AHMEDI ELBESZÉLÉSE MINT A KORAI OSZMÁN TÖRTÉNELEM FORRÁSA

Teljes szövegű keresés

3FODOR PÁL: AHMEDI ELBESZÉLÉSE MINT A KORAI OSZMÁN TÖRTÉNELEM FORRÁSA
In: Világtörténet 1983:2
Az 1334 táján született és 1412-ben elhunyt Ahmedi műveiről azt tartják, hogy az oszmanisztika különböző ágaival foglalkozó kutatók számára egyaránt rendkívül jelentősek: nyelvészeti szempontból az óoszmán nyelv eléggé ritka korai emlékei közé tartoznak, az irodalomtörténet ítélete szerint szerzőjük egyik legjelentősebb költője korának, szűkebb történeti vonatkozásban pedig mindent elmond, hogy az Iskendername-ban található Dasitan-i tevarih-i müluk-i al-i ‘Osman (Elbeszélés az oszmán-házi királyok történeteiről) a legrégibb oszmán forrás, amely – bár verses formában – az oszmán történelemről fennmaradt.
Mielőtt a mű eddigi történelmi szempontú elemzéseit számba vennénk, egyrészt az ellentétes nézetek miatt, másrészt saját fejtegetéseink mintegy „kronológiai” megalapozása érdekében szükséges röviden áttekinteni a Dasitan keletkezésével kapcsolatos fő kérdéseket. Ismeretes, hogy a Dasitan Emir Süleymánig tárgyalja az oszmán történelmet, amiből nyilvánvaló, hogy a költő meglévő formájában utólag, valamikor 1403–1409 között illesztette a már 1390-ben befejezett Iskendernamehoz. Az Iskendername egyes kéziratainak ajánlásai szintén azt a feltételezést támasztják alá, hogy a művet Emir Süleymannak írta. Egyes kutatók ennek ellenére – véleményem szerint nem alaptalanul – úgy vélekedtek, hogy a Dasitan létrejöttében valamiképpen szerepet játszhatott I. Bayezid, mégpedig úgy, hogy Ahmedi valószínűleg az ő ösztönzésére kezdett a mű megírásába. Ezt a Thúry József és N.S. Banarli által képviselt felfogást1 azonban legutóbb élesen bírálta T. Kortantamer, aki M.F. Köprülü nyomán jogosan mutatott rá, hogy a Thúry és Banarli érvelésének alapját képező párvers nem I. Bayezidre, hanem Emir Süleymanra vonatkozik.2 Kortantamer ezenkívül azt is kétségbe vonja, hogy Ahmedi egyáltalán kapcsolatba került volna I. Bayeziddel. Szerinte erre vall, hogy divánjában egyetlen I. Bayezidhez szóló dicsőítő vers sem található, másrészt a Dasitan rendkívül hiányosan tudósít I. Bayezid koráról (nem ír pl. Nikápolyról, Isztambul ostromáról stb.), ami csak azzal magyarázható, hogy nem rendelkezett kielégítő információkkal erről az időszakról.3 Mivel Ahmedi műveiben általában nincsen nyoma az 1390–1400 közötti eseményeknek, Kortantamer hajlik arra a feltételezésre, hogy 4csak 1400 körül csatlakozott az oszmánlikhoz, s akkor is Emir Süleymanhoz.4 Kortantamer érvelése azonban több ponton nem látszik meggyőzőnek. Míg a kéziratok többségén egy meg nem nevezett „şah-i cihan”-t („a világ sahjá”-t) dicsőít az ajánlás, addig az Emir Süleymant megnevező párvers csak a kéziratok egy részén fordul elő, de mindig az említett ajánlás szövegébe ágyazva. Kortantamerral ellentétben ez szerintem pontosan arra vall, hogy a szóban forgó párverset később írták be. Hogy az ajánlásokból mennyire nem lehet kiindulni, azt éppen a Banarli által bemutatott példa igazolja, ahol az ajánlás első sora (güftar der edh-i Sultan Bayezid) alapján I. Bayezidre, az említett párvers illetve egy közbülső cím (der beyan-i Mir Süleyman [bin] Bayezid bin Orhán) alapján pedig Emir Süleymanra kellene gondolnunk. A dedikációk konfúziója miatt nem látszik alaptalannak a gyanú, hogy a művet Ahmedi több patrónusnak is átnyújthatta. Az a Kortantamer által határozottan elvetett lehetőség, hogy ezek között I. Bayezidet is számon tartsuk, nézetem szerint mégis meggondolásra érdemes. Amint Thúry és Banarli jelezte, nagyon könnyen elképzelhető kapcsolatfelvétel Bayezid és Ahmedi között Bayezid germijáni kormányzósága idején, amit még valószínűbbé tesz az a tény, hogy 1388 után Ahmedi patrónus nélkül maradt. Emellett szól Ahmedi életének egy későbbi mozzanata is. Amikor 1409-ben elvált Emir Süleymantól, hasonló helyzetbe került, mint a germijáni Süleyman Şah halálakor, s rendkívül gyorsan csatlakozott a Burszába bevonuló Çelebi Mehmedhez. A költő, akinek lételeme volt az udvari környezet, azt hiszem, 1388 után sem habozott az oszmánlik oldalára állni. Ami a Dasitan hiányait illeti, azokat a nem kielégítő információkkal indokolni semmivel sem jobb érv, mint a zűrzavaros körülményekre hivatkozni. Számomra képtelenségnek tűnik azt feltételezni, hogy az egész iszlám világra rendkívül mély hatást gyakorló nikápolyi ütközetről Ahmedinek ne lettek volna legalább az általánosság szintjén mozgó ismeretei. Alább az 1. és 2. pontban megpróbálom bizonyítani, hogy itt inkább csak a tudatos elhallgatás jöhet szóba. Hogy a Dasitan megszületéséhez I. Bayezidnek valamilyen formában köze lehetett, arra magából az elbeszélés szövegéből is következtethetünk. Mint látni fogjuk, a Bayezidről szóló rész közepén határozott törés figyelhető meg a mű struktúrájában és gondolatmenetében; a következő rész Bayezid-ellenessége nyilvánvalóvá teszi, hogy a koncepció innen kezdve megváltozott. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az Emir Süleymanról szóló rész konkrétumoktól mentes dicshimnusz, s Ahmedi szükségesnek érezte megjegyezni, hogy pártfogójáról alkalomadtán külön könyvet szeretne írni, akkor nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a Bayezid-rész második felénél 5utólagos átdolgozással, a Süleyman-résznél pedig kiegészítéssel van dolgunk. Minthogy a mű gondolatilag kifejezetten I. Bayezid korának problémáira reflektál (id. a 6. pontban foglalt fejtegetéseket), az elmondottak alapján úgy vélem, a Dasitan eredetileg I. Bayezid uralkodásának idején, feltehetőleg az ő sugallatára jött létre, jelenlegi formáját pedig átdolgozás révén Emir Süleyman korában nyerte el.5
Ld. Thúry J.: XIV üncü asir türk dili yadigarlari: Milli Tetebbülar Mecmuasi c.I., 81–133. és Banarli, N.S.: Ahmedi ve Dâsitan-i tevârih-i mülûk-i âl-i Osman: Türkiyat Mecmuasi VI. 1939. 56–60.
Kortantamer, T.: Leben und Weltbild des altosmanischen Dichters Ahmedi unter besonderer Berücksichtigung seines Diwans, Freiburg 1973, 22.
i.m., 22, 112–116, 124–125, 420–421.
i.m., 125–126.
A többszöri átdolgozás lehetőségét egyébként mások is hangoztatták, ld. például Ménage, V.L.: The Beginnings of Ottoman Historiography, in: Historians of the Middle East, Lewis, B. – Holt, P.M. ed. London 1962, 169–170.
A nyelvészeti és irodalmi vizsgálatok, a mű keletkezésére és jellegére vonatkozó megjegyzések mellett két jelentősebb kísérlet történt arra, hogy a Dasitant történelmi szempontból elemezzék és adatait hasznosítsák.
Az egyik kísérlet N.S. Banarli nevéhez fűződik, akinek „Ahmedi ve Dâsitan-i tevârih-i mülûk-i âl-i Osman” című munkáját6 az a meggyőződés hatja át, hogy a szóban forgó mű, ha rövid is, majdnem teljes mértékben történeti munka. Saját évszázadát illetően Ahmedi figyelemre méltó őszinteséggel és történetírással meséktől és legendáktól mentes oszmán történetet írt”.7
Banarli, N.S.: i.m.: Türkiyat Mecmuasi VI. 1939. 49–135.; a 111–135. oldalak között a Dasitan kritikai közlése.
i.m., 72. Egy másik helyen így fogalmaz: „Ez a mű, amelynek jellege korához viszonyítva határozottan tarih, olyan történeti forrás, amellyel ma is különös figyelemmel kell foglalkozni (i.m., 98.).
Banarli ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a műnek tartalmi vonatkozásban számos hiányossága van, hiszen több nagyon fontos történelmi tény vagy esemény hiányzik belőle. Ennek okát Ahmedi feltételezett személyes és politikai meggondolásaiban véli felfedezni, mindenekelőtt abban, hogy művét zaklatott körülmények között, gyorsan kellett befejeznie, tekintettel az érte várható ellenszolgáltatás reményére és a bizonytalan jövőre. Emiatt lenne, hogy különösen a Bayezidről és az Emir Süleymanról szóló részek elnagyoltak és tartalmatlanok.8
i.m., 72–74
Banarli ezek után kilenc olyan témát jelöl meg, amelyben Ahmedi pozitív adatai vagy hallgatása alapján másképpen vagy árnyaltabban lehet megrajzolni a történelmi valóságot.9 Minthogy Ahmedi közléseiből elsősorban a birodalom, illetve a dinasztia hatalmának kialakulására vonatkozóan szűrtek le fontos és hatásos következtetéseket, az alábbiakban néhány ide tartozó kérdés áttekintésére fogok szorítkozni.
i.m., 74–89. Mégpedig a következőkről van szó: 1. az oszmán birodalom alapítására vonatkozó hagyományok, 2. ki volt Ertogrul? 3. Bursza elfoglalásának kérdése, 4. cAla’eddin paşa, 5. a Ruméliába való átkelés kérdése, 6. Sinan pasa, 7. Çandarli Kara Halil, 8. I. Muraddal kezdődött a dinasztián belül a testvérgyilkosság, 9. I. Murad emelt először kezet Ruméliára. A 9. pont valójában nem Ahmedi újdonsága, mert ahogy már H.A. Erzi jelezte a Banarli munkájáról írott recenziójában (Belleten IV. 14–15. 1940. 267–280.), Rum alatt Ahmedi a későbbi Rum vilayeti-re, azaz Szivasz, Tokat, Amászia stb. vidékére, s nem Ruméliára gondolt. A 8. pontban Banarli minden bizonnyal helytelenül választott a két lehetőség közül, mert a szövegösszefüggésből világosan látszik, hogy Ahmedi a lázadó fejedelmeket nevezte költői képpel lázadó testvéreknek; így értette P. Wittek is (Deux chapitres de l’histoire des Turcs de Roum: Byzantion XI. 1936. 312.), míg I.H. Uzunçarşili Banarlihoz hasonló véleményen volt (Osmanli tarihine ait yeni bir vesikanin ehemmiyeti ve izahi, ve bu münasebetle Osmanlilarda ilk vezirlere dair mutalea: Belleten III. 9. 1939. 105.).
Banarli szerint Ahmedi elbeszélésének egyik legszembetűnőbb sajátossága az, hogy míg a 15. századi krónikákban az oszmán birodalom kezdeteiről a legendás hagyományok sorát találjuk, addig Ahmedinél ezek teljességgel hiányoznak. Ez annál inkább figyelmet érdemel, mert az Iskendername egyébként tele van mesés elemekkel, s magát a Dasitant is megszakítják más természetű legendákat előadó beszúrások. Mindezt szem előtt tartva Banarli úgy látja, hogy az oszmán kezdetekre vonatkozó legendák hiánya csak azzal magyarázható, hogy az adott időszakban még nem alakultak ki, s csak a 15. században, a dinasztia eredete iránti érdeklődés megélénkülése következtében jönnek létre. Így például, ahogy felvetődik a Kayi törzstől 6való származás elképzelése, úgy kezdik elismerésben részesíteni azokat a történeteket, amelyek a birodalom részükről történő alapításáról formálódtak.10
Banarli, N.S.: Ahmedi ve Dasitan, 74–75.
Ebben a vonatkozásban nyernek fontosságot a Dasitan Ertogrulról szóló sorai, amelyek a 15. századi krónikákkal szemben cOsman apját nem a mongolok elől 400 sátornyi népével menekülő Süleyman fiának, hanem cAla’eddin szeldzsuk szultán fegyvertársának mutatják be, aki nem cAla’eddin megsegítéséért kap jutalmul területet a bizánci határon, hanem Gündüz Alppal, Gök Alppal és számos oguzzal együtt kíséri el a szultánt a hitetlenek elleni vállalkozására. Ertogrul önállósága azzal kezdődik, hogy cAla’eddin szultán a tatárok támadása miatt kénytelen visszatérni, és a hitetlenekkel szembeni harc vezetése Ertogrulra marad.
Mindennek kiegészítéseképpen Banarli felhívja a figyelmet arra a hasonlóságra, amely Ahmedi elbeszélése és Enveri Banarli Düsturname-je között áll fenn az oszmán dinasztia kezdeteire vonatkozó közlésekben; szerinte ez azt igazolja, hogy annak a 15. századi hagyománynak, amit például Neşri is közvetít, a korszak történetéhez nem sok köze van.11
i.m., 76–77. Egy másik pontban Ahmedi sokat mondó hallgatására hívja fel a figyelmet Banarli: nevezetesen arra, hogy nem szól Orhan legendás és „titokzatos” bátyjáról, cAla’eddin paşáról. Noha végül nem foglal határozottan állást, fejtegetései mégis azt a benyomást keltik, hogy ennek alapján cAla’edd in paşa léte kétségbe vonható. Az cAla’eddin pasa kérdéshez ld. Giese, F.: Das Problem der Entstehung des osmanischen Reiches: Zeitschrift für Semistik II.1.1923., főleg 261–264.; Teeschner, F.: Beiträge zur frühosmanischen Epigraphik und Archäologie: Der Islam XX. 1932. 113-–116.; Uzunçarşili, I.H.: Osmanli tarihi, c. I., Ankara 19723, 508, 581.
Banarlihoz nagyon hasonló módon ítéli meg Ahmedi művének tanulságait Paul Wittek, akinél ugyanakkor a Dasitan egy nagyszabású és invenciózus elmélet kiindulópontja és egyik tartópillére lesz.
A 15. században meginduló oszmán történetírást vizsgálva P. Wittek arra a megállapításra jut, hogy abban egyebek között két olyan, egymással ellentétes eredethagyomány is szerepel, amely a legendás Oguzig vezeti vissza cOsman törzsfáját. A Gök Hanon át vezető törzsfáról kimutatja, hogy annak 52 tagjából 31 II. Mehmed korabeli interpoláció révén került be, a Gün Hanon át menő – és a Kayi eredetet valló – elképzelésről pedig azt állítja, hogy az annak a törekvésnek a terméke, amely a II. Murád korabeli romantikus irodalmi áramlat hatása alatt minél előkelőbb őst kívánt cOsman-háznak biztosítani.12
Wittek, P.: Der Stammbaum der Osmanen: Der Islam XIV. 1925. 94–100. és uő: Osmanh imparatorlugunun kuruluşu, in: Bati Dillerinde Osmanli Tarihi, l. Istanbul 1971, 12–15.
Hogy ezek a legendás hagyományok (beleértve a Süleyman Şahról szóló „hivatalos” dinasztikus hagyományt is) a történetírók utólagos kitalálásai, arra Ahmedi Dasitanja mint a legkorábbi oszmán történeti forrás a bizonyíték. Mivel ebben azon kívül, hogy Ertogrulnak Gök Alp, Gündüz Alp és egyéb oguzok voltak a társai, semmiféle arra utaló történet nem szerepel, hogy az cOsman-ház valamelyik oguz törzstől származik, az ilyen legendák létrejöttének idejét a 15. századra kell tenni.13
Wittek, P.: Osmanh imparatorlugunun kuruluşu, 15–17.
Wittek interpretációjában Ahmedi ezenkívül két szempontból tölt még be fontos szerepet, amennyiben a legendás hagyomány kialakulását és 7a valóságos fejlődést megfoghatóvá teszi. Szerinte, egyfelől, a Dasitanban olvasható közlések szolgáltatták a kiindulópontot az oguz törzsfa későbbi szerepeltetéséhez;14 a mű ugyanakkor, másfelől, pozitívan megvilágítja azt a reális alapot, amelyen az oszmán állam felépült. Ez pedig nem más, mint a keresztények elleni harc eszméjétől vezérelt hitharcosok, a gazik közössége, hiszen Ahmedi, miközben arról ad képet, hogy az oszmánlik mit gondoltak saját államukról, a gazikkal azonosítja őket.15 A gazik jellemzésével és a műben elfoglalt helyük indoklásával foglalkozó bevezető rész ugyan Witteket is annak felvetésére késztette, hogy „… ne s’agit-il pas ici d’une forme purement littéraire? Est ce qu’une réalité correspond à cette conception peut-être uniquement poétique?” – de az epigráfia területéről vett bizonyítékkal igazoltnak véli, hogy Ahmedi a történelmi valóságot fejezte ki akkor, amikor gazik ábrázolta az oszmán szultánokat.16
i.m., 15.
i.m., 17–18. és Wittek, P.: Deux chapitres, 304., ahol ezt mondja: „nous n’y rencontrons aucune trace d’une origine tribale de l’État, ni de la fameuse généalogie remontant a Qayi. Par contre, les Ottomans y apparaissent comme des Ghazi’s, comme des champions de la foi, et exclusivement comme tels”.
Wittek, P.: Deux chapitres, 304–305. és Osmanli imparatorlugunun kuruluşu, 17–18.
Banarli és Wittek tehát egyaránt történeti alkotásnak, jelentős történelmi forrásnak fogadja el Ahmedi Dasitanját, amely így – elsősorban persze Wittek máig is nagy hatású koncepciója révén – a korai oszmán állam kialakulásának és jellegének megítélésében jelentős hatással volt és van a történeti kutatásra. A Dasitan tartalmának elemzésekor azonban komoly kételyek merülhetnek fel az idézett véleményekkel szemben; ezért a következőkben az irodalmi vizsgálatok néhány eredményét17 is hasznosítva szeretnék rámutatni: a Dasitannak több lényeges ponton másfajta, az eredeti szándékokhoz és funkcióhoz talán közelebb állóértelmezése is lehetséges.
Mindenekelőtt Eva Pantučkovâ kiváló megállapításait, ld. Zur Analyse eines der historischen Bestandteile von Ahmedis Iskendername: Archiv Orientalni 41. 1973., főleg 23–24. és 41.
1. Banarlival egyet lehet érteni abban, hogy a mű több sajátosságát (például hiányosságait) létrejöttének körülményeiben kell keresni, de azt hiszem, kissé más irányban. Már E.J.W. Gibb úgy jellemezte Ahmedit mint „the panegyrist of Prince Suleymán”,18 E. Pantučkovâ pedig a hiányosságokat figyelembe véve határozottan leszögezte: „Das alles zeugt davon, dass es nicht Ahmedis Absicht war, eine genaue und umfangreiche Geschichte der Anfange des osmanischen Reiches zu bieten; seine Absicht war keineswegs der Sendung eines echten Geschichtsschreibers nachzugehen, doch vielmehr die eines Dichters, eines Panegyrikers, dessen Werk der Verherrlichung der osmanischen Dynastie gilt, deren Mitglieder ja seine Schutzherren waren, zu erfüllen”.19 Pantučkovâ egyúttal strukturális vizsgálatnak is alávetette a művet, s az eredmény teljes egészében alátámasztja Ahmedi panegüristaként, illetve a Dasitan panegüriszként való felfogását. Pantučkovâ úgy látja, hogy a Dasitant két nézőpont hatja át: egy didaktikus, ami a kitérőkben érhető tetten, illetve egy panegürikus, amely ,,… ist in einer Schematisierung 8von osmanischen Herrschern betont, welche vielmehr einen idealen Typ des Glaubens-Kampfers (Gazi) gegenüber den Ungläubigen vorstellen”.20
Gibb, E.J.W.: A History of Ottoman Poetry, vol. 1. London 1900, 260.
Pantučkovâ, E.: i.m., 31–32.
i.m., 41.
Pantučkovâ fejtegetései világosan rámutatnak tehát, hogy a Dasitan esetében mindenekelőtt dicsőítő költeménnyel, nem pedig autentikus történelmi művel állunk szemben. A fentieket némileg továbbvive azt mondhatnánk, a Dasitan a történelmi fejlődés vagy akár változás helyett jobbára egy eszme mozgását ábrázolja; még pontosabban azt, hogy miután ez az eszme testet öltött az oszmán dinasztia tagjaiban, hogyan járják végig azok az eszme által kijelölt utat.
2. Ez az út nem más, mint a vallás érdekében folytatott szüntelen küzdelem, amely szükségszerűen vezet el a vértanúságban való megdicsőüléshez:
Ani kiola Tanri yolunda şehid
Öldi sanma kim diridür ol sacid21
 
Arról, ki Isten útján vértanúvá lenne
Ne hidd, hogy meghalt, [hisz] él az a szerencsés
Banarli, N.S.: Dasitan, 113.
illetve
Gazi idi mutlaka oldi şehid22
Gazi volt, feltétlenül vértanú lett
i.m., 129.
Ezek a sorok kifejezően világítják meg a mű költői alapgondolatát és egyúttal magyarázatot adnak a szerkesztés elvére. Eszerint az oszmán dinasztia valamennyi tagja a hitharc hevétől fűtve a hitetlenek ellen küzd, azaz gázi, s mint ilyennek az a rendeltetése, hogy a harcban vértanúhalált haljon. Történetük bemutatásakor ezért elegendő, ha egy-egy kiemelkedő tettüket, legfőbbnek tartott érdemeiket, és persze adott esetben hősi halálukat előadja, mert ezek kielégítően jellemzik a hősök legfontosabb tulajdonságát. Ennélfogva a történelem Ahmedi számára nem feltárandó probléma, hanem példatár, amelyből azokat az eseményeket, tényeket kell elővenni, amelyek a szereplőkben megtestesülő ideáltípus jellemzéséhez legjobban megfelelnek. Mivel a történelmi események így csupán illusztrációként szolgálnak, teljesen esetlegesen, önkényes módon, valódi jelentőségüktől függetlenül vannak kiválasztva. Amit Ahmedi leír, az legjobb esetben is csak az oszmán történelem elnagyolt vázlata, megtetézve különböző legendákkal. Ebből viszont az a fontosnak látszó megállapodás következik, hogy az Ahmedi által 9kiválasztott tények lehetnek ugyan igazak, hallgatását azonban valamilyen tárgyban semmiképpen sem szabad mérvadónak tekinteni.
3. A mű belső elemzése tehát teljes egészében alátámasztja M.F. Köprülü vélekedését, aki szerint „a tudományos elővigyázatossággal teljesen ellentétes és szubjektív eljárás” csupán Ahmedire támaszkodva, egyéb források hiányában kijelenteni, hogy a 15. század előtt a Kayi-hagyomány nem létezett.23 Ugyanez érvényes nézetem szerint az egyéb oguz-származtatásokra is. Wittekkel ellentétben nagyon lényegesnek tartom, hogy a gazik elvont és költői emlegetése mellett Ahmedi ezt is leírta:
Köprülü, M.F.: Osmanli imparatorlugunun etnik menşei meselesi: Belleten VII2. 28. 1943. 297.
Gündüz Alp Ertogrul anunla bile
Dahi Gök Alp ü Oguzdan çok kişi
Olmişydiol yolda anun yoldaşi24
 
Gündüz Alp, Ertogrul vele együtt
Gök Alp és az oguzokból is sokan
Lettek azon az úton bajtársai
Banarli, N.S.: Dasitan, 113.
Ha Wittek legalább saját gondolatához (ti., hogy Ahmedi azt írta meg, amit az oszmánlik magukról gondoltak) következetes maradt volna, úgy ennek számára is azt kellett volna jelentenie, hogy az oszmánlik „már” a 1415. század fordulója körül őseiknek tekintették az oguzokat. Figyelembe véve, hogy Ahmedi jól ismert eseményeknek nem adott helyet, semmi csodálnivaló nincs abban, hogy a legendás eredet bizonytalan részleteibe, főleg hosszú törzsfák közlésébe nem ment bele. Az utóbbit a mű jellege eleve ki is zárja.
4. Egyébként a Dasitan tartalmi vizsgálatából arra következtethetünk, hogy az oguzoktól való származáson és néhány egyéb tényen túl Ahmedi elég keveset tudott a dinasztia működésének kezdeteiről. Külsőleg ez nyilvánul meg a dinasztia egyes tagjainak szentelt versek számában. Míg például a sosem uralkodott Süleyman pasának, Orhan fiának 27 vers jut, addig Ertogrulnak és cOsmannak 13 illetve 6.25 A versek számának megfelelően az első két „uralkodóról” szóló rész tartalmilag nagyon sovány. De nem ez a fontos (hiszen láttuk, Ahmedi hallgatása nem mérvadó), hanem az, hogy az Orhaán előtti és a vele kezdődő időszak ábrázolása között bizonyos ellentét fedezhető fel. Ertogrulról ugyanis azt olvashatjuk, hogy sokat harcolt, hírneves 10emberré vált, számos tartományba ütött be és nagy zsákmányra tett szert; cOsman úgy jelenik meg mint nagy gázi, aki mindenfelé szakadatlanul seregeket küldött és rövid idő alatt sok tartományt hódított meg. Ezek után némileg meglepetésként hat, hogy az általuk vezetett „csoport” (bölük) mégis mindaddig nincstelen maradt, amíg Orhan sikerei „királlyá”, azaz gazdaggá nem tették.26 Ez persze nyilvánvalóan azt akarja elsősorban kifejezni, hogy az cOsman-ház Orhan idején vált jelentősebb tényezővé, azonban az első részeknek a Dasitan többi részéhez képest is feltűnő általánosságai az említett ellentmondással együtt arra vallanak, hogy Ahmedinek biztos ismeretei eléggé korlátozott számban lehettek Ertogrul és cOsman idejéről.
Pantučkovă, E.: Zur Analyse, 32. alapján.
Az zamanun arasinda ol bölük
Yohsul iken oldilar cümle müluk
 
Rövid időn belül a[bban a] csoport[ban]
Nincstelenből mind királlyá lettek
– Banarli, N.S.: Dasitan, 117.
5. Amit azonban pozitívan tud vagy közöl erről a korai időszakról, az Banarli és Wittek felfogásával szemben végeredményben egyik 15. századi krónikacsoporttal sem áll kibékíthetetlen ellentétben. Már M.F. Köprülü azon a véleményem volt, hogy a „kétféle” hagyomány sokkal inkább kiegészíti, mint cáfolja egymást. Szerinte a későbbi krónikaírók egy része Ahmedivel együtt nem mond mást, mint hogy az oszmánlik elődei – közelebbi törzsi megjelölés nélkül – az oguzok voltak, a többiek pedig ezt részletezik tovább azzal, hogy egy meghatározott oguz törzsre, a Kayira vezetik vissza a dinasztia eredetét.27
Köprülü, M.F.: Etnik menşei, 286–291.
Az elmondottakon túl Ahmedi egyéb vonatkozásban is közel áll mindkét fő 15. századi hagyományhoz.28 Tekintsünk el a Süleyman Şahhal kapcsolatos történetektől,29 és induljunk el onnan, ahonnan a 15. századi írók közös szálat kezdenek követni: az Ertogrulról szóló tudósításoktól. Ha ezeket vázukra bontjuk, három olyan alapmotívummal találkozunk, amely majd minden elbeszélésben megvan: 1. Ertogrul az oguzok (egyik) vezetője, 2. Ertogrul valamilyen kapcsolatba kerül cAla’edd in szeldzsuk szultánnal, 3. kapcsolatuk és az Ertogrul vezette népcsoport sorsának alakulásába valamilyen módon beleszólnak a tatárok. Ezt a motívumegyüttest persze az egyes krónikákban igen eltérő módon dolgozzák fel, a lényeg azonban az, hogy közös maggal bíró hagyományt variálnak.30 Ahmedi olyan megoldást választott, hogy Ertogrult cAla’eddin szultán fegyvertársaként szerepeltette – mégpedig azzal a Gündüz Alppal és Gök Alppal együtt, akik az Ahmedivel állítólag ellentétben lévő Yazici-oglunál szintén Ertogrul társaiként jelennek meg.31 Ahmedi eljárásának oka minden valószínűség szerint az lehetett, hogy ez a közvetlen, majdhogynem egyenrangú viszony szolgálta legjobban a dinasztia rangjának emelését, amennyiben a legitimáció magasabb fokát jelentette a távoli adományozásnál vagy kinevezésnél. Ha itt emlékeztetünk 11arra, hogy állítólag I. Bayezid volt az, aki az oszmán uralkodók közül elsőízben igényelte magának „hivatalosan” az egykori szeldzsuk szultánok sultanür-Rum címét, akkor aligha tekinthetjük véletlennek ezt a megoldást a hozzáírt dicsőítő költeményben.
Itt most arra a kétféle eredethagyományra gondolok, amit egyrészt az cAşikpaşazade-Uruc-Anonym-féle krónikacsoport, másrészt az Ahmedi feltételezett forrását használó krónikaírók (Şükrullah, Ruhi stb.) adnak elő; világos elhatárolásukat ld. Inalcik, H.: The Rise of the Ottoman Historiography, in: Historians of the Middle East, főleg 153–162.
Ezekről meggyőző érveléssel mutatta ki P. Wittek, hogy az első anatóliai szeldzsuk hódításokról élő hagyományok krónikás lecsapódásai, ld. Osmanli imparatorlugunun kuruluşu, 16.
A részletes összehasonlító elemzés itt nem lehet feladatunk, azt azonban meg kell jegyezni, hogy a legkorábbi oszmán történelem menetének pontos megismerése szempontjából természetesen igen nagy gondot jelent a feldolgozás sokfélesége. Ennek ellenére azt hiszem, a két alapvető tradíció nem annyira antagonisztikus, mint sokszor beállítják.
Houtsma, M.Th.: Histoire des seldjoucides d’Asie Mineure d’après Ibn-Bibi, texte turc, Leide 1902, 218. Bizonyos fokig meglepő, hogy Ahmedri tekintetben a Kayi eredet ősforrásának számító Yazici-ogluhoz áll a legközelebb, hiszen az Ahmedi-féle vonulathoz tartozó krónikák javánál Ertogrul és Gündüz Alp különböző nemzedékekhez tartoznak. H.A. Erzi (Belleten, IV. 14–15. 1940. 271–274.) és I.H. Uzunçarşili (Osmanli tarihi, I. 100–101.) számos fenntartással esetleg elképzelhetőnek tartja, hogy Gündüz Alp Ertogrul apja volt.
6. Ahogy a megelőző fejtegetésekből részben már következik, Wittekkel ellentétben a magam részéről határozottan irodalmi formának tartom Ahmedinél az oszmán uralkodók gaziként történő bemutatását, mégpedig olyan formának, amely jól körülírható politikai célok szolgálatában állt.
Amikor Ahmedi feltehetőleg I. Bayezid ösztönzésére vagy megbízásából a Dasitan írásához kezdett, nyilvánvalóan jól átgondolt szempontokat kapott ahhoz, hogy miképpen dolgozza fel a témát. A hatásos és gyakran semmitmondó frázisok, az elvont sémák és általánosságok mögül fel is sejlenek ezek a szempontok, amelyek a mű mondanivalójaként feltűnően jól reagálnak a korszak legfontosabb problémáira. Mint tudjuk, I. Bayezid idején az oszmán állam helyzetét belpolitikailag az államszervezet megerősítése, a bürokrácia és az adórendszer széles tömegekre történő kiterjesztése, külpolitikailag pedig a I. Murad korabelieket is felülmúló hódító hadjáratok beindulása jellemezte. Mivel az utóbbiak egyre nagyobb mértékben irányultak az anatóliai „hittestvérek” ellen, azok éppen úgy elégedetlenkedtek emiatt, mint az oszmánli alattvalók saját lesüllyesztésük miatt. Ezek után nem véletlen, hogy a Dasitan két viszonylatban rajzolja meg az oszmán uralkodók jellemvonásait: az alattvalóikkal szembeni magatartásukban egyfelől, és az ellenséghez való viszonyukban másfelől. Amikor az igazságosság, a tudománypártolás, az alattvalókkal való törődés stb. az összes oszmán uralkodó közös tulajdonságaként jelenik meg, akkor ennek azt is sugallnia kell, hogy a dinasztia egyes tagjainak cselekedetei nem önkényesek, tetszés szerintiek, hanem mindig a régi normák által meghatározott hagyomány folytatását jelentik. A második viszonylatban a lényeges motívum az, hogy az uralkodók hivatása már a dinasztia első tagjaitól kezdve a hitért való küzdelem. Ennek „aktuális” politikai üzenete nyilvánvalóan mindenki számára az kellett legyen, hogy e gazi múltban kifejeződő küldetés az oszmanlik bármiféle tevékenységének megfelelő legitimációt biztosít. Ha tehát valaki akadályozza tevékenységüket, akkor e küldetés végrehajtását akadályozza, ezért a dinasztia számára vallásból fakadó kötelesség fellépni vele szemben. Ezt az érvelést nem csak műve egészével fejezi ki Ahmedi, hanem elsőízben I. Murád anatóliai hadjáratainak igazolására, igaz, képletesen, meg is fogalmazza.32
Çünki ol gazi Murada irdi baht
Buldi arayiş anunla tac i taht
Nezr itdi kim kila daim gaza
Ani ide kafire kioldur seza
……………
Ol bahadurlikda key macruf idi
Hem gazaya himmeti maşruf idi
 
Oldilar yagi ana kardeşleri
Kaminun bitdi elinde işleri
Kilicindan oldilar cümle tebah ………
 
Mert azt a gazi Muradot szerencse érte
Ékességre lelt a korona s trón véle
Megfogadta szentül, hogy mindig folytat gazat
Azt teszi a gyaurral, ami anna kijár
……………
E hősiességben nagyon ismert volt
S igyekezte mind a gazara folyt
Ellenségévé váltak testvérei [ti. az anatóliai fejedelmek]
Kezében végződtek mindnek dolgai
Kardja által lett mindegyik semmivé…– Banarli, N.S.: Dasitan, 122–123.
Mármost ebből nyilvánvaló, hogy ilyen érvek szükségessége csak az 12anatóliai expanzió erőteljesebb megindulása óta merülhetett fel. Ebből viszont az következik, hogy a hitharc, a gaza vagy cihad melletti elkötelezettség eszméje furcsa módon talán nem annyira a keresztények, mint inkább a saját hitsorsosok elleni harcokban kristályosodott ki az oszmán dinasztia kebelében I. Murad óta, s tulajdonképpen a dinasztia hatalmi igényeinek eszmei megalapozását jelentette. Ahmedi irodalmi, költői formái a kiemelkedés magyarázó elve helyett sokkal inkább ezt a jól kivehető politikai funkciót látják el: a gaza és a gazi fogalmak a Dasitanban szemmel láthatóan a múlt ideologizáló megragadásának termékei, amelyek a külső és belső ellentétek enyhítését, a véghezvitt és eljövendő cselekedetek igazolását szolgálják. Ahmedi egyébként ebben a tekintetben, mint jól ismert, hagyományt teremtett a 15. századi történetírás számára, hiszen a későbbi történetírók a muszlim területek elleni fellépést mindig ezzel a „gázi-ideológiával” fogják megmagyarázni.33
Nem hiszem, hogy ez az igazolásra való törekvés egyfajta természetes magatartás lenne, amely a dinasztia iránt érzett kegyeletből fakadt (ld. Ménage, V.L.: The Beginnings, 177–178.); sokkal inkább Ahmedi sugalmazott és követésre talált „újítása”. Meg kell mondani azonban azt is, hogy az eddigi és a következő fejtegetések érvénye akkor lesz megalapozottabban kiterjeszthető a birodalom korai történetére, ha az epigráfiai anyag bizonyos ellentmondásainak feloldásával és számos más idetartozó tényező vizsgálatával egészül ki. Azt mindenesetre nagyon fontosnak tartom, hogy eddigi tanulságain túl Ahmedinél arra végképp nincsen nyom, hogy a gaziknak valamiféle szervezetük lenne.
Nekünk viszont arra az eddigi fejtegetésekkel látszólag ellentétben álló körülményre kell magyarázatot adnunk, hogy Ahmedi miért éppen I. Bayezidtől vonja meg a gazi címet, mikor a fentiek értelmében éppen ő „rendelte meg” és a legjobban neki lett volna rá szüksége. Mindez azért is fontos, mert Wittek ezt a tényt pontosan a gazi eszme háttérbe szorulásaként értelmezi.34
Wittek, P.: Deux chapitres, 312.
Mint már jeleztem, a Dasitan gondolatmenetében a Bayezidnek szentelt fejezet közepétől bizonyos törés figyelhető meg. Míg az első rész a korábbi fejezetek szellemében, a többi uralkodóhoz hasonlóan jellemzi Bayezidet az alattvalókkal szembeni magatartásában, addig a róla szóló fejezet második része meglehetősen kritikai hangvételű, s teljességgel elhallgatja a keresztényekkel szembeni sikereit. A mű koncepciójának egységéről tehát eddig a pontig beszélhetünk, s nyilvánvaló, hogy Ahmedi idáig a Bayezid által megadott szempontokat érvényesítette. Ha ugyanis azoknak az elemeknek az álláspontjára helyezkedett volna, akik például az anonym krónikákban hallatták szavukat (és akiket Wittek gaziknak nevez), akkor a Bayezid igazságosságát, tudománypártolását stb. dicsőítő sorokat bizonyára nem hagyta volna meg. Mindez nagy valószínűséggel mutat arra, hogy ha az uralkodó hirtelen bukása nem jön közbe, a Dasitan Bayezidjénél a második fő szempont ugyanúgy érvényre jut, és elődeihez hasonlóan ő is nagy gazi-ként jelenik meg. A Timurtól elszenvedett vereség (Ankara, 1402) miatt azonban ezen változtatni kellett, hiszen ha gaziként érte volna a kudarc, akkor az a dinasztia küldetésének hitelét döntötte volna romba, ami természetesen 13Bayezid fiának, a magát legális utódnak tekintő Emir Süleymannak sem állt érdekében.35
Megjegyezhető ehhez, hogy I. Bayeziddel szemben ez az eljárás teljesen méltánytalan mind Ahmedi, mind azon későbbi és mai történészek részéről, akik Bayezidben a gazi-szellem „árulóját” akarják látni, hiszen az oszmánlik addigi történetében olyan nagy és eredményes küzdelmet egyik uralkodó sem vívott a keresztények ellen, mint éppen ő.
A Dasitan egyébként egészen konkrét utalást is tartalmaz arra, hogy a gaza és a gazi eszme az utólagos magyarázat terméke. Az Orhan uralkodásának kezdetét bemutató sorok között az alábbiakat olvashatjuk:
Her yanadan yürüdiben bir çeri
Ruz u şeb tarac itdi kafiri
cAvrat oglan buldugin itdi esir
Kirdilar baki ne var berna vü pir
Kafir üzre akdilar acvan-i din
Andan itdiler gaza adin akin36
 
Minden oldalról vonult egy sereg
Éjjel-nappal fosztogatta a hitetlent
Asszonyt, fiút, kit talált fogollyá tett
Összetörték a többit, fiatalt és öreget
A hit segítői a hitetlenre özönlöttek
Azért adták a hitharcnak (gaza) az özön (akin, átv.:
portya, rablóhadjárat) nevet
Banarli, N.S.: Dasitan, 115–116.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az utolsó sorban foglalt állítás ellentétben áll a realitással. A portyázás, a „kalandozás” a többi eurázisia lovasnomád néphez hasonlóan az oguzok életmódjának is szerves alkotóeleme volt, s ezt a tevékenységet a Dede Korkut történetek tanúsága szerint eredetileg az akin szóval jelölték.37 Ugyancsak a Dede Korkutban ragadható meg az a folyamat, hogy a felszínes iszlamizáció és a muszlim szellemű interpretáció folytán miképpen helyettesítik be az akint a gaza fogalmával, noha továbbra is ugyanarról a jelenségről, a nomád társadalom egyik életmegnyilvánulásáról van szó. Bárminek is tekintjük az első oszmán uralkodókat (nomád vezéreknek vagy hitharcosoknak), az biztos, hogy vállalkozásaikat nem nevezhették el utólag akinnak. A valóságban pontosan ennek fordítottja történhetett, s Ahmedi éppen azért kényszerül erre az „etimológizálásra”, hogy valamiképpen megmagyarázza, miért akinnak hívja mindenki azt, aminek gazanak vagy cihadnak kellene lennie.38
Ergin, M.: Dede Korkut kitabi, Ankara 1958, passim.
Annak ellenére, hogy Ahmedi az idézett részletben világosan értésre adja a gaza és az akin egybeesését, Ahmedi divánjára hivatkozva E. Werner azt állítja (Die Geburt einer Grossmacht – Die Osmanen, Berlin 19783, 111.). hogy a költő határozottan megkülönbözteti a kettőt. Ez az ellentmondás azonban csupán Werner sajátos idézési módja folytán jön létre, mert a megjelölt versben nem akin, hanem haramilik áll (vö. Kortantamer. T.: Leben und Weltbild, 236.). Másrészt, amikor Ahmedi – mint az adott esetben – tényleg különbséget tesz, az nem ezeknek az akcióknak a valóságos különbözőségére, hanem az erkölcsi megítélés eltéréseire vonatkozik.
Azt is el kell azonban ismerni, hogy Ahmedi ideológizáló, muszlim szellemű magyarázatát, valamint azt, hogy a 15. századra lassanként az egész oszmán-török társadalom átitatódott ezzel a szemlélettel, nem lehet kizárólag 14politikai-ideológiai indítékokra visszavezetni (ami egyébként is eléggé „mai” megkülönböztetés). Noha az elsődleges indíttatást ezek adták, mögöttük az a csodálattal vegyes bámulat is meghúzódhatott, amivel az oszmán állam félelmetes gyorsaságú növekedését szemlélték. Az egyre jobban iszlamizálódó társadalom, de maga a vezetés számára is lassanként csak az isteni egyetértés vagy küldetés feltételezése tette lehetővé a páratlan győzelmek, hódítások magyarázatát, azaz a sikerekre kezdtek úgy tekinteni, mint amiket csupán a hit bajnokaiként érhettek el. Nagyjából ezeket a szempontokat látjuk felbukkanni Ahmedi következő soraiban:
Al-i cOsmanun çün ihlaşi oldi haş
Buldilar Hak hazretinde ihtişaş
Kanda vardilar ise yol buldilar
Iller alib halka galib oldilar
Olsa ihlaş˘inda anlarun zelel
Düşeyidi işlerine bir kez halel
Ey tevarihi bilen kişi cayan
Bilürisen eylegil bana beyan
Kim kopalidan Muhammed ümmeti
Kim olar dürür Halilin milleti
Farz olali bu halk üzre cihad
Bunlarun bigi kim itdi ictihad39
 
Mert az cOşman-ház tisztasága rendkívüli lett
Az Ur őfelségénél barátságra lelt
Bárhová fordultak, utat találtak
Országokat nyertek, népe[ke]t győztek le
Ha az ő tisztaságukban fogyatékosság volna
Dolgaikba egyszer kár esett volna
Ej, ember, ki ismered a történeteket,
Ha jól tudod, meséld el nékem
Hogy mióta föltünt Mohamed népe
S fennáll [és] megvan Halil nemzetsége
Mióta a dzsihád e nép szent kötelessége
Szent harcot ki vívott hozzájuk mérve?
Banarli, N.S.: Dasitan, 127.
A Dasitan elemzése tehát arra mutat, hogy Ahmedi – bár állítólag forrásmunká(ka)t is felhasznált volna40 – végeredményben szuverén művet 15hozott létre, amely tudatosan kialakított koncepció jegyében és sajátos formai megoldásokkal dolgozta fel az addigi oszmán történelmet. Ez a feldolgozás azonban nem történeti munkát, hanem olyan költői alkotást eredményezett, amely az oszmán dinasztia jól meghatározható politikai céljainak szolgálatában állt. Mint ilyen, mindenekelőtt annak az időszaknak a forrása, amelyben létrejött, de kellő óvatossággal használva a korábbi oszmán történelem néhány kérdésének jobb megvilágításához is segítséget nyújthat.
Inalcik, H.: The Rise, 159–162.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages