Abdurrahman, aki a várat védte
Abdurrahman, aki a várat védte
Melek Ibrahim pasa kivégzése után, úgy tűnik, a Portán sem nagyon tudták, hogyan töltsék ki a magyarországi hadvezetésben támadt űrt. 1685. november végén vagy december elején Ahmed pasát tették vezíri ranggal a budai vár védőjévé, Melek utódjaként pedig az addigi budai beglerbéget, Abdurrahman pasát jelölték ki az aleppói vilájettel magyarországi fővezérnek, és sietve Belgrádba rendelték. A két pasa azonban még meg sem érkezhetett szolgálati helyére, amikor december 20-án újabb változás történt: a Portán Szarhos Ahmed pasát magyarországi szerdárrá nevezték ki, a „birodalom kulcsa”, Buda védelmével pedig ismét Abdurrahmant bízták meg. A birodalom vezetése őt szemelte ki arra, hogy a minden eddiginél nagyobb fenyegetéssel szemben megvédelmezze az „iszlám védőbástyáját”.
A feladatra keresve sem találhattak volna alkalmasabb személyt nála, hiszen az egyesek szerint 70., mások szerint 80. évét taposó vezér egész életét nehéz katonai szolgálatban pergette le, és – különösen a várvívásban – egyedülálló tapasztalatokkal rendelkezett. A forrásokban inkább Arnavud Abdi-ként (utóbbi az Abdurrahman rövidítése) emlegetett pasa, mint nevének első fele mutatja, albán származású volt, s rokonságban állt a híres Hodzsa-záde famíliával, amely több kitűnő katonát adott a birodalomnak. Abdi – valószínűleg rokonságának köszönhetően – már kisgyermek korában a janicsárok közé került, s a kötelező ranglétrán végighaladva a janicsárok kethüdája, vagyis az aga után a testület második számú embere lett. Ebben a tisztségében küzdött Kandia (Kréta) iszonyúan nehéz ostrománál, amikor a körülmények úgy hozták, hogy a ranglétra csúcsára is felért: Ibrahim janicsáragát hazarendelték az elhúzódó háború miatt elégedetlenkedő 58isztambuli nép megrendszabályozására, s helyébe 1669. május 2-án Abdi pasa léphetett elő janicsáragává. Új posztján nemcsak a harcokban tüntette ki magát hozzáértésével, de azt is hamarosan bizonyította, hogy jól tud bánni a katonákkal. A zsoldosok egy része ugyanis megtagadta az engedelmességet, s a nagyvezír Abdi pasa hathatós segítségével lett úrrá a helyzeten. A nagyvezír nem maradt hálátlan; a győztesen megvívott háborúból hazatérve kijárta, hogy Abdi – agaságának egyidejű megerősítésével – 1671. február 6-án megkapta a vezírséget.
A következő évben újra fontos feladat várta: janicsárjai élén a szultánt kellett elkísérnie lengyelországi hadjáratára. A vállalkozás ugyan számottevő török sikereket hozott és lengyel–török megegyezéshez vezetett, az ellenségeskedések azonban hamarosan kiújultak, s a szultán 1674-ben újabb hadjáratra szánta el magát. Lengyelország felé vonulóban, június végén arról kapott hírt, hogy a perzsa határon mozgolódást és csapatösszevonásokat figyeltek meg. Tudván, hogy a helyzet hozzáértő embert kíván, az uralkodó választása Abdi pasára esett. Bagdadi beglerbégnek kinevezve sietve keletre küldte, még azt sem engedte meg, hogy embereit és málháját magával vigye.
Itt szolgált csaknem két évig, amikor a Porta egy újabb válsággóc felszámolására vetette be, ezúttal Egyiptomban. Itt ugyanis az történt, hogy a helytartó önkényeskedéseivel annyira felingerelte a helyi vezetőket, hogy azok börtönbe zárták, majd saját vezetőt választottak. A szultán a tartománnyal nem tudott mit kezdeni, s 1676. május 11-én Abdi pasát tette egyiptomi beglerbéggé. Abdi itteni tevékenységét nem ismerjük, de az, hogy több mint 4 évig maradt ezen a poszton, valószínűvé teszi, hogy sikeresen tett eleget a megbízatásnak. Ennek ellenére 1680. június 18-án elbocsátották hivatalából és 11 hónapot kellett várnia, míg 1681. május 24-én megkapta a boszniai ejálet kormányzását.
Ezután történt az az eset, amely kis híján Abdi pasa „Egyiptomává” tette Boszniát. A tartomány lakói ugyanis pénzzel jól megrakott embereket küldtek a fővárosba, s ezek a szultán egyik eunuchját megvesztegetve olyan szultáni írásra tettek szert, amely a boszniai váliknak megtiltotta az ún. „kiszállásokat”. (E rengeteg visszaéléssel járó intézmény – lényegében egyfajta adóztatás – segítségével tartották fenn a fő tisztségviselők magánhadseregeiket.) Amikor a bosnyákok megmutatták a parancsot Abdinak, az természetesen a kezében lévő, éppen ellentétes értelmű rendeletre hivatkozott. Mivel egyik fél sem volt hajlandó engedni, hamarosan kitört a nyílt harc, melynek során a boszniai kádit is megölték. Amikor Abdi jelentette a történteket a Portára, a szultán azonnal parancsot adott a közbenjáró herélt megbüntetésére, s ezzel lényegében Abdi igaza mellett foglalt állást.
Ezek után a pasa valószínűleg nem is nagyon bánta, hogy 1682. október 12-én áthelyezték a lengyelországi határra, a podóliai Kamenec tartomány irányítására. A törökök 1683. évi nagy vereségeit és a nyomukban támadt zavarokat a lengyelek Podóliában is igyekeztek kihasználni, s az ősz folyamán támadást intéztek Kamenec ellen. Abdi azonban egyre fogyó őrségével keményen állta a sarat, és a 40 napos ostromban megőrizte a birodalomnak ezt a fontos végvárat.
A fényes haditett után hamarosan (1683. december 20-án) parancsot kapott, hogy menjen az udvarba. Behívásának okát csak találgathatjuk; elképzelhető, hogy egyszerűen csak a balszerencsések közé került a hivatalok egy részének újraosztásakor, de lehet, hogy a nehéz helyzetben tanácsaira voltak kíváncsiak, vagy nehezebb időkre és feladatokra „tartalékolták”. Az utóbbit látszik alátámasztani, hogy 1684. november végén Melek Ibrahim szerdári kinevezésével egyidejűleg Abdinak adományozták a budai beglerbégséget.
Ibrahim Budán várta be Abdi pasát és itt adta át neki új hivatalát, amikor az a következő év elején 200 emberével megérkezett. Ezzel kezdődött közös magyarországi tevékenységük, amely azonban nem sok sikert hozott nekik. Melek Ibrahimnak a nagy vereségek után kezdett diplomáciai próbálkozásait Abdurrahman folytatta, s három 59ízben fordult levélben békeajánlattal a bécsi udvarhoz. Eredményt azonban nem ért el, ráadásul még jobban ráirányította a figyelmet birodalom gyengeségére. Az Ibrahim kivégzése utáni közjáték ellenére a vezetés mégis (joggal) benne látta azt az embert, aki képes lehet a Budát fenyegető veszélyt elhárítani.
1684. évi ostrom után a törökök nagy erőkkel láttak Buda felújításához, s a várban keletkezett károk java részét 1686-ra helyreállították. Ezzel egyidejűleg folyt a vár feltöltése élelemmel, fegyverrel és hadianyaggal, s Abdurrahman gondos felkészülésének köszönhetően később az ostrom alatt szinte semmiben sem szenvedtek hiányt. Bár az oszmán vezetés a keresztények várható támadásának pontos irányát egyelőre nem ismerte, nagy gondot fordított a budai védősereg megerősítésére, s legalább 10 ezer embert vont itt össze. A legrosszabb eshetőségre gondolva még a tavasz folyamán az isztambuli müfti fetvát adott ki, amelyben kimondta, hogy Budát az utolsó csepp vérig védelmezni kell. Abdurrahman maga egy Eger és Székesfehérvár elleni egyidejű támadásra gondolt, s csak akkor lett világossá előtte a keresztények valódi célja, amikor a bajorok június 17-én felbukkantak Pesten.
A két nap múlva megkezdődő ostromban hamarosan kiderült, hogy a védelem egyik legerősebb láncszeme maga a budai parancsnok. Ekkor kamatoztak igazán a kandiai és a kameneci tapasztalatok, különösen az aknaharc kitűnő ismerete. Ugyanakkor kiváló szervezőnek is bizonyult: csapatait mintaszerűen rendezte el, a legénységet és a várnépet buzdítással és anyagi ösztönzéssel szilárdan kézben tartotta. Emellett személyesen részt a harcokban, ő irányította a védelmet a legveszélyeztetettebb északi–északnyugati várfalnál.
Az utolsó budai pasa sorsa 1686. szeptember 2-án késő délután teljesedett be. A keresztények rohama elsöpörte az északi várfal török védelmét és küszöbön állt a végső bukás, amikor Abdi maradék katonájával ellentámadásra indult a mai Táncsics utcában. Hívei hiába próbálták menekülésre bírni a kilátástalan harcból, állítólag ezekkel a szavakkal hárította el kérlelésüket: „Ha nem tudtam megvédeni a rám bízott várat, haljak meg én magam is itt!” Kardját meglengetve az ellenségre rontott és néhány percen belül holtan terült el. Teteme a török krónikás szerint több napig hevert ott temetetlenül.
*
Furcsa fintora a sorsnak, hogy Abdurrahman katonai erényei és személyes bátorsága jóval nagyobb méltánylásra talált az ellenfélnél, mint a törököknél. Szilahtár egyenesen azzal vádolja (alaptalanul), hogy kapzsiságával több ezer harcostól fosztotta meg Budát a viadal előtt, s finom célzást tesz borisszaságára is. Ezzel azonban nem annyira a valóságot, mint inkább azt a hagyományos oszmán szemléletet tükrözi vissza, amely csak a győzelmet tartja elfogadhatónak, a vereségre pedig nem ismer bocsánatot, mert azt szinte mindig az egyén hibáinak tulajdonítja.
Másként ítéltek azonban a győztesek. Legszebb dokumentuma ennek az ostromról készült főjelentés, amely méltó fénybe helyezi Abdurrahman szerepét: „S valóban … minden intézkedés oly példás rendben történt [ti. a várban], hogy az egész ostrom alatt seholsem szenvedtek hiányt. Csapataik elrendezése … kitűnő volt … Mikor a várat bevettük, csak akkor tudtuk meg és láthattuk mindezt részletesen, noha már az ostrom közben is eléggé tapasztaltuk.”
A törökellenes harcokat a magyarság szívében is „békévé oldotta az emlékezés”, s benne a nemes ellenfél megbecsülésének is jutott hely. Ezt fejezi ki az a felirat, amely Abdinak az általa védett egykori Sziavus pasa bástyán álló emlékkövén olvasható: „Hős ellenfél volt, békesség vele.”
