Sejtán Ibrahim, aki hiányzott Budáról

Teljes szövegű keresés

Sejtán Ibrahim, aki hiányzott Budáról
Hosszú idő után 1684 novemberében újra önfeledten ünnepelhetett Edirnében a város és a szeráj népe. Alig csitultak el az áldozati ünnep örömei és vígságai, amikor 20-án megérkezett Bajram pasa a magyarországi harctérről, és szinte hihetetlen hírt hozott: a Budát ostromló hitetlenek az iszlám seregtől legyőzetve eltakarodtak a vár alól. Miután a pasa és társai a padisah színe előtt szóban is előadták a csodás esemény részleteit, szultáni parancs jelent meg arról, hogy a győzelem fő részeseit gazdagon jutalmazzák meg. Bőven áradt a hősökre az uralkodói kegy, de senkire sem úgy, mint Buda védőjére, Sejtán Ibrahim pasára. Nemcsak a legnagyobb kitüntetést, a drágaköves tollforgót kapta meg gyöngyház berakásos kard, ékköves handzsár és aranyszövetes cobolybunda kíséretében, hanem egy olyan gesztust is, ami ez ideig keveseknek adatott meg: a szultán rendeletben mondta ki, hogy Sejtán, vagyis Sátán melléknevét Melekre, vagyis Angyalra változtatta. Az már szinte csak ráadásnak számított, hogy a kitüntetésekkel együtt megérkezett kinevezése a magyarországi fővezér és ezzel együtt az aleppói vilájet kormányzói tisztségébe.
Alig telt el egy év, s Ibrahim pasa éppen téli szállásán, Belgrádban intézte a jövő évi hadárat ügyeit, mikor az itteni bosztandzsi basi (a palotaőrök feje) házába váratlan vendég érkezett: az edirnei kapuőrök parancsnoka. Levelet nyújtott át a házigazdának, amely tudtul adta a szultáni akaratot: Ibrahim pasának meg kell halnia. A bosztandzsi néhány emberével elsietett, s azzal az ürüggyel, hogy utasítást kapott az élelmezés elszámolására, beállított Ibrahim pasához. Az kedvesen fogadta, s arról érdeklődött, ki hozta a parancsot. Mikor a bosztandzsi kiejtette a nevet, a pasa arcából kiszökött a vér; egyszeriben világossá vált minden. Még elmondott egy imát, s szelíden csak annyit kért hóhéraitól, hogy ügyesen végezzék dolgukat. Pár perc múlva Ibrahim pasa élettelen testéről leválasztották a fejét és futárral az edirnei udvarba küldték.
Az ott élő török krónikás szerint a legfőbb vezetőkön kívül mindenki – beleértve a szultánt is – mélységesen sajnálta vesztét. Utóbb általánossá vált a meggyőződés, hogy ha 1686-ban is ő áll őrt Budán, nem veszett volna el az iszlám erős bástyája. Hogy ez nem volt egészen elfogult vélekedés, azt egy külső megfigyelő, a portai francia követ véleménye is sejteti: szerinte a török vezetők közül Ibrahim volt az egyetlen, akire egy nagyobb sereget rá lehetett bízni.
Pedig a siker és a bukás az ősz pasa életének korábbi szakaszaiban is sűrűn váltotta egymást. Az anatóliai Divrik nevű kisvárosban látta meg a napvilágot, valamikor az előző század végén (halálakor állítólag 90 éves volt). Családjáról, gyermekkoráról és neveltetéséről – sok más pályatársához hasonlóan – semmit sem tudunk; először Szejjid Musztafa pasa szolgálatában tűnik fel, aki két ízben a defterdár (kincstárnok), egyszer pedig (1648-ban) a janicsárok agája tisztet nyerte el. 1657-ben Ibrahim már nagy méltóságként lép elénk: ettől kezdve 4 éven át ő töltötte be a fődefterdári tisztet. Ebben az időszakban, a Köprülü-korszak kemény éveiben tett szert Sátán melléknevére, ami valószínűleg kicsapongó életmódja és furfanggal párosult könyörtelensége folytán ragadt rá. Köprülü Mehmed oldalán részt vett az erdélyi – vagy ahogy ők mondták, a jenői – hadjáratban (1658), majd 1661-ben a defterdárságról leköszönve Egyiptom kormányzását kapta feladatul. Három év múltán azonban elbocsátották, mert hiányosan küldte meg a tartomány bevételeit. Mivel Egyiptom a birodalom kincsestárának számított – ebből tartották el pl. a magyarországi katonaságot –, Sejtán Ibrahim nem úszhatta meg könnyen a dolgot: 7 hónapra, míg ki nem fizette 28 millió akcse adósságát, az isztambuli szultáni palota középső kapujának börtöne lett a lakóhelye.
Ezután viszont megbocsátottak neki, és a kelet-anatóliai Diarbekir beglerbégjévé nevezték ki. Itt jól végezhette dolgát, mert 1672-ben megemelt jövedelemmel a „kupola vezírei közé emelték, azaz a birodalmi tanács tagja lett. Ebben az évben a Porta – a lengyel–tatár–kozák viszálykodásba beavatkozva – háborút indított Lengyelország ellen. IV. Mehmed szultán személyesen vezette hadait. Kilencéves fiát, Musztafát, és háremét – Sejtán Ibrahim védelmére bízva a dobrudzsai Babadagiban hagyta. A sikerrel megvívott hadjáratból visszatérve az uralkodó Kandia (Kréta) tartományát ajándékozta Ibrahimnak, és amikor 1675 végén meghalt a még javában zajló lengyelországi háború vezére, helyére – a damaszkuszi vilájettel – Sejtán Ibrahimot jelölte ki főparancsnoknak. 1677-ben a nikápolyi szandzsákkal kiegészített özüi tartomány kormányzójaként és fővezérként azt a feladatot kapta, hogy az oroszokhoz átpártolt zaporozseci kozákok fő erősségét, Csehrint vegye be. Ibrahim ostrom alá vette a várat, de az erős felmentő csapatok közeledésének hírére kénytelen volt visszavonulni. A balsiker nyomán a tatár kánnal együtt őt is menesztették, sőt Isztambulba érkezve börtönbe vetették.
De Ibrahim pasának ez a második elzáratása is jól végződött. Ötvenhárom napos raboskodás után nemcsak kiengedték, hanem a krétai kormányzóságot is újfent elnyerte. Ezután nyugalmasabb idők, kevésbé látványos megbízatások következtek, amiket csak az időnkénti költözködések tettek változatossá; a magasabb rangú tisztségviselők jól megszokott rend szerint nem ültek sokáig egy helyen. Így Ibrahim pasa is a krétait előbb a moreai, azt 56meg az erzerumi tartományra cserélte föl. Itt érte a nagy európai háború kitörése. 1684-ben diarbekiri beglerbégként kivezényelték a magyarországi frontra.
Ibrahim pasa hosszú pályája ebben az évben ért csúcsára. Amikor világossá vált, hogy a keresztények célja Buda elfoglalása, az udvar a védelem megerősítésére Kara Mehmed budai beglerbég mellé Sejtán Ibrahimot Buda védőjévé (muhafiz) nevezte ki, aki az alája rendelt sereggel – miután részt vett az ostromot megelőző csatározásokban – sikeresen be is vonult a várba. Csaknem egy hónapja folyt az öldöklő küzdelem, amikor hirtelen minden felelősség az ő nyakába szakadt; bombától találva elesett a vár parancsnoka, s a fővezér az irányítást az „erős akaratú, vakmerő és bölcs” pasára bízta. Ibrahim fényesen megfelelt a bizalomnak. Nemcsak katonai szakértelmével tűnt ki, de személyes példaadással, a jutalom ügyes osztogatásával az őrségben is tartotta a lelket. Valóban nehéz eltúlozni érdemeit a győzelem kivívásában.
Ibrahim ezzel olyan szolgálatot tett a „vallásnak és a dinasztiának”, amit minden pályatársa szívesen tudott volna magáénak. Dicséretétől volt hangos a birodalom, múltbeli hibáiról és visszaéléseiről senki nem beszélt. Az önkény világának logikája azonban úgy kívánta, hogy ez a helyzet se maradjon tartós; elég volt egy vagy két újabb hiba, s az eddig lapuló irigyek buzgalmából minden semmivé válhatott.
A magaslatot az „Angyallá” változott Ibrahim pasa életében is hamar követte a mélység. 1685-ben egymás után érték a kudarcok: augusztus 16-án Nyergesújfalunál súlyos vereséget szenvedett Lotharingiai Károlytól, rá három napra kapitulált Érsekújvár, s közben a császári csapatok felégették az eszéki híd felét, a várossal együtt. A balsikereket a katona politikával próbálta ellensúlyozni, de ebben még többet hibázott. Békeajánlatait Bécsben inkább gyengesége jelének értékelték, „legjelesebb” politikai lépése, Thököly Imre elfogatása pedig egyenesen baklövésnek bizonyult.
Ahogy a helyzet rosszabbodott, úgy lettek egyre hangosabbak Ibrahim ellenségei a szultáni udvarban. Kara Ibrahim nagyvezír, aki intrikusnak kiválóbb volt, mint hadvezérnek – elődjét, a Bécsnél vesztes Kara Musztafát is ő juttatta hóhérkézre –, kezdettől irigyelte Melek Ibrahim sikereit, s eltávolításához – a régi recept szerint – szövetségesek után nézett. Tervéhez kitűnő támogatóra lelt Juszuf háremaga, de még inkább Szulejmán pasa kajmakám személyében, aki viszont – a szultán titkos ígéretének birtokában – a nagyvezírségre tört. A „koalíció” kezdeményezésére 1685 novemberében a szultán magánkamarájának pavilonjában tanácskozásra gyűltek össze a legfőbb vezetők, s Szulejmán pasa javaslatára szultáni parancsot szerkesztettek Ibrahim pasa kivégzéséről.
Amint a nagyvezír ellenfele fejét kézhez kapta, ezüst tálcán a szultánhoz vitette. Az uralkodó, mivel közben erősen megbánta az elhamarkodott lépést, gyorsan visszaküldte és ezt üzente neki: „Szégyelld magad, és megnyugodhatsz; gyönyörködj a műben, amit létrehoztál!”
A bukott hős földi maradványát egyébként Redzseb mester hozta meg Edirnébe, aki utóbb eskü alatt a következő történetet mesélte el a krónikásnak: amikor a levágott fővel Nišbe ért, az rettenetes szagot kezdett árasztani; hívott hát egy szűcsöt, hogy készítse ki. Ám amikor az kiemelte a dobozból, fény áradt szét és látta, amint a pasa az égbe emelkedik. A derék mester olyan izgalomba jött, hogy sírógörcsöt kapott és a földre zuhant.
A legenda tehát hamar kezdte körbefonni a budai hős alakját, s így nem lehet csodálkozni, ha a kortársak közül sokan úgy hitték: Ibrahim pasa hiánya vezetett az 1686. évi „tragédiához”. Ma már úgy látjuk, az erőviszonyokon az ő jelenléte sem változtatott volna sokat, legfeljebb szakértelme megnyújtotta volna valamelyest az ostromot, növelte volna a pusztulást és az áldozatok számát. Sorsa azonban jól példázza, hogy az elbizonytalanodó önkényuralom veszélyhelyzetben éppen azokat pusztítja el először, akik leginkább hasznára lehetnének.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages