstársaikat, és rendkívüli gazdasági lehetőségekhez juttatták őket. Egyes zsidó kutatók azon a véleményen vannak, hogy a birodalom 16. századi sikerei egyenesen a dinasztia és a zsidók közötti együttműködésnek köszönhetők. Nem csoda tehát, ha e két kisebbség mérvadó tényezői minden támogatást megadtak az Oszmán-háznak. Ennek jellemzésére elegendő azt a proklamációt idézni, melyet az isztambuli ortodox pátriárka tett közzé 1798-ban (!): „Nézzétek, miként rendezte el kegyes és mindenható urunk a dolgokat avégett, hogy ismét megőrizze szent és ortodox vallásunk egységét. A semmiből támasztotta az Ottománok e hatalmas birodalmát a mi Római Birodalmunk helyébe, amely […] kezdett eltérni ortodox keresztény szellemünktől. És felemelte ezt az Oszmán Birodalmat minden más birodalom fölé, hogy határozottan bizonyítsa, mindez az ő isteni akaratával egyezően történt. Semmiképpen se hallgassatok a szabadság eme új reményeire, 18melyeket nyilvánosan hirdetnek. A Szentírás azt tanítja, hogy szüntelenül imádkozzunk császárunkért [a szultánért].”6
5 Bizonyíthatóan sokak véleményét tolmácsolta az az albán származású nagyvezír, aki a következőképpen dicsérte a rendszer „demokratizmusát”: „Az oszmánok nagy bölcseséggel a leghátrányosabb helyzetű parasztokat választották ki azon nemzetekből, amelyek nem az igaz Istenben hisznek; aztán igazhitűeket, győzedelmes tiszteket és kiváló kormányzókat formáltak belőlük. Én is ezek közé tartozom.” Idézi: Michel BALIVET, Romanie byzantine et pays de Rum turc. Histoire d’un espace d’imbrication gréco-turque, Istanbul, 1994, 193.
6 Uo., 187.
Összegezve az eddigieket: az Oszmán-ház kivételes hatalma mindenekelőtt három tényezőn nyugodott: a katonai rabszolgaság intézményén, a muszlim, valamint a keresztény és a zsidó ortodoxia feltétlen támogatásán. Ez tette lehetővé, hogy az Oszmán-ház – az európai abszolutista uralkodóktól eltérően – a római császárok mondásának: Licet legibus soluti sumus, attamen legibus vivimus (oratio Pertinacis, Inst. II 17, 8) csak az első felét tartsa magára kötelezőnek, s olyan uralmi rendszert építsen ki, amely teljes joggal nevezhető despotikusnak. Természetesen az oszmán uralkodóknak is egyensúlyozniuk kellett a különféle érdekek között, de az említett hármas támogatásnak köszönhetően sokkal nagyobb mozgásszabadsággal rendelkeztek, mint európai vagy muszlim kollégáik.
Ami mármost az oszmán történelem változásait illeti, a 17. század végéig három korszakot és két jelentősebb szerkezeti átalakulást figyelhetünk meg. Az első korszak a kezdetektől a 15. század második feléig, néhány vonatkozásban a 16. század elejéig terjed. Ezt az időszakot az alternatívák korának nevezhetjük. Kezdetben az Oszmán-ház uralkodói leginkább a Római Birodalmat leromboló germán Heerkönigekhez hasonlítanak: afféle primi inter pares a törzsi vezetők sorában. Magukat bégnek nevezik, hatalmuk alapja a katonai kíséret, tekintélyük forrása a sikeres hadvezérség és a bőséges zsákmány. A tulajdonformák vegyesek; a beneficiális birtoktól a magánföldtulajdonon át a vallási alapítványokig és a kolostori birtokokig minden megtalálható, s egyik sem élvez elsőbbséget a másikkal szemben. A fejedelemség szervezete, adóztatása kezdetleges, a lazán összekapcsolódó területek és csoportok együttműködését főleg a közös katonai vállalkozások biztosítják. A követők szintén zavarba ejtő tarkaságot mutatnak. Felszínesen iszlamizált nomádok, ortodox keresztények, egy konszolidált muszlim államban szalonképtelen szekták tagjai sereglenek zászlaik alá. Az uralkodók környezetében sokáig a muszlim ortodoxia képviselete a leggyengébb. Az uralkodó vallási irányzat az univerzális misztika. Mindenütt (felső körökben is) éneklik Junusz Emre, a 13. században élt török misztikus költő vallási himnuszait, aki az egyetemes szeretet vallását hirdette, s kijelentette, hogy nem érdeklik a vallási rítusok különbségei, mert „minden vallás értékes számunkra”. A társadalom török része misztikus dervisrendek s azok szellemi vezetői: babák, sejhek, dedék befolyása alatt áll, akik távol állnak az iszlám vallásjogtól: bort isznak, dzsámiba, mecsetbe ritkán járnak, sámánok és javasemberek egyszerre, ám híveikkel együtt mélyen vallásosak, önként vesznek részt a hódító háborúkban, s igényt tartanak arra, 19hogy beleszólhassanak a dolgok intézésébe. Együttműködnek az uralkodókkal, propagandát fejtenek ki az érdekükben, azok pedig viszonzásul bőkezűen támogatják őket és rendházaikat. A kultúrát és a mindennapokat egyfajta heroizmus hatja át, a társadalom önbizalma folyamatosan nő, és egyre többen csatlakoznak a katonai vállalkozásokhoz. Annak ellenére, hogy a meghatározó ideológia a népies formában felfogott hitharc (gazá), a vezetők a gyakorlatban a keresztények megnyerésére törekednek, aminek számtalan gesztussal adnak nyomatékot. Több mint kétszáz éves kis-ázsiai együttélés után a köznép szintén együttműködésre hajlik mindkét oldalon. Az eredmény nem is marad el: a bizánci császárok, akik az úniós tárgyalásokkal próbálnak kiutat találni, lassan magukra maradnak, az egyház és a hívők tömegei a latin keresztények helyett az oszmánok mellé állnak. A keleti papság kétféle előnyt remél a szultánoktól: jogaruk alatt 1. hatékonyabban érvényesítheti az egyház érdekeit, mint a bizánci császárok alatt; 2. megszerezheti az összes keleti keresztény feletti szellemi hatalmat.
Az egyre összetettebbé váló „Oszmán-országban” (Oszmán eli) a 14. század utolsó harmadában mind élesebben vetődött fel a hogyan tovább kérdése. Marad-e a barbár fejedelemség, ahol a szuverenitás sokfelé oszlik el, ahol a felekezeteken felül álló misztika uralkodik, ahol a százféle csoportérdek előbb-utóbb a szokásos politikai széttagolódáshoz vezet, s ahol végezetül leállnak a hódítások, és stagnálás, majd széthullás következik? Vagy feltámasztják a Szeldzsuk és a Bizánci Birodalmat, ahol a szervetlenül egymás mellett élő struktúrákat felülről szervezett erőszakkal fogják össze, ahol az univerzális világvallások egymás mellett élnek az iszlám ortodoxia védőszárnyai alatt, ahol a szuverenitás a katonai túlerővel rendelkező dinasztia kezében összpontosul, s ahol meg lehet célozni a világuralmat? A választás kényszere az uralkodócsaládot és a vezető réteget is megosztotta: mindkét irányzatnak voltak hívei. Mindenesetre I. Murád (1362–1389) és I. Bajezid (1389–1402) a birodalmi utat választotta, és megtette az első (és mint később kiderült: döntő) lépéseket a hatalmi szervezet átalakításában. Noha a társadalom reakciója majdnem megsemmisítette az államot, az új intézmények (mindenekelőtt a „szolgáló rend”) révén sikerült átmenteni, majd a 15. század első felében elmélyíteni az addigi eredményeket. Amikor aztán 1453-ban Konstantinápoly bevételével a dinasztia presztízse tetőpontjára ért, végleg eldőlt a vita: az oszmánok állama Bizánc és a közel-keleti iszlám birodalmak örökébe lépett.
II. Mehmed (1451–1481) és fia, II. Bajezid (1481–1512) szervező munkájának eredményeképpen az alternatívák államából egy patrimoniális világbirodalom született, amely mintegy száz évet élt: a 15. század végétől a 16. század végéig. Ezt az időszakot szokták klasszikus oszmán kornak nevezni, s ennek jellegzetességeit szokták az egész oszmán történelemre 20kiterjeszteni. E száz év történetének leglényegesebb jegye a dinasztia óriási hatalma, amely a rabszolgahadseregre támaszkodva magához vonta a szuverenitást, állami ellenőrzés alá helyezte a társadalmat, a gazdaságot és a tulajdont. (Itt jegyzem meg: az oszmán történelem kiváló példáját nyújtja annak, hogy a tulajdon kérdése másodlagos a politikai hatalom birtoklásához képest.) Az oszmán világbirodalom fő szerkezeti elemei a következők voltak:
1. Prebendalizmus, vagyis az állami szolgálathoz kötött javadalombirtokok túlsúlya. Ezt szokás másképpen timár-rendszernek nevezni, amely egyúttal a mezőgazdasági termelés politikai felügyeletének eszköze is. A prebendumok (szolgálati birtokok) nyilvántartása a tahrir-rendszerrel (szandzsákösszeírásokkal) történik.
2. A birodalom braudeli értelemben vett önálló „gazdasági világ” (économie-monde), vagyis bőséges fizikai térrel rendelkezik, képes ezt a teret politikailag uralni, a külső hatásoktól megvédeni, s ez a gazdasági tér, noha átfolyik rajta a nemzetközi kereskedelem, önmagában is működik. Ezen belül a kézműipar és kereskedelem szintén állami felügyelet alatt áll.
3. Fiskalizmus (az állam gazdaságpolitikája a bevételek növelésére, a belső ellátás megszervezésére irányul) és redisztribúció (a központ a megtermelt jövedelem lehető legnagyobb hányadát vonja magához és osztja szét katonái és hivatalnokai között). Az állam közfunkciói az adók behajtására, illetve a zsoldfizetésre és a birtokigazgatásra összpontosulnak. Ez és a prebendalizmus eredményezi az adóbérlet terjedését és a bürokrácia növekedését.
4. Kettős jogrendszer, amelyben a vallásjog (saria) elsősorban a mindennapi életet (büntetőjog, családjog, öröklés stb.), a szultáni törvények (kánunok) pedig az államiság (hadsereg), a vallási hierarchia (!) és a gazdaság (adóztatás) szféráját szabályozzák. Növekvő erőfeszítések a világi törvények legalább formai iszlamizálására.
5. Az iszlám ortodoxián kívül álló szerzetesek, a dervisek helyét elfoglalják a vallásjogászok, akik a muszlin társadalom felülről kinevezett szellemi vezetői lesznek, és akiket szultáni törvényekkel kialakított hierarchiába kényszerítenek. Utánpótlásuk biztosítására felsőfokú tanintézeteket alapítanak (Szahn-i szemán, Szülejmánije stb.). A derviseket államilag ellenőrzött szervezetekbe terelik (bektasi rend alapítása, a halveti rend felkarolása).
6. A birodalom fővárosa a három nagy világvallás: az iszlám, a kereszténység és a judaizmus központja, az „egyházak” vezetőit a szultán nevezi ki. A sejhüliszlám jogkörének kiszélesítésével kísérlet egy keresztényhez hasonló muszlim „klérus” megteremtésére. Az iszlám elsősorban az elitformálás kulturális eszköze, az államiság univerzalitásának biztosítéka.
217. A dinasztiához hű „palota-osztály”, amelynek többségében nem török eredetű férfitagjait a szerájiskolák, női tagjait a hárem termeli azonos világnézet és műveltség alapján. Az elitnek saját nyelve (oszmán), saját magaskultúrája (irodalom, építészet, művészetek), saját identitása lesz, ami élesen elválasztja a társadalom többségétől. A társadalom kettéválik adómentes katonákra (közéjük számítva a bürokratákat is) és termelő-adózó rájákra. A török népelem az elit szemében másodrendű alattvalóvá válik, melyet tanácsos távol tartani az állami intézményektől.
8. A zsoldos rabszolgahadsereg növekvő száma és ereje, aminek azonban a tartományokban birtokos szpáhi hadsereg még valamennyire korlátot szab. Ez a kvázi-egyensúlyi helyzet a dinasztia mozgásszabadságának fő forrása és biztosítéka.
9. Vallási helyett pragmatikus legitimáció: a dinasztia elsősorban civilizációs teljesítményeire, a társadalmi béke és az igazságosság (értsd: az adózók létbiztonságának) megőrzésére alapozza önnön jogosultságát.
10. A rendszer viszonylagos zártsága ellenére a felső réteg élénk kulturális kapcsolatokat tart fenn a keresztény világgal: II. Mehmed itáliai és görög művészeket, tudósokat hív udvarába, II. Bajezid Leonardo da Vincit kéri fel egy híd megtervezésére, I. Szelim női akt szobrokat gyűjt, Szülejmán udvara a velencei ötvösök egyik legnagyobb megrendelője. A birodalom gyorsan elsajátítja a tűzfegyverek (ágyúk) gyártását és használatát, rugalmasan követi a haditechnika változásait.
Ez a szerkezet és a kimeríthetetlennek tűnő erőforrások a korábbiakat is felülmúló agresszív terjeszkedésre ösztönöznek (a Mehmed alatti 850 000 km2 terület Szelim alatt 1,5 millió km2-re, Szülejmán alatt 2,5 millió km2-re nő, a lakosság pedig a 16. század eleji 12-13 millióról a század második felére 15-20 millióra; az állam éves bevétele 4-5 millió arany körül mozog). A „világbirodalom” szultánjai az oszmán történelem legnagyobb hódítói: a Perzsa-öböltől Magyarországig, a Krímtől Észak-Nyugat-Afrikáig minden megszerezhető területet uralmuk alá hajtanak. Az 1510–20-as években, amikor az oszmán világ – a korabeli Európához hasonlóan – megtelik messianisztikus várakozásokkal, a Porta urai hozzáfognak a világuralom gyakorlati megvalósításához. Így kerül sor a nyugati keresztény világ, mindenekelőtt Magyarország és a Habsburg Birodalom megtámadására, Buda és Bécs ostromára, a földközi-tengeri hegemónia megszerzésére.
Ám a periódus feléhez közeledve (1540–50-es évek) a világbirodalom épületén kívül-belül széles repedések keletkeznek, s a következő évtizedekben sorra dőlnek ki a legfontosabb szerkezeti elemek. Kiderül ugyanis: a kivételes erőforrások sem elegendők a nyugati ellenfelek 22legyőzéséhez. Ahogy a hódítások elakadnak, a túlméretezett hadsereg eltartása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. Egy nagyvezír a 16. század közepén arra figyelmeztet, hogy valóságos hőstett a 15 000 udvari zsoldos eltartása. Ráadásul – mint a korabeli Európában – a gyorsan növekvő népesség feleslege is a hadseregben próbál megélhetést találni. Mindez együttvéve óriási nyomás alá helyezi az amúgy is telített prebendális (timár-)rendszert, melyet ugyanakkor egy külső fejlemény is megrendít: képtelen alkalmazkodni az európai hadügyi forradalom (tűzfegyverek, gyalogság) támasztotta új követelményekhez. A kormányzat kénytelen az udvari gyalogság létszámát növelni, puskákkal felszerelni, ami elviselhetetlen pénzügyi terhet ró rá, és állandó költségvetési deficitet eredményez. Azzal, hogy megpróbál (egyre inkább sikertelenül) lépést tartani az európai technikai változásokkal, vállalja annak társadalmi következményeit is: a banditizmus és a lázadások veszélyét, ami mindenütt együtt jár a tűzfegyverek elterjedésével (ebben különbözik Kínától, ahol – éppen e következményeket felmérve – lemondanak a tűzfegyverek alkalmazásáról).
De nemcsak a hadügy, a formálódó európai világgazdaság is bontogatja a birodalom zárt szerkezetét. Bár az oszmán gazdaság csak a 19. század elejére illeszkedik be teljesen – mégpedig perifériaként – a világgazdaságba, már a 16. századi kezdeti hatások óriási megrázkódtatásokat okoznak: megkezdődik az élelmiszer (gabona) és a nyersanyag csempészete, veszélybe kerül a belső piac ellátása. A monetáris folyamatok – egyelőre ugyan tisztázatlan módon – a század végére szétzilálják az oszmán pénzrendszert (amely eddig sem volt egységes). A pénzrendszer alapja, az akcse, rohamosan értéktelenedik, olyannyira, hogy hamarosan a verését is beszüntetik. A birodalom a 17. századtól jobbára európai pénzekkel működik, s ezzel a központ elveszíti egyik legfontosabb eszközét a gazdaság befolyásolására.
E változások az 1580–90-es évek fordulóján a szultáni udvart a prebendális rendszer feladására késztetik, amivel kezdetét veszi a harmadik korszak, amelyet jobb kifejezés híján a vegyes formák időszakának nevezhetünk, s amelyben egyszerre vannak jelen a világbirodalomra, a kapitalizmusra és a feudalizmusra jellemző jegyek. A szolgálati birtokokat – már amit meghagynak a korábbi haszonélvezők kezén – örökölhetővé teszik, és megszüntetik a timár-rendszer központi ellenőrzését szolgáló szandzsákösszeírásokat. Hagyják felbomlani és az állam nevében eljáró hivatalnokok, katonák kezére jutni a paraszti telkeket, engedik szétesni azt a termelési-adózási rendszert (csift-háne), amely a késő római iugatio-capitatio oszmanizált formája volt, és a kisparaszti termelésen alapult. Ezzel felgyorsul a csiftlikek, a piacra termelő magánbirtokok kialakulásának folyamata. Egyidejűleg decentralizálják a pénzügyigazgatást: az adóbehajtás nyűgét lehetőség szerint az azokat felhasználó 23hivatalnokokra, katonákra hárítják át (odzsaklik-rendszer). Ezzel lemondanak a redisztribúció elvéről: a 17. század második felében a korábbi 80%-kal szemben a „nemzeti jövedelemnek” már csak 25%-át kezeli az állam. A nyugati abszolutista államok gyakorlatára emlékeztető módszerek sorát vezetik be: a hivatalok áruba bocsátását, vagyonelkobzásokat, pénzrontást, kiterjesztik az adóbérlet intézményét (a 17. század végétől ezt is élethosszra adják). A tartományi kormányzói posztokat jobbára adóbehajtói hivatallá „alacsonyítják”. A változások a politikumot sem hagyják érintetlenül. A korábban egységes vezető elit egymással vetélkedő frakciókra bomlik, elválik egymástól a döntéshozó és a végrehajtó központ (államapparátus versus hárem); lassanként leépül a kuldevsirme rendszer, mert a rabszolgák utódai és a muszlim társadalom maga akarja (és képes is, mégpedig bővítve) újratermelni a hadsereget. A gazdaság és a pénzügy decentralizációja politikai decentralizációhoz vezet: a tartományokban (részben az udvari hadsereg ott állomásozó tagjaiból) helyi „nemesség” formálódik, amely egyre több állami funkciót ragad magához. A gyengülő központ iszlám identitásának hangsúlyozásával kárpótolja magát, s a muszlimok védelmezőjének szerepét ölti magára. A korábban transzmissziós szerepet betöltő muszlim „klérus” önálló politikai tényezővé válik, majd hamarosan szövetségre lép a janicsársággal. E koalíció magát a dinasztiát is egyre erősebben korlátozza, ám egyben konzerválja is, mert a janicsárok különleges jogállását (törvények felettiségét) és a soknemzetiségű birodalom testületi fosztogatását csak a dinasztiára hivatkozva lehet fenntartani.
A muszlim ortodoxia térnyerése, a „dinasztikus hadsereg” burjánzása, a birodalom-kori törvényesség eltűnése, s az a tény, hogy az új földtulajdonosok döntő többségében muszlimok, fokozatosan elidegeníti a keresztény alattvalókat, ami hosszú távon súlyos következményekkel jár. Az utóbbiak ugyanis a 18. században egyre inkább a nemzetállami ideológia hatása alá kerülnek, s megszűnik érdekeltségük a birodalom fenntartásában. Az uralkodóház ugyanakkor 1826-ban kénytelen felszámolni a fejére nőtt janicsárságot, s ezzel második hagyományos támpillérét is elveszti. Így aztán úgy fog hozzá a birodalom megújításához, úgy kapcsolja azt a kapitalista világpiachoz, hogy se megfelelő hadsereggel (azaz érdekérvényesítő képességgel), se viszonylag homogenizált népességgel (azaz társadalmi támogatással), se „polgári középosztállyal” (azaz tőkével és megfelelő társadalmi mentalitással) nem rendelkezik, hiszen a kereskedő-vállalkozó „köztes” réteget zömében görögök, örmények és zsidók alkotják, akik ekkoriban már inkább a birodalom európai ellenfeleivel működnek együtt.
A 19. századba érve a központosított hatalmi szerkezet is súlyos hátránnyá, a modernizáció akadályává válik. Az állam mindenhatósága és a politikai „jogok” vallási közösségek közötti elosztása ugyanis konzerválta – 24hogy Vico képletes kifejezését vegyem kölcsön – a „költészet” társadalmát; egy olyan társadalmat, amely megőrizte középkorias, korporatív jellegét, s amelynek egyedei nem vagy csak felemás módon válhattak a corpus politicum tagjaivá. Hadd világítsam meg Milan Kundera szavaival, hogy mit értek ezen: „A nyugati társadalom megszokta, hogy az emberi jogok társadalmaként mutatkozzék; csakhogy egy embernek, mielőtt jogai lehettek volna, egyénként kellett megjelennie, annak kellett tekintenie magát és annak kellett hogy tekintsék a többiek; ez nem történhetett volna meg az európai művészet hosszú gyakorlata és kiváltképp a regény gyakorlata nélkül, amely arra tanítja az olvasót, hogy legyen kíváncsi a másikra és igyekezzék megérteni a saját igazságaitól eltérő igazságokat. Ebben az értelemben igaza van Ciorannak, amikor az európai társadalmat mint a »regény társadalmát« határozza meg, és az európai emberekről mint a »regény fiairól« beszél”.7 Az oszmán szellemi élet európai hatásra a 19. században kezdte befogadni és művelni a regényt. Ennek ellenére a birodalom bukásáig a költészet maradt a vezető irodalmi műfaj. Az isztambuli állami tisztségviselők még a 20. század elején is állásuk, társadalmi rangjuk kötelező kellékének tekintették, hogy megalkossák saját dívánjukat, azaz versgyűjteményüket. Mindenféle magyarázat helyett ismét Kunderát idézem: „…a lírikus beszédmód […] szerves része annak, amit totalitárius világnak hívnak; ez a világ nem a gulág, hanem egy olyan gulág, amelynek falai versekkel vannak kitapétázva, és e falak előtt táncot lejtenek.”8
7 Milan KUNDERA, Elárult testamentumok, Bp., 1996. 11.
8 Uo., 147.
Az oszmán megújulási törekvések kudarca és a birodalom felbomlása sokféle tanulsággal szolgálhat mindenfajta modernizációs kísérlet számára. A legfontosabbnak azonban a következő tűnik: egy politikai entitás (állam, birodalom, nemzet stb.) hosszú távú fennmaradása és versenyképessége szempontjából semmi sem olyan fontos, mint egy konszolidált, gazdasági és politikai erővel rendelkező, s az illető entitáshoz kulturálisan és érzelmileg kötődő középosztály. Ennek hiányában csak az oszmán úton lehet járni, amely a periférián halad, s amely diktátumokkal, politikai és gazdasági kiszolgáltatottsággal, komprádorsággal és persze korrupcióval van kikövezve.
