EGY SZELDZSUK INTÉZMÉNY ÚTJA MAGYARORSZÁGRA: A DZSEREHOROK

Teljes szövegű keresés

354FODOR PÁL: EGY SZELDZSUK INTÉZMÉNY ÚTJA MAGYARORSZÁGRA:
A DZSEREHOROK
In: Hadtörténelmi Közlemények 28:3 (1981)
A korai oszmán krónikák feljegyzései szerint a XV. sz. elején, az ankarai csata idején új katonai elem jelent meg az oszmán hadseregben, amelyet hol szerehor, hol dzserehor néven említenek a krónikák szerzői. Néhány évtizeddel későbbi események kapcsán cserihor, szarahoridesz stb. név alatt megemlékeznek ugyanerről a csapatról egyes nem mohamedán tudósítások, történeti munkák is, s a XV. sz. második negyedében már oklevelekben is feltűnik, majd egyre gyakrabban szerepel a dzserehor név, jelezvén, hogy időközben fontos katonai és társadalmi intézménnyé vált.
A dzserehorok szervezetét, funkcióját vagy akár elnevezését illetően azonban már a kortársak leírásaiban több bizonytalanság, ellentmondás érhető tetten, s ugyancsak problémák merülnek fel az okleveles forrásokkal kapcsolatban.
A dzserehorokról a század elején kialakult és mindmáig élő képnek elsősorban Muhieddin XVI. sz-i török történetíró munkája, ill. annak latin nyelvre átültetett változata szolgált forrásául. Eszerint a „szarahorok” „… utakat építenek, árkokat temetnek be, aknákat ásnak és más piszkos munkákat vállalnak magukra.”1 Ezt a saját korszakának gyakorlatát általánosító jellemzést a dzserehorokról megemlékező modern munkák is követték, bár egyesek némi kiegészítést fűztek hozzá. Egy ismeretlen szerző 1913-ban azt írta, hogy az oszmán állam korai időszakában szerahornak azokat a személyeket, nevezték, akiket a hadsereg málhájának szállítására és más egyébre, valamint olyan természeti katasztrófák idején, mint pl. földrengés, az elpusztult helyek kijavítására használtak. Ezek a keresztény lakosságból kerültek ki 2 Ehhez, néhány újabb forrás alapján, sokáig lényegében annyit tettek hozzá, hogy mindezeket zsold (ill. bér) ellenében végezték.3 Egy későbbi, figyelemre méltó, bizonyításában azonban elnagyolt és igen ingatag alapokon álló elképzelés szerint a 355XV. században a dzserehorokat az avarit-adó keretében toborozták oly módon, hogy zsoldjukat a nevezett adó ellenében az alávetettek fizették.4
Leunclavius, J.: Historiae Musulmanae Turcorum de monumentis ipsoruni exscriptae libri XVIII, Francofurti, 1591. 514. o.; v. ö.:346–47., 518. o. (A műről és fordításairól ld. Babinger, Fr.: Die Geschichtssehreiber der Osmanen und ihre Werke. Leipzig, 1927. 73. o.) A dzserehorról írtakra felhívta a figyemet Mordtmann. J. H.: Zu den türkischen Urkunden. Der Islam, IX/1919. 106. o.
Asikpasazade tarihi [Asikpasazáde krónikája – ismertetés]: Milli Tetebbülar Mecmuasi, c. 2. s. 4., 179. o.
Uzançarşili. I. H.: Osmanli deleti teşkilatindan Kapukulu Ocaklari [Az udvari gárda – mint az oszmán államszervezet egyik eleme]. Ankara, 1913. 3. o.; Uő: Osmanli tarihi [Oszmán történet) II., Ankara, 19753. 571. o. Uzançirşilit követi: Pakatin, M. Z.: Osmanli tarihi deyimleri ve terimleri sözlügü. [Az oszmán történetre vonatkozó kifejezések és terminusok szótára] I., Istambul, 1946. 280. o. és i. m., III., Istambul, 1951. 175. o, Alkalomszerűen besorozott keresztény katonáknak tartja a dzserehorokat. Inalcik, H.: Tlie Ottoman Method of Conquest: Studia Islamica, II/1951. 117. o.
Akdag, H.: Türkiye’nin iktisadi ve içtimai tarihi [Törökország gazdaság- és társadalomtörténete] I. Istanbul 19742, 424. o. és i. m: II. Istanbul, 1974. 110. o.
Az elnevezést és ezzel kapcsolatban a dzserehorok eredetének kérdését illetően, miután a kezdetekre vonatkozó források eleve nem voltak egységesek, s később is többféle névalak élt egymás mellett, számos elképzelés látott napvilágot.5 Mindennek ellenére a dzserehorok azonosítása elég korán sikerült: a fentebb idézett cikk szerzője mutatott rá, hagy önálló alakulatról van szó, melynek a szilahsor, szalahor, szerahor intézményekkel, tisztségekkel semmi kapcsolata nincsen.6 Valamivel később az eredet és átvétel kérdésében is megnyugtató megoldás született. M. F. Köprülü alapvető tanulmányában az oszmán dzserehor-szerahor nevet az Ibn-i Bibi-nél előforduló edzsrihar, „napi illetményt húzó”, „zsoldos” jelentésű szóval vetette össze, s a dzserehor szó dzsere tagjában7 az edzsri – szó egyes számú [csira] alakjának rontott formáját, s így a dzserehor és edzsrihar azonosságát ismerte felé.8 Ezek alapján vonta le a következtetést, hogy az oszmán intézmények jelentős részéhez hasonlóan ebben az esetben is anatóliai szeldzsuk intézmény átvételéről van szó.9
Az Aşikpaşazádénál és Neşrinél szereplő szerehor ill. szerahor (l. Asikpasazade: Tevarih-i Al-i Osman [Az Oszmán-ház története] Istanbul, 1332/1914. 77, o. és Mehmed Neşri: Kitab-i Cihan-Nüma, Neşi tarihi [Neşri krónikája] I., Haz. Unat, F. R. – Köymen, M. A. Ankara, 1949. 348. o.), valamint az Urudzsnál előforduló dzserehor, cserehor (l. Babinger, F.: Die frühosmanischen Jahrbücher des Urudsch. Hannover, 1925. 33–34. o., 103:, 56., 60. és 119. o.) ugyan nagyjából a fő variánsokat fedik, de mellettük a további változatok sora található. Így pl. az anonim krónikákban a következek: azerhor, szaráhor, szirahor, szerahor stb. (Giese, F.: Die altosmanischen anonymen Chroniken I. Breslau, 1922. 68, és 200., 71., 114. o.). A hivatalos iratokban a XVI. században legtöbbnyire a dzserehor alak használatos (Istanbul, Bagbakanlik Arsivi, Mühimme defteri 5. k., 606, 349., 641, 642, 664. stb. o.), de előfordul a szerahor (uo. 373. o.) és dzseráhár forma is (uo. 593, 599, 601, 602. o.). Ugyanez áll a XVII. századra is (1. Drezda, Sächsische Landesbibliothek, H. No. Eb 387. és Wien, National-Bibliothek, Türk, Hss. Mxt. 683. Itt jegyzem meg, hogy a továbbiakban, az idézeteken kívül a leggyakoribb dzserehor változatot fogom használni). A dzserehor név körüli bizonytalanság miatt érthető, hogy miért kísérelték meg oly sokféle szóval kapcsolatba hozni. Fordították már lónak (Nöldeke, T.: Auszüge aus Nešri’s Geschichte dos osmanischen Hauses: ZDMG XV/1861, 362.), származtatták a szilahsor-ból (fegyverhordozó), szalahor-ból (udvari tisztség) (l. Aşikpaşazade: i. m. 77. o., a kiadó jegyzete), jellemezték „Pionier”-ként, miközben a szuhrahor (robotoló)-ból vezették le (Taeschner, F.–Willek, P.: Dia Vezirfamilie des Gandarlyzade [14–15 Jhdt.] und ihre Denkmaler: Der Islam, XVIII/1924, H. 1/2., 88. o.; ez utóbbi etimológiát a szilahsor-ból való magyarázattal együtt már kifogásolta Köprülüzade, M. F.: Bizans müesseselerinin osmanli müesseselerine te’siri hakkinda bazi mülahazalar [A bizánci intézmények hatása az oszmán intézményekre]: Türk Hukuk ve Iktisat Tarihi Mecmuasi, 1/1931, 247. o.; ezt később maga Wittek is visszavonta, l. Zu einigen frühosmanischen Urkunden: WZKM 54/1957, 249. o.), magyarázták istállómesternek – az egyébként egyező alakú, s valóban ilyen jelentésű szó – úgy tűnik tudatos – felcserélésével (l. Moravcsik, Gy.: Byzantinoturcica. Sprachreste der Türkenvölker in den byzantinischen Quellen II., Berlin, 1958, 268. o.), és még sok másnak, melyeknek – elsősorban a különböző szótárak értelmezéseinek – felsorolása megtalálható: Lutfi pasa: Tevarih-i Al-i osman [Az Oszmán-ház története]. Istanbul, 1341/1922. 121–122. o. 3. jegyz. és 161–62. o. 2. jegyz. Kräelitz, F. magyarázata (árok- v. sáncásó – l. Tarih-i Osmani Encümeni Mecmuasi V/1330, 250. o. 5. jegyz.), ha a XVI–XVII. századi viszonyokat vesszük alapul, nem áll messze a valóságtól, de az etimológia nem helytálló (l. alább ehhez a 8. jegyzetet.) Korán felismerte viszont egyik, XVI. századi jelentését Fekete Lajos, amikor „munkás-csapat”-nak fordította (Türkische Schriften aus dem Archive des Palatinus Nikolaus Esterházy, Budapest, 1932, 382. o.)
Aşikpaşazade tarihi (ismertetés) 179. o.
A második tag ui. mindkét szóban ugyanaz: a horden ige radixa (töve).
Köprülüzade, M. F.: Bizans müesseselerinin, 247. o. Az edzsrihárról 1. még Uzançarşili, L H.: Osmanli devleti teşkilatina medhal [Bevezetés az oszmán államszervezet történetébe]. Ankara, 1970. 105 és 117. o.
Köprülüzade, M. F.: i. m. 246–247. o. Egyébként Ibn-i Bibi eredeti műve is megjelent azóta; facsimile kiadásban. (l. Ibn-i Bibi: El-Evamirü’l-Ala’iyye Fi’l-Umuri’l-Ala’iyye Haziol. Erzi, A. S. Ankara, 1956) s az 520. lapon előforduló dzserehár forma megerősíti Köprülü állítását. Nem egyértelmű a helyzet azonban a szerahor alakkal kapcsolatban. Bár kétség nem merülhet fel aziránt, hogy az oszmánliknál a dzserehor és a szerehor azonos, nyitott kérdés, miként alakulhatott ki a dzserehorból a szerahor forma – ha egyáltalán abból alakult ki. Elképzelhető, hogy a szerahor önálló szó, ugyanannak a kategóriának a kifejezésére.
Ismeretes, hogy Ibn-i Bibi több olyan esetet említ, amikor a szeldzsuk udvar, ill. egyes vezérek edzsrihárok alkalmazásával kísérelték meg seregeiket megnövelni, vagy ütőképessé tenni.10 Erre a legtöbbször igen nehéz, kiélezett, helyzetekben került sor. Ehhez a módszerhez nyúlt II. Giyaszeddin Keyhüszrev szultán 1243-ban a kelet felől támadó mongolok ellen készülődve, ugyancsak – többek közt – edzsriharokat küldött Semszeddin Iszfahani 1249-ban a határvidékre, mikor az ott kitört nagyméretű lázadás leverésére bevetett seregek kudarcot vallottak, s ilyen egységek alkották jelentős részét azoknak a csapatoknak, melyekkel Mu’ineddin Perváne 1266-ban detronizálta és megölte IV. 356Kilidzs Arszlán szultánt,11 Sajátos módon ezeket a zsoldosokat általában a társadalom legmozgékonyabb elemeiből, a különféle nomád törzsek tagjaiból toborozták, akik előbb, úgy tűnik, egyszeri alkalmakra „adták el” magukat, majd a későbbiekben a belső harcok, a politikai zűrzavar kiteljesedésével kialakultak olyan csoportjaik, amelyek egy-egy főnök vezetése alatt erre specalizálódtak.12
Köprülüzade, M. F.: i. m. 246–47. o., Uzunçarşili, I. H.: i. m. 105. és 111. o.
Duda, H. W.: Die Seltshukengeschichte des Ibn-i Bibi, Munksgaard, Kopenhagen, 1959. 225, 252, 288–89. o., Ibn-i Bibi: El-Evamirü’l-Ala’iyye, 520, 584, 746–47. o.
Az előbbire mutat az, hogy az 1243-ban felfogadott zsoldosokat „a parancsnak megfelelően asszonyokkal, gyerekekkel és emberekkel együtt gyűjtötték össze” (L. Duda, H. W.: i. m., 2.25. és Ibn-i Bibi: i. m., 520. o.), nyilván, hogy erre az alkalomra hűségüket biztosítsák. Nem valószínű, hogy az érintettek így hosszabb időre leköthették magukat. Ez állhat azokra a horezmiekre, kurdokra és kifcsakokra is, akiket Semszeddin fogadott fel 1249-ben (l. Ibn-i Bibi: i. m., 584. o., v. ö. Duda, H. W.: i. m., 338. o., 261. jegyz.). Szintén ezt támasztja alá, hogy a zsoldosra még főbb terminus fordul elő, amelyek az állandóbb alakulatok megjelölésére szolgálnak (mütedzsennede, karari, l. Duda: i. m., 225, 253. o.). – Az utóbbira utal Ibn-i Bibinek az a helye, mely szerint Mu’ineddin Pervane saját katonái és a Nigde-beli sereg mellett „Hadzsa fiának csapatával” vonult; ez a bizonyos „Hadzsa fia” ,,…alantas, ismeretlen török zsoldos volt, akit Pervane emelt ki, miközben, mint a kor, barátságot mutatott az érdemtelenek és kegyet a méltatlanok felé” (l. Duda: i. m., 288–89. o. és Ibn-i Bibi: i. m., 746–47. o.). Megjegyzendő, hogy Ibn-i Bibinél található még néhány adat, amelyek egyes részleteket illetően bővebb felvilágosítással szolgálnak. Ezekről l. Bombaci, A.: The Army of the Saljuqs of Rum: Annali Instituto Orientale di Napoli, 38. (N. S. XXVIII.)/4., 1978., 353. o. passim.
Ha azokat az oszmán híradásokat olvassuk, melyek a dzserehoroknak az oszmány hadseregben való megjelenéséről szólnak, mindenekelőtt a történelmi helyzetben levő hasonlóság ötlik szembe. Miként valamivel több, mint 150 évvel korábban a szeldzsuk uralkodó, I. Bayezid szultán is a keletről – a Timur részéről – fenyegető nagy támadás küszöbén, szembeszállni képes haderő kiállításán fáradozva próbálkozott addig még nem látott számban segédcsapatokat gyűjteni. Mint Nesri elmondja, „… miután a maga országából kirendelte összeírt harcosait (yazilu leşkerin), más országokból is hozatott, sőt még Isztanbulból is érkeztek katonák. A tartományokból és városokból pedig szerehorokat rendelt ki. Rum vilájetjéből először Bayezid han idejében rendeltek ki szerehorokat, vezíre, Ali pasa tanácsára.”13 Asikpasazáde szerint, aki szintén beszámol az eseményről, az Isztanbulból kért katonák is „szerahorok” voltak és – művének isztanbuli kiadásában – Ruméliát (tehát Európát) adja meg mint olyan területet, ahol dzserehor-gyűjtés először 1402-ben történt.14 Nézetem szerint itt különböző megfontolások alapján mégis a Nesri által említett Rum vilájetjét, azaz Szivasz, Tokat, Amászia vidékét kell értenünk, amely kevéssel ezelőtt került oszmán fennhatóság alá;15 abban viszont nincs okunk kételkedni, hogy a bizánciak is dzserehorokat küldtek.
Neşri: Kitab-i Cihan-Nüma I., 348–49. o.
Aşikpaşazade: Tevarih-i Al-i Osman, 77. p., v. ö. Leunclavius, J.: i. m., 316–47. o.
Emellett szól az, hogy Nesri mindvégig igen határozottan megkülönbözteti Rum vilájetjét Rumilitől. A „Feth-i vilayet-i Karaman ve Amasya ve Sivas ve Tokat” c. fejezet végén világosan meg is mondja, mit ért Rum alatt: ,,…a Hunkár (azaz I. Bayezid) Szivaszt, Tokatot és Amasziát meghódította, egész Rumot uralma alá vetette…” (i. m., 320–21. o., v. ö. még 343. o., ahol szintén Rum vilayeti-nek mondja ezt a területet, továbbá 351., 367–69, 393. o. stb.; Rumilire l. 191, 193, 211, 243. o. stb.). Hogy nem elírásról, vagy felcserélésről van szó, tanúsítja az, hogy művének írása idején is ez volt a terület neve (l. Tursun Bey: Tarih-i Ebü’l-Feth, [A hódító Mehmed története] haziri. Mertol Tulum, Istanbul, 1977. 153. o. és Uzunçarşili, I. H.: Tugra ve pençeler ile ferman ve buyuruldulara dair: [Diplomatikai tanulmány] Belleten V/17–18 (1941), 121–22. o.), miként később, életének vége felé (l. Barkau, Ö. L.: XV. ve XVI. asirlarda osmanli imparatorlugunda zirci ekonominin hukuki ve mali esaslari [A mezőgazdaság jogi és pénzügyi alapjai az oszmán birodalomban a XV–XVI. sz.-ban] I., Kanunlar, Istanbul, 1943. 109–110. o.) Ugyancsak az elmondottakat támasztja alá, hogy az Ásikpasazáde isztanbuli kiadásában előforduló Rumili helytelen, s ehelyett Rum vilayeti-nek kellene állni (legalábbis P. Wittek szerint, l. Zu einigen frühosmanischen Urkunden VI.: WZKM 58/1962, 176. o.; az általa helyesnek ítélt (Hess-féle redakció nem állt rendelkezésemre). Egyébként az isztanbuli kiadás nyomán Ruméliára nézve tartja újításnak a dzserehort Uzunçarşili, I. H.: Çandarli vezír ailesi, (Csandarli vezér családja) Ankara, 1974. 37. o. s szintén Ruméliát ért Kreutel, B.: Vom Hirtenzelt zur hohen Pforte, Graz–Wien–Köln, 1959. 112–113. o.
Így Rum vilájetje és Isztanbul jelölhető meg olyan területként, ahonnan 1402-ben elsőízben érkeztek dzserehorok, következésképpen a birodalom egyéb részein már korábban alkalmazhatták a sereggyűjtésnek vagy kiegészítésnek ezt a módszerét. Ezt erősíti meg Urudzs, aki – a keresztény segéderőkről is bővebb tájékoztatást nyújtva – ezt írja: „… Yildirim hán mindenfelé leveleket küldött, sereget gyűjtött: Anatoliból és Rumiliből akindzsikat és cserehorokat, 357a vlach sereget, … a szerb sereget és a Láz-oglut is berendelte, Anatoliból és Rumiliből pedig 10 000 azabot gyűjtött össze…”16
Babinger, F.: i. m., 33–34. o., vö. 103. o. A seregben tatárok is voltak, akik azonban csata közben átálltak az ellenséghez, l. Uzunçarşili, I. H.: Osmanli tarihi I., Ankara, 19753. 311–12. o.
Mindazonáltal nem valószínű, hogy 1402 előtt gyakran került volna sor dzserehorok felfogadására. Tudunk ugyan arról, hogy I. Murad pl. 1388-ban a balkáni koalíció létrejöttét az anatóliai bégségekkel és az „összes szomszéd uralkodókkal” tudatva támogatásukat kérte, amire a „környező országokból és Oszmán országából a nagyok és alacsony rendűek, bégek és közemberek a Hunkár mellett gyülekeztek”,17 hogy nagyjából ez ismétlődött meg 1389-ben,18 olyan esetekről tehát, amikor nagy valószínűséggel dzserehorok felhasználásával is számolnunk kell, de a század végéig nem sokszor adódott olyan helyzet, amelyben az oszmán uralkodók szorultságukban kénytelenek lettek volna – rendkívüli módszerekkel – külön erőket kiállítani az egyébként rendelkezésükre álló hadseregen felül. Ami azonban korábban ritkán esett meg, bekövetkezett 1402-ben, s a dzserehorok említése Nesrinél és Asikpasazádénál ilyen abszolút módon rendkívüli helyzettel, s nem kevésbé azzal függ össze, hogy szokatlanul nagy számban és szokatlanul nagy területekről toborozhatták őket.
Neşri: Kitab-i Cihan-Nüma I., 241. o., vö. Uzunçarşili: i. m., 251. o.
Uzunçarşili, I. H.: i. m., 253. o.
Az idézett helyek alapján a dzserehorok mibenlétéről e korai időszakban azt lehet kiemelni, hogy az intézmény őrzi eredeti szeldzsuk jellegét, amennyiben ugyanúgy kritikus körülmények között felfogadott, a szultán „összeírt katonái”-hoz nem tartozó zsoldosokat jelent, akik – minthogy Isztanbulból is jöttek – egyaránt lehettek muzulmánok és keresztények.
Több mint négy évtized telik el ezután, amíg ismét dzserehorok szerepelnek a krónikák híradásaiban. II. Murad szultán súlyos harcai során az 1440-es években állítólag főbb ízben erősítette velük seregét. Amikor pl. a szegedi béke megszegésével 1444 őszén a magyar haderő betört török területre, az időközben visszahívott uralkodó így készült fel az összecsapásra: „… az Istennek hálát adván, segítségével megerősítette magát a hitharc szándékában, és felkerekedett Edirnéből. Számos janicsárt, a ruméliai és anatóliai sereget, akindzsit, azabot és szerahort rendelt ki, és mindenfelől – mondván: »közfelkelés [nefir-i cam] van« – összegyűlt az iszlám népe”.19 Görög történetíró, Khalkokondülasz számol be arról, hogy Hexamilion (Germehiszár) ostrománál 1446 végén „szarahoridesz”-ek, azaz szerahorok működtek az oszmán hadseregben.20 1448-ban, Hunyadi újabb nagy vállalkozásakor, az oszmán haderő felállítása szinte teljesen azonos módon történt, mint 4 évvel korábban; ahogy az anonim krónika elmondja, a szultán a többi seregrész mellett ismét „… az összes tartományokból szerehort rendelt ki”.21
Giese, F.: Die altosmanischen, I., 68–69. o. (vö. Lutfi pasa: Tevarih-i Al-i Osman, 120-21. o., szinte szó szerinti átvétele az anonim krónikának). Ettől annyiban eltér Urudzs tudósítása, hogy az egyes alakulatok számát is megadja és a dzserehorokat (az oxfordi kéziratban) kifejezetten keresztényeknek tartja: ,,…Murad szultán összegyűjtötte udvari népét, a janicsárokat, az anatolii és rumilli sereget, 10 ezer azabot és 10 ezer hitetlen dzserehort (dzserehor-i kefir)…”, l. Babinger, F.: Die frühosmanischen, 56 o. Ezzel szemben a cambridge-i kézirat csak azt mondja, hogy ,,…sok katonát gyűjtött össze: Rumilit és Anatolit (sic!), udvari népét, a janicsárokat, azabokat és dzserehorokat hívott be; midőn mindenfelé kikiáltották: »nagy hitharc és közfelkelés (nefir-i ’am) van«, az iszlám népe egy emberként felkerekedett…” (Rabinger, F.: i. m., 119. o.). Ugyancsak tudósít a dzserehorok behívásáról Muhieddin, ld. Leunclavius, J.: i. m., 514. o.
Laonic Chalcocondil: Expuneri istorice, in romineste de V. Grecu, h. n., 1958. 203–204. p. (Seriptores Byzantini II.) A szarahoridesz-szarahor azonosságára – Leanclavius alapján – ld. Modrtmann, J. H.: Zu den türkischeu Urkunkenden: Der Islam, IX/1919, 106. o.
Giese, F.: Die altosmanischen, I., 71. o., Lutfi: Tevarih, 161–62. o., vö. Babinger, F.: Die frühosmanischen, 69. és 121–122. o., továbbá Leunclavius: i. m., 518. o.
A dzserehorok jelentőségének emelkedéséről és alkalmazásuk rendszeresebbé válásáról más források is vallanak. Így a XV. század derekán Törökországban raboskodó Magyarországi György, a janicsárrá lett Konstantin Mihajlović 358leírásai,22 a török krónikák további közlései23 mellett ezt húzza alá, hogy az 1440-es évek végéről már olyan okleveles adatunk van, amely dzserehor-szolgálat alóli felmentésre vonatkozik.24
Georgius de Hungaria: Értekezés a törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról. Ford. Tardy L., in: Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról, Budapest, 1977. 84. o. (a szóbanforgó mű megjelent a Kimondhatatlan nyomorúság – Budapest, 1976. – című kötetben is); Konstantin Mihajlović: Memoiren eines Janitscharen oder türkische Chronik, eingel. und übers. R. Lachman, Graz–Wien–Köln, 1975. 157., 166. o.
Giese, F.: i. m., 114., 128. o.; Aşikpaşazade: i. m., 155. o.; Lutfi: i. m:, 187–188. o.; Babinger, F.: i. m., 127. o.; Forrer, L.: Die osmanische Chronik des Rüstem Pascha. Leipzig, 1923.: 5–26, o.
Barkan, Ö. L.: Osmanli imparatorlugunda bir iskan ve kolonizasyon metodu olarak vakiflar ve temlikler; I., Istila devrinin kolonizatör türk dervişleri ve zaviyeler [Az invázió korának gyarmatosító török dervisei és a kolostorok]: Vakiffar Dergisi, II/1942, 324. o.
Hogy ez a század közepe felé az átalakulás képét mutató hadi intézmény új formájában pontosan mit takart, igen nagy nehézségek árán bogozható ki az egymásnak néha képtelenül ellentmondó forrásokból. Ezért az tűnik a legmegfelelőbbnek, ha az elvileg legbiztosabbnak tekinthető okleveles forrásokból indulunk ki, amivel egyúttal kritériumok nyerhetők az elbeszélő források értékeléséhez.
A mindmáig ismert legkorábbi dzserehor-említés egy 1447/48-ból származó (s nem, mint többen felteszik, 1366-os25) oklevélben található, amely egy Szülejmán korabeli defterbe másolva maradt fenn.26 A néhány dervis számára kiállított oltalomlevélben Mehmed szultán bizonyos Akkaya nevű hely művelés alá vételéért „… a nevezetteket ulak (futár- és futárok számára végzett szolgálat), szuhra (robot), yag, tuz (kincstári olajtermelő- sóvágó-szolgálat), dzserehor, hiszar yapmaszi (vármunka), gerdek kullugu (menyasszonyadó), az összes avarit-i divani (rendkívüli állami adó) alól mentessé tette…” Egy másik, nem datált, de nagy valószínűséggel szintén Ih Marad uralkodása idejére keltezhető okiratban, amely bizonyos Murad bég vakufbirtokának lakóit menti fel, szintén előfordul a dzserehor: „… az említett helyen lévőknek nemes tevki adatott azzal, hogy ulak, szuhra és dzseheror, szalgun (kényszerkivetés gabonából), hiszar yapmaszi, dogandzsi, szekban (solymász és kutyapecér-szolgálat), konak (beszállásolás), yaya yapmaszi (yaya-katonának való összeírás), az összes avarit és tekalif-i divani (rendkívüli állami adó) alól mentesek legyenek…”27
Kiadta: Öz, T.: Murad I. ile Emir Süleymana ait iki vakfiye [I. Murad és Szulejmán emír két vakuf-alapító oklevele]: Tarih Vesikalari, e. I. s. 4. (1941), 243–44. o. Ugyancsak közölte, átírásban és fordításban, Taeschner, F.: War Murad I. Grossmeister oder Mitglied des Achibundes?: Ortens VI/1953, 25–28. o. Alapos diplomatikai; tartalmi vizsgálatnak vetette alá az iratot P. Nittek (Zu einigen frühosmanischen Urkunden VI.: WZKM 58/1962, 165–197. o.), s arra a meggyőző következtetésre jutott, hogy eredeti oklevél alapján készült XVI. sz. eleji hamisítványról van szó. Részint erre az oklevélre építette a korai oszmán hadszervezetre vonatkozó elképzeléseit M. Akdag (Türkiye’nin iktisadi, i., főleg 423–26., 517. o.), bár láthatólag tudatában volt a körülötte fennálló problémáknak. Nem vette figyelembe ezeket M. Cezar sem (Osmanli tarihinde levendler [A levendek az oszmán történelemben I, Istanbul, 1965, főleg 24–25. o.), akinek következtetései a szekbánok korai történetével kapcsolatban részben ezért elfogadhatatlanok. További bizonyítékokat hozott fel az okmány hamisítvány volta mellett I. Beldiceanu-Steinherr (Recherches sur les actes des règnes des sultans Osman, Orkhan et Murad I., Monachii, 1967. 171–173. o.), s létrejöttének időpontját 1511 körülre teszi. Elfogadva az eddig összegyűlt megfigyeléseket, ami számomra végképpen biztossá teszi, hogy az oklevél nem eredeti, sőt az alapjául szolgáló oklevélhez sem mindenben hű, az a benne szereplő tekalif-i cörfiye kifejezés. Az általam ismert XV. sz.-i oklevelek egybehangzóak abban, hogy a „rendkívüli adók” jelölésére sokáig az avarit, avarit-i divani, vagy legfeljebb az avarit ve tekalif-i divani term. technikusokat használják, de a tekalif-i ’örfiye-t sohasem. Ez csak a század utolsó harmadában – mint lejjebb látni fogjuk – a rendkívüli adók „klasszikus” formájának kialakulásával kapcsolódik az említett kategóriákhoz, jön létre az „avariz-i divaniye ve tekaltf-i cörfiy” kifejezés (egyik legkorábbi említését ld. Barkan, Ö. L.: Kolonizatör türk dervişleri, 330. o.), ami a XVI. sz.-ban általában használatos. A kérdéses oklevélbe történt beírása, miként a dzserehoré, tehát azzal magyarázható, hogy a hamisító természetesen korának terhei alól akart mentességet szerezni.
Barkan, Ö. L.: i. m., 324. o. P. Vittek ugyan 1451-re teszi az irat keltét (Zu einigen, VI., 177. o.), de azon világosan „ihda ve hantim ve semane mie” áll (Vö. a kópiával is, Barkan: i. un., 368. o.), ami 1447. márc. 19-től 1448. márc. 6-ig tartott. Wittek valószínűleg eltekintett attól, hogy Mehmed mint általában a helytartóként működő sehzádék, szultán címet viselt, jogerős, később is elismert diplomákat adhatott ki: mint tudjuk, 1448/49-ben még pénzt is veretett. Minderre ld. Inalcik, H.: Fatik dervi üzerinde tetkikler ve vesikalar I., Ankara, 1954. 108. o.
Gükbilgin, T.: XV–XVI. asirlarda, Edirne ve Paşa livasi: vakiflar-mülkler-mukataalar, [Edinie és Pasa-liva a XV–XVI. sz.-ban], Istanbul, 1952. 276. o.; Wittek, P.: i. m., 177–78. o. Az idézett adók, szolgáltatások egy részéről l. még Mordtmann, J. H.: Die jüdischen Kira im Serit der Sultane: Mitteilungen des Seminars für orientalische Sprachen an Berlin. XXXII/2. 1929. 1–38. o.
Az idézett szövegék azt mutatják, hogy az adott időszakban a dzserehor a többi említett adóval, szolgáltatással együtt az avarit-i divani-nak nevezett és általában rendkívüli állami (hadi-) adókként értelmezett szolgáltatások körébe 359tartozott; azok keretében, nyilvánvalóan a hadsereg, a háborúk követelte emberszükséglet kielégítésére vetették ki az alattvalókra. Minthogy az avariz-i divani abban a korszakban, amikor kivetése, felhasználása, egész szerepe már jobban ismert (a XV. sz. végétől), valóban azokat a szolgáltatási formákat fogta össze, melyek a hadi szükségletek biztosítására voltak hivatva, a dzserehor-szolgálat beillesztése ebbe természetesnek, s másfelől az avarit kiterjesztése eredményének látszik. Maga a beillesztés ténye, az avarizra vonatkozó korai okmányokkal együtt, viszont kétségessé teszi, hogy a szóban forgó adókomplexum a kezdetektől azonos lenne XVI. sz.-i formájával (amit pedig általában nyilvánvalónak tekintenek). Így az avarit változásainak tanulmányozása közelebb vihet annak megállapíthatásához, hogy mikor jött létre kapcsolat az avarit és dzserehor között.
Eltekintve a több szempontból problémás 1383/84-es oklevéltől,28 az első avarizt említő irat 1404-ből származik. Az ebben, továbbá egy 1415-ös oklevélben előforduló „összes avarit (dzsemi-i avarit)” kifejezés arra utal, hogy már ekkor több adót magában foglaló gyűjtőfogalom volt.29 Egy 1412-ben kiadott diploma alapján viszont kétségtelennek látszik, hogy az avarit csupán egy a sok adó között, s a dogandzsi és szekbán, noha később az avarit rendszer fontos részei, kifejezetten elkülönülnek, semmi kapcsolatot nem mutatnak vele.30 Mindezek bizonyára a gyakorlatban meglévő bizonytalanság, kialakulatlanság tükröződései, amit alátámaszt az is, hogy amíg az említett 1415-ös, bizonyos földbirtokra vonatkozó okmány felveszi, az ugyanezen birtokra vonatkozó 1402-es és 1419-es oklevelek meg sem említik az avarit alóli mentességet.31
Kiadta: Erzi, A. S.: Türkiye kütüphanelerinden notlar ve vesikalar [Jegyzetek és oklevelek Törökország könyvtáraiból] I., Belleten XIV/5 (1950), 87. o. A benne szereplő „avamil” kifejezést P. Wittek „javította” át avarizra (Zu einigen, L: WZKM 53/1956, 310–11. o.), ami így autentikusnak nem fogadható el. – Az avarit az oszmánok elődeinél: a nagy szeldzsukok, a horezmi sahok, majd az anatóliai szeldzsukok államában (arab előzmények után) szintén beépült az adózási rendszerbe, de a szórványos adatokból úgy tűnik, egész más jelleggel, mint ahogy a kifejlett oszmán birodalomban megfigyelhető. L. erre: Horst, H.: Die Staatsverwaltung der Grosselguqen und Horazmšahs. Wiesbaden, 1964. főleg 77., 129–130., 110, 145–47., 150–51., 169. o.; Akdag, M.: Türkiye’nin; I., 201. o. (Vö. ehhez még Ibn-i Bibi: El-Evamirü’l-Ala’-iyye, 574. o.); Cahen, Cl.: Pre-Ottoman Turkey. New York, 1968. 186–187.o.
Az előbbi megjelent: Öz, T.: Murad I. ile Emir Süleymana ait iki vaküye. 244. o. (bár Wittek szerint ez is valójában 1500 körül készült, eredeti okmány után – Zu einigen, V.: WZKM 57/1961, 102–117. o. –, a tartalmi jegyek arra mutatnak, hogy ha ez igaz lenne is, hű másolatról van szó); az utóbbi pedig két változatban is: Ünver, S.: Yildirim Bayezid’in Ivaz Fakihe verd’igi timar [Az I. Bayezid által Ivat Fakihnak adományozott timár]: Belleten XI/42 (1947), 335–337. o., ill. Wittek, P.: Zu einigen, III.: WZKM 55/1959, 135–141. o. Az 1405-ös dátummal ellátott iratot Wittek szerint 1415-re kell keltezni. Akármelyik a helyes, itt nincs különösebb jelentősége.
,,…senki, legyen az naib (kádihelyettes), hadzsib (?), szubasi, a nagyúrnak az ő lakóhelyéhez érkező szolgája, dogandzsi, szekbán (solymász és kutyapecér), yoldzsu (utazó) és izdzsi (vándor), semmi módon ne zavarja és ne okozzon neki nehézséget …és szuhra, utak, szalgun, avaid (hagyományos adók?), avarit és az ősszel kivetés alól (dzsemi-i teklifatdan) mentes legyen…”, l. Gökbilgin, T.: Edime ve Paşa livasi, 18:3. o., vö. Wittek, P.: Zu einigen, II.: WZKM 51/1957, 240–255. o.
Ünver, S.: Yildirim Bayezid oglu Isa’nin bír emri [Isza, I. Bayezid fiának egy parancsa]: Belleten, XI/42 (1947), 337. o. és uő: Yildirim Bayezid’in Ivaz Fakihe verdigi timar, 336. o., v. ö. Wittek, P.: Zu einigen, III. 129–135. o. és IV. 267–284. o.
Ennek a bizonytalanságnak a fokozatos megszűnése az 1420-as évektől figyelhető meg. 1421-ben történt a yayák kiemelt katonai réteggé szervezése az avariz-rendszer keretében.32 Avarizzal összekapcsolódó további terhek bukkannak fel II. Murad 1425-ös adománylevelében. Az uralkodó a plovdivi imámokat és teológusokat, mivel nagyapja (I. Bayezid) futár- és futárok számára végzett szolgálat, robot, beszállásolás és tized alól felmentette őket, a régi módon megerősítette kiváltságaikban, de már az avarizzal kiegészítve úgy rendelkezett, hogy „… utaktól (futárszolgálat), szuhrától (robot), attól, hogy bárkit hozzájuk beszállásoljanak, ösrtől (tized), és a többi avariz-i divani alól mentesek és szabadok legyenek.”33 Ezeket a terheket követte, vagy talán már ekkor ide tartozott 360az egyéb szolgálatok sora,34 köztük a dzserehor, azab stb., s továbbiak hozzákapcsolódásával a sz. utolsó harmadára kialakult az avariznak az a szerkezete, amely a XVI. sz. nagy részében jellemezte.35 Az avarit kivetésének alapjául szolgáló speciális adózási egység, az avarit-háne rendszerének megléte már szintén adatolható ebből az időből.36
Babinger, F.: Die frühosmanischen Jahrbücher, 46. o.; Giese, F.: Die altosmanischen, I., 56. o.; Aşikpaşazade: Tevarih, 96–97. o.; Neşri: Kitab-i Cihan-Nüma, II. Ankara, 1957. 556–559. o.; Lufti: Tevarih, 76. o.; Seadeddin: Tac-üt-tevarih [A történetek koronája] I., Istanbul, 1279/1862. 308. o. Vö. mindehhez 37. és 38. jegyz.
Wittek, P.: Zu einigen, VII: WZKM 59/1963–64, 219–223. o.
Az alább ismertetendő megfontolásokon túl ez már csak azért is feltételezhető, mert a mentességlisták tartalma mind a XV., mind a XVI. sz.-ban állandóan eltérő, gyakran nem említenek nyilvánvalóan gyakorlatban levő terheket (jellemző példaként említhető a szürszát, az élelem-kényszerfelvásárlás, vagy a pénzbeli kivetések); így az iratban előforduló szolgáltatások, ha a leggyakoribbak voltak is, nem feltétlenül fedték mindazon szolgáltatások körét, amelyek már ekkor az avarizhoz tartozhattak.
Ebben az időben nagyjából a következő adókat, szolgáltatásokat sorolták az avariz(-i divani) kategóriájába: ulak (futár- és futárok számára végzett szolg.), szuhra (robot), dzserehor, szekbán, dogandzsi (kutyapecér- és solymász-szolg.), hiszár yapmaszi (vármunka), szalgun (kényszerkivetés gabonából), aizab, kürekcsi (evezős-szolga), nüzül vagy konak (beszállásolás), yagdzsi, tuzdzsu (kincstári olajtermelő- és sóvágó-szolg.), arpa ve szaman szalmaszi (árpa- és szalma-beszolg.), yaya yazmaszi (yaya katonának való összeírás), 1. Barkan, Ö. L.: Kolonizatör türk dervişleri, 324. és 332. o.; Gökbilgin, T.: Edirne Paşa livasi, 276., 278. o.; Kräelitz, F.: Ilk osmanli padişahlarinin isdar etmiş olduklari bazi beratlar [Az első oszmán uralkodók által kibocsátott néhány oklevél]: Tarih-i Osmani Encümeni Mecmuasi, V/1330, 250. o.; Akdag, M.: Türkiye’nin, II., 320., 390. o. Az 1425-ös oklevélben szereplő ösr és az 1447/48-asban előforduló gerdek kullugu (ami a későbbi gerdek degeri vagy reszm. arusziye-vel, a menyasszonyadóval azonos), csak az oklevélszerkesztők pongyolasága miatt kerülhetett az avarizhoz, hiszen az előbbi a vallási által előírt adók (hukuk-i seriye), az utóbbi pedig a hagyományos adók (rüszum-cörfiye) kategóriájába tartozott, s az adóknak ez az osztályozása a XV. sz. első felében már kidolgozott volt, l. Babinger, F.: Von Amurath zu Amurath – Vor und Nachspiel der Schlacht bel Varna (1444): Oriens, II /1950, Taf. III. (az irattal foglalkozik Wittek, P.: Zu einigen. VII., 218–19. o.).
Akdag, M.: Türkiye’nin, II., 427. o. A rendszerre általában ld. Barkan, Ö. L.: Avariz: Islam Ansiklopedisi II., Istanbul, 1942. 13–19. o. és Sućeska., A.: Die Entwicklung er Besteuerung durch die Avariz-i divaniye ve Tekalif-i örfiye im Osmanischen Reich wahrend les 17 und 18. Jhs.: Südost Forschungen, XXVIII/1968, 89–130. o.
Az utóbbinak egy archaikusabb változatáról azonban korábbi adatok is vannak: nevezetesen azzal a szervezettel kapcsolatosak, amit a magam részéről „odzsak-rendszer”-nek neveznék. Ezt mai ismereteink szerint elsőként a yayáknál alakították ki 1421-ben. A már említett reform lényege az volt, hogy bizonyos létszámú (valószínűleg 30 fős) egységeket (odzsakokat) hoztak létre, amelyekből 5 fő (eskündzsi) tartozott hadba vonulni (mégpedig felváltva, ezért is lett másik nevük nöbetlü, azaz soros), míg a többiek (az ún. yamakok) avariz ellenében a hadba menő költségeire 50 akcsét fizettek (amiért hardzslikcsi-nak vagy ellidzsi-nek, ötvenesnek is nevezték őket). Ennek fejében maguk és földjeik adómentesek lettek.37
L. a 32. jegyz.-ben idézett helyeket. Ezek közül azonban még a viszonylag legbővebb anonim krónika adatai (Giese: i. m., 56. o.) sem tennék lehetővé a reform ilyen formában történő bemutatását. Ez áll ugyanis benne: „Musttata pedig a rumélliai yayákat müszellemmé tette (Rum ili yayaszini müszellem etti). Némelyiknek 50 akcse hardzslikot adatott. A mostani müszellemek azóta vannak. Azóta van az is, hogy 5 yaya összegyűlik, az egyiket vezetővé teszik, a többi pedig 50-50 akcsét ad.” Az itt nem szereplő fogalmak (nöbetlü, yamak, s természetesen az avariz) használatát, a kiegészítéseket az teszi megengedhetővé, hogy valamennyi hivatkozott forrás vallja: a rendszer „azóta” áll fenn (s valóban nem tudunk későbbi változtatásról), tehát joggal tekinthetjük azonosnak a reform által létrehozott, formát a XV. ez. 2. felében fennállóval. A krónikáknak ez az egyébként nem sok figyelemre méltatott helye további két fontos problémát vet fel: a későbbi viszonyok ismeretében miképpen magyarázható az az állítás, hogy a „ruméliai yayákat müszellemmé tette”, s másfelől, miért fogadták el a későbbi legális uralkodók azt a reformot, ami valójában egy trónkövetelő lázadótól származott? Egyesek szerint (l. Mutafčieva, V.: Agrarnite otnosenija v osmanskata imperija prez XV–XVI v., Sofia, 1962. 26–27. o. és az ő nyomán Werner, E.: Die Geburt einer Grossmacht. – Die Osmanen, Berlin, 1968. 187. o.) itt az történt, hogy század eleji szereplésük miatt a yayákat másodrendű kisegítő csapatokká alakították át, ami nagyon emlékeztet a későbbi kortársak azon vélekedésére, amely a yayák lesüllyesztését méltatlanságuknak, fegyelmezetlenségüknek tulajdonítja (l. pl. Hoca Hüseyn: Bedai ül-veqai, Moszkva, 1961. 446–451). Nézetem szerint itt a következőkről van szó: a yayának (és vele az azabnak) nevezett harcosok, akik a társadalom nomád, törzsi elemeit képviselték, a XIV. sz. végére szorult helyzetbe kerültek: a kifejlődő bürokratikus állam új intézményeivel egyre nagyobb nyomást fejtett ki földhöz kötésük és paraszti állapotba süllyesztésük érdekében (a yayák letelepítésére l. Inalcik, H.: Hicri 835 tarihei Suret-i Defter-i Sancak-i Arvanid, (Arvanid szandzsák 1431–32-es deftere), Ankara 1954, XVI. o., az I. Bayezid alatti fejlődésre uő: The Ottoman Method of Conquest, 103–110. o.). Ezért álltak az interregnum alatt egyértelműen a hagyományos erőkre támaszkodó emírek mellé, s ezért csatlakoztak habozás nélkül 1421-ben a lázadó Düzme Musztafához. Nyilván ennek ellenében kényszerítették ki tőle az említett intézkedéseket, amelyek sikeresen vették figyelembe mind a két oldal érdekeit: a yaya, ha már a régi módon nem lehetett szabad, legalább teljesen alávetett (rája) nem lett; szolgálata fejében mentessé, azaz müszellemmé vált; az állam viszont fegyelmezettebb, ellenőrizhetőbb, szervezettebb katonaságot nyert, ami kiváltságai ellenében eltartotta magát és így gazdaságilag sem okozott gondot. Az egész reform tehát nem büntetés stb., hanem az államhatalom és a társadalom nomád elemeinek reális kompromisszuma, amit éppen ezért fogadott el később a legális uralkodók által képviselt állam is.
A yayákkal kapcsolatos tények azt valószínűsítik, hogy a birodalom egyéb katonai rétegei ezt követően hasonló jellegű átszervezésen mentek keresztül. Feltételezésem szerint mindenekelőtt az azabok, akik – helyzetük a yayákéval sok közös vonást mutatván – a századelőn épp úgy, mint 1421-ben, velük egy 361sorban harcoltak.38 Az itt kialakult intézményeket modellül véve hamarosan sor került a dzserehor megreformálására, a birodalom egészét átfogó hadszervezettel összhangba hozására.39
Erre engednek következtetni az alábbiak: mint ismeretes, az azabokat 1500 körül úgy toborozták, hogy minden 20 adózó állított ki 1 azabot, költségeire összeadott 300 akcsét, s kezeskedett bevonulásáért (Káldy-Nagy Gy.: The First Centuries of the Ottoman Military Organization: Acta Orientalia Hung., XXXI/2 (1977), 163–164. o.). Ez a módszer tehát az avariz-rendszerhez kötött, ami az adott korszakban (1420-as évek) kezdett formálódni, azaz összekapcsolásukra megvolt a lehetőség. Az, hogy az azabok, ellentétben a yayákkal, yürükökkel stb. sosem tartoztak az askeri (katonai) osztályba (amiről ld. Inalcik, H.: The Ottoman Method, 112. skk., uő: Bursa seriye sicillerinde Fatih Sultan Mehmed’in fermanlari [A hódító Mehmed szultán rendeletei Bursza vallási bíróságának jegyzőkönyveiben]: Belleten XI/44 (1917), 700–701. o.; Uluçay, C.: XVII. asirda Saruhan’da eşkiyaliz ve halk hareketleri [Rablások és népmozgalmak Szaruhában a XVII. sz.-ban [I–II., Istanbul, 1944. 169–70. o.), szintén azt húzza alá, hogy a kezdetektől köznépből kiállított harcosok voltak (akik már csak számuknál fogva sem lehettek a szultán „hassza orduszu”, mint Akdag bizonygatja, l. Türkiye’nin 1., 410–429. o.). Nagyon valószínűnek tartom, hogy a yaya-reform után behívott azabokat (1421-ben, ld. a 32. jegyz.-ben idézett helyeket) már ebben a formában állították ki.
A század közepe felé alakult ki a yürükök, tatárok yayákkal csaknem teljesen azonos szervezete (Gökbilgin, T.: Ramelide yürükler, Tatarlar va Evlad-Fatihan [A yürükök, tatárok és az evlad-i fathian Ruméliábang], Istanbul 1957. 1–35. o.), amire igen sokban emlékeztet a szláv előállamoktól átvett vojnuk-intézmény (l. Inalcik, H.: Stefan Daşandan osmanli imparatorluguna: Fatih devri üzerinde tetkikler ve vesikalar [Stefán Dusántól az oszmán birodalomig: Kutatások és okmányok a Fátih korára, vonatkozóan], Ankara. 1954. 137–184. o., és újabban: Zirojević, Ö.: Tursko vojno uredjenje u Srbji (1459–1683), Beograd, 1971. 162–69. o.). Akdag és Cezar – nem túlságosan megalapozott – véleménye szerint abban a korszakban ugyanezen szisztémában, avariz ellenében köznépből kiállított katonát jelentett a szekbán (Akdag, M.: i. im. 424. o. és Cezar, M.: Levendler, 18–29. o.). Mindezek arra mutatnak, hogy az adott időszakban valóban átfogó változások zajlottak le az oszmán hadszervezetben.
Hogy ezeknek a feltételezéseknek valóságos alapja van, s a dzserehoroknak a yayákhoz, de méginkább az azabokhoz hasonló módon való kiállítása, megszervezése a század negyvenes éveire már bevett, kialakult gyakorlat volt, az kitűnik a törökökkel szemben egyébként igen tárgyilagos Magyarországi György leírásaiból, aki akkoriban több nagy hadsereggyűjtést átélt az oszmán birodalomban: „Ha viszont a török azt látja, hogy súlyosbodik számára a háború, azon nyomban hírvivőket küld szét az egész országba, s minden negyedik vagy ötödik hadkötelest parancsra bevonultat az otthon maradók költségén: és ezt a hadsereget cserihornak (escherihor) nevezik. Ezen a módon végtelen nagy létszámú sereget tud összegyűjteni. Ugyanakkor mindezt akkora lelkesedéssel hajtják végre és teszik meg, hogy egyik a másika helyett ajánlkozik, s az, akit otthon hagynak, úgy érzi, igazságtalanság esett rajta.”40
Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról, 84. o.
Ez a lényeget tömören összefoglaló kép tovább árnyalható a Murád szultán 1443/44-es harcairól szóló gázávátnáme („hitharcok könyve”) adatainak segítségével.41 Noha ez a mű nem használja a dzserehor terminust, a benne szereplő ulufedzsi szó kétségtelenül vele azonos. Az elbeszélés szerint a magyarok ellen vonuló szultán két ízben is „közfelkelést” (nefir-i cam) hirdetett,42 amit Szófiába érkezése után újfent megismételni akarván, a következő instrukciókat adta egyik fő emberének: „… A kádi efendiknek parancsok írassanak olyan tartalommal, hogy kázáikban mindnyájan ulufedzsit írjanak, és sietve küldjék őket Szófiába … A mostani helyzetben ez a hadjárat minden muzulmán számára szent kötelesség, ránk pedig az hárul, hogy szükségleteiket és zsoldjukat megadjuk. Mert az a célom, hogy az ulufedzsik is hadrendet alkossanak (alay olub), s ne össze-vissza álljanak, mint az arab haja.”43 Miután az egyéb krónikákból tudjuk, hogy a dzserehorokat általában nefir-i cam meghirdetésével együtt hívták be, s az ulufedzsi a dzserehor török megfelelője (mindkettő ,zsoldos’ jelentésű), nem kétséges, hogy itt a dzserehokról van szó. A szöveg egyúttal igazolja és kiegészíti a Magyarországi György által mondottakat. Ugyanis ulufedzsiről beszél, de világosan értésre adja, hogy a központ részéről történő fizetés kivételes, meghatározott céllal: ütőképesebbé tételük érdekében történik. 362Nyilván elkelt az ösztönzés a nagy tét és amiatt is, hogy a nefir-i cam katonasága számára szokatlan időpontban, kemény télen kényszerültek igénybevételükre.
Gazavât-i Sultân Murâd b. Mehemmed Han – Izladi ve Varna savaşlari (1443–1444) üzerinde anonim Gazavâtname [Anonim „hitharcok könyve” az izladi és várnai csatáról, yayinl. Inalcik, H.–Oguz, M., Ankara, 1978.
Először Edirnében, majd miután Filibébe (Plovdivba) érkezett, i. m., 12. o.
Uo. 14. o. A gázávátnáme szerzője szerint a közfelkelést elrendelő parancs legfontosabb része így hangzott: ,.Amint nemes parancsom megérkezik, a kázáitokban lakókat az odaérkezd mübaşirom közreműködésével házaikból rendeljétek ki (ti. a kádik) és Rumélia székhelyére, Szófiába sietve hajtsátok be…”
Magyarországi György leírásának hitelessége mellett szól az is, hogy a bevonulók költségeinek („zsoldjának”) megadása az „otthon maradók” részéről kétféle módon történhetett: az előírt összeget átadhatták magának a bevonulónak, de elhelyezhették az összegyűjtésére érkező biztosnál (mübasirnál, eminnél), azzal, hogy meghatározott időnként (pl. havonként) a szükséges összeget átadja nekik.44 Ezáltal valóban az a látszat keletkezhetett, hogy pl. a dzserehor vagy müszellem az államtól kapja „zsoldját”. Így a felületes szemlélő számára a dolog lényege rejtve maradt, valódi zsoldost látott ezekben. Épp úgy, mint Konstantin Mihajlović, aki azonban emellett fontos adalékokkal egészíti ki a dzserehorokról való ismereteinket.”45 Szerinte a „dzserahorok olyanok, mint nálunk a zsoldosok, az önkéntes vadászok tömegéből származnak”. Összegyűjtésükre a szultán akkor ad parancsot, ha nagy keresztény vagy más ellenséges sereg támadja meg: „ … kikiáltatja a városokban: aki zsoldot akar, az megkapja’, aztán a vadászok a szultánhoz lovagolnak, és minden lóra egy aranyat ad nekik 4 napra és attól fogva már nem vadásznak, hanem dzserahornak nevezik őket, mert már egyáltalán nem önkéntesek. Zsoldjukat havonta fizetik nekik, mivel nem sokáig állnak szolgálatban. Fegyverzetük kardból, pajzsból, lándzsából áll, némelyiknek páncélja van. A szultán addig tartja magánál ezeket, amíg szüksége van rájuk, aztán kifizeti és elbocsájtja őket. Döntő csatában körülbelül 20 000-en vannak és a szultánnál, a janicsároktól balra van a helyük…”46
Barkan., Ö. L.: Avariz: Islam Ansiklopedisi II., 16. o.
A műről általában l. Dujčev, I.: La conquête turque et la prise de Constantinople dans la littérature slave contemporaine: Byzantinoslavica, XVII/1956, 334. o. – 340. o., ill. R. Lachman bevezetője, Memorien, i. m. 20–42. o.
Memoiren eines Janitscharen, 166. o.
Az idézett források segítségével tehát meghatározhatók a korszak dzserehor-intézményének jellemzői. Ezek szerint a társadalom tartalékainak mozgósítására szolgáló rendszer volt, azokat az erőket, társadalmi elemeket fogta át, amelyek az szab, yaya, yürük stb. néven ismert katonai szervezetek kereteiből kimaradtak, de szükség esetén felhasználhatók voltak. Konkrétan az alattvalók avariz-rendszer szerinti megszervezésén alapult olyan formában, hogy minden négyöt ház/adózó (ev) állított ki egy dzserehort és gondoskodott ellátásáról. Nyilvántartásuk vagy esetenkénti összeírásuk feladata a kádikra hárult, akik a szultáni parancs kézhezvétele után az udvar megbízottjaival (mübasir, emin) együtt gyűjtötték össze őket. Minderre elsősorban rendkívüli válsághelyzetekben került sor, amit ideológiailag a dzsiháddal, a szent háborúval kapcsolatos iszlám előírásokkal indokoltak. Részben ezért volt, de ugyanakkor valóságos szükséglet motiválta, hogy behívásukat ilyenkor nefir-i cam, közfelkelés meghirdetésével kapcsolták össze.47 Ugyancsak a körülmények szorítása követelte meg, hogy a használhatóság növelése érdekében a központi hatalom időnként maga is hozzájárult 363a dzserehorok költségeinek fedezéséhez. Mindezt állandó jelleggel természetesen nem vállalhatta magára, mert ekkora tömeg fizetése pénzügyi lehetőségeit meghaladta volna.
Tudvalevő, hogy az iszlám minden olyan esetre, amikor Mohamed népét (ümmet-i Muhammad) a keresztények részéről nagy veszély fenyegeti, minden hivő számára „személyes kötelességgé” (farz-i ayn) tette a dzsihádban való részvételt (ami normális esetben csak mint „közös kötelesség”– farz-i kifaya – érvényes), azaz nefir-i cam, közfelkelés meghirdetését írta elő, mégpedig a közösséget vezetők közös határozatával (l. Şibay, H. S. Cihad: Islam Ansiklopedisi III., Istanbul 1945, 169. o.; E. Tyan: Djihad: Encyklopaedia of Islam, New Ed. II., London–Leiden, 1965. 538. o.). A gázávátnáme szerint a várnai csata előtt Murad szultán az ulemákkal való tanácskozás után, véleményük kikérésével hirdette meg a közfelkelést. (i. m., 50–51. o.) Ettől függetlenül, az oszmán birodalomban az ilyenfajta kérdések eldöntését inkább a szultáni érdekek szabták meg. Jó példa erre az a Nesri által említett eset, amikor I. Murad szultánnak az ulemák a dzsihádra vonatkozó elvekkel igazolják, hogy helyesen jár el, amikor a hitetlenek helyett Ankara ellen szándékszik vonulni (Kitab-i Cihan-Nüma, I., 190–91. o.). Ennek megfelelően később is gyakran éltek a nefir-i cam meghirdetésével, még zsákmányszerző beütésekre is (l. Levend, A. S.: Gazavat-nameler ve Mihaloglu Ali Bey’in Gazavat-namesi, Ankara 1956, 262. o.). Ugyancsak a gyakori alkalmazásra utal egy 1609. május végi rendelet, amely szerint az Üszküdárban lakó iparosoknak, kereskedőknek ,,…már …Ebü’l-Fetih Szultán Mehemed (II. Mehmed) idejében számtalan nemes parancs adatott ki arra nézve, hogy … ha szultáni paranccsal nefir-i cam rendeltetne el, azzal őket ne háborgassák…” (Refik, A.: Hicri on birinci asirda Istanbul hayati (1000–1100) [Isztanbul élete a mohamedán időszámítás 11. századában], Istanbul, 1931. 35. o.).
Az általában „mindenféle piszkos munkákat” végző, kisegítő csapatnak tartott dzserehorról valamennyi idézett kortárs forrás vallja, hogy harcoló alakulat volt.48 Konstantin Mihajlović-tyal egyetértésben az idézett gázávátnáme azt mondja, hogy ezek 1444-ben a hadsereg balszárnyán, a ruméliai sereg oldalán foglaltak helyet, tehát valószínűleg rendszerint itt állították fel őket. Irányításukra magas rangú tisztségviselőket neveztek ki: 1443-ban Fazlullah efendi vezírt, Murad szultán egyik bizalmasát és Sahin pasa ruméliai beglerbéget bízták meg hadrendbe fogásukkal, a várnai csatában pedig Davud bég, pristinai szandzsákbég vezetése alatt álltak.49 Fegyverzetüket rendszerint kard, pajzs és lándzsa alkotta, s ha mindnyájan nem is, nagy részük bizonyára lóháton vonult harcba. Harci értékükről nem sokat tudunk, de azok a szavak, amelyeket a gázávátnáme a szultán szájába ad, elárulják, elég fegyelmezetlen tömeg lehettek (legalábbis az 1440-es évek előtt). Ezt azonban ellensúlyozhatta viszonylag nagy számuk, amit, bár nyilván ingadozott, a krónikák alapján átlagban 10 ezerre becsülhetünk.50
Khalkokondülasz ugyan előbb (Expuneri istorice, 203. o.) azt írja, hogy a szarahorok kezelik az ostromgépeket és az ő feladatuk az élelemszerzés, de később már azt (uo., 204. o.), hogy az első vonalban harcoltak. A valóban utászmunkákat stb. végzőkről így ír: „Még vannak mások, akiket az Ázsiából való aghiáziknak (gáziknak) neveznek, gyalogosan járó tömeg, amelyet a hadsereg szükséglete szerint használnak, és utak javítására és táborok verésére viszik őket” (uo., 203. o.). A gázic – alighanem félreértett és eltúlzott – szerepéről l. Wittek, P.: Deux chapitres de l’histoire des Turès de Roum: Byzantion, XI/1930, 285–319. o., De la défaite d’Ankara à la prise de Constantinople (une demi-siècle d’histoire ottomane): Revue des études islamiques, I. c./1938. 1–34. o.; The Rise of the Ottoman Empire, London, 1938. Egyébként az oklevelek adatai is mutatják, hogy a dzserehor ehhez képest más minőség, hiszen terminológiájukban az efféle szolgálatok jelölésére a szuhra, hiszar yapmaszi szolgálnak (id. az idézett iratokat).
Gazavât-i Sultân Murâd, 14., 61.; vö. 96–97. o.
Urudzs ennyiben adja meg számukat 1444-ben (Babinger, F.: i. m., 56. o.). Tekintve, hogy a század első felének nagy csatáiban szerinte az azabok létszáma rendszerint 10 ezer volt (s ebben megerősíti az anonim krónika); hogy továbbá a timárok számát II. Mehmed alatt egyes becslések 10 ezer körülre teszik (Mutafčieva, V.: Agrarnite, 73. o.), amiből az következik, hogy II. Murad alatt ennél kevesebbre kell tartani, Urudzs becslése reálisabbnak látszik, mint Konstantin Mihajlovičé, aki 20 000-ről beszél (Memoiren, 166. o.). A hadsereg egyes elemeinek harci értékére a gázávátnáme egyik közléséből következtethetünk. Az izladi csata előtt a szultán fohászkodása közben állítólag ezt mondta: „Ha janicsárjaim és azabjaim kitartanak, remélhetőleg ez az ellenség legyőzetik”, amiből világos, hogy a szpáhikat, dzserehorokat, yayákat stb. megelőzve ezeket tarthatták a legtöbbre (Gazavât-f Sultân Murâd 23. o.)
A forrásokból kiderül, hogy megfelelő számú dzserehor összehívása, bevonultatása nem okozott különösebb gondot a központi hatalomnak. Amit Magyarországi György a törökök lelkesedéséről, harci készségéről állít, más krónikákban ugyanígy megtalálható.51 Azokon a magyarázatokon túl, amelyeket ugyanő kínál erre kitűnő elemzésében,52 kortársainak megjegyzéseiből, sőt művének egy másik helyéből gyakorlatibb indítékok meglétére következtethetünk. Amikor Konstantin Mihajlović a dzserehorokat „önkéntes vadászoknak” mondja, miként az akindzsikat, amikor Khalkokondülasz „dolog nélküli emberek gyülekezetének” nevezi őket, vagy amikor Magyarországi György azt írja, hogy a törökök „…alig győzik kivárni a bevonulás idejét …és nemcsak azok sietnek bevonulni, akiket összeírtak, hanem önkéntesen, az összeírtaknál többen igyekeznek és szinte futnak az adott helyekre”,53 akkor mind ugyanazt adják értésre: azt, hogy a dzserehor-i intézmény számára a társadalomnak azok a hagyományos, „nomád” elemei szolgáltak elsősorban bázisul, kimeríthetetlen forrásul, amelyek semmi hajlandóságot nem éreztek a birodalom kialakuló termelési rendjébe való beilleszkedésre. Mindez azonban csupán átmenetileg jelenthetett kiutat 364számukra, hiszen éppen az avarizzal összekapcsolt dzserehor-intézmény által rájuk kényszerített regula lett (társadalmi értelemben is) az egyik jelentékeny eszköz, amivel betagolódásukat, lesüllyesztésüket siettették.
Az eddig idézetteken kívül ld. pl. Ibn Kemal: Tevarih-i Al-i Osman [Az Oszmán-ház története], VII. defter, neşr. Turan, Ş., Ankara, 1954. 368. o.
Megfigyelése szerint a törökök harcossága szektájuk megóvásának vágyából, a keresztények fölötti győzelemsorozatukból, állandó létszámbeli gyarapodásukból és a renegátok nagy számából táplálkozott. L. Rabok, követek, kalmárok, 83–86. o.
Memoiren, 163., 166. o.; (a Loś-féle kiadásban) a „goniec dobrovolne” kifejezés áll, ami esetleg „önkéntes futár”-nak is fordítható. Vö. Pamietniki Janczara, ed. W. Jan Loś, Kraków, 1912. 151. o.) Expuneri istorice, 203. o.; Rabok, követek, kalmárok, 84. o.
Az eddig felmerült tények alapján nyilvánvaló, hogy a dzserehorok a XV. sz. nagy részben elsősorban a törökökből rekrutálódtak, soraikat azonban szükség esetén a keresztény lakosságból is kiegészítették.54 Egyébként még a XVI. sz. közepén is találhatók törökök a dzserehorok között, pedig a dzserehor-szolgálat akkor már legtöbbnyire a keresztény lakosság terhei közé számított.55
Ezért adományozott II. Mehmed egy keresztény egyházi személyiségnek dzserehor alóli mentességet is, l. Inalcik, H.–Anhegger, R.: Kanunname-i sultani ber muceb-i cörf-i osmani – Mehmed II. ve Bayezid II. devirlerine ait yasakname ve kanunnameler [II. Mehmed és II. Bayezid korára vonatkozó rendeletek és törvények], Ankara, 1956. 65–66. o. A keresztények igénybevételéről több helyen ír Brocquière ld. Szamota, I.: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten 1054–1717. Budapest, 1891. 61. 75–76., 77., 87. o.
Wien, National-Bibliothek, Türk. Hss. Mxt. 593, Flügel 1401.
A dzserehor-katonaság, mint harcoló alakulat, fénykorát II. Murad és II. Mehmed szultán uralkodása alatt élte. Adott formájában ahhoz a még „össznépi” jelleget mutató hadszervezethez kötődött, amely a hivatásos katonai elemek, a szpáhik és az udvari gárda túlsúlyra jutásával fokozatosan elveszítette jelentőségét. A folyamat első áldozatai a yayák voltak, s a XVI. sz. közepére mindazon elemek (azab, yürük, vojnuk, akindzsi), amelyek a XV. sz. nagy részében az oszmán hadsereg fő erőit képezték, teljes jelentéktelenségbe süllyedtek, többségében a hadsereg utász, ellátó stb. alakulataivá váltak.56 Velük együtt jutott ugyanerre a sorsra a dzserehor.
A yayák 1441–44-ben még harcosok voltak (Gazavât-i S. M. 21. o.). viszont Konstantinápoly ostromához már velük húzatták az ágyúkat (Tursun Bey: Tarih-i Ebü’l-Feth, 47–48. o.), ami a XVI. sz.-ban is egyik fő feladatukat képezte (Káldy-Nagy Gy.: The First Centuries, 171–73. o.). A többire ld. Káldy-Nagy Gy.: i. m. és Inalcik, H.: Stefan Daşandan, i. m.
A dzserehor-szolgálat átalakulásának folyamatát pontosan nem lehet megragadni, mert a XV. sz. második feléből fölöttébb megritkulnak az erről szóló adatok. Tudjuk, hogy az 1462-es trapezunti hadjáratban és az Uzun Haszán elleni háborúban (1473) részt vettek dzserehorok,57 de ezután legközelebb az 1509-es eseményekkel kapcsolatban bukkan fel nevük.
Aşikpaşazade: Tevarih-i Al-i Osman, 155. o.; Giese, F.: Die altosmanischen, 114. o.; Babinger, F.: Die frühosmanischen, 127. o.; Lutfi: Tevarih-i Al-i Osman, 188. o.
Tudvalévő, hogy ebben az évben Isztanbulban hatalmas földrengés pusztított, és a romba döntött város helyreállítására az anonim krónika szerint „… Rumiliből és Anatoliból a kőművesek és irgadok (munkások) közül 80 000 szerahort rendeltek ki …”58 Szolakzáde kissé részletezőbb tudósításában szintén 80 000 fő szerepel, amely így oszlott meg: Anatóliából 37 000, Ruméliából 29 000 (azaz összesen 66 000) ,embert’ (adam) hívtak be úgy, hogy minden 20 ház (ev) állított ki 1 főt, és minden egyes ház 20 akcsét fizetett a költségekre, a visszamaradó 14 000 főt pedig 3 000 kőműves, ács és egyéb iparos, továbbá a mész égetésére rendelt 3 000 müszellemé 8 000 yaya alkotta.59 Miután a későbbi elszámolásokban a dzserehorokat a kőművesektől és a többi iparostól ehhez hasonlóan mindig elválasztották, bizonyos, hogy itt a Szolakzáde által említett 66 ezer ,adam’ volt csupán szerahor, akiket tehát az ,irgádok’ közül rendeltek ki. Ebből következik, hogy az irgád- és dzserehor-szolgálat funkcionálisan ugyanaz, ami másfelől kifejezi azt, hogy az utóbbi átalakulása, a dzserehorok lesüllyedése az adott időszakban befejezett tény. Az irgád szó ugyanis az oszmán birodalomban a XV–XVII. sz.-ban két, egymástól nem egészen független dolgot jelentett. Így nevezték azokat az alattvalókat, akiket a hadjáratok idején a sereg útvonalainak 365megtisztítására, a közben elfoglalt várak kijavítására, esetenként harci feladatokra használtak, s akiknek kiállítása és ellátása az avarit-háne rendszerben a rájákra hárult, de ugyanezen névvel illették azokat a munkásokat, akik békebeli vár-, híd-, dzsámi-építkezéseken, bányákban, előkelő, nagy vagyonú egyének birtokain, magán- és egyéb kincstári építkezéseken bér ellenében (segéd)munkát vállaltak, vagy erre kényszerítették őket.60 Ha a dzserehorokról rendelkezésre álló XVI. sz.-i forrásokon végigtekintünk, látható, hogy a dzserehor-szolgálatot ugyanez a kettősség jellemzi. Az első formánál ez csaknem teljes azonosságot jelent, a másodiknál viszont fontos különbség, hogy a dzserehorokat mezőgazdasági munkára, magáncélokra nem használták, s a dzserehor-szolgálat mindig kényszer, sohasem önkéntes. Ezen felül eltérés mutatkozik a területi elhelyezkedésben: irgádoknak, úgy tűnik, elsőorban Rumélia déli részén és Kelet-Anatóliában nevezték az ilyen ,munkásokat’, míg a dzserehor név inkább a birodalom európai végein: az egykori Bosznia, Szerbia, majd Magyarország meghódított területein vált használatossá.61
Giese, F.: i. m., 128. o.; v. ö. Leunclavius, J.: Annales Sultanorum Othmanidarum, Frankfurt 1588, 58–59. o. és Ferrer, L.: Die osmanische Chronik des Rüstem Pascha, 25–26. o.
Solakzade tarihi [Szolakzáde krónikája], Istanbul, 1298/1881. 323. o.; v, ö. Barkan, Ö. L.: Süleymaniye cami ve imareti inşaati (1550–1557). [A Szülejmánije-dzsámi és imáretjének építkezése]. I., Ankara, 1972. 105. o.
Az irgádokról (a név a görög ergátész [munkás]-ból jön) az első említés 1431/32-ből származik (Inalcik, H.: Suret-i Defter-i Sancak-i Arvanid, XXX. o., 147. o.), de mindmáig ez is az egyik legrejtélyesebb: Inalcik szerint itt az irgadok számával szőlőterületek nagyságát fejezték ki. – Tursun Bey (Tanti-i Ebü’l-Feth, 94. o.) szerint Mahmud pasa nagyvezér 1458-ban a szerbiai hadjáratra „az ellenség országába való behatoláshoz szükséges eszközökről és felszerelésről, úgy mint szürgün dahilden (?) fejszés munkásokról (baltarizsi irgaddan) és egyebekről, ahogy a helyzet megkívánta, sietve gondoskodott...”, majd Szendrő ellen vonult, ahol seregét felállítva (uo., 95. o.) „fejszés munkásait a janicsárok rendje szerint gyalogos hadtestévé tette”; ezzel egyetértőleg Kemálpasazáde úgy számol be az eseményről, hogy „az utak megtisztítására készen tartott 5–6000 fejszés hitetlent a janicsárok módjára elöl meneteltette” (Tevarih-i Al-i Osman, 150.), amiből tehát világos, hogy az ilyen segéderők neve irgád volt, akiket szükség esetén harcra is fogtak. Az avariz ellenében a hadjáratok idején kiállítandó irgádokról a XVI. sz.-ban (1584) l. Barkan, Ö. L.: Süleymaniye cami, 104. o. – A bányákban dolgozó irgadokról l. Inalcik, H.–Anhegger, R.: i. m., 5–6 o. – Várjavításokon, építkezéseken avariz ellenében kiállított vagy bérért dolgozó irgadokra: Barkan, Ö. L.: uo., 103–107. o., és No. 12–15. tábl.; Güjünç, N.: XVI. yüzyilda Mardin sancagi [Mardin szandzsák a XVI. sz.-ban], Istanbul, 1969. 92. o ; Refik, A.: Türk mimarlari [Török építészek], Istanbul, 1936. 119–123. o.; Barkan, Ö. L.: 1070–1071 (1660–1661) tarihli osmanli bütçesi ve bir mukayese [Egy 1660–61-es oszmán állami elszámolás és egy összehasonlítás]: Iktisat Fakültesi Mecmuasi, c. 17. s. 1–4., 333. o. Az irgadok felhasználásáról mezőgazdasági munkára, ill. az irgadiye-nek nevezett hol legális, hol tiltott szolgáltatásról Akdag, M.: Türkiye halkinin dirlik ve düzenlik kavgasi – Celali isyanlari [A dzseláli felkelések], Ankara, 1975. 71. o. és 99–100. o.; Barkan, Ö. L.: Kanunlar, index, 460. o.; Inalcik, H.: Osmanlilarda raiyyet rüsumu [A rája-adók az oszmán birodalomban]: Belleten XXIII/92, 1959, 575. skk. p.; Miroglu, I.: XVI. yüzyilda Bayburt Sancagi [Bayburt szandzsák a XVI. sz.-ban], Istanbul. 1975. 168. o.
Magától értetődik, hogy ez nem jelent kizárólagos szabályt; pl. a kelet-anatóliai Szivasz szandzsákból vagy Rumélia déli részéből egyaránt ismerünk dzserehor alóli mentesítést a XVI. sz. második feléből, l. Barkan, Ö. L.: Türk-Islam toptak hukuku tatbikatinin Osmanli Imparatorlugunda aldi; şekiller I., Malikane-divani sistemi [A malikáne-diváni rendszer az oszmán birodalomban].: Türk Hukuk ve Iktisat Tarihi Mecmuasi, II/1939, 171. o.; Gökbilgin, T.: Edirne ve Paşa livasi, 227. o.
A XVI. sz.-i hadjáratokon igénybe vett dzserehorok kiállításának módjáról, alkalmazásuk formáiról, felszerelésükről stb., tehát az e századi dzserehor-intézmény egyik változatáról jó tájékoztatást nyújtanak az 1566-os szigetvári hadjárattal kapcsolatban fennmaradt szultáni rendelkezések.62
Az ún. mühimme defteri, a fontos ügyek defterében összegyűjtött iratokról van szó, amelyekről Káldy-Nagy szerzett fényképmásolatot; jelzete: Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri 5. kötet. A defternek a szóban forgó hadjáratra vonatkozó anyagát alaposan feldolgozta Káldy-Nagy Gy.: The First Centuries, 175–183, o.
A hadjáratra való készülődés során dzserehorok összegyűjtéséről az első rendeletet a hercegovinai szandzsákbégnek küldték 1566. jan. 4-én,63 az utolsókat pedig 1566. jún. 19-én a szegedi és izvorniki szandzsákba.64 A közbeeső fél évben folyamatosan érkeztek hasonló tartalmú parancsok a különböző bégeknek, kádiknak, emineknek, többször éppen az említettek hanyagsága miatt. Az izvorniki, szerérai és szegedi szandzsákokba háromszor kellett a parancsot megismételni,65 de egyaránt kétszer írtak a pozsegai és a szendrői szandzsákokba is.66
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri 5. k. 292. o.
Uo., 692. o.
Uo., 664., 688., 692., 349., 593., 642., 659., 689., 692. o.
Uo., 601., 641., 687–88. o.
A dzserehor-kiállításra kötelezett körzetek meglehetősen nagy területet fogtak át: az említetteken kívül az aradi, temesvári, budai, szolnoki, koppányi, pécsi, zadzsisnai szandzsákok, azaz az európai végek tetemes hányada esett a kivetés alá. Hogy ez konkrétan mit jelentett az érintettek számára, arra nagyon nehéz lenne következtetni, mert két rendelettől eltekintve a követelt 366kontingens nagyságát nem adták meg, ill. a létszámot a helyi tisztségviselők tevékenységének sikerességétől tették függővé.67 Az azonban bizonyos, hogy a kellő mennyiség végül összegyűlt, mert már a hadjárat idején – a Gyula ostromára kiküldött Pertev pasa azt írja, hogy „… amint azt a temesvári berglerbég a székvárosba küldött pecsétes defterben jelentette, … a várvíváshoz szükséges … szerahor elegendő mennyiségben van”, s tudjuk, hogy Szigetvár ostromakor sok ezer jobbágy dolgozott a sáncmunkákon.68
A temesvári és izvorniki szandzsákokból egyaránt 1000 főt kértek (Uo., 688. o., – ezt idézi Káldy-Nagy Gy.: i. m., 179. o. –, 692., 373. o.), a budai beglerbégnek viszont csak azt írták, hogy annyit állítson ki, amennyit „azon a vidéken … lehetséges” (602. o.) Hasonló formában rendelkeztek a szolnoki bégnek (659. o.), míg a többségnek csak általában hagyták meg, hogy dzserehort szedjen össze.
Topkapi Sarayi Müzesi Arşivi, E 1421. és Salamon, F.: Magyarország a török hódítás korában, Budapest 18862,. 232–33. o.
A dzserehorok kiállításának pontos módjáról a legtöbb információt talán az izvorniki kádinak küldött, 1566. jún. 19-i keletű rendelet tartalmazza; mivel az előírások és a leggyakoribb problémák egyaránt megtalálhatók benne, egészében érdemes idézni: „Mivel a hozzád tartozó kázából a hadjárat szükségleteihez 1000 dzserehorra van szükség, elrendelem, hogy egy percet sem késlekedve kázádból ezer fejszével és csákánnyal felszerelt dzserehort írj össze úgy, hogy minden 10 ház/adózó (háne) állítson ki egyet, majd sietve küldd őket a szultáni táborba. A kázádban lévő várparancsnokok (dizdárok) és vajdák adjanak melléd elegendő embert, hogy mind a kirótt dzserehorok összeírásában, mind elküldésükben, amint kell, neked segítsenek. Azokat, akik ezt elhanyagolják, jelentsd; az összeírt dzserehorokért kenézeik és primikürjeik előtt derék kezeseket állíts (kenezlerine ve primikürlerine yarar kefillere vireszin ki …), hogy ne legyen lehetőségük az úton megszökni.”69 Mindebből elsőként azt emelhetjük ki, hogy a XV. sz.-hoz hasonlóan az összeírás a kádik feladata maradt. Bár, mint a többi rendelet rávilágít, inkább technikai értelemben, mert a felelősség az eredményért elsősorban a szandzsákbégekre hárult. A rendeletek többségét ui. nekik címezték, előírva segítségnyújtási, felügyeleti kötelezettségüket.70 A segítségnyújtás egyik formája az volt, hogy a fentiekben idézetteken (vajdák, dizdárok) kívül szükség esetén az egyes települések elöljáróit, papjait és török birtokosait is közreműködésre kényszerítették.71 Az összeírás tehát a parancs kézhezvétele után úgy zajlott, hogy a kádik a szándzsákbégek és várparancsnokok részéről biztosított karhatalommal (esetenként udvari biztosok, eminek kíséretében72) kivonultak a falvakba, városokba, s a közben már értesített helyi elöljárók, tisztségviselők stb. közreműködésével a megadott adókulcs alapján összeírták a szükséges számú dzserehort és kezeseket állíttattak értük. Általában minden 10 ház/adózó után követeitek 1 dzserehort, de előfordult, hogy – mint pl. a szegedi szandzsákban – ennél jóval kedvezőtlenebbül 4 ház/adózó alkotott egy adóegységet, ugyanúgy, mint a XV. sz. közepén.73 Az összeírtakról készített 367jegyzéket és a jelentést megküldték az udvarnők, az összeírtakat pedig az előírt felszereléssel a kísérők a megadott helyre vitték.
Mühimme defteri, 5. k. 692. o.
1566. jan. 4-én ezt írták a herszeki szandzsákbégnek: „A nemes parancsot a szandzsákodba kinevezett kádiknak küldd el, s megfelelő módon mindegyiket figyelmeztesd, hogy a megadott dzserehort összeírja és készenlétbe helyezze…” (Uo., 292. o.). Csaknem ugyanígy szól a szerémi bégnek küldött parancs: ,,…a szandzsákodban lévő kádikat, amint kell, figyelmeztesd és sürgesd, hogy házról házra, ami arra esik, előállítsa…” (Uo., 593. o., 1566. máj, 18-án). Jún. 11-én pedig a szabácsi kádi panasza nyomán egyenesen az izvorniki szandzsákbéget okolták a dzserehor-összegyűjtés késlekedése miatt: ,,…ezért a dologért te vagy a felelős” (Uo., 664. o.)
Ld. az előző jegyz. utolsó hivatkozását; ebben a rendeletben parancsolták meg az izvorniki bégnek, hogy „annak a helynek (ti. szandzsáknak) a kenézeit, papjait (papaszlarin) és előkelőit (ayanin) hozassa elő”, s kötelezze a dzserehorok kiállításánál segédkezni. A délszláv közösségek elöljáróiról, a kenézekről és primikürökről l. Djurdjev, B.: Eflak kanunu hakkinda kücük bir izah [Rövid magyarázat a vlah törvényhez]: Türk Hukuk ve Iktisat Tarihi Mecmuasi, II., 1939, 186–187. o.
„Parancs a szegedi szandzsák várparancsnokainak és eminjeinek: megparancsolom, hogy a szegedi szandzsákból rendelt dzserehor és élelem ügyében ti és a vojvodák segítsetek; mind az élelem dolgában, mind a dzserehorok kiállításában amint kell, mindegyikőtök segédkezzen, a várőrzőkből (hiszar erenlerinden) és máshonnan embereket adjatok…” (Uo., 692. o.).
Uo.. 373., 692., 689. o., v. ö. Magyarországi György adatával, Rabok, követek, kalmárok, 84. o. A dzserehoroknak tehát a XVI. sz. közepén, az azabokhoz, evezősökhöz hasonlóan, ugyanúgy az avariz-hane rendszerben történt a kivetése, mint korábban. Az adókulcs változása időben, területileg állandóan megfigyelhető. 1. Káldy-Nagy Gy.: i. m., 173. o.
A dzserehorok felszerelésének legfontosabb kelléke a fejsze volt, s ezt általában csákány és lapát egészítette ki.74 Egyedül a temesvári beglerbégnek küldött 1566. febr. 18-i rendeletben említenek ettől eltérő eszközöket: az innen kért 1000 dzserehort fejszével, bárddal (pala) és rövid dárdával (harba) kellett ellátni.75 Ezek az előírások fontos tanúságok amellett, hogy ez az egykor harcoló alakulat régi jellegét még nem teljesen vesztette el, igaz, nagyon ritkán, harci feladatokra is használhatták. Ezt erősíti meg az körülmény is, hogy amíg a többi szandzsáknál a dzserehorok irányításáról semmiféle rendelkezés nem található, a temesváriak élére Csanád alajbégjét, Dzsáfert nevezték ki vezetőnek (basbug), ami arra utalhat, hogy fontosabb feladatokra szánták őket.76
Mühimme defteri, 5. k., 659., 692. o.; Káldy-Nagy Gy.: i. m., 179. o.
Mühimme defteri, 5. k., 373. o. A „pala” (és időnként a dárda) az azabok felszereléséhez is hozzátartozott, l. Uzunçarşili, I. H.: Azab: Islam Ansiklopedisi, II., 83. o.
Mühimme defteri, uo. Thurzó Elek tárnokmesternek Ferdinánd királyhoz küldött 1542. augusztus 27-i, Szeged város beszámolóit is tartalmazó jelentéséből arra következtethetünk, hogy a magyarok kezdetben (a század közepe felé) szintén valamiféle katonai alakulatnak tarthatták a dzserehor-egységeket, a szegediek ugyanis közrendű gyalogosoknak minősítették őket. (Vö.: Reizner, J.: Szeged története. IV. k. Szeged, 1900. 140. o.: „Primitus duo waywode Sirmienses cum peditibus plebee conditionis zarahora muncupatum ascenderunt.”)
A dzserehorok többségét viszont, akik valószínűleg a lakóhelyük által biztosított élelemmel látták el magukat,77 Cuspinianus szavaival „a müszellemekhez és yayákhoz hasonlóan mindenféle hitvány munkák” végzésére használták.78 Így a kincstári élelem és fegyvertár (dzsebeháne), valamint mindenféle felszerelés (yat ve yarag) szállítása, a sereg vonulásának útjában az élelem felhordása az állomásokra, az ágyúkat stb. vivő és pontonnak szánt hajók vontatása, hídépítés, a várostrom idején a sáncmunkák ellátása, a sereg útvonalának megtisztítása, egyszóval mindenfajta nehéz munka, amit a „hadjárat szükségleteire (széfér mühimmi icsin)” megkívántak, feladatukat képezte.79
Bár egyedül a szegedi szandzsákbégnek írt rendeletben található erre utalás (,,…területedről a megadott módon dzserehort állíts ki, élelmükkel és fejszéikkel (zad a zevadeleri ve baltalari ile) tartsd készenlétben őket…”, uo., 689. o.), bizonyos, hogy mint az avariz ellenében kiállított csapatoknál általában, a dzserehorok szükségleteit is az „otthon maradók” biztosították a hadjáratok idején.
Cuspinianus, J.: De turcorum origine, religione ac imanissima eorum in christianos tyrannide, Antverpiae, 1541. 62. o.
Mühimme defteri, 5. k., 598–99., 602., 606., 641., 659., 687–688., 692. o.
Ez a nagy igénybevételt és sokszor hosszú távollétet követelő szolgálat eléggé gyűlöletes lehetett az alattvalók körében: erre mutatnak a szökések, ami ellen a kezesség alkalmazásával igyekeztek védekezni. De ugyanerre világítanak rá az ellenállásra vonatkozó utalások, panaszok is. Az izvorniki bégnek küldött rendeletben azt írták, hogy az „ellenálló rájával szigorúan el kell bánni”, a rájákat biztató helyi elöljárókat pedig gályarabsággal fenyegették meg.80 Az aradi béghez írt parancs arról tudat, hogy miután az élelem és fegyvertár elszállítására szekereket és dzserehorokat követeltek a rájáktól, azok képviselői a béghez és a kádihoz mentek, s kifejtették, hogy bármit megadnak, csak dzserehorral ne zaklassák őket. A szolgálat fő veszélyét feltáró indoklásuk így hangzott: „Dzserehort adni nem vagyunk képesek. Mert félelemben vagyunk, hogy amikor az iszlám sereg hozzánk érkezik, családjaink és házaink magukra maradva elpusztulnak. Úgyhogy, ha tőlünk dzserehort követelnek, bizonyos, hogy mindnyájan széjjelfutunk…”81 Az efféle kétségbeesett kísérletek természetesen nem gátolták meg a központi hatalmat abban, hogy szükség esetén akár kétszeresen meg ne vegye az előírt létszámot. 1566. júl. 17-én pl. a szendrői szandzsákból már másodszor követelték a dzserehorokat kiállítani, mivel az előszór összeírtakat bizonyos „Mahmud hán emberei elvitték”, a szállítandó felszerelés pedig ott maradt.82 Mi több, ezúttal valószínűleg az ottani törökök sem menekedtek 368meg a szolgálattól, mert a rendelet úgy szólt, hogy „magából Szendrőből, a várakból és falvakból írjanak dzserehort”.83
Uo., 664. o.
Uo., 606. o.
Uo., 687. o.
Uo.
Dzserehorokat, miként irgádokat, nem csak háború, hanem béke idején is gyakran alkalmaztak, és várak, hidak, palánkok építésére, a legtöbbször pedig ugyanezek javítására használták őket. A dzserehor-szolgálat ilyen jellegéről az egyik legkorábbi említés 1516-ból, a boszniai szandzsák törvénykönyvében található: „Ha a végeken lévő várak közül egyiknek javítása elrendeltetne, a tartományban házról házra (háneden háneye) szerahor írassék és vármunkára hajtassék; a boszniai vilájet összes váraihoz javítóként kirendelt 70–80 mentes, hitetlen mester gyülekezzék össze, s az …építész irányításával … a várakat javítsák ki … A pénz az államtól adassék, senkitől [erre a célra] pénzt ne hajtsanak be.”84
Barkan, Ö. L.: Kanunlar, 396–97. o. és Kanuni i kanun-name za bosanski, hercegovački, zvornički, kliški, crnogorski i skadarski sandžak, Sarajevo 1857, 23. o. Egy részét idéztem: Török várerődítési munkák Magyarországon a XVI–XVII. sz.-ban: Hadtörténelmi Közlemények, 3/1979, 384., 386. o.
A birodalom határainak északra tolódásával, a sok várat magában foglaló és rendkívül fontos magyarországi végvári rendszer kialakulásával annak fenntartásáról is gondoskodni kellett, ami a dzserehor-szolgálat széleskörű kiterjesztésével történt meg. Erről az elfoglalt területekről készített összeírások, a tahrirdefterek adnak tájékoztatást. Ha az egyes részletekben voltak is eltérések, a szandzsákok jelentős részére vonatkoztatható az, ahogy a mohácsi szandzsák várainak javítását, karbantartását megszervezték. A terület 1545/46-os összeírása szerint85 a szandzsákból 12 falut jelöltek ki az egyes várakhoz, az alábbi kötelezettségek és feltételek mellett: „Mivel erre nézve fermán adatott ki, az új szultáni defterben az jegyeztetett fel, hogy a nevezett falu lakosai rendkívüli adók (avarit-i divaniye ve tekalif-i cörfiye) és vármunkák (hiszar yapmak) alól felmentvén, dzserehor-szolgálat ellenében a pécsi vár hídjainak és kikötőjének javításához szükséges fát, amikor kell, behozzák; amennyiben az említett szolgálatot ellátják, a nevezett terhek alól mentesek és szabadok (muaf ve müszellem) legyenek.”86
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Tahrir defterleri No. 441. Ez az 1542-ben alakult szandzsák első összeírása, l. Káldy-Nagy Gy.: A budai szandzsák 1559. évi összeírása, Budapest, 1977. 9., 11. o.
A pécsin kívül a dombói, döbröközi, simontornyai, siklósi, görösgáli, szekcsői, tamási várakhoz rendeltek falvakat, némelyiknél az ágyútalpak javítását is előírták.
Itt tulajdonképpen birodalomszerte ismert, régóta alkalmazott módszerről van szó. Az újdonság csupán az benne, hogy ezt a munkát állandó dzserehor-szolgálatnak ismerték el, ami által az érintettek mentesültek attól, hogy hadjáratokon és nagyobb vármunkakor dzserehorként szolgáljanak. Azaz területenként létrejött egy speciális helyzetű, dzserehornak nevezhető, kis létszámú „szolgáló réteg”, aminek elterjedtségét mi sem mutatja jobban, mint hogy Meninski szótárában ezekkel azonosítja a dzserehort.87
Meninski, F.: Lexicon arabico-persico-turcorum, Viennae, 1780. II., 352. o.: gere chor, ćere chor: subditus, paganus reparandae arci proximori designatus, ideoque ab aliis subditorum oneribus immunis, reparator, faber.
Mivel ez a rendszer természeténél fogva csak korlátozott feladatok megoldására volt alkalmas, ráadásul a magyarországi területeken a szolgáló rétegek állandó cserélődése, majd egyes helyeken eltűnése figyelhető meg,88 az időszakosan 369feltétlenül előadódó nagyobb munkák ellátása, új objektumok építése az alattvalók szélesebb körű igénybevételét tették szükségessé. Az ilyen célra mozgósított – s mint a boszniai kánunban láttuk – szintén dzserehornak nevezett munkások, épp úgy, mint a hadjáratra vitt dzserehorok, az átlagos, semmiféle mentességgel nem rendelkező alattvalók közül kerültek ki. Minthogy abból a néhány dokumentumból, amelyek vár- és egyéb közmunkákra vonatkozóan rendelkezésre állanak, világosan látszik, hogy az ezeken alkalmazott dzserehorokat nem ugyanolyan elvek szerint állították ki és dolgoztatták, mint a „hadjárati dzserehorokat”, a mentesség ellenében várhoz szolgáló valamint a hadjárati dzserehorok mellett bennük a dzserehor újabb, harmadik típusát kell látnunk.89
Elsősorban azoknál a szandzsákoknál, amelyekről különböző időpontból maradtak fenn összeírások. Így pl. a mohácsi szandzsák 1545/46-os tahrir defterében 12, az 1550/51-esben 11 szolgáló falu szerepel, de közülük csak kettő azonos (bár ez részben adminisztratív átszervezésekből is adódik). Pécshez pl. 1545/46-ban Ürög és Nagyetény, 1550/51-ben Ürög és Gilvánfalva; Siklóshoz előbb Gyód és Harkány, öt év múlva Kórós és Palkonya volt rendelve stb., l. Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Tahrir defterleri No. 441. és 443.; v. ö. Káldy-Nagy Gy.: Török adólajstrom Baranyából a XVI. sz.-ból: Szigetvári Emlékkönyv, Budapest, 1966. 149. o. Hasonló változások figyelhetők meg a koppányi szandzsákban: 1550/51-ben egyedül Kecsőd falut jelölték ki várszolgálatra, 1565-ben Dalman, Kurta és Ábrán falvakat, 1570 és 1580-ban viszont már egyet sem (ill. Ireg falut hídjavításra), l. Tahrir defterleri, No. 412., 665., 568., 676. A szolgáló falvak eltűnése további szandzsákoknál regisztrálható, pl. a simontornyainál, görösgálinál (l. Dávid G.: A simontornyai szandzsák a XVI. sz.-ban, megj. alatt, és Tahrir defterleri, No. 646., München, Bayer. Staatsbibliothek. Cod. Turc. 138.), sőt némelyiknél az összeírások egyáltalán nem említenek ilyen falvakat (mint a hatvani szandzsáknál, Tahrir defterleri. No. 315 , 550.).
Egy ilyen megkülönböztetéssel az is megmagyarázható, hogy a defterekben a dzserehort miért választják el következetesen a „hiszar vagy kala’ yapmak”-tól, a vármunkától, noha az utóbbin alkalmazottakat szintén dzserehoroknak nevezték. Az ilyen dzserehor-szolgálat egyébként a várrendszer fontosságán túl azért lett főleg magyarországi jelenség, mert hasonló feladatokra Ruméliában és Ny-Anatóliában elsősorban a yürüköket, müszellemeket és yayákat használták; sokféle igénybevételükre l. Refik, A.: Anadolu’da türk aşiretleri (966–1200) [Török törzsek Anatóliában], Istanbul, 1930.
Erről a típusról különösen sok adalékkal szolgál egy 1551. szept. 30-i keletű összesítés, amely egy építész, különböző iparosok, valamint dzserehorok és fuvarosok (arabadzsik) bérelszámolását tartalmazza.90 Mivel az eleje hiányos, nem tudni, hol és milyen építkezésen készült, de a résztvevők száma, építész jelenléte nagyabb vármunkát sejtet.91 A defter két részletben 1268 dzserehor és 410 arabadzsi nevét sorolja fel, akik az izvorniki, szendrői, szerérci, aladzsahiszári (kruseváci) és pozsegai, valamint a simontornyai, koppányi, mohácsi és székesfehérvári szandzsákokból, továbbá két (mohácsi szandzsákba tartozó) Nász-városból érkeztek az építkezésre.92 Figyelemre méltó, hogy egykori katonai szervezetük egyik elemét megőrizve, a dzserehorokat (sőt az arabadzsikat is) ún. odák-ba szervezték.93 Az egy-egy szeroda által vezetett változatos létszámú,94 döntő többségében délszlávokból és magyarokból álló egységek között török és vegyes etnikumúak is előfordulnak.95 A szerodák beosztottjaikhoz hasonló feltételek mellett dolgoztak, csupán a felelősségük lehetett nagyobb: a dzserehorokkal és arabadzsikkal együtt 4-4 akcse bért kaptak egy napra. Ez utóbbi tényt korábbi (a már idézett boszniai kánunnal) és későbbi adatokkal (az alább idézendő 1572-es elszámolással) kiegészítve megállapítható, hogy szemben az avarit keretében kiállított „hadjárati dzserehorokkal”, békeidőben a dzserehorokat a XVI. sz. nagy részében bérért dolgoztatták – egyezően a hasonló típusú irgádokkal. A bér összege változó lehetett: az 1551-es 4 akcséval szemben 1572-ben, a székesfehérvári vár javításakor a dzserehoroknak 3, az arabadzsiknak pedig attól függően, hogy mit szállítottak, 5 ill. 8 akcsét fizettek egy napra.96 370A béren felül, mint az 1572-es elszámolás egyik bejegyzése és más források mutatják, néha élelemmel is ellátták őket.97
Wien, National-Bibliothek, Türk. Hss. Mxt. 593., Flügel 1401. Egyik részét közzétette: Velics, A.: Magyarországi török kincstári defterek II., Budapest, 1890. 112–120. o.
Csak a kőművesek 120-an voltak, amellett 15 ács és, 12 kovács szerepel.
A defter egyes adatai elárulják, hogy a jegyzéket előre elkészítették, s utóbb csak azt regisztrálták, hogy a bejegyzettek megérkeztek-e.
Odának nevezték a XVI–XVII. sz.-i várszervezetben az azabok, reiszek, martalócok stb. legkisebb alegységét, aminek a janicsároknál a bölük felelt meg. Eredetileg egy oda valószínűleg 10 főből állt. Minderre ld. a zsoldlistákat Velics-nél, Magyarországi török kincstári defterek I–II., Budapest 1886–1890.
A 128 oda közül 26-nál a szeroda felírás alól hiányzik a név; a legkisebb oda 4, a legnagyobb 46 főből állt, a többség 10 és 20 között mozgott.
Így pl. az izvorniki, szerémi, pozsegai odákban. A szekszárdi oda vezetőjének neve – Sir Merd Abdullah – renegátot sejtet. Található tiszta török, török szeroda által vezetett vegyes ill. délszláv, de szláv és magyar szerodák irányítása alatti szláv-magyar és magyar–török oda is. Mindezek teljesen ellentmondanak annak a közkeletű elképzelésnek, hogy ebben a korszakban kizárólag a határvidéki keresztények adtak dzserehort. Ezt egyébként cáfolja az is, hogy ezeken a területeken előfordul dzserehor alóli mentesítés muzulmánokra vonatkozóan (v. ö. szerémi szandzsák 1614-es összeírása, Polska Akadémia Nauk, Osr. Bibl. i Dok. Nauk., Nr. zam. 923.; a defter egy XVI. sz. végi összeírás másolata).
Wien, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 553, Flügel 1400, és Velics, A.: i. m., I., 251–264. o. Úgy látszik, a dzserehoroknál nem állt az a szabály, amit az irgadoknál alkalmaztak, hogy ti. az irgad a „mester bérének felét szokta kapni”, l. Refik, A.: Türk mimarlari, 121–122. o.
Szokollu Musztafa budai beglerbég parancsában ezt írta a ráckevei kádinak és eminnek 1571-ben: ,,…mivel a Buda és Pes közötti híd építéséhez dzserehor kell, … kétszáz dzserehort gyűjtsetek össze és 10–10 napi élelemmel sietve ide küldjetek. De óvakodjatok attól, hogy ezzel az ürüggyel bárkitől egy fillért vagy egy gabonaszemet elvegyetek (Jacob, G.: Türkische Urkunden: Der Islam VII/1917, 277. o.). Egy 1565. szept. 23-i, Gyulával szemben palánk építését elrendelő parancsban „az építésre összegyűlő” dzserehorok és az ott állomásozó csapatok élelmezésére gabona vásárlását írták elő a temesvári defterdárnak, l. Mühimme defteri, 5. k. 73. o.
Az 1551-es összesítés egyes részletei lehetőséget adnak arra, hagy felmérjük, milyen terhet jelentett a dzserehor-állítás bizonyos területek számára, s következtessünk a kirovás alapelveire. Ugyanis nagyjából ebből az időből rendelkezésre áll két szandzsák-összeírás (tahrir-defter); a mohácsi és görösgáli szandzsákoké,98 s az elszámolásban és az összeírásokban egyaránt szereplő kerületekre (náhijékre) megállapítható, hogy az adózók, ill. a férfilakosság milyen hányadát érintette a dzserehor-adási kötelezettség.99 Ezek szerint a két szandzsák egyes kerületeinél az arányok a következők: a mohácsi náhijéből minden 14,6 hánéra esett 1 dzserehor, s az innen elvitt létszám az összeírt népességnek, azaz nagyjából a munkaképes férfilakosságnak 2,6%-át tette ki. A baranyavári náhijében 8 háne, azaz 4,4%, a pécsiben 16,9 háne (2%), a szentlőrinciben 22,4 háne (1,15%), a selyeiben 3,6 háne (8,3%), a görösgáliban 9,6 háne (3%), a szentmártoniban 8 háne (2,8%), a szekcsőiben 14 háne (2,2%), a két külön kezelt hászvárosban pedig 8,8 háne (5,4% [Lackó]); ill. 5 háne (10% [Felesmart]) adódik. Ezekből az adatokból, nagyfokú eltéréseikből nyilvánvaló, hogy egységes adókulcs itt nem létezett, még olyan, egy szandzsákra egészében érvényes sem, mint amilyeneket az 1566-os rendeletek, mühimme defterik határoztak meg. Azaz nagyon valószínű, hogy nem avarit-háne szerint állították ki a dzserehorokit, mint egyébként tették a hadjáratok idején. Az arányok egyúttal arra is rámutatnak, hogy – talán a kiugró selyei náhije kivételével, s ismét csak a hadjárati alkalmazással szemben – az adott népességnek a szóban forgó munka nem jelenthetett nagy terhet, különösen, hogy bért fizették érte. Sőt, bizonyos megfigyelések arra intenek, hogy esetenként másfajta megközelítésre van szükség. Miután az 1551-es elszámolásban szerepelő és vizsgálatra alkalmasnak látszó neveknek a defterek névanyagával való összevetése100 során kiderült, hogy azok az utóbbiakban (a defterekben) döntő többségükben nem szerepelnek, az a következtetés kínálkozik, hogy a dzserehorokat főleg a szegényebb népréteg adhatta, mivel az adózási szempontból érdektelen alattvalók maradhattak ki elsősorban az összeírásokból. Ugyanezt húzzák alá más vizsgálatok is: kimutatták, 371hogy az 1572-es székesfehérvári várjavításon dolgozó simontornyai szandzsákbéli dzserehorok jelentős része (20–50%-a) szintén nem található az akkori tahrir-defterekben.101 Elképzelhető tehát, hogy a különböző területekre kivetett dzserehor-szolgálatot az egyes helységek közösségei legszegényebb, legmozgékonyabb elemeikkel végeztették el, egyúttal jövedelemhez juttatva őket. Szintén elősegíthette egy ilyen munkamegosztás kialakulását, hogy a hatóságok egy-egy vár javítási munkálatait igyekeztek ugyanazon területek dzserehorjaival elvégeztetni.102
Az előbbi 1550/51-ből (Tahrir defterleri No. 443, a dátumra ld. Káldy-Nagy Gy.: A budai szandzsák, 12. o.), az utóbbi pedig 1552-ből (Tahrir defterleri No. 846.). A görösgáli keltezetlen összeírás készítésének időpontját a szandzsák 1554-es dzsizje-defterének segítségével lehetett meghatározni. (Ezt közzétette: Káldy-Nagy Gy.: Baranya megye XVI. sz.-f török adóösszeírásai, Budapest 1960.) Azon túl, hogy a két defterben majdnem ugyanannyi település (155 ill. 166), s nagyrészt ugyanolyan sorrendben szerepel, továbbá a dzsizjefizetők száma csupán 14 helyen tér el kevéssé s ezektől eltekintve a dzsizje-defter névanyaga csaknem teljesen megtalálható a tahrirban, konkrét fogódzót is találunk. Az 1554-es defterben az artesfalui Cser István, a szabóházai Nagy Máti, s a gyulaházai Rimös Bálind adózókhoz azt írták, hogy „meghalt”, (Káldy-Nagy Gy.: i. m., 118., 129.), ezzel szemben a tahrirban még élőként szerepelnek, tehát az korábban kellett készüljön. Mintán a görösgáli szandzsákot 1552 márc.-ban alakították ki és egy rendeletben 1552 elején új onnan készített szandzsák-összeírásokról beszélnek (Káldy-Nagy Gy.: A budai szandzsák, 10., 12. o.), nem kétséges, hogy a szóban forgó defter a szandzsák első összeírását tartalmazza.
Minthogy a kincstári kivetéseknél az egyes területek teherbíró képességének megállapításánál a defterek olyan adataiból, mint a dzsizje-fizetők (dzsizje-háne), az összeírt felnőttek száma, indultak ki, itt is ezeket vettem alapul (A háne terminusra egyébként ld. (Káldy-Nagy Gy.: Baranya megye, 7. o.). Megnéztem, mennyi volt az egyes náhijék dzsizje-hánéjának összege, ezt elosztottam az onnan érkezett dzserehorok számával (amihez, lévén ugyanazon szervezetük, bérük és hasonló munkájuk, odavettem az arabadzsikat is), s így megkaptam, hány dzsizje-háne után kellett kiállítani egy dzserehort (falvankénti bontásra nem volt lehetőség, mert az elszámolás csak náhije-hovatartozás szerint adta meg a neveket). Másrészt, mivel az említett defterek jórészt az akkori munkaképes férfilakosságot tartalmazzák, érdemesnek láttam megállapítani a kiállított dzserehoroknak az összeírtakhoz való arányát is.
Mivel az elszámolás (1551-es) a dzserehorokat csak náhijéik szerint adja meg, az összehasonlítás rendkívül nehéz. Ezért úgy jártam el, hogy az átlagtól elütő, ritka neveket választottam ki, s ezeket az illető náhije valamennyi falujának névanyagával összevetettem. Egyszerűbb volt a helyzet a két hász-városnál, ahol egyébként – s ez igen fontos – ugyanolyan eredmény adódott.
Dávid G.: A simontornyai szandzsák…, i. m. (kéziratban).
A székesfehérvári vár javításán pl. a XVI. sz.-ban rendszerint a fehérvári, simontornyai, szekszárdi, esetenként a mohácsi és koppányi szandzsákok dzserehorjai dolgoztak, v. ö. Hadtörténelmi Közlemények, 3/1979, 389. o.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy mindez csak az esetek egy részében volt így. Ha a feladat nagysága, sürgőssége vagy a tisztségviselők akarata úgy kívánta, habozás nélkül tettek félre bármilyen szabályt, szokást vagy gyakorlatot.103 Ennek elsősorban a nagyobb várakhoz, hidakhoz legközelebb lakók látták kárát,104 de az egész határvidék lakosságát érintette. Súlyosbította a helyzetet, hogy gyakran lépték fel hasonló igénnyel az – egyébként is bizonytalan – határ túlsó oldaláról, a magyar fél részéről, ami tetemesen megnövelte az itteni ráják terheit.105 De ugyanilyen irányban hatottak a birodalom általános helyzetében bekövetkezett változások is. A kifejlődő pénzügyi krízissel összefüggésben a XVI. sz. utolsó harmadától kiterjesztették a dzsizje-fizetés kötelezettségét,106 és ezzel párhuzamosan a várak javítási költségeit is fokozatosan a rájákra hárították, rendkívüli kivetések formájában. A magyarországi területeken az ún. „tamir akeseszi”, a „javítási pénz” megjelenését az 1570-es évekre tehetjük.107 Így aztán nem meglepő, hogy – az adózót féltve – olykor a szpáhik léptek közbe rájáik érdekében. Már 1568-ból ismerünk rendeletet, amelyben birtokaik elvételével fenyegették azokat a ziámet- és timár-birtokosokat, akik a várjavításhoz kirendelt „rájáik védelmére kelnek, embert nem adva ellenszegülnek.”108 Sőt, úgy tűnik, egyes tisztségviselők is tisztában voltak a ráják túlzott igénybevételének hátrányaival. Legalábbis erre való hivatkozással fordult az udvarhoz 1571-ben a temesvári, 1573-ban pedig a keleti végekről az erzurumi beglerbég azzal a javaslattal, hogy romboljanak le néhány „fölösleges”, a „ráják számára előnytelen” várat.109
Veli, székesfehérvári bég még az asszonyokat is berendelte munkára 1566-ban: ,,…bírák… ha fejeteket szeretitek valamennyi szekér köztetek vagyon, mind behozzátok, – az férfiak fejszékkel jöjjenek, az asszonyállatok lapáttal, kapával, teknével három napi munkára…”, l. Szádeczky L.: Szigetvár első ostromához: Történelmi Tár, 1881. 282. o.
Mint egy későbbi (1614-es), de a XVI. sz.-ra is érvényes rendeletben írták, ,,…minden várhoz az illető helyen és az annak környékén (szemtinde ve dzsivarinda) lévő város lakóit kell vinni”; Gyöngyös város levéltára, 73. sz. okl.
Szokollu Musztafa pasa 1575. ápr. 6-i, Miksa császárhoz írt levelében felszólítja az uralkodót, hogy fékezze meg a tatai kapitányt, aki meglehetősen vad fenyegetésekkel toborzott embereket török területen a tatai vár építéséhez, ld. Takács S.–Eckhart F.–Szekfü Gy.: A budai pasák magyar nyelvű levelezése I., 1553–1589, Budapest, 1915. 77–78. o.
Káldy-Nagy Gy.: Baranya megye, 7. o.
Hadtörténelmi Közlemények, 3/1979, 381–82. o.
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri 7. k., 656. o.
Uo., 14. k., 1603., és 23. k., 209. sz. A temesvári bég Becskerek, az erzurumi pedig név nélkül „néhány vár” lerombolását ajánlotta.
A békeidőszak végetértével, a századvégi és XVII. sz. eleji zűrzavaros időszakban a dzserehorok csaknem teljesen szem elől tűnnek. Hogy azonban felhasználásuk a nagy háború alatt sem szünetelt, arra közvetve egy III. Mehmed-korabeli mentesítő oklevél utal, melyben a dzserehorról és mellette – elsőízben – a „dzserehor-akeseszi”-ről, a dzserehor-pénzről is említést tesznek.110 A formula 372felvétele arra mutat, hogy az adott időszakban gyakran követeltek dzserehort a hadsereg számára.111
Mordtmann, J. H.: Adalék Buda 1526-iki elfoglalásához: A Konstantinápolyi Magyar Tud. Intéz. Közleményei, 3/1918, 9. o.
A dzserehor név említése nélkül, de egész bizonyosan róluk beszél az 1596-os egri emlékirat szerzője, amikor a ráják hadrafogásának gyakorlatát ostorozva így ír: ,,… az 1001-ik (1592–93) évtől fogra mostanáig, különösen Horvátországban és Boszniában, amikor csak hadjárat volt, a szerászkerok minden évben elküldték embereiket a vilájetbe s a földmíves rájákat és a városi népet, kézműveseket erőszakkal a hadjáratra vitték s így a földek munkálatlanul maradtak, … föl is ütötte fejét a szükség és nyomorúság. A katonai vitézség sem volt meg bennük és megfutamodtak.”; ld. Az egri török emlékirat a kormányzás módjáról, ford. Karácson I., Budapest 1909, 12. o.
A későbbi adatok viszont rávilágítanak, hogy a XVII. sz.-ban, az állami közmunkákon, a korszak magyar elnevezésével a „császár mívén” alkalmazott szolgálai alkotta a dzserehor címen kivetett terhek nagyobbik részét. Jellemző ezzel kapcsolatban az, amit egy elbocsájtott, hivatalra pályázó szandzsákbég írt valamikor a század második negyedében. Szerinte egykori felettesei azért nyilatkoztak róla kedvezően, mert „… a vár- és hombárépítésben, a béke és az egyezmények tiszteletben tartásában, és mindenekelőtt abban, hogy dzserehorokkal és építőanyaggal miként segítettük Budát, … egyedülállók voltunk … a végvidéki eminek sorában.”112 Az itt említett dzserehorokról, a császár mívéről a török mellett magyar források is tájékoztatást nyújtanak. Az ekkori dzserehor-szolgálat jellemzőinek meghatározásánál jól használhatók azoknak az ún. vizsgálati jegyzőkönyveknek, a deutrális conscriptióknak a közlései, amelyek a magyar fennhatóságnak a hódoltságra történő fokozatos kiterjesztésével kapcsolatban keletkeztek.113
Fekete, L.: Türkische Schriften aus dem Archive des Palaorva Nikolaus Esterházy, Budapest, 1932. 164. o.
Kaniczay G.: Adalékok a török–magyar-kori beltörténethez: Magyar Történelmi Tár 6/1859, 103–167. o.; Ráth K.: A Győr vármegyei hódoltságról: MTT. 7/1860, 1–123. o.; ehhez adalék: Sörös P.: Egy falu a török időkben: Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, IX/1902, 289–299. o.; Szerémi: Emlékek Bars vármegye hajdanából. V. közt.: Történelmi Tár, 1892. 520–538. o.; Merényi L.: Adalékok a hódoltság adózása történetéhez: MGSZ. X/1903, 18–32. o.; Purjesz I.: A török hódoltság Pest megyében: Levéltári Közlemények, 1958, 173–200. o.; több rövid jegyzőkönyvet közöl Majláth R.: A szőnyi béke okmánytára, Budapest, 1885.1932. 164. o.
Megállapítható, hogy a XVI. sz.-i gyakorlat folytatásaképpen a különböző objektumoknál elsősorban a legközelebbi települések, nagyobb munkák idején pedig lehetőleg ugyanazon körzetek dzserehorjai dolgoztak. A területek ilyen jellegű felosztására utal egy a század legelején kelt rendelet, mely szerint addig a „Tarna folyó innenső partján fekvő falvak” az egri, a túlpartiak pedig Hatvanhoz jártak munkára.114 Köztük Gyöngyös város dzserehorjai, bár a század folyamán elég sokszor kellett védelmet kérniük azért, hogy máshová ne szolgáltassák őket.115 Előfordult azonban, hogy a kijelölt település meglehetősen messze feküdt a rábízott vártól, mint pl. Debrecen, amely előbb Eger, majd Szolnok és később Nagyvárad javításához kényszerült dzserehorokat adni.116 Egyre kevésbé vették figyelembe az említett elvet a század 2. felében, ami a háborúk folyományaképpen megszaporodó feladatokkal függ össze.
Gyöngyös város levéltára, 12.
Uo., 20., 41;., 73., 137. stb.
Debrecen város lvt., 68., 75., v. ö. Fekete L.: Debrecen város levéltárának török oklevelei: Levéltári Közlemények, 1925. 57., 63. o.
Szintén XVI. sz.-i előzményekre nyúlt vissza és lassanként általános gyakorlattá vált, hogy a közmunkák költségeit a rájákra hárították át. Az Esztergomhoz behódoltatott falvak közül az 1620-as években több település rendszeresen fizetett „császár műve adója”, „császár munkája adója” címen különböző összegeket, tehát ezek a terhek állandó adókká lettek.117 Sőt, ugyanez történt magával a várakhoz, hidakhoz stb. végzendő munkával. Ahogy a jegyzőkönyvek vallomásaiból kitűnik, a „császár művét” a települések adóival együtt állandó évi szolgálatnak tekintették, amit néha többször is megvettek rajtuk, ill. ha elmaradt, pénzt követeltek helyette.118
Merényi L.: i. m., 19–23. o.
Écs falu, Győr m., 1626: „szultán mivére azelőtt soha nem mentek, most azt is kétszer szolgáltatják meg velük”(Ráth K.: i. m., 42. o.); Nagy-Nyúl, 1642: „szokás és summán felül minden esztendőben három helyre … császár-mire küldik őket” (uo., 310. o.); Alsó-Ábrám, Miskolci járás, 1641: „az császár mivét is török számra azelőtt megértük esztendeig is tíz nappal, de most esztendőt által ugyan kiváltjuk inkább egymást”(Kaniczay G.: i. m., 148. o.); Jánoshida, Pest m., 1668: tőlük nem követelnek munkát Újvárra, de „minden esztendőben hol ötven s hol pedig 60 forintokat kell az szekerezésért fizetni”(Purjesz I.: i. m., 196., v. ö. 180. o.).
373Kivetése lényegesen módosult a XVI. sz.-hoz képest. A birodalom adórendszerének alapját képező paraszti birtokviszonyok, s ennek következtében a korábbi adóegységek felbomlásával birodalomszerte sok probléma adódott az állami kivetések körül.119 A magyarországi területeken úgy hidalták át a nehézségeket, hogy átvették azokat a megoldásokat, amelyeket a magyar állam alkalmazott. A megmaradt Magyarországon a hasonló gondokból sarjadt 1609:12. tc. rögzítette az új adóegységet, a portát, s a törökök némi változtatással ezt a maguk számára is elfogadták. A változtatás többnyire abból állt; hogy pl. a kétfelé adózó területeken ugyanannál a településnél valamivel magasabban állapították meg a portaszámot, mint a magyar hatóságok.120 A szórványos adatokból arra következtethetni, hogy a császár míve, tehát a dzserehor-szolgálat kivetésénél ugyanúgy a portaszám szolgált alapul. A Győr megyei Táp község pl. az 1642-es jegyzőkönyvben azt vallotta, hogy „annak előtte a császár munkája volt 7 porta, immár 10 portára verték, azelőtt 7 gyaloggal tartoztak, most 10-et kérnek …”121 Eszerint egy-egy porta, azaz optimális esetben 4 jobbágy-, vagy 12 zsellérház állított ki 1 dzserehort, bár épp ezek a források említenek sok esetet, amikor az előírásokat, megállapodásokat megsértették.
Akdag, M.: Türkiye halkinin dirlik ve düzenlik kavgasi, 61–74. o.; Sućeska, A.: Die Entwicklung der Besteureung, 103. o. skk.; emiatt esik szét az avariz-hane rendszer is.
Rába K.: i. m., 57. o.
Uo., 96. o. Egy másik faluról, Táp-Szentmiklósról azt jegyezték fel, hogy a törökkel „öt adóra azaz portára” kötött megállapodást, s „az szolgálatot is pedig esztendőnként adó számra” veszik meg tőlük (uo., 93. o.).
A visszaélések azonban nem csupán az állami tisztségviselők részéről történtek, hanem legalább annyira, ha nem nagyobb mértékben, a javadalombirtokosok oldaláról. A szpáhik ugyanis, kihasználva az államhatalom fokozatos hanyatlását, az államot illető szolgáltatások egy részére rátették kezüket. Így a maguk számára sajátították ki időnként a császár mívét, a közmunkákat. Mórichida birtokosa pl. az 1620-as években „szultán munkája helyett 10 ft.-nyi összeggel megelégszik”,122 tehát pénzre váltva hasznosította az állami szolgáltatást. Csíkvárad falu ura természetben követelte ugyanezt, mert faluja szerint „gyakran történik…, hogy midőn a szultán munkájára beküldik szekereiket, először magának szolgáltat, azután a szultán művét is el kell végezni.”123 Az utóbbi panasz jól rávilágít ennek a visszaélésnek a fő tehertételére: se az időnként erősebb adóztatással jelentkező állam, se az adózók erejét kisajátítani igyekvő birtokos nem tudta a ráját a másik követeléseivel szemben megvédeni, aminek következménye az adók, szolgáltatások, így a császár míve megtöbbszöröződése lett.
Uo., 40. o.
Uo., 44. o., 1627-ben. Hasonlóan járt el Pázmánd egyik birtokosa is, uo., 46. o. L. még Szerémi: i. m. 532. o.
Ehhez járult, hogy továbbra is gyakran rendeltek hódoltsági török alattvalókat magyarországi vármunkákra (egyébként fordítva épp annyiszor megesett), ami különösen az egyre növekvő kettős adózású területeket érintette. A magyar országgyűlés, a kétfelé munkára hajtottak helyzetét megkönnyítendő, háromszor: 1625, 1635 és 1647-ben is kimondta, hogy az ilyenek az átkelőhelyeken vámmentesek legyenek.
A XVII. sz.-i közmunka, a dzserehor-szolgálat jellemzője, hogy egyre szélesebb rétegekre terjedt ki. Korábban, mint ismeretes, dzserehor alól mentességet főleg más, az állam számára végzett szolgálattal lehetett szerezni.124 Kétségessé, gyakran papírronggyá váltak viszont a mentességek, ill. az azokra vonatkozó rendeletek a XVII. sz. egyre anarchikusabb viszonyai között. Nagyon jól végigkísérhető ez a folyamat még olyan város esetében is, mint Nagykőrös, amely pedig a birodalomban a keresztények számára elérhető autonómiának és privilégiumoknak egyik maximumát képviselte. A város többek között, mint ismert, 374annak köszönhette kiváltságait, hogy a hódoltsági lőporgyárak egyik fő salétromszállítója volt. Ennek fejében „a közmunkák és terhek, valamint az erődítési és várművek alól is fel vannak mentve” – írták egy 1627 májusi levélben, amit épp azért kértek a budai pasától, mert ilyen munkákra akarták szorítani a várost.125 Öt év múlva azonban már meg kellett ismételni a rendeletet, s hasonló okokból a század folyamán a város még számtalan oltalomlevelet szerzett. Ennek ellenére regesztrumai gyakran tartalmaznak elszámolásokat közmunkákra ment embereik költségeiről, a század közepe táján pedig végképp elenyészik az oltalomlevelek ereje. Hadjáratokra „táboros kocsik”, élelem, ember adása, híd- és vármunkákon való részvétel jelzik, a város nem tudta tartani korábbi pozícióját. A mentességek érvénytelenségét, a szultáni rendelkezések semmibevételét fejezi ki az a rendelet, amellyel 1672-ben a városra újvári szolgálatot vetettek ki: „Miután a nevezett városbéli ráják… szultáni magas rendeletek által minden egyéb szolgálat alól ki valónak véve: a szóban forgó rendkívüli kocsi küldéskor ezektől felényi kocsi kívántassék…”126 A város háborgatása a rendeletek ellenére később sem szűnt; amint 1677-ben a kőrösiek panaszolták, a „budai kormányzó… részéről … mind a ser mind a kánun ellenére szarahorral … szüntelenül zavartatnak.”127
Így pl. az avariz-adókhoz tartozó szolgálatok valamelyikének ellátásával (futárszolg. stb.), révészséggel, átkelőhelyek, hidak, hegyszorosok védelmezésével, kincstári raktárak őrzésével, hídfelügyelettel stb.; v. ö. Istanbul, Başb. Arş. Tahrir defterleri No. 290., 364., Polska Akad. Nauk, Osr. Bibl. Nr. zam. 923.
Szilády Á.–Szilágyi S.: Okmánytár a hódoltság történetéhez Magyarországon I., Budapest, 1863. 16. o.
Uo., 405. o.
I. m., II. k., 36. o.
Ahogy a kőrösi példából is kitűnik, a dzserehor szolgálat alkalmazása, bár korábban sem tekinthető éppen ritkának, a század közepe után egyenesen mértéktelennek mondható. A korszak nagy háborúit, várostromait, területi foglalásait, tehát rombolásait követően rengeteg volt az építési, helyreállítási munka. Az 1660-as években a török terület merő építkezés: dolgoztak a kisebb erődítményeken, palánkokon, hidakon, de mindenekelőtt a fontos nagy, várakon, mint Nagyvárad, Kanizsa, Szigetvár, Szécsény és elsősorban Érsekújvár.128 Mindehhez annyi dzserehorra volt szükség, hogy az igényeknek nem tudtak eleget tenni, s ezért olykor még a szpáhikat és timárbirtokasokat is vármunkára rendelték.129 A legtöbb és leghosszabb ideig dzserehort igénylő építkezés Érsekújvárott zajlott, ahová folyamatosan csaknem az egész hódoltsági terület elküldte embereit. 1665-ben a friss újvári vilájetből, az egri, budai, esztergomi, székesfehérvári, sőt a szegedi szandzsákból parancsolták oda a dzserehorokat.130 Az évről évre ismétlődő szolgálat igen súlyosan érintette a rájákat, különösen, hogy helyenként elég kíméletlenül vették meg rajtuk. Az egri vilájetben pl. 1668 közepén az ottani katonaságot, ahogy a magyar nyelvű kísérőlevélben írták „az vitézlő nömösi rendöt” (!) küldötték ki „zászlóstul az falukra szekeret és gyalogokat hajtani Érsök újvárban, Újvárnak, árkait tisztítani és egyéb helyeit építeni …”131 A szintén 1668-ban készült Pest megyei vizsgálati jegyzőkönyv vallomásai pedig arra mutatnak rá, hogy a jobbágyok-ráják számára milyen tetemes kárral járt az „újvári szekerezés”, amely még a 70-es években is tartott.132
Minderről a drezdai török iratok tájékoztatnak. ld. Sächsische Landesbibliothek, Handschrift No. Eb 387 A magyar vonatkozású iratok regesztáit ld. Fekete L.: Levéltári Közlemények, 1928–29.
Mint pl. 1663–65-ben a pécsi szandzsák birtokosait, Kanizsa, Babácsa majd Szigetvár várához; uo.
Uo.
Izsépy E.: Végvári levelek, Budapest, 1962. 39. o.
Purjesz I.: i. m. Megjegyzendő, hogy az ekkori építkezések a hódoltság történetében minden jel szerint páratlanok voltak, így nem indokolt a korszak jellemzőit az egész hódoltság időszakára kiterjeszteni, mint ahogy tette Salamon Ferenc (Magyarország a török hódítás korában, 208., 233–38. o.) elsősorban a szóban forgó jegyzőkönyvek alapján.
Az e századi dzserehor-szolgálat tehát, miután fő megkülönböztető jegyét, a fizetettséget elveszítette, joggal nevezhető az állami robot intézményének. Az egykor szeldzsuk zsoldost, aztán hadjáratok idején alkalmazott oszmán fegyverforgató-, majd kisegítő katonai alakulatot jelentő dzserehor így vált az oszmán birodalom európai végein az alávetettek által gyűlölt ingyenmunkává, amely alól a századvégi nagy háborúk elültével, a törökök eltávozásával szabadultak meg végérvényesen.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages