EVLIA CSELEBI ÚTLEÍRÁSAI

Teljes szövegű keresés

37FODOR PÁL: EVLIA CSELEBI ÚTLEÍRÁSAI
In: Keletkutatás 1990 ősz
Nehéz volna még egy oszmán-török történeti emléket megemlíteni, amellyel annyit és annyian foglalkoztak szerte a világon, mint Evlia Cselebi – törökül Szejáhatnáme címet viselő – útleírásaival. Ez az érdeklődés ma sem csitul. A klasszikus oszmán kor forrásai közül évről évre Evliát és művét tárgyalja a legtöbb cikk és könyv, s nem marad el ettől a szövegkiadások és fordítások száma sem.
Nálunk – az érintett országok zömét messze megelőzve – már e század elején kiadták magyarul Evlia útleírásainak Magyarországra vonatkozó részeit. A Karácson Imre fordításában megjelent két kötet mára könyvtári ritkaság lett, ezért a Gondolat kiadó nemrégiben (1985-ben) újabb kiadásban tette közzé az első ízben 1904-ben napvilágot látott első kötetet. A török író töretlen népszerűségét bizonyító fogadtatás hatására a kiadó úgy döntött, hogy az 1908-ban megjelent második kötetet is hozzáférhetővé teszi egy második kiadással. Az időközben végbement változások, a hazai könyvkereskedelem összeomlása azonban, úgy tűnik, végleg elsöpörte még a reményét is annak, hogy az érdeklődők széles tábora egyhamar kézbe veheti Evlia méltán kedvelt útibeszámolóinak második felét is.
Az alábbi tanulmány e meghiúsult kiadás előszavának íródott. Ebben az írásban – a nagyobb terjedelem adta lehetőséggel élve – igyekeztem jóval átfogóbb képet adni az „Evlia-jelenség”-ről, mint az 1985-ös kiadáshoz írt szűkre szabott előszóban, ahol röviden ismertettem Evlia Cselebi életét, művének fő jellegzetességeit és a vele kapcsolatos szakirodalom felfogását. A mostani összefoglalásban nagyobb teret szenteltem a kutatási eredmények és a megoldásra váró gondok bemutatásának (köztük a magyar fordítás kérdésének), mert meggyőződésem, hogy mindazoknak, akik Evlia útleírásait szakmailag hasznosítani akarják, ezekkel. komolyan számot kell vetniük.
Mindjárt az elején leszögezhetjük: a Szejáhatnáme és szerzője iránti felfokozott figyelem egyben jelzője is a körülöttük lévő problémák sokaságának. Ezek közül első helyre kívánkozik a rendelkezésre álló török alapszöveg(ek) kérdése. Közhelynek számít, hogy egy forrás hiteles közreadásának legfontosabb feltétele egy filológiailag megbízható szöveg megléte. Bár a Szejáhatnáménak két teljes és számos részkiadása, valamint számtalan részleges fordítása van, ezeknek csak töredéke felel meg a mai követelményeknek. Ennek a helyzetnek sokféle oka lehet, a legfőbb azonban kétségkívül az, hogy csak későn, az elmúlt évtizedben sikerült az autográfot (a szerző eredeti kéziratát), vagy mások szerint az archetípust (az elérhető legrégebbi kéziratot) azonosítani.
Mint annyi más esetben, ezúttal is Joseph von Hammer-Purgstall volt az, aki Evlia művét az oszmanisztika számára felfedezte, és kéziratait tudományos feldolgozás 38céljából gyűjteni kezdte (Kreutel, Ewlijas Bericht);1 az első négy kötetnél többet azonban nem sikerült összeszednie, s szövegkiadásra nem vállalkozott, hanem az első két kötetet angol fordításban tette közzé (Narrative of travels). Az első nyomtatott Evlia-szöveg így 1256/1840-ben Isztambulban látott napvilágot Müntabahat-i Evlya Çelebi (Szemelvények Evlia Cselebiből) címmel. A nem túl terjedelmes könyv az I. kötet bevezető részét egészében közölte, a mű többi részéről pedig igen silány kivonatokban igyekezett tájékoztatást adni. Nem meglepő hát, ha ez a kiadvány sem az Evlia-kéziratok kutatásához, sem a tudományos feldolgozáshoz nem adott ösztönzést, sőt, mint látni fogjuk, épp ellentétes hatást ért el.
1 A zárójelben rövidítve megadott szakirodalmi utalások feloldása az Irodalomjegyzékben található.
Még mindig anélkül, hogy legalább az isztambuli kéziratok számbavétele megtörtént volna, Ahmed Cevdet, az Ikdam c. lap és nyomda tulajdonosa Necib Asim-mal közösen az üszküdári Pertev pasa könyvtár kéziratát alapul véve 1314/1896–97-ben hozzákezdett a Szejáhatnáme 10 kötetre tervezett kiadásához. A szépen folyó vállalkozásnak azonban a 6. kötet megjelenése (1318/1900) után a cenzúra fellépése végett vetett, s hosszú ideig kellett várni, míg új viszonyok között, új szempontok szerint 1938-ra be lehetett fejezni.
Az első hat kötet mindenképpen megérdemel néhány mondatot, hiszen nemcsak a kiadók személye, de a szöveggondozás módja miatt is külön egységet alkot az összkiadáson belül, amihez – jobb nem lévén – máig kénytelenek voltak fordulni mindazok, akik nem, vagy nehezen fértek hozzá az isztambuli kéziratokhoz. A kutatás a kiadás számos hiányosságát tárta fel (pl. Taeschner, Die neue; Baysun, Evliya; Eren, Evliya), amelyek több okra vezethetők vissza. A legfontosabb az, hogy a kiadást egyetlen – s nem is a legjobb, bár az eredetihez elég közel álló – kéziratra alapozták, így annak hibái a nyomtatott szöveget is megterhelték, olykor pedig önkényeskedésre késztették a kiadókat. Ugyancsak az ő rovásukra írható, hogy kissé szélesen értelmezték a szöveggondozás szabadságát: így pl. összevontak (nem egyszer hibásan) terjedelmesnek érzett részeket, többször kihagyták vagy rövidítették Evlia ismétléseit, arab szavakat, szokatlan fordulatokat korabeli török kifejezésekkel cseréltek fel, az eredeti értelmet megváltoztató javításokat végeztek, a kéziratban üresen hagyott helyekre saját szavaikat írták, a szöveget a kihagyásoknál is folyamatosnak tüntették fel, egyszóval: felismerhetetlenné tették, hogy nem befejezett alkotásról van szó. Mindezt – nem is beszélve a nagyszámú nyomdahibáról – tetézte a cenzúra beavatkozása, amelynek áldásos tevékenységét Kilisli Rifat, akire később a 7. és 8. kötet gondozását bízták, utóbb így festette le: „Az akkori cenzorok nagy érdeklődést mutattak Evlia Cselebi műve iránt, s bár jóindulatúnak mutatkoztak, a szultánságra és a kormányra vonatkozó részletek közül jó néhányat kihagytak, ill. megváltoztattak, s a mű sok fejezete, illetve szava helyett mást tettek be. Cevdet Bey a cenzúra által kihagyott részeket egy nagy tekercsbe göngyölve elrakta egy külön szekrénybe, azzal a reménnyel, hogy jön egy szabadabb kor, amidőn ezeket a részeket vissza lehet illeszteni” (Tasnádi). Hogy a kiadó, a nyomda és a cenzori hivatal „együttműködése” mit eredményezett, arra egy érzékletes példa: a 3. kötet Edirnéről szóló leírása 39a nyomtatott szövegben egyharmaddal rövidebb, mint a kéziratban (Kreiser, Edirne). Egészében véve a kiadás nemcsak az autográftól, hanem az alapul vett kézirattól is alaposan eltér.
Amikor a Török Történeti Bizottság a 20-as években a sorozat folytatásáról határozott, a 7. kötet gondozásával megbízott Kilisli Rifat a lehető legjobb lépéssel kezdte: összegyűjtötte és egybevetette az Isztambulban fellelhető kéziratokat (az európaiakat csak azért nem, mert ebből a kötetből ott nem volt). Ma már tudjuk, hogy az autográfot nem „találta el”, de azzal, hogy az egyik legjobb változatot – a Besir aga könyvtár példányát – tette meg a kiadás alapjául, s a kérdéses helyeken a többi kézirat variánsait is közölte, az egyik legmegbízhatóbb Evlia-szöveget tette le az asztalra. Kilisli Rifat elveit, melyeket a 8. kötet kiadásában is érvényesített, a 9. és 10. kötet közreadásakor részben feladták. A legfontosabb változtatás az volt, hogy latin betűs átírásra tértek át a betűhű (tehát arab betűs) közlés helyett, s ez megint számtalan olvasati hibát és félreértést eredményezve jócskán csökkentette a kiadványok értékét.
Nem csoda ezek után, ha maga a Török Történeti Bizottság (1928-ban) vagy Kilisli Rifat beszélt – az első hat kötetre vonatkoztatva – egy új kiadás szükségességéről, de azóta is szinte minden Evliával foglalkozó szakember elismétli – most már az egész sorozatról –, hogy hovatovább elengedhetetlen feladat egy kritikai kiadás elkészítése. A megvalósításban azonban vajmi kevés történt. Bár Zuhuri Danişman a közelmúltban ismét közzétette a Szejáhatnáme valamennyi kötetét, de nyelvi modernizációi, s főleg amaz rábizonyított csalafintasága miatt, hogy állítása ellenére az Ikdam-kiadásra alapozta szövegét (Parmaksizoglu), lényegében nem jelent előrelépést.
Pedig a legfontosabb feltétel egy kritkai kiadáshoz adva van: a kutatás az „őskéziratot”, illetve a szövegek leszármazási vonalait (filiációját) már meghatározta. E téren igen nagy érdemeket szerzett R. Kreutel, aki F. Taeschner és saját korábbi sejtéseit a bizonyosságig vive 1972-ben az isztambuli Topkapi Szeráj könyvtárának Bagdat 304. jelzetű kéziratáról bebizonyította, hogy az a Szejáhatnáme első két kötetének eredeti fogalmazványát tartalmazza, s annak a véleményének adott hangot, hogy Evlia saját keze írása ismerhető fel benne. Fejtegetései egyértelművé tették, hogy az eredeti kézirat (a sorok közé és főleg a margóra írt nagyszámú javítás, kiegészítés, az üresen hagyott helyek, a hevenyészett írásmód stb. folytán) nem tekinthető lezárt alkotásnak, hanem a szerző befejezetlenül maradt munkapéldányának. Az autográf jelleget három biztosan Evliához kapcsolható, jó állapotban megmaradt falfelirattal való összevetés útján állapította meg. Ezt ugyan nem mindenki fogadta el (magam sem látom meggyőzőnek a hasonlóságot), de annak, hogy ezeket a feliratokat Evlia által ránkhagyott emlékekként azonosította, más szempontból óriási jelentősége van: ezek a Szejáhatnámén kívüli első adatok a szerző létéről, s arról, hogy egy adott helyen, amit a könyvben leírt, valóban ott járt.
A Kreutel által kitaposott ösvényt széles úttá tágította P. A. MacKay, aki 1975-ben megjelent brilliáns tanulmányában a Szejáhatnáme összes kötetének eredeti példányát azonosította, kiderítette a legfontosabb másolatok leszármazási sorrendjét, s ezen felül az ex libriseket és a másolói bejegyzéseket hasznosítva 40rekonstruálta az általa archetípusnak nevezett kötetek sorsát. Főbb eredményeit a következőkben foglalhatjuk össze: Az eredeti sorozat darabjai – kivéve a valószínűleg végleg elveszett 9. és 10. kötetet – jelenleg mind a Topkapi Szeráj könyvtárában találhatók (jelzetük: Bagdat 304: 1–2. k.; B. 305: 3–4. k.; B. 307: 5. k.; Revan 1457: 6. k.; B. 308: 7–8. k.). Ezeket 1742-ben Kairóból hozták Isztambulba, ahol feltehetőleg több másolatot készítettek róluk, amelyek közül három teljes sorozat maradt fenn (egy a Besir aga, egy a Pertev pasa [= ma mindkettő Süleymaniye] könyvtárban, valamint egy a szeráj, ill. az egyetem könyvtárában szétszórva). Megállapítható, hogy az első kettő, egymástól független másolat szolgált alapul az összes többi kézirathoz, ezért a rendelkezésre álló szövegek lényegében két különálló csoportba oszthatók. A jövendő kritikai kiadást az archetípusra és a róla készült két kéziratra kell alapozni, a 9. és a 10. kötetek esetében további két, függetlennek látszó másolat bevonásával (ezekről Haarmann nem sokkal később igazolta MacKay feltevését).
Az eredeti példány szövege egy rendkívül intenzív és gyors munka jegyeit viseli magán, ami a pótlások és javítások nagy száma ellenére láthatóan félbeszakadt. Többek közt erre vall a sok üresen hagyott hely (ahová már soha nem írták be a hiányzó neveket vagy adatokat), valamint a tartalommutatók hiánya és a javítások arányának csökkenése az utolsó kötetekben. Úgy tűnik, valamikor a 4. kötet gondozása közben szólt közbe a halál. Kreuteltől eltérően MacKay úgy véli, a kéziraton két kéz nyomát lehet elkülöníteni; a szövegek döntő részét Evlia szolgája írhatta le a szerző jegyzetei alapján, aki olykor talán diktált is az írnoknak. Valószínűleg a széljegyzetek egy része származhat az utazó kezétől. Ez az oka annak, hogy Kreutellel szemben MacKay nem autográfról, hanem archetípusról beszél.
Ha valaki csodálkozna azon, hogy ilyen előmunkálatok után miért nem akadt vállalkozó a Kreutel által „teljesen olvasható”-nak minősített eredeti kézirat kritikai közreadására (bár ebbéli szándékukat többen is bejelentették), annak számolnia kell azzal, hogy Evlia szövege minden vélekedéssel szemben nem könnyű, és mérhetetlen nehézségeket okoz a diakritikus jelek gyakori hiánya, a kiegészítések értelmezése stb. Persze ez csak az egyik, s nyilván nem is a legfontosabb tényező. Az igazi nehézség abban van, hogy egy összkiadás a leírt területek óriási kiterjedése miatt akkora műveltséget, olvasottságot, nyelvismeretet, történelmi, néprajzi, földrajzi stb. tájékozottságot kíván meg, hogy annak egyetlen ember aligha képes megfelelni. Ezért is várjuk kíváncsian a híreket a Török Nyelvészeti Akadémiáról, amelynek egyik tagja, Nevzat Gözaydin – maga is Evlia jeles kutatója – mintegy két évvel ezelőtt azt a hírt közölte, hogy intézménye hamarosan hozzákezd a Szejáhatnáme kritikai kiadásához. A feladat bonyolultságát jelzi, hogy mindeddig nem láttuk nyomát e munka beindulásának.
Miközben a kritikai kiadás ügye egyelőre holtponton áll, igen örvendetes fejlemény, hogy Şinasi Tekin és Gönül A. Tekin gondozásában megkezdődött az eredeti kézirat hasonmásainak közreadása (részletes mutatóval kiegészítve). Az egyelőre első köteténél tartó vállalkozás jelentősége felmérhetetlen, hiszen az Evlia-kutatás egyik nagy akadálya, az eredeti szöveghez való hozzájutás gondja ezzel megszűnik. A kritikai kiadást azonban, amely a hiteles szöveg megállapítását lehetővé teszi, mindez természetesen nem pótolhatja.
41Egy minden szempontból kifogástalan szöveg hiánya persze nem zárja ki eleve, s a valóságban nem is gátolta meg, hogy a kutatók egy-egy szűkebb témában, vagy meghatározott területre vonatkozóan megpróbálják értékelni és hasznosítani az Evlia által nyújtott gazdag anyagot, vagy a máról és szerzőjéről mondjanak érdemben valamit. (Régebben ezt főleg az isztambuli kiadás alapján tették, újabban viszont megfigyelhető, hogy akinek módjában áll, az igyekszik kritikailag feldolgozva mellékelni fejtegetéseihez az „őskézirat” vonatkozó részét is). Ugyanakkor nem kevés filológiai és történeti hozadéka van a különböző fordításoknak (l. Kreutel, Kreiser, Haarmann, Bruinessen-Boeschoten stb.). Éppen ilyen alapokon született Szekfű Gyula sokat emlegetett, végső következtetéseiben elfogadhatatlan, ám részleteiben igen jó megfigyeléseket tartalmazó tanulmánya a magyar fordítás első kiadásához, ami jelenlegi ismereteim szerint az első érdemi Evlia-kritikának tekinthető (kár, hogy a nyelvi korlátok miatt nem vált szélesebb körben ismertté). Őt követően és olykor őt kritizálva főleg Taeschner, Baysun, Kreutel, Kissling és mások tettek sokat egy reálisabb Evlia-kép megrajzolásáért. Az egyik legnagyobb teljesítmény kétségkívül Meskure Eren nevéhez fűződik, aki a Szejáhatnáme I. kötetének forrásait vizsgálva olyan általánosítható, lényegi felismerésekre jutott Evlia írói módszereit illetően, hogy az újabb tanulmányok – miközben tovább árnyalták és gazdagították e felismeréseket – csak megerősíteni tudták eredményeit. E részkutatások nyomán annyi értékes megfigyelés halmozódott fel Evlia forrásairól, forráskezeléséről, szemléletéről, adatainak megbízhatóságáról stb., hogy Evlia, az író személye kezd egyre markánsabban kirajzolódni előttünk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a fizikai létezése körüli sűrű homály is oszlásnak indult, akkor elmondhatjuk, hogy ezek az eredmények komoly kárpótlást nyújtanak a más területen meglévő hiányosságokért.
Kezdjük összegezésünket az életére vonatkozó adatokkal. Evlia maga sietett az utókor segítségére azzal, hogy – mint írja – „minden felkeresett faluban és városban, és olyan helyen, ahol nagyobb közösség található”, igyekezett maga után írásos nyomot hagyni (Baysun, Notlar). Mint fentebb jeleztük, ezek közül hármat sikerült megtalálni: egyet DK-Anatóliában (Adana), kettőt pedig Európában (Focsa: ÉK-Hercegovina, Küsztendil: DNy-Bulgária). Ezek a dzsámifalakra tussal rajzolt rövid szövegek jól összevágnak a Szejáhatnáme egy-két alapvető életrajzi állításával. Így pl. Evlia kettőn is feltünteti, hogy Melek Ahmed pasa nemzetségéhez tartozik, sőt a küsztendili dzsámi falán a pasa müezzinjének mondja magát. Hogy önmagát mindhárom esetben Evliának nevezi – az adanai feliraton a seyyah-i alem (világutazó) jelzővel felruházva –, az arra vall: lett légyen bármi eredeti neve és foglalkozása, ő a saját maga számára – a Szejáhatnáme állításaival összhangban – az utazó Evlia efendi volt. Mindez arra figyelmeztet, hogy valószínűleg hiú ábránd abban reménykedni, hogy valaha is megismerhetjük valódi nevét. Külön figyelmet érdemel a küsztendili felirat Evliya-i Gülşeni névformája, melynek jelentése: „a gülseni [rendhez tartozó] Evlia”. A Szejáhatnáméban Evlia számos jelét adja a dervisrendek iránti érdeklődésének (talán csak a bektasi rendet kivéve, mivel alapjában az ortodoxia talaján áll), sőt egy helyen halveti kolostor alapítójaként lép elénk (Wolfart). Ha feltesszük, hogy Evlia a tömör, de épp ezért lényegre törő feliratszövegben valóban rávalló, rá jellemző nyomot akart hátrahagyni, akkor 42valószínűleg elsőbbséget kell adnunk a küsztendili emléknek, s Evliát mindenekelőtt a gülseni rend elkötelezettjének kell tekintenünk.
Némileg más jellegű, de ugyancsak felirattal kapcsolatos a következő Evlia-nyom is. A Szejáhatnáme 6. kötetében Újvár leírásakor Evlia elmeséli, hogy a dzsámivá átalakított korábbi magyar templomban három feliratot helyeztek el, melyek közül kettőt ő maga vésett márványba. Ha ezeknek Evlia által közölt szövegét összevetjük azokkal a másolatokkal, amelyeket Jacobus Tollius holland orvos 1687-ben a templom romjai között készített, az azonosság nyilvánvaló (Kopčan, Einige és uő. Glaubwürdigkeit). Legalább annyi következik ebből, hogy Evlia tényleg járt Újváron (és korrekten adta vissza a kronogrammokat), de a vésnöki működésre vonatkozóállításait erősen hihetővé teszi.
Igen nagy jelentőségű tény, hogy ezeken a Szejáhatnámén kívüli, de valamiképpen mégiscsak Evliához kötődő emlékek mellett utazónk teljességgel független forrásban is előbukkant. K. Teply a bécsi Hofkammerarchiv aktái között talált egy listát, amely az 1665-ben odaérkező török követség tagjait sorolja fel, s ezen a 12. helyen egy „Ewlia efendi” szerepel (1 szolgával és 3 lóval). Több apró bizonyítékkal megtámogatva ezt a beszédes adatot, Teply – szerintem joggal – úgy véli: Evlia bécsi utazása igazoltnak vehető. Érdekes módon éppen e városról szóló leírásában ad támpontot ahhoz, hogy halálának egyelőre még homályban lévő időpontjához valamivel közelebb jussunk. Néhány álpróféciába burkolt utalással sejteni engedi, hogy az 1683–84. évi eseményekről, noha nem irt róluk, tudomása volt. De hogy ezek után a terminus post quem 1684–85-ig, vagy mint egyesek sugallják, 1687–88-ig tolható-e ki (Teply, Kreiser), azt nézetem szerint ezekből az ellentmondásoktól sem mentes célzásokból nem lehet eldönteni.
Evlia jelenléte tehát öt különböző, egymástól igen távoli helyen igazolódott, s ez annyit jelent, hogy a Szejáhatnáméban ábrázolt utazások valódiságában ab ovo nincs okunk kételkedni. Az óvatosság azonban mégsem felesleges; bebizonyosodott ugyanis, hogy a mű anyagának jóval nagyobb hányada származik irodalmi forrásokból, mint azt a mégoly figyelmes olvasó hajlamos volna gondolni. Hogy Evlia az idegen anyag egy részét honnan merítette és milyen módon használta fel, annak vázlatos bemutatásához munkájának két fő szerkezeti egysége – a szerzővel a középpontban játszódó kortárs események, kalandok, ill. a topográfiai leírások – közül értelemszerűen az utóbbiak látszanak alkalmasabbnak. A legjobb eljárásnak az tűnik, ha Evlia leírásainak szabályosan ismétlődő menetéhez igazodunk.
43Evlia Cselebi (fantázia-kép N. Ikiz Evliya Çelebi c kiadványából, h. és é. n.)
Míg Evlia a kisebb helységeknél megelégszik a név közlésével, időnként kiegészítve azt a házak vagy a lakosság számával, esetleg utalva valamilyen jellegzetességre, a nagyobb településeknél egy jól kimunkált séma szerint részletesebb információkkal szolgál. A város megnevezését, a vár építőjére vonatkozó megjegyzést stb. rendszerint egy történeti áttekintés követi, ami azonban ritkán nyúlik vissza az oszmán kor elbtti időkre. Ezek a sokszor bírált, meglehetősen elnagyolt és bizony gyakran kusza elbeszélések a szerző többször kifejezetten szándéka szerint egyáltalán nem tartanak igényt eredetiségre, hanem egy adott helység mindenoldalú bemutatásának eszközei, illusztrációk, akár egy modern útikönyvben. Nyersanyaguk fő szállítói az Evlia által meg nem nevezett Musztafa Ali 44(1541–1600), Pecsevi (1574–kb. 1650), a bizonytalan személyazonosságú Lemi és Edirneli Mehmed, továbbá a név szerint említett Szálih Cselebi (megh. 1565), különféle krónikák stb. A szerkesztés során Evlia meglehetősen szabadon bánt forrásaival, különösen azokkal, amelyeket elfelejt megemlíteni. A hallgatólagos kölcsönzés ugyan bevett szokás volt az oszmán szerzők körében is (egy témához közeli példát mutat be: Köhbach, Schwankmotiv), Evlia azonban az olykor szó szerinti, máskor rövidített átvételek mellett nem riad vissza a szerző kisajátításától sem. Egy-két alkalmas szó beszúrásával, vagy az idézés jól megválasztott módjával (pl. a felhasznált szerző önmagára vonatkoztatott hakir vagy fakir „szegény szolga” szavainak hű átvételével) azt a benyomást kelti, hogy a szóban forgó esemény vagy tárgy leírása saját kutatásán vagy megfigyelésén alapul. Nem habozik elorozni forrásainak forrásait sem. Különösen Alival és Pecseivel teszi meg, hogy általuk citált szerzőket saját olvasmányaként tünteti fel; a szöveg összevetéséből persze mindjárt kiderül, hogy nem eredetiben, hanem rajtuk keresztül használta őket. Másfelől a legnagyobb nyugalommal alakítja át a kölcsönzések tartalmát; hibásan írja át a dátumokat, aggály nélkül cseréli fel a történetek szereplőit, sőt – árulkodó módon – ugyanazt az esetet a Szejáhatnáme különböző köteteiben más személyekhez kapcsolva meséli el. Ugyanakkor az is előfordul, hogy több ízben néven nevezett forrását valójában nem használja fel.
Egészen más minőségű adatokat nyújtanak az adminisztrációra, a tisztségviselőkre, a bevételekre stb. vonatkozó közlései. Noha konkrét vizsgálatokat csupán néhány helynél (Isztambul, Edirne) végeztek, nagyon valószínű, hogy Evlia ezeknél a részeknél mindenekelőtt Ajni Ali hamar klasszikussá lett 17. század eleji összegezéseire támaszkodott, amelyekben a defterháne alkalmazottja az ottani iratok alapján egyrészt a birodalom adminisztratív beosztását, a tisztségviselők javadalmait, a prebendumok számát és az adományozásukkal kapcsolatos szabályokat, másrészt az udvari sereg és az alkalmazottak zsoldját, létszámát stb. foglalta össze. Evlia elég pontosan követi forrását, bár apróbb hibákat itt is elkövet. Az Ajni Ali utáni időszakra vonatkozó anyaga jóval soványabb, ami valószínűleg egyelőre ismeretlen kiegészítő forrására vezethető vissza. Lényeges különbség, hogy általában több tisztségviselőt nevez meg, mint Ajni Ali.
A város tulajdonképpeni leírásában, amely átfogja a geográfiai jellemzőket, a vár és a város falait, a lakónegyedeket, a dzsámikat, fürdőket, kolostorokat, fogadókat stb., állítása szerint saját megfigyeléseire és a helyben gyűjtött adatokra hagyatkozott. Hogy miképpen, arról egy helyen így ír: „Mi, a világ szegényeinek szolgája, ifjúságunktól az utazásra vágytunk. Mivel álmunkban az Isten küldöttének felséges engedélyével a szentek és próféták meglátogatásával bíztak meg, ezért az egész jól védett birodalmat 41 év alatt keresztül-kasul bejárván a tisztségviselőkkel, tisztekkel és koros, tapasztalt öregekkel barátságot kötöttünk, a városi dolgokat kikérdeztük [tőlük], számos kádi-jegyzőkönyvet és alapítványi okiratot néztünk át, és az összes jótékonysági és kegyes alapítványt [építési] dátumaikkal együtt feljegyeztük. Ilyen módon írunk. Természetes írói hajlandóságunk ilyen irányba fejlődött, lelkünk vigasztalására szolgál” (Kreiser, Edirne, 166a). Más megjegyzései egyéb munkamódszereit is felfedik; Győrben és Bécsben pl. a várfalak hosszát úgy állapítja meg, hogy lelépi a távolságot; Edirnében a jelentékeny 45épületeket úgy számolja össze, hogy a Szelimije dzsámi egyik mináretjéról lenézve kiválasztja azokat, amelyeknek teteje szürke, tehát ólommal borított.
Ha ilyen felkészülés és erőfeszítések után az egyedi és változatos ábrázolások tömkelegét várjuk, bizony csalódnunk kell. Evila éppen ezeknél a részleteknél kifejezetten klisészerű megoldásokkal él, s a bevallottnál megint jóval több irodalmi forrás használata mutatható ki bennük. Eleve erre utal az eredeti kézirat lezáratlansága, amelyben a típusmondatok között sokszor épp azoknak az adatoknak a helye áll üresen, amiket leginkább helyben lehetett és kellett volna feljegyezni. Már az is érdekes, hogy a zarándokhelyek, szent sírok, és egyéb kultikus helyek iránt rendkívül nagy érdeklődést tanúsító szerző a róluk szóló tudósításainak jelentékeny részét (Edirnénét pl. 1/3-át) tudós-biográfiákból vagy történeti művekből meríti; az viszont egyenesen különös, hogy az arány épp a legjobban ismert Isztambul esetében látszik a legnagyobbnak, s olyan épületeknél is nyilvánvaló, amelyeket mindenképpen látnia kellett. Az is bizonyos, hogy Szinán, a híres építész alkotásainak akkurátus számbavétele szerte a birodalomban egy 16. sz.-i, Szinán műveit felsoroló munkán alapszik. Valószínűnek látszik ezek után, hogy eredeti leírásokat nem annyira a jobban ismert (s ezért jobban dokumentált) területekről várhatunk tőle, hanem azokról, amelyekről kevesebb írásos forrás állt rendelkezésére.
A különböző építmények bemutatásakor Evlia igen nagy vonzalmat árul el a feliratok, kronogrammok iránt, s tetemes mennyiséget közöl is belőlük. Híven már jellemzett módszereihez, tekintélyes hányaduk szintén írásos forrásokból, mindenekelőtt kronogramm-gyűjteményekből származik. Legkedvesebb szerzője Dzsevri Cselebi (megh. 1654–55, diváni írnok és költő), akit többször meg is nevez, de számos más munka anyagát kiaknázza még, hol jelezve azt, hol csak hallgatólagosan. Átvételeit gyakran jellemzi a forráskezelés szabadossága; ennek enyhébb változataihoz tartozik az évszámok elírása, részletek elhagyása stb., a súlyosabbakhoz a kronogrammok átlokalizálása (vagyis egészen más színtérhez, épülethez való kapcsolása), olykor a szerzőség elbitorlása. Az utóbbinak jó példája a magyar fordítás újból megjelent első kötetében is olvasható, ahol Evlia egy feliratról azt állítja, hogy a gellérthegyi kolostor falán olvasta, alig valamivel később viszont egy ettől lényegtelenül eltérő versről azt mondja, hogy ő írta Gürz Eljasz sírjára (285, 292 o. vö. Köhbach, Gellérthegy). E hibák vagy szándékos ferdítések ugyanakkor nem feledtethetik, hogy számos feliratot pontosan ad vissza, s ez nagy segítséget ad ahhoz, hogy sok elpusztult épület és azok különféle gyűjteményekben megőrzött, de hovatartozását tekintve ismeretlen feliratai újra összetalálkozzanak. Lényegében ugyanez érvényes az épületek ábrázolására is; a klisészerű tárgyalási mód ugyan tény, de ha az állandó alkotóelemeket, a toposzokat a szövegből kifejtjük – mint azt pl. Köchbach a jászvásári, a kassai és a bécsi dóm példáján a keresztény templomokra vonatkozóan megtette (Beschreibung) –, akkor kiderül, hogy a megmaradó rész gyakran nagyon pontos és igazolható megfigyelésekkel van tele.
A legendák, a különleges látnivalók és a kuriozitások – ha éppen vannak – elmaradhatatlan részét alkotják egy-egy helység bemutatásának, s láthatóan ez az a terület, ahol Evlia fantáziája a legszabadabban szárnyal. Hozzáállása ugyanakkor messzemenően nem egysíkú. Bizonyos esetekben híven foglalja össze és közvetíti 46az érintett terület legendavilágát (pl. Köhbach, Urfa), máskor viszont inkább a saját szempontjai szerint alakítja át (Haarmann). De ami a legfontosabb, hogy maga is aktívan hozzájárul a legendaképződéshez. Eközben többféle módszert alkalmaz, kezdve azon, hogy másoktól átvett történetet saját kitalálásaival told meg, vagy éppen vele megtörtént eseményként tálal föl (Kreutel, Im Reiche), egészen addig, hogy eszköztárát kombinálva eredeti legenda megteremtésére tesz kísérletet. Az utóbbinak egyik gyöngyszeme az ajándék lóról szóló történet, amely Evlia szerint a bécsi követjárás idején játszódott le. Kiindulópontja – mint más esetekben is megfigyelhető – egy meglévő legenda és egy reális esemény összekapcsolása. Az alaptörténetből egy Dáji Cserkesz nevű iszlám vitéz hőstettét ismerjük meg, aki Bécs 1529. évi ostroma közben a falon lőtt résen keresztül a város közepéig vágtat, de ott vértanúhalált szenved. Az ellenség a vitézt bátorsága elismeréseként lovával együtt mumifikálja és emlékműként felállítja, s róla nyeri az emlékmű helye a Cserkesz-tér elnevezést. A reális mag abból áll, hogy a török követ által ajándékul hozott lóról – Meninski udvari főtolmács szerint – a küldöttség tagjai azt állították, hogy átadásakor panaszkodott és hevesen könnyezett (Teply, Sagen). Evlia ezekből az elemekből a következő elbeszélést kerekíti ki: Amikor az ajándéknak szánt turejfi paripa (vallásos tisztelettel övezett arab telivér) megérezte, hogy a hitetleneknél kell maradnia, kitört, s először az őt féken tartó két hitetlent, majd a várudvaron összegyűlt nézősereget mészárolta le. Végül a követ-pasa intésére egy török szolga befogta, akit a ló engedelmesen, bár véres könnyeket hullatva követett az istállóba. Evlia ekkor kérte a pasát, hogy Dzsejhunt – ez volt a ló neve – cseréljék ki egy másik paripára, mert ez egy gázi (hitharcos), akit a hitetlenek bosszúból meg fognak ölni. A követ elvetette a javaslatot. A ló pedig, alighogy magára hagyták, széttörte láncait, s hét gyaúrt széjjelrúgva a városba vágtatott. Hosszas bolyongás után végül a Cserkesz-térre ért, ahol lecsendesedve körülszaglászta a hős kitömött lovát, majd felnyerített és holtan terült el. A követség tagjai dicsérték a paripa tetteit, s az istállómester a Cserkesz-téren földelte el tetemét (Szejáhatnáme, VII. k., 297–298. o.).
Ez a fantázia és a valóság elemeiből összegyúrt történet és annak háttere több szempontból is igen tanulságos. Mindenekelőtt jól tükrözi Evlia oszmánli elkötelezettségét. Ez az elkötelezettség messze nem jelent bigottságot (sőt, kitűnően megfér az „idegen”, a muszlim földön kívüli világok iránti érdeklődéssel), de határozottan kifejezi a dinasztia hódító céljaival való azonosulását. Hiszen Evlia ebben az esetben egy bécsi muszlim vértanúhely „megalapítására”, vagy egy ottani vértanúhely létezésében való hit megerősítésére tesz kísérletet. Ehhez tudni kell, hogy török felfogás szerint egy ilyen szent hely léte valahol elegendő oka és biztos jele az adott helység majdani meghódításának. Evlia azonosulása fejeződik ki abban is, hogy a Bécsre vonatkozó – többnyire annak elestét jósló – legendák többségét szintén ő őrizte meg számunkra. Az elbeszélés reális magva viszont kitűnően érzékelteti, hogy fantázia és realitás összekeveredése nem az ő személyiségének egyedi vonása, hanem az egész kulturális közösségé, ahol olykor a politikai ideológia is a legenda terminológiájával fejezte ki mondanivalóját. Ékes bizonyítéka ennek Bécs 1683. évi ostromának török tervrajza, ahol a város legfontosabb topográfiai pontjai az Evlia által megőrzött legendák elnevezéseit viselik.
47A fantasztikum iránti vonzódást ugyanakkor, mint az eddigiekből is látszik, a legtermészetesebb módon egészíti ki az egzakt dolgok iránti érdeklődés. Ilyen terület például a nyelvészet, amelyet Evlia főleg a különböző országok nyelveinek ismertetésekor művel. Többször elbüszkélkedik nyelvi adottságaival, s nemcsak számos nyelv ismeretét, de exotikus írások elolvasásának képességét is állítja magáról. A leírásokban a szétszórt nyelvi adatokon kívül mintegy 26 rövidebb-hosszabb glosszát közöl, amelyek megközelítőleg azonos séma szerint készültek. Elmondása szerint arra szánta őket, hogy az utazóknak a napi gondok leküzdésében és az érintkezésben segítségére legyenek, s ennek megfelelően zömében számokat, a mindennapi megélhetéssel kapcsolatos alapszavakat és végül néhány profanitást tartalmaznak. A modern elemzések egyöntetűen aláhúzzák, hogy ezekben a glosszákban egy nagy tehetségű nyelvész nyilatkozik meg, aki többek közt képes volt dialektikus különbségek korrekt rögzítésére, s a hangok pontos átírása érdekében a szokványos oszmán helyesírás szabályainak áthágásától sem riadt vissza. Adatai mind az illető nyelvek, mind az oszmánli fejlődésének tanulmányozásához jelentős segítséget nyújtanak (Kissling, Halasi-Kun, Lazarescu-Zobian, Dankoff stb.).
Ha Evliát politikai (ideológiai) indítékok, vagy a mű szerkezetéből adódó megfontolások nem vezetik, akkor topográfiai leírásaiban ugyanilyen pontos megfigyeléseket tesz a kultúra megannyi más jelenségeiről is, így pl. a vallási és társadalmi életről, a népszokásokról, a viseletekről… és a sort még hosszan lehetne folytatni (fantasztikus gazdagságát jól aláhúzzák az Evlia Cselebi konferencia előadásai is, l. Evliya Çelebi semineri). Hagyományos értelemben vett történeti forrásként viszont, már ahogy a kevés elemzés alapján megítélhető, elsősorban azok a részletek tarthatnak számot érdeklődésünkre, ahol Evlia résztvevőként és szemtanúként jelentős kortárs eseményekről tudósít (Bayerle). Az újvári hadjáratról szóló beszámolójáról például egészen kedvező összkép bontakozik ki, ha más oszmán és európai források fényében tesszük mérlegre (Kopčan, Glaubwürdigkeit, Einige); a rá jellemző hibák (pl. a dátumok pontatlansága) mellett egész sor hitelesíthető adatot tartalmaz, ami részben másoknál is megvan, részben viszont csak nála található meg. Az utóbbihoz tartoznak Újvár ostromának eseményei, az alacsonyabb rangú tisztségviselők gyakoribb említései, és főleg a hivatalos történetírásban rendszerint elhallgatott részletek a hadvezetés hibáiról és kudarcairól, az oszmán táborban uralkodó éhségről stb.
Egészében véve, úgy tűnik, ezeknél a részeknél a kulcskérdés éppen az, ami a topográfiai leírásoknál; ha lehetséges, Evlia sajátos és éppen napirenden lévő írói megfontolásait kell megtalálni, s ezután könnyebben lehet kiválasztani azt, ami értékes és azt, ami sallang, vagy éppen csak író korának mentális történetéhez tartozik.
Az elmondottak alapján könnyű belátni, hogy Evlia vizsgálatához legelsősorban egy releváns nézőpont kialakítása volna szükséges, hiszen az írói szándék és a mű azt kifejező struktúrája eleve sok mindent meghatároz. A kutatás azonban a Szejáhatnáme műfaji besorolását – hiszen lényegében erről van szó – nem oldotta meg véglegesen. Akadtak elemzők, akik nézetem szerint helyesen mutattak 48rá a megoldás irányára (pl. Mordtmann-Duda, Haarmann, Iz) de ők meg sok mindenben adósak maradtak a miértekkel. Anélkül, hogy a sokféle véleményre kitérnék, elegendő lesz a két leggyakrabban felmerülő ítéletet szemügyre venni: az egyik szerint Evlia geográfus, a másik szerint történetíró volna.
Könnyebb a dolgunk az elsőnél, mert az alighanem félreértésen, vagy inkább fogalmi csúsztatáson alapul. Hogy a Szejáhatnáme a mi számunkra kiváló földrajzi – mindenekelőtt történeti földrajzi – forrás, nem jelenti automatikusan azt, hogy földrajzi munkának szánták. Ez egyébként nemcsak Evlia aspirációitól, de felkészültségétől is igen messze állt. Először is szó sincs nála olyan rendszeres földrajzról, ami a kor követelményei szerint a kozmológiától kezdve átfogná a tudományok egész tárházát, másrészt bebizonyították, hogy a földrajz alapfogalmaival sem volt tisztában. Tegyük hozzá, hogy egy olyan időszakban, amikor az oszmán földrajztudomány az európai eredményeket megismerve új utakra lép, Evlia a hagyományos ptolemaioszi világkép talaján reked meg (noha egy európai világtérképet és Mercator Atlaszát több ízben emlegeti, szinte biztosan nem használta őket). Ezek ismeretében a kor fogalmai szerint sem marad sok alap arra, hogy geográfusnak nevezzük. Természetesen nagyobb joggal vethető össze a Szejáhatnáme az arab geográfia egyik klasszikus ágával, az útleírásokkal, de azoktól tartalmilag, kortörténeti jellege és mint majd látni fogjuk, az esztétikai szempont túlsúlya miatt annyira eltér, hogy még Taeschner szerint is, aki pedig Evliában az utolsó nagy keleti földrajzírót látja, Evlia „…föld- és emberábrázolása egyedül áll a keleti irodalomban” (Die geographische).
Ami a másik nézetet, történetírói mivoltát illeti, tulajdonképpen könnyen elintézhetnénk azzal, hogy Evlia maga utasítja el, hogy történetírónak vegyék. Vagy figyelmeztető jelként értékelhetnénk, hogy az Evliát felfedező későbbi kortársak maguk is bizonytalanul álltak a Szejáhatnáméval szemben. Baltadzsi Ibrahim Csaus, aki 1742 és 1746 között egy teljes és egy részleges másolatot készített róla, egyik megjegyezésében így értelmezte a keze ügyébe került alkotást: „Nagyon bájos történeti munka (tárih), de nem olyan szabályos, mint a többi krónika. Ha jól megnézzük, olyan finom dolog, mint a krónikásoké”. A dolog lényege tehát az, hogy próbáljuk megérteni, miben más, mint a többi krónika.
A válaszhoz az oszmán történetírás néhány fő jellemzőjéből kell kiindulni. A természetesen távolról sem homogén műfaj meghatározó vonulata a dinasztikus krónikaírás, amit kivételesen kortörténet (Dzselálzáde), vagy elvétve univerzális történet (Áli, Müneddzsimbasi) keretébe ágyaznak, s amely egyöntetűen magán viseli az iszlám történetírás jellemző jegyeit. A muszlim történetíró a történelemmel szemben rendkívül szkeptikus, aminek alapja az a hit, hogy a próféta utáni korban az isteni jelenlét hiánya miatt már nincs garantálva az igazság. A történelem így nem konzisztenciával rendelkező események, hanem esetlegességek együttese, olyan terrénum, ahol minden megtörténhet. A ténynek az író számára ezért nincs pozitivitása, minden esemény egyenrangú és bármilyen sorrendben következhet. Ennek egyik fontos következménye az, hogy a történéseket a legkézenfekvőbb rendezési elv, az időrend szerint tárgyalják – innen ered a művek annalisztikus jellege. A másik következmény az, hogy közömbösen viszonyulnak az elbeszélt dolgokhoz, s a legritkább esetben foglalkoznak az okok keresésével, illetve sematikus 49indokok felsorolására hagyatkoznak. (Amiben az is benne van, hogy gyakran nincsenek meggyőződve a hatalom legitimitásáról.) Ez az oka az írók ún. személytelenségének. Másfelől az a tény, hogy a muszlim történettudomány a vallás segédtudományaként született meg, eleve behatárolta a történetírás tárgyát; érdeklődési köre ritkán terjed túl a muszlim közösségen, más népekkel és vallásokkal főleg akkor foglalkozik, ha annak a közösségre valamilyen hatása van (Larouni, Gibb, Spuler).
Függetlenül attól, hogy tudatos megértés, vagy csak a konvencióhoz való alkalmazkodás rejlik mögötte, az oszmán történetírók ugyanezen a talajon állnak. Ezen az se változtat, ha időnként politikai vagy propagandacélok szolgálatában írják műveiket (mint pl. a Szelim-námék vagy a sahnámék esetében, l. Inalcik, Kappert, Ugur), vagy az Európával való érintkezés hatására szórványosan megjelennek muszlim világon túlra tekintő kompilációk is (Goodrich, Kâtip Çelebi, Wurm, Lewis). Ha a Szejáhatnámét összevetjük a tárihokkal, a legnagyobb különbség azonnal nyilvánvaló: Evliánál se dinasztia-történetről, se annalisztikáról nem beszélhetünk. Ugyancsak elüt a szokványostól Evlia magatartása a tényekkel szemben. A tény fogalmát ugyan a kortársak zöméhez hasonlóan szélesen értelmezi (s mint láttuk, valóságos esemény, legenda, vagy mítosz a realitás egyazon szintjét képezheti nála is), mégis komplexebb szemlélettel közelít hozzá, mint a történetírók. A tényeket nemcsak regisztrálja, hanem kommentálja, értelmezi is, s bár a sematizmusoktól ő sem mentes, tagadhatatlanul jelen van írásában az okkeresés szándéka, sőt időnként a kritika szelleme. Utóbbit ugyan lehet európai mércével alábecsülni, de hogy saját közegében szokatlan volt, azt számos részletén kívül egy külső tény, nevezetesen a 20. sz. eleji oszmán cenzúra ítélete bizonyítja ékesen. Kétségkívül összefügg ez a hozzáállás azzal is, hogy Evlia a krónikások jelentős részével szemben teljesen „outsider” pozícióból ír. Láttuk, Evlia hű oszmánli alattvaló volt, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a krónikásoktól eltérően nagy odaadással foglalkozzon nem-muszlim népek és földek bemutatásával, egészen addig, hogy olykor még jót is ír róluk.
Az egyik legfontosabb különbség azonban kétségkívül az írónak a művéhez való viszonyában mutatkozik meg. Mint Szekfű igen helyesen felismerte, Evlia elsősorban magáról ír, s még ott is ő áll a középpontban, ahol ez formailag rejtve van. Hogy az írói személyiség előtérbe állítása milyen idegen a tárihok szellemétől, azt Evlia egyik kortársa, Hüszein Hezárfenn példája érzékelteti kitűnően, akit Evlia minden valószínűség szerint személyesen ismert (Wurm). A 17. század második felében Isztambulban megforduló diplomaták egybehangzó beszámolói szerint Hezárfenn a főváros oszmán értelmiségének egyik legkiválóbb koponyája volt, aki szokatlan „felvilágosultságával”, az oszmán társadalom kritikai szemléletével, az önkényuralom bírálatával és Európa iránti érdeklődésével messze kirítt környezetéből – legalábbis a társalgások során. Ha azonban szemügyre vesszük műveit, akkor egy nem-muszlim történetet is tárgyaló értekezését leszámítva azt találjuk, hogy azok a lehető legkonvencionálisabb módszereket és nézeteket képviselik, s eredetiségét tekintve az előadás még az átlagot is alulmúlja.
Az írói szerep tehát Evliánál valamit kifejez. Mégpedig azt – s ez bizonyul a döntő pontnak –, hogy a Szejáhatnáme belső struktúrája nem történeti, hanem 50irodalmi. A külső keretet a különböző látnivalók itineráriuma, vagyis maga az utalás adja, a belső forma pedig mindenekelőtt a csodákból, a különleges látnivalókból és a szerző által megélt (vagy olyanként feltüntetett) eseményekből építkezik. Az anyag Evlia-módra való elrendezése, vagyis az, hogy fantasztikum és valóság egymást váltogatva, egymásba épülve kerül az olvasó elé, egyértelműen esztétikai szempontoknak van alávetve. Szekfű zseniálisan vette észre, hogy a szerző fő gondja az volt, hogy az olvasó vagy hallgató ízlésének (is) megfeleljen. Ha nem történetírói alkotásnak szánt művét el akarta fogadtatni, tekintettel kellett lennie a korabeli publikum szenzációéhségére. Bizonyos jelekből arra kell gondolnunk, hogy ez a feladat, bár nem állt távol alkatától, időnként már számára is terhes lehetett. Erre utalnak alábbi sorai, melyeket az aleppói Mürteza pasa társasági összejövetelein szerzett tapasztalatairól vetett papírra: „Társalgás közben számos alkalommal túlzásokba estek, színtiszta hazugságokat mondtak. Én szegény tudtam, melyik szavuk hazug és igaz, hiszen az elmesélt hadjáratok többségén magam is ott voltam. Mikor aztán ellentmondtam nekik, pasa urunk szemenszedett hazugságaikat megvédte, és jó arcot vágott hozzá.”
Az elmondottakat összefoglalva azt mondhatjuk tehát, hogy a Szejáhatnáme egy útleírás és kortörténet formájába öltöztetett irodalmi alkotás, ami elsősorban a szórakoztatás céljából íródott. Mindez egyáltalán nem csökkenti értékeit, csupán kijelöli azt a nézőpontot, amit páratlanul gazdag anyagának kiaknázásakor érdemes szem előtt tartani.
Minden jel szerint Evlia műve nem foglalhatta el azt a helyet saját korának kultúrájában, ami mai ítéletünk szerint megillette volna. Ennek egyik oka kétségkívül a külső körülmények kedvezőtlen összejátszásában keresendő. Evlia valószínűleg Kairóban halt meg, anélkül, hogy kéziratát véglegesen lezárhatta volna. Tulajdonképpen már az is szerencse, hogy a fogalmazvány egyik barátjának örökségében fennmaradt addig, míg a városban időző nagy könyvgyűjtő, Hadzsi Besir aga főeunuch 1715 táján felfigyelt rá. Neki küldték el 1742-ben ajándékul Isztambulba, ahol feltehetőleg a címzett kezdeményezésére több másolatot készítettek róla. Ezzel megnyílt az út a mű előtt a szélesebb ismertség felé, ám furcsa módon rövidesen csaknem teljes feledésbe merült. Az eredeti kézirat ismeretlen okokból több kézen szóródott szét, s a fentebb már említett másoló 1745–46 körül úgy vélekedik, hogy rajta kívül csak egy bizonyos Rakim efendi ismeri a művet. A jelenlegi ismeretek szerint a 18. sz. folyamán mindössze egy tudós kezébe jutott el. Bár bizonyos érdeklődést jelez, hogy az udvari könyvtár számára a század utolsó harmadában összegyűjtötték az eredeti kézirat elérhető példányait, és 1795-ben udvari főemberek részére kivonatos másolatot készítettek róluk, lényegében elvesztette aktualitását, mielőtt igazán megismerhették volna. Kétségkívül hátrányosnak bizonyult, hogy a szerző a fővárostól távol, talán ottani ismerőseitől elfeledve próbálta végleges formába önteni munkáját. Ismerve IV. Mehmed udvarának sokirányú szellemi érdeklődését, Isztambulban élve, befolyásos barátok támogatásával nagyobb esélye lett volna arra, hogy felfigyeljenek rá. Érdekes dolog, hogy ismerünk olyan írásos hagyatékkal rendelkező személyeket, akik valószínűleg ismerték Evliát (pl. Hezárfenn), de eddig a legcsekélyebb utalás sem került 51elő tőlük a szerzőre vagy művére vonatkozóan. Ez még csak magyarázható azzal a feltevéssel, hogy talán más nevet használt a mindennapi életben, de azt nehéz elképzelni, hogy 41 éven át dédelgetett tervéről, a folyton gazdagodó anyagról senkinek ne tett volna említést. Vagy mégis? Lehet, hogy félt előállni még alakulófélben lévő és szokványosnak korántsem ígérkező alkotásával?
Ha esetleg így történt, akkor az aggodalom nem bizonyult feleslegesnek. A későbbi kortársak a jelek szerint idegennek érezték, hiszen egy tárihtól, egy krónikától sok mindent másképpen vártak, mint ahogy azt a Szejáhatnáméban találták. Udvari körökből származó ismerői szemében nem vált előnyére az sem, hogy a fennkölt irodalmi stílus helyett zömében a 17. sz.-i társalgási nyelvet használta (ami viszont a mi számunkra egyik legfőbb értéke).
Így tehát ahelyett, hogy valaha is az oszmán kultúra szerves részévé vált volna, a Szejáhatnáme szinte mindjárt történeti forrásként kezdte meg pályáját. Nem egészen tíz évvel az utolsó másolat elkészülte után Hammer már tudományos szempontból értékeli, amikor a „legfigyelemreméltóbb” keleti kéziratnak nevezi, amivel addigi munkája során találkozott. Az oszmanisztika „atyja” azonban, úgy látszik, megint csak messze megelőzte korát, mert hosszú időszak következett, amelyben Evlia művének becsülete igen alacsonyan állt. Különösen Evlia hazájában, ahol a fentebb említett Müntabahat ismeretében szokássá vált az ezeregyéjszaka meséihez hasonlítani. A szövegek kiadása és megismerése, az elemzések számának növekedése azután fokról fokra emelte Evlia tekintélyét, s a kutatás mára szinte egyöntetűen csatlakozott Hammer ítéletéhez. Kevesen vannak, akik kétségbe vonják, hogy Evlia műve pótolhatatlan forrása a 17. századi oszmán birodalom anyagi kultúrájának és mentális történetének.
Befejezésül röviden szólnom kell még a magyar fordítással kapcsolatos gondokról. Mindenekelőtt hangsúlyoznom kell, hogy a két kötet teljesen eltérő megközelítést kíván. Ennek oka az, hogy az alapul vett szöveg és a fordítói munka külső körülményei gyökeresen különböztek a két kötet esetében. Az első részt Karácson Imre az Ikdam-kiadás alapján ültette át magyarra (ismert, hogy a török kiadás előkészítésében maga is részt vett). A fordításon idehaza, nyugodt körülmények között dolgozott, s munkáját lelkiismeretesen végezte el. Külön javára írandó, hogy a korszak fordítói gyakorlatától eltérően nagyon keveset élt az összevonás eszközével (ami pl. Thúry Józsefnél általánosnak mondható), s a kihagyások sem gyakoriak. Mégis számot kell vetni azzal, hogy a magyar fordítás mindenben magán viseli a török alapszöveg fentebb részletesen bemutatott hiányosságait, noha ezért a fordítót természetesen nem lehet felelőssé tenni.
Egészen más a helyzet a második kötettel. Mint a Karácson Imre születésének évfordulójára írt megemlékezésemben (Keletkutatás 1989. tavasz, 109–114. old.) elmondtam, ez a fordítás Karácson négy évig tartó isztambuli kiküldetése idején készült, nem mindennapi körülmények között. Szerencsére fennmaradtak Karácson naplófeljegyzései, valamint Thallóczy Lajosnak küldött levelei, s ezek alapján szinte „napra„ követni tudjuk a munka menetét és a vele kapcsolatos nehézségeket. Mint említett írásomban jeleztem, a kötet valójában egy „balszerencse” folytán jött létre: a magyar turkológus nem kapta meg a beígért levéltári kutatási engedélyeket, 52ezért kényszerből a mecsetkönyvtárakat kezdte látogatni. Néhány napon belül szerencsésen ráakadt Evlia művének akkor még kiadatlan köteteire (7–10. k.), s ekkor határozta el, hogy lefordítja a 7. kötet ismeretlen, Magyarországgal foglalkozó fejezeteit. Erről a következőket írja naplójában 1907. április 29-én: „Besir aga mecsetkönyvtárában elkezdtem Evlia Cselebi kéziratának fordítását. A kéziratos könyv teljesen jó karban van. Szeptemberre készen leszek a munkával, ha valami közbe nem jön” (Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart Hung. 2651/1.). Május 23-án már arról ad hírt, hogy „…Ma délután befejeztem a Besir-aga dsámiban [az] Evlia Cselebi kézirat VII kötete magyar részének fordítását, de egy rész még hátramaradt” (uo.). Ez a rész elég tekintélyes lehetett azonban, mert szinte az egész nyara ráment, így aztán lassan kezdte terhesnek érezni a vele való foglalatosságot: „Evlia Cselebi kéziratainak fordításán dolgoztam. Csak már egyszer végződnék el, hogy hozzáfoghatnék egyéb dolgokhoz is” (naplóbejegyzés 1907. július 14-én, uo.). Mikor azonban már valóban a végéhez közeledett, váratlan nehézsége támadt: „Ma a Besiraga mecsetben az ostoba háfizkütüb [könyvőr, könyvtáros] megtagadta Evlia Cselebi kéziratainak használatát hivatkozva arra, hogy ez tiltott munka… Szerencse, hogy most már csak egy-két lap hiányzik belőle, egyébkint az egész munka készen van” (augusztus 12., uo.). Nem törődve egyelőre a hiányzó részekkel, az ősz folyamán kinyomtatásra felajánlotta munkáját az Akadémiának. Október 31-én adta postára felülbírálásra, s ma már csak bámulunk rajta, hogy december 16-án megkapta Károlyi Árpád lektori véleményét (OSZK, Kézirattár, Fond XI/516, 3. sz.), december 29-én pedig az Akadémia kedvező válaszát. Ezen a napon szinte ujjongva írta naplójába: „…Evlia Cselebi kézirata mindjárt újév után nyomdába kerül. Hála Isten! így lesz egy munkám, mely Konstantinápolyból lesz keltezve” (uo.).
A nyomtatás a következőév elején valóban elkezdődött, s február közepétől folyamatosan érkeztek Karácsonhoz a korrektúraívek. Időszerűvé vált tehát a hiányzó lapok lefordítása, de minden erőfeszítése mellett sem tudott hozzájutni a kézirathoz. Hogy miként keveredett ki szorult helyzetéből, azt nem kevés iróniával így foglalta össze 1908. március 2-án Thallóczyhoz írott levelében: „Evlia Cselebi nyomtatása elkezdődött. Nem tudom megírtam-e, hogy mennyi bajom volt ezzel a kézirattal már ti. a törökkel. A könyv mint tetszik tudni el van tiltva s törökül kiadni nem szabad. A hodsák csak tűrték, hogy bejártam a mecsetbe s ott a kéziratokat fordítgattam. Utoljára azonban megijedtek, hogy bajba kerülnek miatta s így történt, hogy néhány lap hiányzott még belőle, mikor bírálatra beküldtem… megírtam, hogy a dolog miként történt s megígértem, hogy mire nyomtatni kell, akkorra meglesz a hiányzó rész is. A hodsák azonban semmi áron nem adták oda többé a kéziratot s igen kértek, hogy ne adjuk ki azt sem, amit addig összeírtam, mert őket megbüntetik, hogy oly tiltott kéziratot, mely a felsőbbségről s annak intézkedéseiről bírálatot mond, a kezembe adtak. Hogy a hodsákat megszabadítsam a félelemtől s a még hiányzó néhány lapott lefordíthassam, egy furcsa lépésre határoztam el magam, de jól sikerült. Elmentem Haszin pasa közoktatási miniszterhez s előadtam neki, hogy én igen tisztelem azon okokat, melyek miatt a kéziratokat eltiltották, de mivel ami országunkban az ilyen könyvnek kiadása nem veszélyes, sőt igen érdekes, adjon engedélyt rá, hogy a lefordított kéziratot kiadhassuk magyar nyelven s a 53hodsákat ne érje semmi bántódás, amiért a kéziratot kezembe adták s a még hiányzó néhány lapot is lefordíthassam. Kértem, hogy írásbeli engedélyt adjon erre nézve. Argumentálásom meggyőzte a minisztert, mert másnap megkaptam a Tezkeret [felhatalmazást], hogy a veszedelmes (!) kézirat Magyarországra vonatkozó részét magyar nyelven nyilvánosságra hozhatjuk. A tezkeret én letétbe helyeztem a medreszében a hodsáknál, hogy a felelősség alól így biztonságban legyenek. Ha tréfálni akarnánk most rányomathatnánk a magyar könyvre e szavakat: A török közoktatásügyi miniszter engedélyével” (OSZK, Kézirattár, K. I. Thallóczy Lajoshoz, 23. sz.). (Május 1-i levelében – uo., 26. sz. – visszatért erre az esetre, s gunyorosan kérdezte Thallóczytól: „Mit gondol kedves Főnök úr, nem lenne furcsa tréfa, ha majd egy tiszteletpéldányt adnék Hászin pasa miniszternek?” Erre a jelek szerint végül nem került sor, de az augusztusban elkészült könyvből egy díszkötéses példányt elküldött a magyar miniszterelnöknek.)
Ennek a nevezetes 7. kötetnek a lefordítása olyan tett volt, amit a magyar tudománytörténetnek kétségkívül számon kell tartania. Karácson a török szöveg kiadása előtt húsz évvel, a világon elsőként tette közkinccsé egy olyan kézirat tartalmát, amelyről a kutatásnak addig legfeljebb sejtései voltak. Szerencsés kézzel választotta ki az alapul vett kéziratot is. Mint fentebb elmondtam, a szövegek leszármazási sorrendjében az eredetihez a Besir aga könyvtár példánya áll legközelebb, s nem véletlen, hogy a későbbi isztambuli kiadásban is ezt tették közzé. Mindezek fényében még kevésbé hallgathatjuk el, hogy a fordítás nem mentes bizonyos hibákból. Tagadhatatlanul magán viseli a nyomait annak, hogy az 1907. év „felderítő munkájának” egyfajta melléktermékeként, sietve született meg. Nem vált előnyére a magyar változatnak az a fordítói törekvés sem, amely mindenben a történetíró Evliát kívánta megmutatni. Mindenekelőtt ezekre a tényezőkre vezethető vissza, hogy – az első kötettől eltérően – ebben a fordításban az eredetinek számos részletét hiába keressük. Karácson hat alkalommal jelzi ugyan, hogy elhagyott különböző szakaszokat (többnyire olyanokat, amelyek a történetíró Evlia hitelét rontották volna: legendákat, kuriozitásokat), de a be nem vallott, kisebb-nagyobb kihagyások szinte az egész szöveget végigkísérik. A rostálásnak sajnos több fontos részlet áldozatul esett (így például a korona leírása és a hozzá kapcsolódó török elképzelések, a Székesfehérvár építésére vonatkozó legenda stb.). Más részletek, így egyebek között a Bécsről szóló leírás magyar változatát pedig nyugodtan nevezhetjük szemelvényes vagy kivonatos fordításnak. Ezenkívül számolni kell azokkal a tévedésekkel, amelyek az egyetlen kéziratból való fordítás esetén bárkinél előfordulhatnak (s valóban szép számmal akadnak). Mindezt némileg ellensúlyozza, hogy a török kiadással szemben többször Karácson olvasata bizonyult helyesnek.
Amikor viszont Karácson a teljes szöveg visszaadására törekszik, a tőle megszokott magas színvonalon végzi el munkáját. Kitűnő török nyelvtudása ragyogó magyar stílussal párosult, s ez ma is élvezetes olvasmánnyá teszi Evlia Cselebi magyarországi útleírásait. Aki azonban hiteles adatokat szeretne meríteni a műből, annak nem árt az óvatosság; a török szöveggel (s ha lehetséges, a kézirattal) való összevetés mindaddig elmulaszthatatlan feladata marad, amíg a jövendő kritikai kiadásra alapozva új, a mai követelményeknek megfelelő magyar fordítás meg nem születik.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages