Megint török világ születik
Megint török világ születik
A mongol hódítás nemcsak a politikai viszonyokat rendezte át, hanem Kisázsia etnikai arculatát is. Az előrenyomuló mongoloktól megrettenve tömegek indultak útnak Közép-Ázsiából és Iránból, s e tömegek jó része végül Rúmban kötött ki. Nagy számban érkeztek polgárosult városi elemek, de még nagyobb számban 167nomád törökök, akik különösen gyűlölték a mongolokat, mivel azok, lévén maguk is nomádok, előszeretettel űzték ki őket a legjobb legelőkről. A 13. században négy nagyobb hullámban százezerszám tódultak be a türkmének, állandó és mind súlyosabb gondot okozva a gyengülő szeldzsuk–ilhanida kormányzatnak. 1277-ben a fentebb említett mongolellenes felkelés idején egyik csoportjuknak, a karamánoknak átmenetileg sikerült elfoglalni a fővárost, Kónját. Vezérük az első rendeletében kihirdette, hogy ezentúl az állam nyelve a török lesz. Az ilhanidák véres megtorlása csak átmeneti enyhülést hozott. Az sem segített, hogy a hagyományoknak megfelelően a nomádok zömét a nyugati udzsokra, azaz végekre telepítették, ahol katonai határőrvidéket igyekeztek szervezni belőlük. Egy arab utazó szerint a század közepe táján három nagy körzetben összesen 330 000 sátornyi türkmén lakosság zsúfolódott össze.
Mikor ez a potenciál, mint egy ébredező vulkán, az 1260-as évektől kitörési utat keresett magának, természetes módon a gyengébb ellenállás irányába: a bizánci területekre zúdult. Az erősödő támadásokat sem a görögök, sem a segítségül hívott külföldi zsoldosok nem tudták megállítani, az ilhanidák pedig nem tudták megakadályozni, így a türkmének a 14. század elejére meghódították Bizánc kisázsiai területeinek nagy részét, sőt, a szeldzsuk–ilhanida birtokokból is hatalmas darabokat hasítottak ki. A szeldzsukok nagy műve, az egyesített Rúm romokban hevert, a bizánci Kisázsia megszűnt létezni, s helyüket kisebb-nagyobb bégségek (arab szóval emirátusok: fejedelemségek) foglalták el. Számuk meghaladta az egy tucatot, és többségében török uralkodóik szinte kivétel nélkül a szeldzsukok utódainak tartották és hirdették magukat.
Eleinte, 1300 körül, valamennyi bégség közül talán az volt a legjelentéktelenebb, amelyik Konstantinápollyal átellenben, Bithünia tartomány még görög kézen lévő keskeny sávjával szemben, Szöjüt környékén formálódott ki egy Oszmán nevű vezér irányításával. Akkoriban senki sem gondolta, hogy rá vár a legfényesebb jövő. Kiváltképp nem gondolhatta az a bizánci udvari ember, aki pedig már 1261-ben megsejtette a görögök sorsát, amikor így figyelmeztette a Konstantinápoly visszavételén örvendező nikaiai udvaroncokat: „Ajaj, ez a kereszténység romlása! Tudjátok, mennyi vita van a görögök birodalmában most, hogy az Palaiologosz Mihály kezébe került. Hogy megerősítse helyzetét, át fogja helyezni fővárosát a visszaszerzett Konstantinápolyba. És minden vitéz férfiú, aki oly sok éven át hozzászokott a fegyverviseléshez, és harcolt a törökök ellen, szintén el fog távozni. Fiatal nemeseink a városba sereglenek a császárral, és abbahagyják harcukat a törökök ellen. Felfedezik a város örömeit, és elfelejtik katonai erényeiket. A törökök pedig, mikor látják majd, hogy a császár és hadserege elment, legázolnak mindent, idővel átkelnek Európába, kifosztják Konstantinápolyt és egész birodalmunkat.”
