Rúmtól Turkiáig: a kisázsiai szeldzsuk állam
Rúmtól Turkiáig: a kisázsiai szeldzsuk állam
A gyors hódítások azonban egyelőre nélkülözték a szilárd alapokat. Amikor Bizánc kérésére és a keleti kereszténység felmentésére megindultak a keresztes háborúk (1096–1097), a görögök a nyugati lovagok segítségével az anatóliai fennsíkra szorították vissza a törököket, akik Antiochiát, Szíriát, Urfát és Edesszát is elvesztették, ahol több keresztény állam jött létre. A rúmi törökök valóságos harapófogóba 163kerültek, jóllehet Azerbajdzsánon át továbbra is kaphattak népi utánpótlást Iránból és Közép-Ázsiából. Így inkább csak Bizánc gyengeségének és a keresztesek érdektelenségének köszönhették megmaradásukat, pedig egymással is folytonosan viszálykodtak. A szeldzsukok országa, akik 1097 óta Ikoniumban (Kónjában) tartották fővárosukat, a 12. században a görögökkel és a danismendekkel vívott harcokban szinte teljesen elenyészett. Szerencsés véletlenek sora és egy-két rátermett uralkodó szívós munkája emelte őket ismét fel. Mire a bizánciak 1176-ban elszánták magukat Kisázsia visszafoglalására, a szeldzsukok már összeszedték magukat annyira, hogy a müriokephalóni csatában győzni tudtak, és a bizánciak számára visszavonhatatlanná tették Kisázsia nagy részének elvesztését. Miután 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat katonái Velence ösztönzésére bevették és kifosztották Konstantinápolyt, és megalapították a Latin Császárságot, a kónjai szeldzsukok uralmuk alatt egyesítették Kisázsia legnagyobb részét. Csupán a következő területek nem tartoztak hozzájuk: nyugaton a fennsík és a tengerpart közötti sáv, ahol a görög Laszkarida-dinasztia 1204 után megalakította a Nikaiai Császárságot, amelyben lényegében a fővárosát vesztett bizánci állam folytatódott. Továbbá a Fekete-tenger parti Trapezunt és vidéke, ahol a szintén Bizáncból elmenekült Komménoszok hoztak létre önálló görög államot. Végül a Taurusz-hegység keleti oldala (Kilikia), ahol a bevándorolt örmények szervezték meg királyságukat, amely 1217 után a szeldzsukok vazallusa lett.
Rúm földjét a nomád törökök hódították meg, de a szeldzsuk államot már a jobbára Iránból és Közép-Ázsiából érkező városi bevándorlók és a hozzájuk idomuló görög renegátok építették ki, akik jól ismerték az iszlám államszervezés elveit és gyakorlatát. A hatalom a fejlett városokra támaszkodott, melyek lakossága a kevés betelepült török és iráni jövevény mellett döntően helyben maradt keresztényekből állt. Marco Polo, aki az 1270-as években utazott át az országon, azt írta, hogy a lakosság háromfajta népből tevődött össze: türkménekből, görögökből és örményekből. A keresztények arányát Villelmus Rubruk 1255-ben tíz az egyhez becsülte a muszlimokéval szemben. A görögök és örmények közül sokan már a hódítás korában úgy találták, hogy a szeldzsukok uralma sem vallási, sem gazdasági tekintetben nem rosszabb a bizánciakénál. A görög Theodorosz Balszamon a 12. század végén azt fejtegette, hogy jobb a törököknek meghódolni, mint a frankoknak (a latinok másik neve keleten), mivel a frankok fenyegetik, a törökök pedig tisztelik az emberi lelket. Nagynevű görög nemesi családok álltak be a szeldzsukok szolgálatába, és az uralkodóházban is bőségesen találunk görög feleségeket és rokonokat. A politikai konszolidáció előrehaladtával felgyorsult a hódítók és a hódítottak keveredése, amiben nagy szerepet játszottak a vegyes házasságok.
A szeldzsukok fő támaszai mégis azok a városlakók voltak, akik elsősorban muszlimnak tekintették magukat. E rétegek és az állam hivatalos nyelve a perzsa lett, a vallásé pedig természetesen az arab. A városi polgárok és a kormányzat emberei a vidékieket és a nomádokat lenézték, a türk(mén) (török) szó lassanként elvesztette etnikai tartalmát, és a gyanús, nehezen fékezhető nomád megfelelőjévé vált. A felső rétegek és a vidéki törökök vallása és művelődése szintén gyökeresen elütött egymástól. Az előbbiek az iszlám hivatalos 164képviselői, az ulemá (vallástudók) hitelveit tartották irányadónak, ismereteiket a gyarapodó számú medreszékben szerezték, vallásukat pedig részben a dzsámikban gyakorolták, részben élvezettel adták át magukat a szúfi misztikának, amelynek mindmáig egyik legnagyobb alakja, Dzseláleddin Rúmi a 13. század közepén Kónjában élt és tanított. A nomádok viszont csak felszínesen fogadták be az iszlámot, lényegében megőrizték sámánhitüket, és a baba, ata, dede (apa, atya, apó) néven ismert sámán-dervisek befolyása alatt álltak, akik prédikáltak nekik, gyógyították és csodáikkal kápráztatták el őket. Mindezek miatt a fő társadalmi választóvonalak – akárcsak a korábbi és a majdani török államok zömében – Rúmban sem az etnikumok vagy a vallások, hanem a letelepedettek és a nomádok között húzódtak. Rúm nomádjaival megismétlődött az, ami a Nagyszeldzsuk Birodalmat megteremtő elődeikkel történt: a pusztító betörések hullámainak elültével erős állam jött létre, hogy az anarchiát megfékezve elviselhető életfeltételeket teremtsen. A „honfoglalók” hamarosan szoros ellenőrzés alatt találták magukat (egy részüket a határokra telepítették), ezért minden alkalmat megragadtak, hogy bosszút álljanak az elidegenedett, kozmopolita központi hatalmon. 1240-ben a babák vezetésével hatalmas felkelést robbantottak ki, amelyet a szeldzsuk állam csak nagy nehézségek árán tudott leverni. A mai törökség mégis sokat köszönhet nekik: a síkvidék és a falvak megszállásával, benépesítésével döntő szerepet játszottak az ország iszlamizálásában és az etnikai arányoknak a törökök javára történő lassú, de szívós megváltoztatásában. Teljesítményük nagyságát egy 1190 táján feltűnő új földrajzi–politikai fogalom érzékeltetheti. Külső megfigyelők ekkor mondják először Turkiának, azaz Törökországnak Rúm földjét, amit aztán a 13. században már széltében fognak használni.
A szeldzsuk szultánok mindazonáltal végig ragaszkodtak a „Rúm-ország szultánja” címhez, és nemcsak a belső, hanem a külső egyensúlyra is féltőn ügyeltek. Már-már szívélyesnek mondható kapcsolatokat építettek ki a nikaiai görögökkel, és az országot újra bekapcsolták a nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe. Latin, orosz, görög, iráni és arab kereskedők adtak találkozót egymásnak a szeldzsuk városokban, például Szivaszban, ahol a korszak egyik legnagyobb rabszolgapiaca működött. Kereskedelmi szerződéseket kötöttek Velencével, s Kisázsia egyik legfontosabb természeti kincse, a timsó egyedárusításának jogát a század közepén egy velencei és genovai vállalkozónak adták el. A gazdasági fellendülés ma is látható fenséges tanúi a Közép- és Kelet-Anatóliát behálózó karavánszerájok (szálló- és kereskedőházak) és kőhidak tucatjai.
A 13. század első fele a szeldzsuk állam fénykora, még akkor is, ha a periódus vége felé a trón- és a hatalmi harcok, az arisztokrácia megerősödése, a túlzott adóztatás és más okok miatt a válság jelei mutatkoztak. Ha még száz évig marad minden a régiben, akkor a törökösödés dacára elképzelhető, hogy Anatóliát ma nem a török nemzet, hanem egy perzsa nyelvű és kultúrájú nép lakja. A mongolok megjelenése azonban hamarosan felborította mind a külső, mind a belső egyensúlyt, ami hosszú távon végzetesnek bizonyult a kónjai szel-dzsukok számára.
