Perzsiától Rúmig: Bizánc és a szeldzsukok
Perzsiától Rúmig: Bizánc és a szeldzsukok
A türkmének talán nem is sejtették, hogy milyen kivételesen szerencsés pillanatban érkeztek. II. Baszileiosz császár halála (1025) után a görögök fényes Bizánci Birodalmán – amelyet ők maguk Rhómániának, az arabok pedig Rúmnak, azaz Rómának neveztek – teljes zűrzavar lett úrrá. A konstantinápolyi hivatali nemesség és a felemelkedő tartományi katonai arisztokrácia hatalmi harcai alapjaiban rendítették meg a császári hatalmat, és szétzilálták a hadsereget. Egymást érték a mágnások, a trónkövetelők és a külföldről felfogadott zsoldosvezérek lázadásai. 1054-ben végleg szakított egymással a bizánci és a római egyház, éppen akkor, amikor a veszedelmes ellenségek sora tűnt fel nyugaton is. Bizánc dél-itáliai birtokait a normannok kezdték meghódítani, a Balkánt pedig a nomád besenyők, majd az úzok és a kunok hordái árasztották el. Ugyanakkor Baszileiosz és utódai rövidlátó módon felszámolták az örmény királyságokat, amelyek eddig ütközőállamként feltartóztatták a keletről jövő támadásokat, türelmetlen valláspolitikájukkal pedig elidegenítették az örmény és a szír (jakobita) egyház híveit.
Kisázsiát – melyet a törökök a birodalom egészéhez hasonlóan Rúmnak, később pedig az egyik bizánci katonai kerület nevéből Anadolunak (Anatólia) 162hívtak – ennélfogva a teljes széthullás állapotában érték a türkmének pusztító beütései. A szervezetlenül folyó „kalandozások” fő célja kezdetben nem a hódítás, hanem a zsákmány volt, és időnként maguk a nagyszeldzsuk szultánok vezettek hadat a bizánci határvidékekre, hogy megzabolázzák fegyelmezetlen alattvalóikat, jóllehet közben segítettek nekik hódoltatni Örményországot és Grúziát. A szeldzsukok az egyiptomi fatimidákat tekintették fő ellenfelüknek, így amikor Romanosz Diogenész bizánci társcsászár 1068–1069-ben végre sikereket ért el a türkmének ellen, Alp Arszlán szultán (1063–1072) fegyverszünetet kötött vele, hogy Szíria, majd Egyiptom ellen vonulhasson. 1071 nyarán Aleppónál érte a hír, hogy Romanosz óriási hadsereggel a Van-tó felé tart. Alp Arszlán visszafordult, és a Manzikert melletti síkon elébe vágott a császárnak. A szeldzsuk sereg 1071. augusztus 26-án megszégyenítő vereséget mért a bizánciakra, maga a császár is fogságba esett. Hatalmas váltságdíj, évi adó és ötven évre szóló béke fejében a győztes szultán nagylelkűen elengedte Romanoszt, akit hazatérése után letaszítottak a trónról és kegyetlenül megvakítottak.
A manzikerti győzelemmel szinte „gátszakadás” következett be, a türkmén vezérek és törzsi csoportok egymással versengve tódultak a védtelen Rúm meghódítására. A „honfoglalók” között 1072–1073 táján Szulejmán sah személyében egy előkelő, vérbeli szeldzsuk is felbukkant. Ő a családnak abból az ágából származott, amelyik Togril hatalomra jutása után kiszorult a főhatalomból. Apja, Kutalmis, 1063–1064-ben fegyverrel próbálta visszaszerezni a vezetést, de vesztett Alp Arszlán ellen, és kivégezték. Szulejmán sah és testvérei azóta a szultán fogságában sínylődtek, ám Alp Arszlán halála (1072) után valahogy kiszabadultak, és a maguk szakállára hódítani kezdtek az Eufrátesz mentén. Szemet vetettek a Szíriában létrejött türkmén fejedelemségre, de kudarcot vallottak, és Szulejmán sah ekkor nyugatnak, Rúm felé fordult. Pár éven belül Kisázsia nyugati partvidékéig száguldott katonáival, ahol óriási szerencséjére a vetélkedő császárok bevonták a bizánci trónharcokba. A zűrzavaros helyzetet kihasználva 1075–1081 között befészkelte magát Nikaiába (Iznik), s ezzel megvetette a rúmi (későbbi nevén: ikoniumi/kónjai) szeldzsuk állam alapjait. 1085-ben elfoglalta Antiochiát (Antakja), a rákövetkező évben ostrom alá vette Aleppót, de a csatározások közben életét vesztette. Halála idején az országa Anna Komména bizánci történetíró szerint „hosszában egy hónap, széltében tíz nap volt”, és a Boszporusztól Szíriáig terjedt. Amit nem hódított meg Rúmból, azon – az Égei- és a Fekete-tenger néhány partszakaszát leszámítva – egy-két örmény és számos türkmén fejedelem osztozott. Közülük a Közép-Anatóliát megszerző danismendek és a délkeleten berendezkedő artukidák rendelkeztek a rúmi szeldzsukokéhoz mérhető, sőt, időnként azt meghaladó erővel.
