I. BAJEZID, A VILLÁM

Teljes szövegű keresés

13I. BAJEZID,
A VILLÁM
„A megboldogult Jildirim szultán kincset gyűjtött. Az országot illetően olyan intézkedést hozott, hogy szedjenek be pénzt és tegyék a kincstárakba. Az országban hiány ütötte fel a fejét. Végül aztán az összes kincset elragadta a nyomorult Timur. Az országot legázolták.” Ezekkel a kemény és keserű szavakkal vonja meg I. Bajezid uralkodásának mérlegét Ásikpasazáde, s ítéletében a 15. századi oszmán-török társadalom zöme osztozott. Az utódok, különösen a felső rétegek, nem tudták megbocsátani, hogy a Jildirim (Villám) melléknévvel felruházott Bajezid uralkodása olyan katasztrófába torkollott, ami majdnem végső pusztulásba döntötte az alig százéves államot. Az egyszerű emberek viszont Bajezid országépítő intézkedéseire gondoltak borzalommal, hiszen azok súlyos adókat és társadalmi süllyedést jelentettek számukra. Ezért aztán mindenki szívesen megfeledkezett a bukást megelőző páratlan hódításokról, a kultúra és az államszervezet fejlődéséről, mindarról, ami Bajezid művéből később folytatható volt. Maradt a kincsfelhalmozás vádja, mely minden ellenérzést magába sűrített, és megfelelő erkölcsi alapot nyújtott az utókornak, hogy sérelmeiért a vádlottak padjára ültesse az oszmán történelem talán legnagyobb hódítóját.
Bajezid 1354-ben született a későbbi I. Murád szultán és Gülcsicsek asszony legidősebb fiaként. Gyermekkoráról, neveltetéséről semmit sem jegyeztek fel a krónikák, de biztosra vehetjük, hogy az Oszmán-ház szokásai szerint fiatal korától a katonák életét élte. 1381-ben – nyilvánvalóan politikai megfontolásból – feleségül vette a germijáni fejedelem leányát, Szultán Hatunt. Az ara értékes hozománnyal érkezett a házasságba: apja neki adta országa északkeleti részeit. Kormányzásukra Bajezid kapott megbízást, hogy jól beletanuljon az államigazgatásba. Rendszeresen részt vett apja hadjáratain, s egyre inkább megmutatkoztak nem mindennapi katonai képességei. Jildirim, vagyis Villám melléknevét is egy ilyen alkalommal, a karamáni Alaeddin ellen vívott ütközetben érdemelte ki (1386).1389 nyarán testvérével, Jakubbal együtt elkísérte apját a Balkánra. I. Murád ekkor Szerbia letörését vette tervbe, és seregei Rigómezőn találkoztak Lázár szerb és Tvrtko bosnyák fejedelem egyesített csapataival. A két had június 20-án csapott össze, az oszmán sereg jobbszárnyát, a ruméliai katonákat Bajezid vezette. A heves küzdelemben Murád és Lázár egyaránt életét vesztette. A jelenlévő oszmán államférfiak – Murád korábbi kívánságanak eleget téve – azonnal Bajezidért küldtek, s még ott, a tábori zászlók alatt letették előtte a hűségesküt. Hogy a belviszályoknak elejét vegyék, rábeszélték Bajezidot, hogy apja nevében hívassa magához testvérét. Amikor Jakub gyanútlanul a sátorba lépett, kíméletlenül megfojtották. Az oszmán sereg ezután tábort bontott, s a két holttesttel sietve hazaindult Burszába.
Bajezid nehéz helyzetben vette át az 14ország kormányrúdját. A legfontosabb, megoldásra váró feladatok abból adódtak, hogy az oszmán állam a kis határbégségből két kontinensre kiterjedő birodalommá növekedett Orhán és Murád idején. Bizánc, a nagy ellenfél, Konstantinápolyra és közvetlen környékére szorult vissza. Az oszmán seregek 1369-ben elfoglalták a stratégiai fontosságú Edirnét, tartósan berendezkedtek Thrákiában és Macedónia egyes részein, s innen kiindulva egymás után hódoltatták a belső anarchiába süllyedt balkáni államokat. Kis-Ázsiában a balkánival szinte azonos mértékben folyt az előrenyomulás. Az oszmánok előbb a szomszédos Kareszi bégséget nyelték el, majd Murád idejében széles folyosót nyitottak a Földközi-tengerig, leapasztva és elvágva egymástól két legfőbb vetélytársuk, a germijáni és a karamáni uralkodó területeit. A nagy hódításokat azonban, éppen a félelmetes tempó miatt, nem sikerült igazán megszilárdítani. Murád birodalma – a magterületeket leszámítva – jobbára vazallus államok mozaikjából állt, ami magában hordta azt a veszélyt, hogy a dinasztia legkisebb megingása esetén azonnal önállósítják magukat a hűbéres fejedelmek.
Bajezid, alighogy elfoglalta a trónt, mindjárt ilyen gondokkal került szembe. Ezért egész uralkodása alatt nagyjából három cél megvalósításával foglalkozott. Egyrészt tovább folytatta a hódításokat, hogy olyan birodalmat hozzon létre, amelynek határai északnyugaton a Dunánál, keleten pedig az Eufrátesznél húzódnak. Mindez a régi álmot, Bizánc végleges eltörlésének szándékát is magában foglalta. Másodsorban elhatározta, hogy a térdre kényszerített országokat – a birodalom legszélén elhelyezkedőket kivéve – szervezetileg is beolvasztja birodalmába. Harmadsorban hozzáfogott egy olyan állami intézményrendszer kiépítéséhez, amely alkalmas lehetett a hódításokhoz szükséges erőforrások biztosítására és egy olyan erős központi hatalom megteremtésére, ami Keleten és Nyugaton egyaránt párját ritkította.
A teendők sorrendjét maga az élet szabta meg, ugyanis a Murád haláláról értesülő anatóliai bégek azon nyomban fellázadtak és sorban visszafoglalták elvesztett területeiket. Bajezid 1390 elején Burszából délnek indult seregével. A hadjáratban sorra uralma alá hajtotta a Szaruhán, Aydin, Germiján, Mentese, Hamid és Teke fejedelemségeket, békére kényszerítette a karamáni uralkodót, Bizánctól pedig elvette utolsó számottevő anatóliai birtokát, Philadelphiát (Alasehirt).
A következőévben Balezidnak sikerült tovább szorítania a hurkot a régóta adófizetésre és katonai segítségnyújtásra kötelezett Bizánc nyakán. Az 1391 februárjában trónra lépő Mánuel császárnak vállalnia kellett, hogy rendszeresen csapatokat bocsát Bajezid rendelkezésére, súlyos adót fizet és hozzájárul egy muszlim negyed kialakításához Konstantinápolyban.
1391-ben, amikor Bajezid ismét Anatóliába indult, Mánuel személyesen vezette hozzá a megígért segédhaderőt. Bajezid ezúttal Kasztamonu felé vette az útját, hogy leszámoljon hűtlen szövetségesével, Szulejmán pasával. A vállalkozás gyors sikerrel végződött: Szulejmánt megölte, országát pedig egy hónap leforgása alatt uralma alá hajtotta. Ez a győzelem, valamint Bajezid további előrenyomulása erőteljes fellépésre sarkallta Burháneddin kádit, Szivasz urát, hiszen Bajezid már az ő területeit fenyegette. Elfogadva a kissé elbizakodott Bajezid kihívását, Csorumlunál legyőzte és megállította az oszmán hadakat. Bajezid, aki egyik fiát, Ertogrult is elvesztette a csatában, visszahúzódott, de ennek ellenére sikerült kiterjesztenie fennhatóságát Észak-Anatóliára, körülbelül a Kizil-Irmak folyóig. 1392 elején arra készült, hogy Szinop elfoglalásával tegye teljessé itteni uralmát, de közbeszóltak az európai események, amelyek a következőévekben teljesen lefoglalták.
15A Magyarországot is védő balkáni török-ellenes szövetség összeomlása (1389) után az oszmánok Szerbián keresztül elérték Magyarország határait. Zsigmond magyar király ezért arra törekedett, hogy újra ütközőövezetet vonjon országa és az Oszmán Birodalom közé. Szerbiával igyekezett elfogadtatni a magyar fennhatóságot. Bajezid azonban gyorsan meghiúsította ezt a kísérletet. 1392-ben felszólította Lázár fejedelem özvegyét, hogy adja hozzá leányát, Oliverát, s cserébe megígérte, hogy megvédi és megerősíti az ország birtoklásában fiát, Lazarevics Istvánt. István rövid ingadozás után behódolt Bajezidnak. Ugyanígy járt a néhai Lázár két korábbi vazallusa is: Vuk Brankovics Pristinában, Stracimirovics György Észak-Albániában csak úgy maradhatott hatalmon, hogy katonai szolgálatra kötelezte magát Bajezid seregeben.
Miután ezek az „egyezségek” létrejöttek, Bajezid úgy döntött, hogy fokozatosan közvetlen ellenőrzése alá vonja a több részre szakadt Bulgáriát. 1393 júliusában bevonult Tirnovóba, őrséget helyezett a várba, Sisman cárnak pedig megengedte, hogy Nikápolyba távozzon és hűbéresként szolgálja.
Az északi határok biztosítása után Bajezid úgy látta, elérkezett az idő, hogy hozzáfogjon fő tervéhez, Konstantinápoly elfoglalásához. Az ostrom 1394 májusában vette kezdetét, és váltakozó hevességgel nyolc éven át, 1402-ig tartott – anélkül, hogy a várt eredményt meghozta volna. Hamar kitűnt, hogy Bajezid ereje és technikai felkészültsége nem elegendő a feladat gyors megoldásához. Pedig még egy erődöt is emeltetett Konstantinápoly fölött, az ázsiai parton (Güzeldzsehiszár, ma Anadolu hiszári), hogy lezárja a Boszporuszt és megzavarja a bizánci utánpótlást. Az ostrom egészében Bursza egykori blokádjára emlékeztetett, s inkább a város kiéheztetésére és kifárasztására irányult, mintsem erős rohamokkal való megvételére. A védelem még így is többször került kritikus helyzetbe, s csak a szerencse, vagy az utolsó pillanatban érkező külső segítség mentette meg a bukástól.
A blokád idején zavartalanul, nagy erővel folyt tovább a balkáni terjeszkedés. Bajezid vezérei egyre szorosabb ellenőrzés alá vonták Albániát, s a tőle délre fekvő Epiroszt, 1394-ben pedig a keleti oldalt, Thesszáliát is meghódították. Ugyanebben az évben az oszmán csapatok a peloponnészoszi (móreai) félszigeten is megjelentek. Ezek a hódítások közvetlen összeütközésbe hozták Bajezid államát Velencével. A köztársaság joggal látta veszélyben adriai, görögországi és égei-tengeri kereskedőtelepeit, ezért készségesen támogatta Zsigmond királyt, aki már évek óta azzal kísérletezett, hogy európai összefogással támadó háborút szervezzen a törökök kiűzésére Európából.
16A hosszasan előkészített keresztes hadjáratra végül 1396-ban került sor, egy évvel azután, hogy Bajezid megszállta Nikápolyt és tirnovói Bulgária maradék erődítéseit. Júniusban jelentős sereg gyűlt össze Budán, amelyben az angolokon, németeken és lengyeleken kívül legnagyobb számban a franciák képviseltették magukat. Hozzájuk csatlakozott Zsigmond hasonló nagyságú magyar hadserege, s a keresztesek Temesváron keresztül az Al-Dunához vonultak, ahol a havasalföldi csapatokkal kiegészülve hozzákezdtek az oszmán területek pusztításához. Az eredeti terv szerint a Fekete-tengerig kellett volna nyomulniuk, hogy onnan délnek fordulva felmentsék Konstantinápolyt az ostromzár alól. Ehelyett azonban Nikápolyt kezdték ostromolni. Eközben váratlanul megérkezett Bajezid, akit a velencei hajóhad sem tudott megakadályozni abban, hogy az anatóliai csapatokat áthozza a Boszporuszon. Ezzel sikerült biztosítania serege enyhe számbeli fölényét. Az összecsapás kimenetelét azonban nem ez, hanem a francia lovagok önfejűsége döntötte el. Elutasították az összehangolt támadást, önnállóan akarták kivívni a győzelmet. Szeptember 28-án az ő rohamuk nyitotta meg az ütközetet, de hiába vágták át magukat a janicsárok és a ruméliai egységek sorain, a váratlanul támadó anatolial sereg ellencsapásának már nem tudtak ellenállni. A lovagok veresége után bocsátkoztak harcba a magyar, német és havasalföldi csapatok, és csaknem megfordították a csata állását, amikor váratlanul megérkeztek Bajezid szerb segédcsapatai. A több ezer főnyi nehézlovas egység rohama megpecsételte a keresztesek sorsát. Vad menekülés kezdődött, de csak kevesen érték el a Dunán várakozó hajókat. Köztük volt Zsigmond király is, aki Konstantinápolyon át, a görög félsziget megkerülésével, vízi úton jutott haza 1397 elején.
JANICSÁR AGA
Bajezid hatalmas győzelmet aratott, s első haragjában elrendelte, hogy a húsz év feletti foglyokat öljék le. Emberei rábeszélésére belátta azonban, hogy jobban jár, ha serege és kincstára feltöltésére használja őket. Megkegyelmezett tehát nekik, s míg az alacsony rendűeket szétosztotta a katonák között, a főuraknak lehetővé tette, hogy váltságdíj ellenében visszanyerjék szabadságukat. Az összegeket azonban nagyon magasan állapította meg, s a lovagok egyik vezére, János nevers-i 17gróf, is csak egy európai összefogásnak köszönhette szabadulását, ami kétszázezer forintba került. Jellemző Bajezid megnövekedett öntudatára, hogy amikor a hazainduló lovagok búcsúzni jöttek hozzá, ezeket a szavakat intézte Jánoshoz: „Az esküd alól, hogy nem emelsz rám többé fegyvert, ezennel feloldalak. A becsületed megmentéséért inkább még egyszer gyűjtsd össze a kereszténység egész erejét. Gyere újra, és add meg nekem a lehetőséget, hogy tovább növeljem hírnevem és dicsőségem!”
Bajezid közvetlenül a csata után betört Magyarországra, és hatalmas pusztítást végezve ezerszám hurcolta rabságba a védtelen lakosságot. Még Magyarországra menet államához csatolta Bulgária utolsó darabját, Vidint.
I. OSZMÁN, A BIRODALOM MEGALAPÍTÓJA
I. BAJEZID, A VILLÁM
Bajezid tekintélye hihetetlenül megerősödött. Nyugaton féltek tőle, az iszlám világ pedig büszkén tekintett rá. Ez további lökést adott ahhoz, hogy folytassa állam szervezőés társadalomátalakító munkáját. Egy sor új szandzsákot szervezett, élükre szandzsákbégeket helyezett, akik nemcsak az ott állomásozó katonák parancsnokai voltak, hanem a körzet polgári közigazgatását is irányították. Ebben a kádik, a bírók voltak segítségükre, akik az igazságszolgáltatásban az iszlám vallásjog alapján ítélkeztek, de egyben az uralkodói rendeleteknek is érvényt szereztek. A gazdasági és a hadi szervezet alapját alkotótímár-rendszert a Balkán jelentős részére kiterjesztette. A timár meghatározott állami jövedelmek haszonélvezetét jelentette, amiért birtokosa katonai vagy más állami szolgálattal 19tartozott. A hadsereg gerincét alkotó szpáhi lovasság megélhetését ilyen szolgálati birtokok biztosították.
A szolgálati birtokok elterjedése együtt járt azzal, hogy a katonai és hivatalnokréteg egyre inkább függött az államtól. Az államnak viszont mind több rendszeres jövedelemre lett szüksége az eltartásukhoz. Bajezid ezért új adózási rendet vezetett be, amely perzsa mintára a tartományi összeírásokon, az úgynevezett deftereken alapult. Az ehhez kapcsolódó központi pénzügyigazgatás kiépítése pedig arra szolgált, hogy az állam szigorúan ellenőrizhesse a jövedelmek beszedését és szétosztását. Az uralkodói hatalmat erősítette azzal, hogy kialakította a kul-vagy gulám-rendszer kereteit. Ez azt jelentette, hogy Bajezid mindinkább saját, vakon engedelmeskedő rabszolgáira támaszkodott, akiket az udvarban neveltek fel és képeztek ki igazgatási és katonai feladatok ellátására. Bajezid idejében ezek a kulok vagy gulámok (akik képzésük idején az ics oglán: „belső fiú” nevet viselték) akkora befolyásra tettek szert, hogy nemcsak a kormányzói posztokon, hanem az egyszerű timárosok között is nagy számban találjuk meg őket. Bajezid nevéhez fűződik a devsirme, vagyis a gyermekadó bevezetése is. Már apja idejében kialakult az a szokás, hogy a fiatal keresztény hadifoglyokat rövid kiképzés és átnevelés után besorozták az oszmán hadseregbe. Belőlük szervezték meg azokat a gyalogos csapatokat, amelye Európa elsőállandó zsoldosseregét alkották és janicsár (jeni cseri: „új sereg”) néven váltak ismertté. Bajezid elhatározta, hogy az utánpótlást biztosabb alapra helyezi és annak terhét keresztény alattvalóira hárítja. Néhány évenként kiküldte katonáit, hogy a keresztény családoktól 8–15 év közötti gyermekeket szedjenek össze. Ezeket aztán anatóliai török családoknál helyezték el, ahol rendszeres munkát végezve megerősödtek és megtanultak törökül. Pár év múlva visszahozták őket a fővá-osba, ahol kemény katonai kiképzés keretében hithűés odaadó janicsárokat neveltek belőlük. Az udvari rabszolgák és a janicsárok az uralkodó legmegbízhatóbb támaszát alkották, s döntően ennek, a központi hatalomhoz kötődő kul rétegnek köszönhető, hogy az oszmán birodalom talpra tudott állni Bajezid bukása után.
Bajezid nagy gondot fordított uralma ideológiai megalapozására is. Apjához hasonlóan már nem bégnek, hanem egy muszlim uralkodóhoz illően szultánnak nevezte magát, és szívesen vette, ha gázinak, vagyis a hit terjesztéséért küzdő harcosnak mondták. Valójában azonban az egykori anatóliai szeldzsuk és a bizánci területek egyesítésére törekedett. Ezért még 1395 elején követeket küldött az egyiptomi mameluk szultánhoz, kérve, hogy a védelme alatt állókalifa (az iszlám világ vallási 21vezetője) adományozza neki a „Rum szultánja” címet. Ez meg is történt. Mivel ezt a titulust a néhai konjai szeldzsuk szultánok viselték, de a rum szó (eredeti jelentése: római) a kelet-római birodalomra, azaz Bizáncra is utalt, az új címmel Bajezid lényegében politikai ambíciót fogalmazta meg.
Az uralkodó a sok újítás közepette tudatosan törekedett arra, hogy népével közvetlen kapcsolatban maradjon. Feljegyezték róla, hogy Burszában minden reggel felkereshették alattvalói ügyes-bajos dolgaikkal. A szultán meghallgatta őket, és helyben kihirdette ítéletét. A hatalmas hadizsákmányok egy részét közérdekűépítkezésekre fordította.
Mindennek ellenére Bajezid reformjai – nem túlzás – szinte sokkolták az oszmán társadalmat. A törzsi eredetű arisztokrácia a pozícióját féltette a feltörekvő kuloktól, az alattvalók pedig a soha nem látott adókat, a hivatalnokok és a kádik egyre erőszakosabb fellépését fogadták nagy értetlenséggel. Szabadságuk fokozatos elvesztéséért azokat a keletről érkező hittudósokat tették felelőssé, akik valóban nagy szerepet játszottak a közel-keleti muszlim államszervezési gyakorlat átültetésében. A 15. századi népi krónikák szerint: „... Ők voltak azok, akik a számadáskönyvet kitalálták. Ők honosították meg a pénzgyűjtést és a kincsfelhalmozást. ...Az icsoglánt azelőtt a kutyánál is kevesebbre becsülték. ...Az Oszmán-ház tagjai derék emberek voltak. De azok, akik hozzájuk jöttek, mindenféle agyafúrt dolgot bevezettek.” A közvélekedés ugyanígy külső hatásnak, Bajezid szerb feleségének tulajdonította, hogy a szultán állítólag rákapott a borivásra: „Ha Vuk lánya nem jött volna ide, Jildirim kán sose tudta volna meg, mi az a tivornya. Soha nem ivott volna és nem rendezett volna ivászatokat.”
II. MEHMED, A HÓDÍTÓ
Bajezid azonban a közhangulattal mit sem törődve Nikápoly után keletnek fordult, hogy a szeldzsukok örököseként helyreállítsa Anatólia egységét. Elsőként a karamáni uralkodóval, Alaeddin Alival számolt le. A csatát vesztő Alit lefejeztette, országát az Oszmán Birodalomhoz csatolta (1397). A rákövetkezőév egy Burháneddin elleni háborúval indult. Bajezidnak sikerült visszafoglalnia tőle Amásziát, majd a Fekete-tenger partján lévő Szamszunt és környékét hódította meg.
1399 elején, szinte ajándékképpen, megszerezte Burháneddin egész fejedelemségét. Burháneddin ugyanis elesett abban a háborúban, amely közte és a területein nomadizáló akkojunlu törzs főnöke, Kara Jülük között robbant ki, s mikor Kara Jülük megpóbálta bevenni Szivaszt, annak lakossága Bajezidtől kért segítséget. A szultán serege könnyedén elzavarta a nomád vezért, majd birtokba vette Szivaszt és a hozzá tartozó területeket. A váratlan sikeren 22felbuzdulva Bajezid szemet vetett az Eufrátesz mentén elhelyezkedő erősségekre, amelyek Barkuk egyiptomi szultán birtokában voltak. Felszólította Barkukot, hogy adja át neki Malatját. Mivel a mameluk uralkodó ezt megtagadta, Bajezid fegyverhez nyúlt, és 1399 végére Elbisztán, Malatja, Behiszni, Kahte és Divrigi elfoglalásával az Eufráteszig terjesztette ki uralmát.
I. SZELIM, A KEGYETLEN
Ezekkel a győzelmekkel Bajezid „álma” igen közel jutott a megvalósuláshoz. A Dunától az Eufráteszig terjedd birodalom alapjában készen állt; Anatólia és a Balkán jelentős része egy államban egyesült, a központi hatalom pedig olyan szilárdnak látszott, mint soha azelőtt. A csúcsról azonban ezúttal is a mélybe vezetett az út. Bajezid a legutolsó hadmozdulatokkal Timur Lenk érdekszféráit bolygatta meg, aki már 1394-ben átkelt a Tigris folyón, és keletről közeledett az Eufráteszhez. A két nagy uralkodó viszonyát hamarosan az mérgesítette el, hogy kölcsönösen védelmet nyújtottak egymás szökött vazallusainak. Timur 1400-ban nyílt konfrontációra szánta el magát. Hadaival Szivasz alá vonult, s mielőtt az oszmán felmentő sereg megérkezett volna, megadásra kényszerítette a várost. A védőket különös kegyetlenséggel élve eltemettette, mivel a feladáskor megígérte nekik, hogy „nem fogja a vérüket ontani”. Ezzel és a város lerombolásával jelezte, hogy mire számíthat, aki szembeszáll vele.
1401-ben Timur Szíria ellen vonult, s ezt kihasználva Bajezid előrenyomult és elfoglalta az Eufrátesz menti, stratégiai fontosságú Kemah és Erzindzsán várát. Timur erre magához rendelte közép-ázsiai csapatait, s elhatározta, hogy fegyverrel vet véget a vitának. De előtte még Bajezid tudomására hozta végső feltételeit: Bajezid állítsa helyre az anatóliai bégségeket, ismerje el fennhatóságát és adja túszul egyik fiát. Timur jól számított. E követelések hatására az oszmán államvezetésnek még az a köre is a háború mellett foglalt állást, amelyik korábban egyezkedést javasolt a szultánnak.
A döntőösszecsapásra 1402. július 28-án az Ankara melletti Csubuk-mezőn került sor. Timur kétszer akkora sereget állított ki, mint Bajezid. Saját, nyilvánvalóan túlzóállítása szerint százhatvanezer katonájával hetvenezer oszmán harcos állt szemben. Timur ráadásul nagy előnyhöz jutott, mivel korábban érkezett meg a csata színhelyére. Seregével elzárta az utat a mezőt átszelő patakhoz, a környéken lévő kutakat pedig leromboltatta, s így a tikkasztó hőségben szomjúzásra ítélte Bajezid különben is fáradt csapatait. Az oszmán hadsereg hangulata a vízhiány, a túlerőés a muszlim testvérháború kilátása 25miatt a mélypontra süllyedt. Bajezid ezúttal hasztalan próbálta felrázni katonáit, hiszen nem hivatkozhatott a hitharc lelkesítő eszméjére, kivált hogy seregében jelentős szerb csapatkontingens jelent meg.
A csatát ennek ellenére nem a túlerő, hanem az árulások döntötték el. Timur még korábban megegyezett az oszmán balszárnyon elhelyezkedő kara tatárokkal, hogy alkalmas pillanatban átállnak hozzá. Ez meg is történt, éppen akkor, amikor az elsőés sikeresnek látszó oszmán roham visszaverésére Timur bevetette harci elefántjait. Ennek következtében a két tűz közé került oszmán balszárny összeomlott és megfutamodott. A következő csapás akkor érte Bajezidot, mikor az anatóliai sereg egy része, a levert bégségekből érkezett csapatok átfutottak a Timur mellett feltűnő régi uraikhoz. Ezzel az oszmán jobbszárny is összeroppant. Kora délutánra világossá vált, hogy a csata elveszett. Ezt látva Szulejmán, Bajezid egyik fia, Ali nagyvezírrel és a janicsár agával együtt elmenekült. Hamarosan követte őket Mehrned, egy másik fiú, a tartalékhad parancsnoka, majd a szerb segéderők. A központban tartózkodó Bajezidot emberei szintén futásra biztatták, de őúgy döntött, hogy a végsőkig ellenáll. Janicsárjaival és mellette kitartó fiaival egy dombtetőre húzódott, ahol vitézül küzdött sötétedésig, míg egy buzogányütés le nem döntötte lováról. Rögtön elfogták és Timurhoz vezették.
NAGYVEZÍR
A győztes meglepő együttérzéssel fogadta. A háború kirobbantásáért ugyan őt tette felelőssé, de közölte, hogy megkíméli életét. Igéretét be is tartotta, de Bajezidot fogolyként mindenhová magával vitte. Timur nyolc hónapig maradt Anatóliában, és ez idő alatt Balezid egész művét lerombolta. Anatóliát újra felosztotta a régi uralkodócsaládok között, s az oszmán államnak alig nagyobb területet hagyott meg, mint amekkorával hajdan Orhán rendelkezett. De még ebben az összezsugorodott országban is külön-külön hűbéresének ismerte el Bajezid három fiát, akikhez a Ruméliába szökött Szulejmán már negyedik oszmán uralkodóként csatlakozott. Timur parancsára egyik vezére kirabolta és felgyújtotta Balezid fővárosát, Burszát, s elhozta Timurnak a szultán mesés kincstárát. Fogságába esett Bajezid szerb felesége és két lánya is. A sorozatos csapások kikezdték az amúgy is kedélybeteg Bajezid egészségét, amit a Timurtól elszenvedett személyes megaláztatás csak tovább súlyosbított. Egy sikertelen szöktetési kísérlet után ugyanis Timur elővigyázatosságból vasketrecbe záratta az 26értékes foglyot. Más vélemény szerint Bajezid magának köszönhette sajátos lakhelyét. Egy fürdőzés alkalmával Timur megkérdezte Bajezidot, mit tett volna vele, ha ő nyeri az ütközetet; a mindig heves és büszke szultán kertelés nélkül bevallotta, hogy vasketrecbe akarta zárni. Timurnak nagyon megtetszett az ötlet és így lett Bajezid a saját fantáziájának is rabja. Nyugat-anatóliai hadjárata során Timur végig azzal hitegette Bajezidot, hogy egyszer visszahelyezi országába. Mikor aztán a visszaúton tudomására hozta, hogy magával viszi Szamarkandba, betelt a pohár. Bajezid állapota súlyossá vált, s hiába küldte el hozzá Timur a legjobb orvosát, 1403. március 8-án vagy 9-én elköltözött az árnyékvilágból.
Halálának okát pontosan nem ismerjük. A krónikások egy része öngyilkosságról beszél, amit a gyűrűjében tartott méreggel követett volna el, vagy úgy, hogy szétverte saját fejét a vasketrec rácsain. Mások szerint rendkívül magas láz, esetleg torokgyík, légzési zavarok, reuma vagy szélütés okozta a végzetét. Nehéz lenne eldönteni, hogy kinek van igaza, mert mindegyik magyarázatnak van logikája. Könnyű belátni azonban, hogy kevés olyan ember akad, aki ne omlott volna össze a Bajeziddal megtörtént események súlya alatt. A megalázó fogság, az életmű szétverésének tehetetlen szemlélése önmagában is elegendő lehetett ahhoz, hogy kikezdje Bajezid életerejét. Hiszen ekkor, a mélyponton, még csak nem is álmodhatta, hogy az általa lerakott alapok kiállják az idő próbáját, s egy későbbi hódító, II. Mehmed, véghez viszi mindazt, ami neki nem sikerült.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages