KISÁZSIA POLITIKAI VÁLTOZÁSAI A 13. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
KISÁZSIA POLITIKAI VÁLTOZÁSAI A 13. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
Palesztinai győzelmükkel és az aranyhordai szövetséggel a mamelukok lényegében már az 1260-as években megakasztották a mongolok közel-keleti terjeszkedését. Az ilhanidák számára így egyetlen terület maradt, ahol kárpótolhatták magukat: Rúm, ahol egyre nagyobb nyomást fejtettek ki a szeldzsukokra. Már 1256-ban újabb csapatokat küldtek oda, 1260-ban két szeldzsuk uralkodó között osztották meg az országot, a tényleges hatalmat pedig egy mongolbarát kormányzó kezébe adták. 1277-ben a szeldzsuk államférfiak egy csoportja a nomádokkal összefogva felkelt a mongol uralom ellen, sőt segítségül behívta Bajbarsz (1260–1277) mameluk szultánt. A hadjárat azonban nem érte el célját, a felkelés elbukott, s utána a mongolok közvetlen kormányzást vezettek be, 166jóllehet a szultáni méltóságot meghagyták. Szoros ellenőrzés alá vonták a gazdaságot, meghonosították az ilhanida intézményeket és pénzeket (rövid időre papírpénzzel is kísérleteztek), s a kincstár szabad prédájának tekintve Rúmot mértéktelenül növelték az adókat. Politikájuk azután sem változott lényegesen, hogy a századforduló körül az ilkán áttért az iszlámra. A birodalom általános helyzete viszont rohamosan romlott, mert az ilhanidákat is elérte a nomád hódítók örök sorsa: vékony rétegük nagyrészt felszívódott a helyi népességbe, és hatalmi harcok kezdődtek a vezető csoportok között. Egymás után lázadtak fel a katonai parancsnokok, Anatóliában pedig mind merészebben támadtak a nomádok. A századforduló után nem sokkal nyoma veszett a szeldzsuk szultánnak, majd 1335-ben megbukott az Ilhanida-dinasztia is. A rúmi szultánátusban azonban már a 13. század utolsó harmadában sem létezett olyan kormányzat, amelyik biztosítani tudta volna a rendet.
Kisázsia nyugati harmadán, a Nikaiai Császárságban az 1260 körüli évek ugyanolyan döntő változásokat hoztak, mint keleten. A bizánci hagyományt folytató Laszkarida-ház, illetve az azt félreállító Palaiologosz Mihály (1259–1282) erőfeszítései lassan beértek. A nikaiai sereg 1259-ben a makedóniai Pelagóniánál óriási győzelmet aratott a rivális görög–latin koalíció ellen, s ezzel elérhető közelségbe került a nagy cél: Konstantinápoly visszaszerzése. Mihály első kísérlete eredménytelen maradt, ezért 1261 tavaszán szerződést kötött Genovával, hogy megszabaduljon Velence gyámkodásától, s hogy nagyvonalú kereskedelmi engedményekért cserébe Genova támogassa a visszafoglalásban. Erre azonban nem lett szükség, mert Mihály egyik őrjáratozó csapata 1261 júliusában meglepetésszerűen behatolt a latinok által óvatlanul üresen hagyott városba. Ezzel a Latin Császárság összeomlott, Mihály pedig 1261. augusztus 15-én bevonult Konstantinápolyba.
A bizánciak sikere a nyugati világban hatalmas visszhangot és revánsvágyat ébresztett, ami a császárt arra késztette, hogy állama balkáni hadállásait erősítse, és próbálja elejét venni egy újabb, Bizánc elleni keresztes hadjáratnak. Ezért 1274-ben Lyonban unióra lépett a római egyházzal, de ez – az ortodox (keleti keresztény) hívők feldühítésén kívül – nem hozott kézzelfogható eredményt. Keleti határainak védelme érdekében szerződést kötött valamennyi újonnan született keleti nagyhatalommal. Az ilhanida szövetséggel lényegében cserbenhagyta a szeldzsukokat, akikkel korábban baráti kapcsolatokat ápolt, s így akaratlanul hozzájárult Kisázsia keleti felének politikai széteséséhez. Legnagyobb hibáját mégis azzal követte el, hogy balkáni politikája miatt nem törődött eléggé a bizánci Kisázsiával. Mivel a birodalom megcsappant erőforrásaiból és katonaságából nem jutott elegendő mindkét oldalra, kénytelen-kelletlen hagyta, hogy a nikaiai védelmi rendszer szétessék. A keresztény Nyugat-Kisázsiában talán még nagyobb politikai űr keletkezett, mint a muszlim „Törökországban”.
