I. SZULEJMÁN, A POMPÁS ÉS A TÖRVÉNYHOZÓ

Teljes szövegű keresés

43I. SZULEJMÁN,
A POMPÁS ÉS A TÖRVÉNYHOZÓ
Az Oszmán-ház tizedik uralkodója és egyben utolsó nagy hódítója 1494-ben született Trapezuntban, Szelim herceg és Hafsza asszony egyetlen fiúgyermekeként. Gyermekkora ebben a fekete-tenger-parti városban telt el, s apja, a trapezunti tartomány kormányzóla kitűnő nevelésben részesítette fiát. Amikor Szulejmán betöltötte 15. évét, Szelim kijárta neki, hogy megkapja a kaffai szandzsák kormányzói posztját. Miután Szelim véres testvérarcban megszerezte a trónt, Szulejmánt Maniszába küldte szandzsákbégnek, ahol a központi államszervezet mintájára valóságos „miniállamot” rendezett be neki, hogy az uralkodás minden fortélyát kitanulhassa. Innen rövidebb-hosszabb időszakokra Edirnébe kellett mennie, mert Szelim keleti hadjáratai idején rá hárult a feladat, hogy a birodalom nyugati határaira ügyeljen. Akkor is éppen Edirne felé tartott, amikor hírül vette, hogy apja 1520. szeptember 22-én váratlanul meghalt.
A SZULTÁN PORTRÉJA – VELENCEI FAMETSZET
Előrelátó atyjának köszönhetően I. Szulejmán gond nélkül foglalhatta el a trónt, mert egy kivételével a család valamennyi számba jöhető férfi tagja halott volt már. Nyugaton nagy megkönnyebüléssel és vérmes reményekkel fogadták a huszonhat éves fiatalember trónra lépését, mert az a hír járta róla, hogy tapasztalatlan és békés természetű. Szulejmán azonban csattanós választ adott ezekre a találgatásokra. Gyorsan felmérte, hogy az apja által erőltetett keleti hódításoknak véget kell vetni, mert a társadalom széles rétegeinek és magának a hadseregnek is elege van a muszlimok elleni háborúkból. Úgy döntött, hogy a birodalom régi ellenségén, Magyarországon próbálja ki erejét, amelyet eleinte könnyű prédának tekintett. Az 1521-re előkészített első hadjárat célja a magyar király legyőzése és Buda elfoglalása volt. A terv azonban csak részlegesen valósult meg, mert az ifjú szultán kellő tapasztalatok 44híján kettéosztotta seregét, s egyszerre két vár körülzárásához fogott. Az általa irányított sereg 1521. július 7-én bevette a Száva partján álló Szabácsot. Szulejmán ezután lemondott a további előrenyomulásról, és Nándorfehérvár alá vonult, melyet időközben nagyvezíre vett ostrom alá. A vár hétszáz főnyi őrsége és a városlakók hatvanhat napi álltak ellen a túlerőnek, de a készlete kimerülése miatt 1529. augusztus 29-én feladták „Magyarország kulcsát”. Szulejmán, bár Budát nem foglalta el, jókora lyukat ütött az első magyar végvári vonalon, amely a következő három év során a növekvő török nyomás alatt teljesen összeroppant.
Az első sikeren felbuzdulva Szulejmán mielőbb szerette volna véghez vinni magyarországi terveit, de az új keleti tartományokban nem csillapodott a nyugtalannág, ezért úgy látta jónak, ha előbb rendet teremt a hátországban. 1522-ben megostromolta és megadásra kényszerítette a Rodosz szigetét birtokló johannita lovagokat, s ezzel elhárította a főváros és a közelkeleti területek közti összeköttetés utolsó akadályát. 1524-ben Egyiptomba küldte új nagyvezírét, Ibrahim pasát, aki egy mintaszerű törvénykönyv megalkotásával több évszázadra biztosította a tartomány belső nyugalmát.
Ezután már semmi sem akadályozta Szulejmánt, hogy seregeit ismét Magyarországra vezesse. Sőt, külön bátorítást merített I. Ferenc francia király kéréséből, aki azért fordult hozzá segítségért 1525 végén, mert az európai hegemóniáért kirobbant harc első forduójában vereséget szenvedett Habsburg V. Károly német-római császártól. Szulejmán a segítségkérésből két következtetést vonhatott le: egyfelől biztos lehetett benne, hogy Magyarország nem fog nyugati támogatást kapni, másrészt büszkén könyvelhette el, hogy immár ő is elismert tényezője lett az európai nagyhatalmi küzdelemnek.
1526 áprilisában indult el második magyarországi hadjáratára. Augusztus 29-én a mohácsi mezőn hatvanezer főnyi serege teljes győzelmet aratott II. Lajos magyar király huszonötezer főnyi hadain, majd szeptember 10-én akadálytalanul bevonult Budára. Miután csapatai kirabolták és felgyújtották a fővárost és az ország különböző részeit, kincsekkel megrakodva kivonult Magyarországról. De hatalmas győzelmét csak látszólag hagyta kiaknázatlanul. A Duna mindkét oldalán, egészen a Dráváig, török őrségeket helyezett a délvidéki magyar várakba, hogy biztosítsa a török seregek akadálytalan bejárását Magyarországra.
Erre a „nyitott kapura” hamarosan szüksége lett, mert a magyar király halála miatt nem kívánt vetélytársa támadt Habsburg Ferdinánd ausztriai főherceg személyében, akit a magyar nemesség egy része királlyá választott. Szulejmán ezért szövetségesévé (valójában hűbéresévé) fogadta a szintén királlyá emelt Szapolyai Jánost, s úgy határozott, hogy Magyarországon átlépve, Bécs elfoglalásával töri le veszélyes ellenfele ambícióit. 1529-ben hatalmas sereggel ismét Budára jött, néhány napon belül visszafoglalta a várat a német őrségtől, azután sietve Bécs alá vonult. Az esős időés a jól megszervezett védelem azonban az ostrom feladására késztette, és két hét múlva már vissza is indult Magyarországra. Hogy itteni befolyását biztosítsa, Szapolyai Jánost megerősítette trónján (visszaadta neki a kezébe került magyar királyi koronát is), és támogatására háromezer fős török helyőrséget hagyott Budán.
Az 1529. évi kudarc nem szegte kedvét Szulejmánnak, és elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ne csak Ferdinánddal, hanem mögötte álló bátyjával, V. Károly császárral is elbánjon. Erre tüzelte őt a francia diplomácia is, amely nem tudta megakadályozni Károly térnyerését. Szulejmán mérhetetlen hatalmi ambícióit azonban leginkább Ibrahim pasa táplálta. Az egykori rabszolgafiú 1523-ban nyerte el a nagyvezíri 45méltóságot, és kiváló képességei miatt a szultán teljes bizalmába fogadta. Ibrahimnak hihetetlen érzéke volt a hatalom iránt, és elsősorban az európai hódításokat tekintette szívügyének. Szentül hitte, hogy Szulejmánnak az a hivatása, hogy Konstantinápoly és Róma egyesítésével feltámassza a római birodalmat, s második Nagy Sándorként egyetlen birodalomban fogja össze a világot. A világuralmi tervek fő akadályát érthetően V. Károlyban látta, aki éppen ekkoriban hirdette meg egy keresztény világbirodalom tervét, melynek jegyében Bolognában megkoronáztatta magát a pápával (1530). Ibrahim Károly világuralmi igényével Szulejmánét szegezte szembe, s ezt európai eszközökkel kívánta Európa tudomására hozni. Velencei ötvösökkel aranysisakot készíttetett, amelyre egymás fölé négy, drágakövekkel dúsan megrakott koronát helyeztetett. A fejedelmi ékszer félreérthetetlenül utalt a pápai hármas koronára (tiara) és V. Károly püspökkoronájára, amit a keresztény világ két feje a bolognai ünnepségeken viselt. A négyes korona – amihez Ibrahim még további, a muszlim világban szokatlan hatalmi jelvényeket rendelt – hivatott kifejezni, hogy Szulejmán egyedül nagyobb hatalmat képvisel, mint a pápa és a császár együttvéve, és bejelenti igényét a kereszténység feletti uralomra. Ezek a fejedelmi jelvények a szokásos oszmán uralmi jelképekkel (íj, nyíl stb.) együtt 1532 nyarán, a Bécs ellem másodi felvonás idején kerültek az európai nyilvánosság elé, amikor a szultán sorra fogadta a táborát felkereső követségeket. Az ő beszámolóik, illetve a nyomtatványok és a metszetek révén aztán hamarosan az egész keresztény világban ismertté váltak. Ibrahimnak arra is volt gondja, hogy a hadfelvonulás minden részlete Károly-ellenes kihívásnak tűnjön. Egymást követték a katonai parádék, amelyek külsőségeikben egyértelműen Károly bolognai felvonulását utánozták és kívánták felülmúlni. A hatalomnak ez a kihívó mutogatása (amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati világ a magnifique, magnificent, prächtig, vagyis a pompás, nagyszerű melléknévvel ruházta fel Szulejmánt) nem véletlenül összpontosult erre a hadjáratra. Szulejmán ismét Bécs felé igyekezett, azzal a céllal, hogy megmérkőzzék Károllyal a világhatalomért.
Szulejmán ezúttal nem a szokásos budai úton, hanem a Dél-Dunántúlon át vonult Ausztria felé, s hamarosan Kőszeg aláérkezett. A jelentéktelen erősség váratlanul nagy ellenállást tanúsított, csaknem három héten át verte vissza a rohamokat. Amikor már küszöbön állt a vár eleste, a kapitány egyezséget kötött a szultánnal. A hódítás jeleként kitűzte a török zászlókat, de Szulejmán csapatai nem szállták meg a várat. A kudarccal felérő győzelem után Szulejmán nem folytatta útját, hanem a Habsburg területeket pusztítva visszafordult Isztambulba. Pedig a harcra felszólított Károly több mint nyolcvanezer katonájával ott várt rá Bécs közelében. Szulejmán a jelek szerint megrettent a császári sereg méretétől, de Károly sem tett kísérletet a Szulejmánnal való találkozásra. Úgy tűnik, a nyílt ütközetet mindkét uralkodó túl kockázatosnak ítélte és szívesen lemondott róla.
A Bécs elleni hadjáratok eredménytelensége egy időre levette a napirendről a világuralmi terveket, s azt is megmutatta, hogy Magyarország teljes leigázása sem lesz könnyű feladat. Ez a felismerés is hozzájárult ahhoz, hogy 1532 után fordulat állt be az oszmán politikában. Szulejmán a közép-európai katonai akciók erőltetése helyett jobbnak látta, ha a tengeren veszi fel a harcot Károllyal, azonkívül elérkezettnek látta az időt a távolsági kereskedelem közel-keleti útvonalainak megszerzésére, hogy a kereskedelemből származó adó- és vámbevételekkel feltölthesse kincstárát. Ez a háttere annak, hogy az 1530-as években egyszerre 46több fronton lendültek támadásba Szulejmán szárazföldi és tengeri haderői.
A Tebrizen át húzódóselyemút és a Mezopotámiát átszelőfűszerút megszerzésének szándéka húzódott meg a Perzsiával folytatott sorozatos háborúk mögött, bár a közvetlen okot rendszerint egy-egy vazallus átpártolása vagy valamilyen határincidens szolgáltatta. Az elsőösszecsapásra 1533–1535-ben került sor. 1533 nyarán Szulejmán fegyverszünetet kötött Ferdinánddal, majd jelentős sereggel a perzsa sah ellen küldte Ibrahim nagyvezírt. 1534 nyarán maga is útra kelt, hogy a „sah ellen sahot” követelő katonák kérésének eleget tegyen. A több mint másfél évig tartó hadműveletek során kétszer is bevonult Tebrizbe, a perzsa uralkodó fővárosába, megszállta és birodalmához csatolta Bagdadot és Irak nagy részét. Bár az óvatosan viselkedő sahot nem tudta nyílt ütközetre kényszeríteni, a meghódított Irakban és Erzurum környékén sikerült új tartományokat szerveznie.
1546-ban a bagdadi beglerbég elfoglalta Irak másik jelentős városát, Bászrát, s ezzel az oszmánok kijutottak a Perzsa-öbölhöz, és teljes ellenőrzésük alá vonták a fűszerút közel-keleti szakaszának áruforgalmát.
Szulejmán második iráni hadjárata 1548–1549-ben, a harmadik 1553–1555 között zajlott le. Nem hoztak látványos katonai sikereket, inkább a korábbi eredmények megszilárdítását célozták. 1555 májusában létrejött az első formális békeegyezmény a két állam között, amelyben a szultán lemondott a Tebrizre, Jerevánra és Nahcsivánra formált igényéről, a sah viszont elismerte az oszmán fennhatóságot Irak egésze, valamint Kurdisztán és Örményország jelentős részei fölött. A kibékülés tartósnak bizonyult, Szulejmán életében komolyabb összecsapásokra már nem került sor.
A fűszerkereskedelem tengeri útvonalai az 1510-es évektől a portugálok kezén voltak, akik jelentős támaszpontokra tettek szert India nyugati partjain, a hormuzi szorosban (a Perzsa- öböl bejáratánál) és Arábia déli részein. Hajóik mind az Indiai-óceánon, mind a Vörös-tengeren korlátlanul uralkodtak. Egyiptom elfoglalása után az oszmánok hozzáláttak a portugálok visszaszorításához, majd megkísérelték uralmukat az Indiai-óceánra is kiterjeszteni. Bár a több évtizeden át folyó küzdelemben a portugálok fölényét nem sikerült megingatni, Szulejmánnak mégis volt oka az elégedettségre: Bászra birtoklása, a szuezi török flotta megerősítése és Áden elfoglalása (1538 megfelelő biztosítékot nyújtott a köze-keleti kereskedelem ellenőrzésére.
Szulejmán a keleti próbálkozásokkal egyidőben tengeri erejének javát a Földközi-tengeren vetette be. A földközi-tengeri oszmán flotta már régóta jelentős erőt képviselt, de Szulejmánnak sokáig nem sikerült az európaiakkal felérő vezetőt találnia. Végül magához hívta Hajreddin Barbarosszát, az Algírban tanyázó hírhedt kalózvezért. Rábízta flottája vezetését, kinevezte admirálisnak (kapudán) és a görög szigetvilág beglerbégjének (1534). Hajreddin gyorsan meghálálta a bizalmat: 1534 augusztusában bevette Tuniszt, ahonnan közvetlenül fenyegette Károly afrikai és dél-itáliai birtokait. A császár olyan nagynak ítélte a veszélyt, hogy 1535 nyarán személyesen hajózott erős flottával Tuniszhoz. Sikerült is elűznie Hajreddint, aki régi fészkébe, Algírba húzódott vissza.
1536 februrájában Szulejmán új fejezetet nyitott a régóta szívélyes francia-oszmán együttműködésben: szerződést kötött a francia királlyal, amelyben széles jogokat biztosított a birodalomban kereskedő francia alattvalóknak. Ez a megállapodás mérföldkő a muszlim-keresztény kapcsolatokban, mert elsőízben történt meg, hogy egy muszlim uralkodó egyenrangú félnek ismert el egy keresztény uralkodót. A 47két hatalom barátkozása abban csúcsosodott ki, hogy Károly meggyengítésére közös hadjáratot határoztak el Itália ellen.
SZULEJMÁN FOGADJA HAJREDDIN BARBAROSSZÁT
A vállalkozás azonban kudarccal végződött, kárpótlásul az oszmán csapatok végigpuszították a velencei kézen lévő Korfu szigetét, s ez végleg elmérgesítette a viszonyt a „tengerek királynőjével”. Az adriai- és az égei-tengeri birtokait féltő Velence a nyílt támadás hatására feladta hagyományos semlegességét, és V. Károllyal szövetkezett. Hozzájuk csatlakozott a keresztes hadjáratot hirdető pápa, majd Szulejmán legnagyobb elképedésére a francia király, aki 1538 júniusában békét kötött Károly császárral. A Szent Szövetségnek elnevezett koalíció hatalmas hajóhadat vont össze az Adrián. Az oszmán flottát vezénylő Hajreddin azonban a nyugat-görögországi Preveze előtt vakmerően megtámadta a csaknem háromszoros túlerőben lévő szövetségeseket és 1538. szeptember 27-én fényes győzelmet aratott.
A prevezei vereség után a Szent Szövetség bomlásnak indult. A szövetségeseitől cserbenhagyott Velence 1540 októberében megalázó békére kényszerült: le kellett mondania összes dél-görögországi és égei-tengeri birtokáról, ráadásul háromszázezer arany váltságdíjat fizetett. 1541-ben V. Károlyt érte csúfos kudarc Algír alatt. 1546-ban meghalt Hajreddin, de a helyzet ezután sem változott számottevően.1551-ben a szintén kalóz származásúTurgut Reisz elfoglalta Tripolit. Ugyancsak az afrikai partoknál, Dzserba szigeténél került sor arra az összecsapásra, amelyben a Pijále pasa vezette oszmán hajóhad katasztrofális vereséget mért V. Károly utóda, II. Fülöp spanyol király flottájára (1560). Az oszmán birodalom földközi-tengeri uralma megingathatatlannak látszott, amin az sem változtatott, hogy a török admirálisok 1551-ben és 1565-ben hasztalanul próbálták elfoglalni Málta szigetét.
A Habsburgokkal folytatott világméretű küzdelem színterei közül a közép-európai az 1530-as évek végén kapott ismét nagyobb figyelmet. Ezt jelezte Szulejmán 1538. évi moldvai hadjárata. A szultán nagyobb szerepet szánt a román vajdaságoknak Isztambul élelemellátásában, s nem látta elég biztonságban a fekete-tengeri fennhatósághoz nélkülözhetetlen kereskedelmi kikötőket, Kiliát és Akkermant sem. Ezért elfoglalta a vajdaság fővárosát, Szucsavát, új vajdát ültetett a trónra, Dél-Besszarábiában pedig szandzsákot hozott létre. Ezekkel az intézkedésekkel a Krímbe vezető utakat is biztonságosabbá tette.
A magyarországi események az 1530-as évek végén szintén arra ösztönözték Szulejmánt, hogy felújítsa a 48Habsburgok elleni szárazföldi hadviselést. Mikor 1540 nyarán meghalt Szapolyai János, s Ferdinánd katonai erővel próbált érvényt szerezni jogainak, Szulejmán elhatározta, hogy kenyértörésre viszi a dolgot Ferdinánddal. Ezúttal úgy ítélte meg, hogy könnyebben tud leszámolni a Habsburg királlyal, ha előbb birtokba veszi Magyarországot. 1541. augusztus 29-én megszállta Budát, hogy erről a támaszpontról kiindulva újra megpróbálkozzék Bécs elfoglalásával.
Tervét azonban most sem sikerült megvalósítania. A német birodalmi seregek 1542. évi kísérlete Buda visszafoglalására ugyan csúfos kudarccal végződött, de Szulejmánt ráébresztette arra, hogy az új tartomány biztonsága további magyarországi hódításokat követel meg. 1543. évi újabb hadjáratán Esztergomot, Tatát és Székesfehérvárt foglalta el, hogy védőgyűrűt vonjon Buda köré. Így csak a következőévben foghatott hozzá a Bécs elleni óriási méretű hadjárat megszervezéséhez. Az előkészületeket azonban – ismeretlen okokból – 1545 tavaszán váratlanul leállította, s fegyverszünetet kötött az Isztambulba érkező Habsburg követekkel.1547-ben öt évre szóló békében egyezett meg a Habsburg testvérekkel, s évi harmincezer forint ellenében elismerte Ferdinánd uralmát azokra a területekre, amelyeket az ténylegesen a kezében tartott. Ez a békekötés épp úgy, mint az 1562-es egyezmény – világosan jelezte, hogy Szulejmán nem volt már abban a helyzetben, hogy Közép-Európára vonatozó elképzeléseit eredeti formájukban megvalósítsa.
A nyugati politika kudarca nyomán fokozatosan kiéleződött a helyzet Kelet-Magyarországon és Erdélyen. Ferdinánd próbálkozásai Erdély megszerzésére török támadást váltottak ki, amely a Temesköz elfoglalásával és a második magyarországi török vilájet megszervezésével végződött. Az 1551–1552. évi hadjárat eredményeképpen (az egri fiaskó ellenére) a magyarországi török uralom jelentősen megszilárdult, s néhány éven belül Erdély kérdése is Szulejmán érdekeinek megfelelően rendeződött. Szapolyai János özvegye és fia, Izabella és János Zsigmond 1556 októberében visszatért Erdélybe, ahol a továbbiakban török vazallusként uralkodtak. Ekkor alakult ki az a politikai egység, amelyből lassanként kifejlődött a külpolitikailag függő helyzetben lévő, ám a belpolitikában teljes önállóságot élvező erdélyi fejedelemség, amelyre a törökök mindig úgy tekintettek, mint Szulejmán szultán alkotására.
Ferdinánd azonban nem nyugodott bele, hogy kiszorult Kelet-Magyarországról. Fegyveres támadásai miatt János Zsigmond 1565-ben a szultántól kért segítséget. Szulejmán úgy döntött, hogy a magyarországi helyzet rendezésére személyesen vezet hadat Ferdinánd utóda, az 1564-ben trónra lépett Miksa ellen. Ezt az elhatározást nemcsak külpolitikai érdek diktálta, hanem Szulejmán alattvalóinak növekvő elégedetlensége is. Mind többen és gyakrabban tették szóvá, hogy a szultán már több mint tíz éve nem mozdult ki udvarából, s már húsz évnél is több idő telt el azóta, hogy seregei élén a keresztények ellen vonult. Hogy alkalmasságát bizonyítsa, Szulejmán súlyos betegen, a kor mércéje szerint aggastyán korban vállalkozott a hosszúútra. Az sem tántorította el, hogy már Edirnébe menet kocsira kellett szállnia, mert nem tudta megülni a lovat.
A hadjárat célpontját Szulejmán nehezen választotta ki, és végül Szigetvár felé vette az útját. A szultáni had augusztus 6-án kezdte meg Szigetvár ostromát, de sokáig nem ért el kézzelfogható eredményt. A sikertelenség és a nagyarányú veszteség láttán a szultán egyre nyugtalanabbá vált, aminek állítólag e szavakkal adott kifejezést: „Ez a vár meggyújtotta a szívemet. Azt kívánom az Úrtól, hogy tűzben égjen el!” Kívánsága szeptember 8-án teljesült, de ezt a pillanatot az uralkodó már 49nem érhette meg: szeptember 6-án éjszaka, hetvenkét éves korában eltávozott az élők sorából. A szultán halálát Szokollu Mehmed nagyvezír még a legfőbb méltóságok előtt is eltitkolta, nehogy zavarok támadjanak a seregben. Az uralkodó fegyverhordozójának segítségével – akinek írása nagyon hasonlított Szulejmánéra – úgy tett, mintha a szultán továbbra is parancsokat osztogatna, s az ő nevében végső rohamra vezényelte a katonákat.Az elhunyt uralkodó belső szerveit magyar földön, Szigetvár közelében temették el, testét pedig Isztambulban, a szultán által építtetett dzsámi mauzóleumában helyezték örök nyugalomra.
SZOKOLLU MEHMED HADVEZÉR SISAKJA
Szulejmán csata közben halt meg, s ezt kétszeresen is jelképesnek tekinthetjük. Úgy fejezte be életét, ahogy egy nagy hódítóhoz illik, de ugyanakkor a dinasztiát éltető hódítások szelleme is sírba szállt vele. A birodalom terjeszkedése utódai alatt teljesen megállt, s a későbbi szultánok elvétve vonultak háborúba személyesen. Hogy ez így lesz, annak jeleit már Szulejmán időszakában érzékelni lehetett. A birodalom óriásira növekedett, az ellenséges területek, a meghódítandó célpontok egyre messzebb kerültek a központtól, s ennek következtében a hadviselés költségei aránytalanul megnőttek, az eredmények pedig mind soványabbak lettek. Ezzel a kellemetlen tapasztalattal már Szulejmánnak szembe kellett néznie, s a szembesülés nem maradt következmények nélkül sem politikájára, sem személyiségének alakulására. Szulejmán országlásában – akár az uralkodót, akár az embert nézzük – két nagyobb korszakot különböztethetünk meg.
Az első korszak, amely valamikor az 1540-es években ért véget, a világuralom igézetében telt el. Apjához hasonlóan Szulejmán is abban a hiszemben élt, hogy második Nagy Sándorként egyetemes világbirodalmat kell létrehoznia. Ebbéli meggyőződését Ibrahim nagyvezíren kívül azok a világvége-várakozások is táplálták, amelyek a muszlim világban az iszlám ezredév közeledtével hihetetlenül felerősödtek. (A millennium az 1550-es évek elején volt esedékes). Szulejmán és propagandistái jól kihasználták ezt a hangulatot, s a szultánt a vallás megújítójának állították be, aki a történelem utolsó korszakának uralkodójaként győzelemre viszi az igaz hitet, megteremti a földön az isteni világrendet és beteljesíti az emberi történelmet. Szulejmán egy ideig komolyan hitt abban, hogy az Úr a megváltó(mahdi) szerepét szánta neki.
Ebben az időszakban Szulejmán első számú bizalmasa Ibrahim nagyvezír volt, aki nemcsak a messianisztikus uralkodó képének megformálásában játszott tevékeny szerepet, hanem igyekezett pompás külsőségekkel, új ceremóniáhs szokások bevezetésével 50misztikus magasságokba emelni a szultán személyét. Ibrahim szabadossága és iszlámtól idegen szokásai a vallási körök rosszallását váltották ki. Az ellenérzéseket egy Figáni nevű költő a következőképpen fejezte ki (célozva arra, hogy Ibrahim a palotája eléállíttatta azokat a szobrokat, amelyeket a budai királyi palotából hurcoltak el 1526-ban): „Két Ábrahám (= Ibrahim) jött a világra; az egyik lerombolta a bálványokat, a másik felállította őket”. Ibrahim szokatlanul nagy hatalmában része volt annak is, hogy élvezte Szulejmán anyja, Hafsza Hatun támogatását. Az anya magára Szulejmánra is nagy befolyást gyakorolt. Szulejmánt – ellentétben nyers, erőszakos apjával – szelíd természettel áldotta meg a sors, a források egyöntetűen kiemelik, hogy kedves, megért[ hangon szólt az emberekhez. A lágyság azonban szükség esetén a legnagyobb határozottsággal párosult. Miután Szulejmán elvesztette bizalmát mindenható nagyvezírében, 1536 februárjában köny0rtelenül megfojtatta.
Hafsza Hatun (1534) és Ibrahim halála után Szulejmán politikájában és személyiségében jelentős változások következtek be. A világuralomhoz fűzött remények oszladozni kezdtek, a hódítások akadoztak, s ez arra késztette a szultánt, hogy új tanácsadóira hallgatva befelé forduljon. Hafsza Hatun helyét Szulejmán szívében teljesen meghódította Hurrem nevű felesége, a politikában pedig előtérbe kerültek azok a személyiségek, akik a világuralmi igényeket elvetve a birodalmat inkább az ortodox iszlám legfőbb hatalmává kívánták tenni. A változások jeleként Szulejmán 1537-ben utasította a kormányzókat, hogy végezzék ki azokat, akik kételkednek Mohamed próféta szavaiban, s elrendelte, hogy minden faluban építsenek mecseteket, a nép pedig vegyen részt a pénteki istentiszteleteken. Szulejmán legfőbb ideológusa, Ebusszuud efendi – 1545–1574 között sejhüliszlám, a jogtudósok feje – megbízatást kapott, hogy az oszmán törvényeket hozza összhangba a vallásjogi előírásokkal. Ebusszuudot munkájában egy másik kiválóság, Dzselálzáde Musztafa, a későbbi híres történész segítette, aki a szultáni tanács kancellárjaként (nisándzsi) az oszmán „világi” törvények legjobb ismerője volt. Kettejük együttműködéséből született meg a legendás szulejmáni törvénykezés, amely sikerrel foglalta egységbe az addig szétszórt jogi anyagot, s látta el mind a központot, mind a tartományokat, mind pedig a különleges helyzetű társadalmi csoportokat vallási szempontból is szentesített törvénykönyvekkel. Ez a nagyszabású kodifikációs munka hozta meg Szulejmánnak már a következő nemzedék idején az elismerést kifejezőKánuni (Törvényhozó) melléknevet. Ebusszuudnak és Dzselálzádénak arra is volt gondja, hogy a törvénykezéssel összhangban megfogalmazza az oszmán kalifaság elméletét. A dinasztiát az első négy kalifa jogutódjának, örökösének nyilvánították, s az uralkodósahib-kirán (világhódító) címét az ő fáradozásaik nyomán váltotta fel a padisah-i iszlám (az iszlám padisahja) titulus, amely azt érzékeltette, hogy a szultán a szunnita iszlám legfőbb védelmezője.
A birodalom iszlám önazonosságának hangsúlyozása a kultúrában is mélyreható változásokat idézett elő. A század közepére az addig uralkodó perzsa ízlést a legtöbb művészeti ágban felváltotta az a sajátosan oszmán ízlés és stílus, amit ma a „klasszikus” jelzővel szokás illetni. Ennek a stílusnak nyújtja páratlan szintézisét az 1550–1557 között épült Szulejmánijedzsámi és a hozzá kapcsolódóépületkomplexum.
A vallási tónus Szulejmán magánéletét is mindinkább áthatotta. Bár a misztika, a természetfölötti erők iránti érdeklődés fiatal korában sem állt távol tőle, az 1550-es évek elején mély vallási áhítat kerítette hatalmába. Lemondott a gazdag ruhák, a drágakövek, 51az arany és a bor élvezetéről. 1551 nyarán elrendelte, hogy a szeráj összes hangszerét égessék el, a palota drága és kihívó dekorációit (az első korszak emlékeit) távolítsák el. A próféta példáját követve zöld teveszőr ruhában járt és egyszerű porcelán edényekből evett. Alighogy megkezdődtek a Szulejmánije-dzsámi építkezései, a szultán máris meglátogatta a munkálatokat és állítólag ezekkel a szavakkal követelte, hogy mutassák meg neki végső nyughelyét: „Mutassátok meg, mert tudom, hogy a halál mindenkihez eljön, és én már öreg vagyok”. A vallási kötelességtudat vezette akkor is, amikor birodalomszerte nagy közhasznúépítkezéseket folytatott. A számos építmény közül is kiemelkednek azok a vízművek, amelyek Isztambul, Jeruzsálem és Mekka vízellátását oldották meg magas színvonalon.
Az aggkorba lépő Szulejmán elkomorodásához jócskán hozzájárultak azok a családi események, amelyek az 1550-es években több fájdalmas döntést követeltek tőle. Kedvenc felesége, Hurrem – akit levelei és költeményei tanúsága szerint Szulejmán őszinte szerelemmel szeretett – már régóta arra törekedett, hogy saját fiainak biztosítsa a trónt Szulejmán más anyától született gyermekeivel szemben. Szövetségesével, Rüsztem nagyvezírrel – aki az uralkodó lányát vette feleségül – elérte, hogy Szulejmán 1553-ban kivégeztesse legidősebb fiát, Musztafát. Az ártatlan szultánfi halála nagy felzúdulást váltott ki, ráadásul a politikai megnyugváshoz sem járult hozzá. Hiába volt Szulejmán mindkét életben maradt fia (Bajezid és Szelim) Hurrem gyermeke, köztük is hamarosan megindult a vetélkedés, ami odáig fajult, hogy 1558-ban Bajezid nyílt felkelést robbantott ki. A lázadást ugyan gyorsan elfojtották, s az Iránba menekült Bajezidot megölték, de a birodalom belső békéje helyrehozhatatlanul megbomlott. Az események súlyos csapást mértek Szulejmán egészségére, és népszerűsége a mélypontra zuhant. Az uralkodó, aki 1558-ban Hurremet is elvesztette, búskomorságba süllyedt. Ebből az állapotból egy utolsó erőfeszítéssel még kitört, s 1566-ban megpróbálta régi önmagát, a hódító szultánt életre kelteni.
A kísérlet azonban Szigetvár alatt félbeszakadt. Halálakor az oszmán társadalom valószínűleg fel sem tudta mérni, hogy mekkora veszteség érte. Szulejmán emberi és államférfiúi nagysága a következő nemzedék idején tudatosult, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Szulejmán korának minden ellentmondása eltörpül ahhoz képest, ami utána következett. Az „aranykor” emlegetése Szulejmán uralkodásával kapcsolatban valóban túlzás, de tagadhatatlan, hogy mindannak, amit ma oszmán civilizációnak nevezünk, jelentős részét Szulejmán, a Pompás és a Törvényhozó alkotta meg.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages