I. SZELIM, A KEGYETLEN

Teljes szövegű keresés

37I. SZELIM,
A KEGYETLEN
Hódító Mehmedet elsőszülött fia, a Kegyesnek nevezett II. Bajezid követte a trónon (1481–1512). Őt apjával éppen ellentétes alkattal ruházta föl a természet. A maga felfogásában becsülettel végigjátszotta szerepét, nem a hódító, hanem az állam- és főleg hadszervező szultánét. A hadsereget ő látta el korszerű tűzfegyverekkel. Szolgálatába fogadta az Égei-tenger minden valamire való kalózvezérét, akik a törököknek megtanították a geográfia és a hajózás tudományát, és megismertették őket a Mediterráneum politikai és hatalmi viszonyaival is. A századfordulón az oszmán flotta már igazi tengeri csatákban aratott sorozatos győzelmeket Velence fölött, elhódítva tőle Mórea parti erődítéseit.
A 15–16. század fordulóján viharfelhők gyülekeztek Anatólia keleti végein. Azok a nomád türkmén törzsek, amelyeket Hódító Mehmed oszmán uralom alá vetett, fellázadtak a számukra végzetes letelepítés, az összeírások és az adóztatás ellen. A nomádok között futótűzként terjedtek az iszlámnak azok az eretnek tanításai, amelyek hajlandók voltak befogadni a samanizmus maradványait és a törzsi szokásjogot.
A mozgalomnak születése pillanatában hatalmas pártfogója támadt. Uzun Haszán rövidéletűállama helyén új birodalom született: 1500-ban Iszmail, a Szafarida perzsa birodalom megalapítója Iránból, Azerbajdzsánból és az Akkojunlu fejedelemségből egységes államot kovácsolt. Ő maga is egy olyan dervisrend vezetői közé tartozott, amelynek tanításai Kelet-Anatóliában hódítottak. Iszmail és a lázadó türkmének szövetséget kötöttek.
Iszmail – Tebriz 1502-es elfoglalása után immár perzsa sahként – az évszázados hagyományt követve egész Anatóliára igényt támasztott. Ez egyszerre jelentett katonai és ideológiai fenyegetést, s a kettő közül az utóbbit sem szabad lebecsülnünk. Az újjászülető perzsa birodalom az iszlám síita irányzatának fellegvára lett, ideológiailag is ádáz ellenfele az oszmánoknak, akik a szunnita irányt követték. Az Irán felől terjedő síizmus komolyan veszélyeztette Isztambul uralmát a keleti tartományokban.
Az öregedő, beteges II. Bajezid szultánból teljességgel hiányzott a veszély elhárításához szükséges erély. Uralkodása utolsóévében, 1511-ben, általános felkelés borította lángba Anatóliát. S hogy gondjai ezzel ne érjenek véget, felnőttkort megért négy fia egymás torkának esett az áhított hatalomért. A polgárháborúval fenyegető testvérviszályból a legfiatalabb herceg, Szelim került ki győztesen.
A szultáni háremekben gyakori ünnep volt a gyerekszületés, így nem csoda, ha a sűrű sorban világra jött hercegek egyikének-másikának ma sem tudjuk pontos születési dátumát. Így állunk Szelimmel is. Valószínűleg 1470-ben (de lehet, hogy 1469-ben) született az északkelet-anatóliai Amaszjában kormányzó Bajezid negyedik (vagy ötödik) fiaként. A trónörökös apa ekkor 38huszonkettedik életévében járt, s az uralkodó nagyapa sem számított a maga harmincnyolc évével aggastyánnak. Az újszülöttet sokszáz kilométer, két generációés több idősebb testvér választotta el a tróntól.
Negyvenkét évig kellett várnia az uralkodásra. Ezalatt a birodalom keleti szélén élt, először szülővárosában, majd apja szultánsága idején kormányzóként Trapezuntban. Közvetlen közelről látta a Kelet-Anatóliát ellepő veszélyes erjedést. Erélyes fellépést követelt Iszmail sah ellen, türelmetlenül nézte apja tehetetlenségét, és féltékenyen leste bátyjai minden gyanús mozdulatát.
A testvérviszály, amely komolyan veszélyeztette a birodalom egységét, neki szerencsét hozott. A szultánfiak és párthíveik sorban eljátszották a lehetséges szerepeket: hol fellázadtak, hol meg apjuk körül alázatoskodtak, hogy jóindulatát megszerezzék. Harcukat végül nem ezek a praktikák döntötték el, hanem – mint rendesen – a hadsereg állásfoglalása. 1512. április 24-én, a fellázadt janicsárok ordítozásától kísérve, Szelim lemondásra kényszerítette apját. Bajezid szultán elhagyta Isztambult, szülővárosába azonban, ahová maradék életére visszakívánkozott, nem érkezett meg. Útközben hirtelen meghalt, a kortársak egyöntetű vélekedése szerint méreg végzett vele.
Szelim ugyan túlesett a beiktatási ceremóniákon, de nem érezhette biztonságban magát. Legidősebb testvére, aki a kelet-anatóliai felkelők vezérkarába állt, addigra már a felkelőkkel együtt elesett, az új szultán uralmát azonban nélküle is két fivér és tíz unokaöccs veszélyeztette. Szelimnek első nekifutásra fiatalabb testvérét és öt unokaöccsét sikerült elfogatnia és megfojtatnia. Ezután utolsó fivérével is végzett, az óöt fia közül viszont csak a legkisebbet tudta kézre keríteni. A négy nagyobb rémülten menekült külföldre. Kettejük még sok fejfájást okozott Szelimnek, mert ellenségeinél, Iszmail sahnál és Egyiptom szultánjánál húzták meg magukat.
Szelim szultánságának elsőévét a családtagok vadászata töltötte ki. Ma elborzadunk e véres színjátékon, de be kell látnunk, hogy amikor Hódító Mehmed törvénnyé tette, utódai pedig végrehajtották a férfi vérrokonok kiirtását, önös érdekeiken túllépve – bár azokkal összhangban – az uralkodói hatalom szilárdságát és a birodalom egységét védelmezték. Abban már a személyes szerencse döntött, hogy ki milyen véresen kezdte uralkodását. Volt olyan oszmán herceg, aki gyilkosság nélkül ülhetett trónra, s olyan is, aki kénytelen volt testvérvérben gázolni. Szelim természetétől különben nem volt idegen a vadság. Kegyes apjával ellentétben őráa Javuz melléknév ragadt, ami kegyetlent, féktelent, de bátrat, vakmerőt is jelent. Lehet, hogy féktelenül gyűlölte vetélytárs-rokonait, és vadászatuk minden sikere örömmel töltötte el, de holtukban megbékélt velük. Áldozatait – elsőként apját – tisztességgel eltemette az Oszmán-ház ősi, burszai nyughelyén, s az előírt fohászt is illően elmondta fölöttük. A gyilkos képmutatása? Az is, de mindenekelőtt a despotizmus sajátos logikája: az, aki többé-kevésbéártatlanul áldozatául esik az államérdeknek, az istenített hatalomért adja életét, ezért megbocsátást és tiszteletet érdemel.
A családi rendcsinálás után Szelim végre hozzákezdhetett a birodalmon beüli rendteremtéshez, amit oly türelmetlenül várt apjától. Politikájának legfőbb célja, amely életének keleten töltött évtizedei alatt érlelődött meg benne, a síizmus visszaszorítása lett, ami az adott politikai helyzetben Anatólia megtartását jelentette Irán hatalmi törekvéseivel szemben. Szelim négy rövid esztendő alatt országokat hódított meg, valamennyit a Közel-Keleten – Európával nem akart, nem is tudott mit kezdeni.
Legsürgősebben a perzsa politikai és vallási befolyásnak kellett véget vetnie. 39Még családtagjai üldözésével egyidőben hajszát kezdett Iszmail sah kelet-anatóliai párthívei s általában a síiták ellen (akiket vörös fejfedőjük után a törökök kizilbasnak, vörös fejűeknek neveztek). Ezreket – egyes híradások szerint vagy negyvenezret – börtönöztetett be, végeztetett ki vagy telepített el közülük.
A sah elleni hadjáratra 1514. március 20-án indult el Edirnéből. Isztambulban még államtanácsot ült, s a vallási vezetővel, a sejhüliszlámmal nyilatkozatot állíttatott ki arról, hogy a síiták elleni harc a szent háborúnál is előbbre való. A sereg Bursza és Jenisehir körzetében gyülekezett. A szultán ajándékpénzt osztott a janicsároknak, és a szpáhik jövedelmeit is megemelte: A hadsereg május 4-én indult meg addigi legnehezebb hadjáratára.
Két hónapba telt, amíg a kietlen anatóliai fennsíkon Konja és Kajszeri érintésével eljutott az utolsó gyülekezőhelyre, Szivaszba. Mintegy hétszázötven kilométert tett meg odáig, és még nagyjából ugyanannyi állt előtte. Szelim még Szivasz előtt személyenkénti szemlét rendelt el, amelyen kiválogatták a betegeket és a gyengéket. Az út második, nehezebb szakasza az ezerötszáz-kétezer méter magas, három-négyezer méteres csúcsokkal teletűzdelt, erdőkkel borított Örmény Felvidéken vezetett keresztül. Ennek a menetelésnek csak az erős, egészséges katonák vágtak neki, a megpróbáltatások azonban őket is elcsigázták. A szörnyű terepen a sereg egy közel félezer ágyúból álló tüzérséget vonszolt magával, emellett vinnie kellett az emberek, a lovak és a teherhordóállatok élelmét is. A flotta csak Trapezuntig tudott a szállításban segíteni, onnan a katonaság magára volt utalva.
Újabb kéthónapos, gyilkos menetelés után, 1514. augusztus 23-án Szelim és serege az Urmia-tótól északra, Csaldirán mezején találkozott a perzsa sereggel. A sah legfőbb erejét kitűnő lovassága adta, tüzérsége azonban egyáltalán nem volt. (Ahogy Uzun Haszán, ő is Velencétől remélt tűzfegyvereket, de egy szerződéskötésnél ő sem jutott tovább.) Szelim katonái nem hiába küszködtek a hosszúúton a nehéz ágyúkkal, tüzükkel szemben a legjobb lovasság sem tudott talpon maradni. Szelim elsöprő győzelmet aratott, maga a sah is csak üggyel-bajjal tudott elmenekülni.
SZPÁHIK
Két hét múlva a szultán ünnepélyesen bevonult a védtelenül hagyott Tebrizbe. Itt nemcsak az elérhető kincseket szedette össze magának, hanem nagyapja gyakorlatát követve többszáz kézművest is zsákmányul ejtett Isztambul iparának erősítésére. Csak a sah oltalmát élvező unokaöccsét nem sikerült kézre kerítenie.
Első hadjáratában Szelim mindazon tulajdonságait bemutatta, amelyeket Javuz 40mellékneve jelentett; a vállalkozást nem tudta volna sikerre vinni, ha egyet is nélkülöz közülük. Ahhoz, hogy elérje Tebrizt, ragyogó hadvezéri képességek mellett jókora merészségre és könyörtelenségre is szüksége volt. A szultán a szó szoros értelmében keresztülhajszolta katonáit Anatólián. A nehéz terep, a gyilkos időjárás és az éhezésig romló ellátás miatt a sereg többször fellázadt. A hazatérő katonaság december 4-én érkezett meg Amaszjába. Éppen hét hónapig volt talpon, nehéz útját csak rövid szünetek szakították meg: a csaldiráni csata után kétnapos, Tebrizben egyhetes pihenőt kapott. Az elcsigázott katonák a visszaúton már egyvégtében elégedetlenkedtek, s amikor a telelésre kijelölt Amaszjában sem várta őket elegendőélelem, újra fellázadtak. Szelim kemény eszközökkel tartotta fenn a rendet. Vezíreket és pasákat csapott el, hangadókat végeztetett ki, s az amaszjai éhséglázadáskor handzsárjával saját kezűleg vagdosta össze az élelmezésért felelős nagyvezírt.
Az Amaszjában áttelelt katonaság 1515 tavaszán elfoglalta a türkmén törzseknek a Van-tóig és a Tigrisig terjedő területeit, azokat, amelyek Irán befolyási zónájának számítottak. Az oszmán hadsereg Szíria határára ért.
Egyiptomot és Szíriát jó kétszázötven éve a mameluk szultánok kormányozták. A mamelukok eredetileg török és cserkesz rabszolgák voltak, akik a Kaukázus vidékéről kerültek az egyiptomi uralkodók szolgálatába. 1250-ben elkergették az utolsó Ejjubida szultánt, és maguk lettek Egyiptom és Szíria urai. Nyolc év múlva a Bagdadban székelő kalifát is Kairóba költöztették. A 16. század elején államukat két ellenfél szorongatta: a Vörös-tenger felől a világ első hajósaivá növő portugálok támadták, északról egyre vészesebben fenyegették az oszmánok. A Közel-Kelet arabjai, de még Mekka vallási feje is Szelimben azt a muszlim uralkodót látták, aki erős hajóhadával képes őket megvédeni a portugáloktól; a mameluk szultán és környezete viszont megérezte benne a kíméletlen hódítót, s ezért a perzsa sahhal keresett szövetséget.
Szelim gyorsan, de alaposan felkészült a mamelukok elleni hadjáratra. Nemcsak szárazföldi hadseregét, hanem flottáját is megerősítette, majd június 2-án ő is elindult Isztambulból. A mameluk szultán, Kanszu Gavri egyre nagyobb aggodalommal figyelte Szelim előkészületeit, már május közepén nagyszámú sereggel észak felé indult, nem tudván, hogy magát kell-e majd megvédenie, vagy Iszmail sahot segítenie. Önvédelmi harcát mintegy megszentelte a kalifa jelenléte, s kíséretében ott volt Szelimnek nála élő unokaöccse, Kászim is.
A két sereg 1516. augusztus 24-én Aleppótól északra, Mardzsidábiknál találkozott. Az ütközetet ezúttal is az oszmán tüzérség döntötte el. Kanszu Gavri elesett. Szelim kardcsapás nélkül elfoglalta Aleppót, október 10-én bevonult Damaszkuszba. Kéthónapos pihenő után bevette Jeruzsálemet, majd Kairónak vette útját. A sereg a tengerpart mentén vonult délnyugat felé, hogy minél kevesebbet kelljen kiállnia a Tih-sivatag rémségeiből, mégis holtfáradtan érkezett Kairó előterébe. 1517. január 22-én a rajdanijai csatában Szelim elcsigázott katonái szétverték az utolsó mameluk szultán, Tuntanbaj hadseregét, utána véres harc árán bevették Kairót.
Az arab Közel-Kelet legnagyobb állama, a mameluk szultánság Szelim birtokába került, aki az elkövetkező hónapokban előbb Egyiptom, hazafelé menet pedig Szíria oszmán igazgatását szervezte meg. Hódításai közel megduplázták a birodalom területét, amely most már – Egyiptom birtokában – három kontinensre terjedt ki. Az új hódításokkal gazdag területek épültek be a birodalomba. Egyiptom hamarosan a főváros és a hadsereg éléskamrája lett, adója a kincstár bevételeinek egyharmadát 41adta. A Közel-Keleten sok évszázados – vagy éppen évezredes –, nagy lélekszámú városok kerültek a törökök birtokába fejlett kézműiparral és magas kultúrával. Az elődök hódításai a távolsági kereskedelemnek azokat az útvonalait vonták oszmán ellenőrzés alá, amelyek Anatólián haladtak keresztül, illetve a Fekete- tenger északi partján húzódtak. Szelim most azoknak a tengeri- és karavánutaknak a végállomásait szerezte meg, amelyek a Földközi-tenger keleti partjaira vezettek. Ennek a partszakasznak és Egyiptomnak a megszállása török beltengerré tette a Földközi-tenger keleti medencéjét, és nyitányává vált annak a fél évszázadnak, amikor az oszmánok kelet és dél felől az egész Földközi-tengert bekerítették.
KAFFA, A GENOVAI KERESKEDŐKOLÓNIA
Szelim hódításainak legnagyobb hozadékát azonban nem az új területek gazdasági haszna jelentette, hanem a irodalom hatalmi helyzetének hallatlan megerősödése az iszlámon belüli és azon kívüli világban. Az utolsó Abbászida-kalifa a mardzsidábiki ütközetben Szelim fogságába esett. A szultán – mintha csak a próféta zászlaja lenne – magával vitte Kairóba, azután a tengeren át Isztambulba küldte, s amikor ő is hazatért, a Héttoronyba zárta. A kortársak elbeszéléseiben nincs nyoma annak a későbbi – valószínűleg 18. századi európai szakmunkákból eredő–, elterjedt állításnak, hogy a kalifa – akár kényszer alatt – Szelim javára lemondott volna méltóságáról. A szultánnak nem ez a valóságos hatalmát rég elvesztett méltóság kellett – magát a címet elődei is, ő is régóta használták –, hanem a muszlim világ tényleges vezetése. Az iszlám két szent szülővárosát, Mekkát és Medinát akarta birtokolni. A kalifa jelenlétében, az aleppói nagymecsetben 42felvette a „két szent város szolgája” címet, amely akkor telt meg valóságos tartalommal, amikor Kairó bevétele után, 1517. július 17-én Mekka és Medina vallási előljárója elküldte neki a városok kulcsait. Az Oszmán Birodalom az iszlám vezető hatalma, szultánja a vallás feje lett, aki elsőrendű kötelességeként képviselte és védte minden muszlim érdekeit a másvallású, ellenséges külvilággal szemben.
Szelim uralkodása nemcsak a birodalom külső helyzetében, hanem a birodalmon belül is alapvető változásokat hozott. A 15. század végéig az oszmán állam két része, Rumélia Európában és Anatólia Ázsiában, nagyjából azonos súlyt képviselt, sőt, a természeti adottságokban gazdagabb, a centralizált birodalomba engedelmesebben betagozódó Rumélia talán még fontosabb is volt Anatóliánál. Szelim hódításai felbillentették az egyensúlyt. A birodalom keleti fele nemcsak területében nőtt Rumélia fölé, hanem az etnikai és vallási arányokat is alaposan megváltoztatta. Sokmilliós arab népesség került a határokon belülre, amely kilencszáz évvel korábban létrehozta az iszlámot, s azóta építette és gyarapította annak intézményeit és kultúráját. II. Mehmed kitárta államát az iszlám ortodoxia előtt, I. Szelim pedig túlsúlyra juttatta benne.
A fordulat nem váltott ki osztatlan lelkesedést. Európa örült a néhány békés évnek, a birodalom vezetésében és a hadseregben viszont nőtt az ellenszenv aziránt, hogy a szultán kizárólag muszlimok ellen visel háborút. Egyiptomból hazatérve Szelim folytatta a lázas fegyverkezést. A következőévben megint Iránba akart vonulni, de a hadsereg megakadályozta a hadjáratot. Eljött az ideje, hogy az oszmán hadvezetés újra Európa felé forduljon.
A sors a szultánt megkímélte attól, hogy ezt az alkatától és céljaitól merőben idegen fordulatot megtegye. Fontolgatta ugyan Rodosz elfoglalását, de nem tett tényleges előkészületeket, hacsak a flotta folyamatban lévő erősítését nem tekintjük annak. Ő is éppen úton volt, amikor egy hirtelen rátörő, gyors lefolyású betegség – mérges kelevény, talán rák – megállásra kényszerítette. Magához rendelte fiát, de még megérkezte előtt, 1520. szeptember 22-én meghalt.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages