67DOMOKOS GYÖRGY: A KASSAI KIRÁLYI HADSZERTÁR 1571. ÉVI BEVÉTEL-KIADÁSI JEGYZŐKÖNYVE
In: Studia Agriensia 22. (2002)
A kassai királyi hadszertár működésről meglehetősen sok forrást tárt fel a történeti kutatás. Ezek legnagyobb része a gazdálkodásra vonatkozik, mint pl. a bevétel-kiadási jegyzékek, továbbá a hadszertárban tárolt fegyverek, hadi- és nyersanyagok, szerszámok és eszközök listái, az inventáriumok.
E dokumentumok sorában kiemelkedő helyet foglal el a Hans Schmidt kassai hadszertáros („Röm. Khay. Mt. Zeugwardt Zu Cascha”) által az 1571. év pénzügyi bevételeiről és kiadásairól készített jegyzék. Nem csupán azért, 68mert az elszámolásban a hadszertáros valamennyi, abban az esztendőben a kassai hadszertár működtetéséhez vásárolt nyers-, alap- és építőanyagot, fegyvert és fegyverzeti anyagot, szerszámot és más eszközöket, továbbá a különféle munkákért fizetett napszámot és bért, végül pedig a szállítási költségeket feltüntette. A dokumentum értékét részletessége és az adott tárgykörben való teljessége mellett egyedülálló volta adja. Segítségével valódi betekintést kapunk a hadszertár és a hozzá kapcsolódó műhelyek mindennapi életébe, kereskedelmi kapcsolataiba. Ám hátránya is ugyanebből fakad, mivel mindössze egyetlen esztendőről ad képet, így csak korlátozottan alkalmas átfogó következtetések levonására.
A kassai királyi hadszertár 1571-ben a bevételek összesítése alapján 3673 magyar forint 51 dénárból gazdálkodhatott. Nehéz megítélni, hogy ez az összeg elegendő volt-e. Az azonban feltűnő, hogy a későbbiekben a hadszertár – az eddig megismert adatok szerint – ennél jóval kevesebb pénzt kapott.
691571
|
3673 mf
|
51 d
|
1576
|
1339 mf
|
57 d
|
1577
|
916 mf
|
32,5 d
|
1578
|
375 mf
|
55,5 d
|
1579
|
147 mf
|
50,5 d
|
1580
|
646 rf
|
51 k 2d
|
1581
|
539 rf
|
63 k
|
1582 (csak muníció szállítására)
|
673 rf
|
20 k
|
1584
|
642 mf
|
|
1585
|
328 mf
|
|
1586
|
1715 mf
|
9,5 d
|
1587 (csak okt. 31-ig)
|
1759 mf
|
98 d
|
(mf = magyar forint, rf = rajnai forint)
Minthogy a felső-magyarországi pénzügyeket a Szepesi Kamara intézte (szorosan együttműködve a felső-magyarországi főkapitánnyal), s az ottani végvárak és haderő fenntartási költségeit is az fizette, ebből adódóan a kassai hadszertár működtetésére fordított készpénz is elsősorban onnan érkezett, bár különböző kifizetőkön keresztül. 1571-ben a bevételek legnagyobb részét (69,1%-ot) közvetlenül Hans Zebnertől, a Szepesi Kamara pénztárosától („Jerer khay Mt etc. einNhemer der ZiPserischen Camer”) kapták, ám ezt az összeget az 1570-re szóló, évi 4000 forintos juttatás hátralékára fizették ki. Egy kisebb részt Adam von Wiesnick felső-magyarországi 70főhadszertárnok-helyettes (10,1%) adott, kifejezetten tüzérségi anyagokra, ám ez az összeg is a Szepesi Kamarától származott. A kassai építési pénzekből Wiesnick utasítására került bizonyos összeg (16,3%) a hadszertárhoz, végül az alárendelt végváraknak kiadott építési anyag árából (4,5%) is volt némi bevétel.
Az a jelenleg kevéssé magyarázható kettősség, hogy a Szepesi Kamara egyszer közvetlenül, egyszer a felső-magyarországi főhadszertárnok-helyettesen keresztül utalta a pénzt, a későbbiekben is megfigyelhető. Míg 1576-77-ben a bevételek kb. 90%-a Wiesnick utódán, Hans Planckhenen keresztül érkezett, addig Kapronczay György kamarai pénztáros 1578-ban 59, 1579-ben 78%-nyi részt juttatott. Amikor azonban a Szepesi Kamara nem tudott fizetni, a bécsi kormányzatnak kellett a zsebébe nyúlnia. Meglevő forrásaink szerint ugyanis az 1581-82. évi bevételek kizárólag Michael Pernauer hadi fizetőmestertől („Veldt Kriegs Zalmeister”) érkeztek. A felsoroltak mellett persze léteztek más – az előzőeknél ugyan lényegesen kisebb – bevételt hozó lehetőségek, mint a hadszertárban végzett javító munka, illetve szerszámok, muníció, só, építőanyag eladása.
Az előzőekből az is egyértelműen kitűnik, hogy a felső-magyarországi főhadszertárnok-helyettes, bár katonai ügyekben a bécsi főhadszertárnok és a felső-magyarországi főkapitány alárendeltségébe tartozott, pénzügyileg a Szepesi Kamarától függött, amely szervezet azonban, lévén a székhelye Kassa volt, az ugyancsak ott székelő főkapitány katonai erejének árnyékában működött.
A felső-magyarországi főhadszertárnok-helyettes a fenti összegek keretében megkapta kassai hadszertár ellátókörzetébe tartozó területekre célirányosan kiutalt összegeket is. Ebből következik, hogy ő vásárolta meg és továbbította rendeltetési helyére az ezen munkákhoz szükséges anyagokat és szerszámokat. Ennek legjobb példája a tokaji híd építése, amelyre Michael Pernauer 1586-ban 600 forintot, 1587-ben pedig 1058 forint 64 dénárt adott Andreas Illenfeldnek. Mint tudjuk, a hadiipari műhelyben hajó- és hajóhídépítés is 71folyt. A Debrecen városa adójából az egri hadszertár szükségleteire rendelt évi 500 forint szintén Illenfeldhez folyt be.
A kiadások megoszlása érdekes képet mutat. Az alábbi táblázatban az 1571. évi adatokat az Illenfeld, még mint hadszertárnok által készített, az 1576-79. éveket átfogó, összesítő jegyzék számaival vetettem össze.
|
1571
|
1576
|
1577
|
1578
|
1579
|
1571
|
1576
|
1577
|
1578
|
1579
|
|
forintban
|
százalékban
|
munkadíj
|
1028,210
|
13,50
|
169,74
|
27,70
|
5,70
|
28,01
|
1,01
|
20,54
|
4,82
|
4,23
|
nyersanyag
|
747,635
|
694,53
|
383,76
|
266,90
|
67,54
|
20,37
|
52,15
|
46,43
|
46,47
|
50,17
|
fegyverzet
|
488,455
|
40,94
|
42,61
|
12,14
|
6,64
|
13,31
|
3,07
|
5,16
|
2,11
|
4,93
|
alapanyag
|
426,050
|
94,78
|
36,19
|
80,86
|
9,84
|
11,61
|
7,12
|
4,38
|
14,08
|
7,31
|
szerszám
|
266,790
|
247,98
|
98,28
|
95,65
|
0,25
|
7,27
|
18,62
|
11,89
|
16,65
|
0,19
|
építőanyag
|
239,715
|
35,93
|
53,55
|
30,80
|
0,00
|
6,53
|
2,70
|
6,48
|
5,36
|
0,00
|
szállítás
|
191,720
|
62,01
|
17,80
|
38,80
|
42,84
|
5,22
|
4,66
|
2,15
|
6,75
|
31,83
|
egyéb
|
237,510
|
139,22
|
23,14
|
21,07
|
1,80
|
6,47
|
10,45
|
2,80
|
3,67
|
1,34
|
besorolhatatlan
|
44,710
|
3,00
|
1,50
|
0,48
|
0,00
|
1,22
|
0,23
|
0,18
|
0,08
|
0,00
|
összesen
|
3670,795
|
1331,88
|
826,57
|
574,40
|
134,61
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
100,00
|
A táblázatot vizsgálva szembeötlő, hogy 1571-ben a munkadíjak a későbbiekhez képest igen jelentős tételt képeznek. A jegyzékből kiderül, hogy ebben az esztendőben a hadszertárban nagyarányúépítkezési munkák folytak, amelyeknél sok külső mestert és napszámost foglalkoztattak. 1576-79-ben viszont ennek már szinte semmi nyomát nem látjuk, ezzel szemben a nyersanyagok beszerzése mintegy felét viszi el a bevételeknek, s jelentős a szerszámokra fordított összeg is. Ez arra utal, hogy a hadszertárban ekkor már – talán az eddig feltételezettnél – komolyabb feldolgozó-gyártó tevékenység folyt.
A munkadíjak magas összege tehát 1571-ben nagyarányúépítő-javító-termelő tevékenységre utal. Ennek tetemes hányadát (445 forintot) Andreas Illenfeld kassai tűzmesternek és öntőnek („Puchsenmaister Vnnd giesser Zu Cascha”) fizették ki, az általa végzett öntések munkadíjának hátralékaira. Az ezért az összegért feldolgozott 72fém mennyiségére az 1576-os országos felmérés egyik, ugyancsak Kassára vonatkozó adata alapján következtethetünk. Eszerint Illenfeld e 445 forintért mintegy 200 mázsa (kb. 10 t) fém öntését végezte el. Sajnos, a forrásból nem derül ki, hogy ez az anyagmennyiség honnan érkezett, s abból mikor és mit állított elő. Az viszont bizonyos, hogy Illenfeld polgári és katonai megrendelésekre egyaránt dolgozott. Az év elején pl. Szatmárban öntött egy 8,5 mázsás harangot. Ágyúöntő tevékenységére viszont csak közvetett adatokat találunk. Míg a forrásban szereplő másik két tűzmester csupán egy-egy alkalommal, s akkor is csak kiegészítő munkákat végzett, addig Illenfeld szinte minden héten kapott „öntési díj hátraléka” címén bizonyos összeget, tehát valószínűleg folyamatosan dolgozott. Elképzelhető tehát, hogy a január elején a kapuhoz (arról nem szól a forrás, hogy a város vagy a hadszertár kapujához) kipróbálásra kivontatott lövegek (egy Singerin, egy Falkaun, két Falkonett) öntésében is részt vett.
Ugyancsak jelentős összeget (88 forint 40 dénárt) fizettek egy bizonyos Thoma Prief nevű lemezkovácsnak („Plattner”), aki heti rendszerességgel javította a hadszertárban levő páncélokat és sisakokat: új szíjakkal, szegecsekkel, befűzőfü-lekkel, stb. látta el azokat. Azt azonban nem tudjuk, hogy a hadszertár állományába tartozott-e, vagy ha nem, akkor hol lakott.
73Az alább ismertetendő építkezéseken is egyetlen kőműves mester, a kassai Jörg Schlögl dolgozott, s ezért tetemes fizetést, 167 forint 58 dénárt kapott, az ácsmunkákat azonban idegen mesterekkel végeztették. Több esetben fizettek idegen bognároknak is, jóllehet a hadszertárnak volt már egy saját embere erre a szakmára. Ez arra utal, hogy a hadszertár személyzetének létszáma nem mindenütt tartott lépést a feladatok növekedésével. Az idegen kézművesek 160 napszámot dolgoztak a hadszertárnak, amelyért napi 10 vagy 14 dénárt, összesen csak 20 forint 72 dénárt kaptak.
Az említetteken kívül más munkákért is fizettek, többek között puskák ágyazásáért, fegyverek javításáért, különféle fa eszközök vasalásáért. Ilyen esetekben többször megjegyzik, hogy mindez őfelsége anyagából történt, vagyis a hadszertár adta az anyagot.
A jegyzékben összesen 58 mesterember szerepel, akik a hadszertár megrendelésére dolgoztak. Ők a legalapvetőbb szakmákat képviselték: asztalos, bádogos, cipész, kádár, kovács, kötélverő, lakatos, lőporgyártó, nyerges, rézműves, salétromfőző. Közülük a kovácsok voltak a legtöbben, szám szerint tizenketten, mellettük öt lakatossal is találkozunk. A mesterek közül huszonhárman Kassán éltek, a többiek lakhelye Bártfa, Einsiedl (Szepes-Remete), Gölnicbánya, Krompach, Lőcse, Mecenzéf, Neudorf (Kassa-Újfalu), „nider Pehseiffen”(?), „Ober Pehseiffen”(?), „Päll” (Béla?), Stósz és „Topisch” (Dobsina?).
74Az egyszerűbb feladatok elvégzésére sok napszámost és parasztot alkalmaztak. Elsősorban az építkezéseknél segédkeztek, a mesterek keze alá dolgoztak, továbbá anyagot szállítottak és rakodtak. Így például az épületekben a padlózatot egyengették, falat bontottak, fát vágtak, árkot ástak, földet hordtak a töltésekhez, eltakarították a havat, a szemetet. Az év folyamán 1289 napszám után fizettek nekik, összesen 114 forint 56 dénárt. A napszám május eleje és szeptember vége között 10, egyébként 8 dénár volt.
Az 1571-ben végzett építkezések is jelentős összegeket emésztettek fel, nemcsak munkadíjban, hanem anyagban, szerszámban és szállításban is. A bejegyzésekből elég pontosan nyomon követhető, hogy hol, miből és mit építettek, s némi képet kapunk az épületek szerkezetéről is. A munkálatok alapvetően négy épületre terjedtek ki: magára a hadszertárra, az öntőházra, a vashámorra és a lőporgyártó házára.
A jegyzékből egyértelműen kiderül, hogy a hadszertár épülete, a tulajdonképpeni „Zeughauß” 1571-ben még korántsem készült el. Egyrészt folyt még a padozatok elkészítése, amelyhez március folyamán nem kevesebb, mint 133 fuvar homokot, majd pedig száznál több vastag deszkát szállítottak oda. Ezt követően ablakokat és azokba rácsozatot építettek be, amelyhez többek között 14000 téglát és majd 15 mázsányi, már kész rácsot vásároltak. Az ablakokra vonatkozó bejegyzésekből megtudhatjuk, hogy a hadszertár épülete háromszintes volt, és az előbb felsorolt építőanyag-mennyi-ségek arra engednek következtetni, hogy tekintélyes méretekkel rendelkezett. A kőműveseknek adott megbízásokból kiderül, hogy a hadszertár építésekor hibák történtek. Így pl. két pillért, amely nem bírta el a födém súlyát, el kellett bontani és újra kellett falazni. Feltehető, hogy szintén statikai okok miatt, talán a födémek megtámasztása végett kellett ez utóbbiakba száznál is több helyen lyukakat törni, s azokba gerendákat építeni.
75Pálffy Géza annak alapján, hogy 1569-ben a királyi öntőházon már a tetőfedési munkák folytak, erre az esztendőre tette annak létrejöttét. Ám a (fő?)épü-let esetleges elkészülte ellenére az öntőház még 1571-ben sem lehetett teljesen működőképes, mivel annak több lényeges részén még ekkor is dolgoztak. Mondom ezt annak ellenére, hogy a fentebb említett ágyúkat egyenesen az öntőházból vontatták ki a kipróbálásra. Ekkor került sor ugyanis a széntároló fedésére, az öntőkemence javítására, továbbá a kész ágyúcsövek mozgatására szolgáló eme-lőszerkezet, s nem utolsó sorban a fúrószer felállítására. A készülő„PorZeug”-hoz, illetve annak befedéséhez ugyanis többször szereztek be anyagot, majd a kőművesekkel elkészíttették hozzá az alapzatot, miközben az ácsok a faszerkezeten dolgoztak. A fúrószer meghajtását végző fúrómalom létezéséről onnan tudunk, hogy a hadszertár egy széles, vastag, hosszú bőrszíjat vásárolt „Zu der Pormill”, nyilván a vízerővel mozgatott szerkezet áttételének szíjhajtásához. Minthogy ennek építéséről már nincs szó, ennek elvileg készen kellett állnia.
76Az adatokból fúrómalom és a fúrószer közötti kapcsolat módját nem lehet megállapítani, bár abból, hogy többször és kifejezetten csak a fúrószer fedését említik, arra lehet következtetni, hogy ezek különálló, de nyilván egymáshoz kapcsolódó helyiségek vagy épületek voltak. Az viszont biztos, hogy fúrószer az öntőház épületében állt, vagy szorosan hozzá kapcsolódott, mert az egyik bejegyzés szerint a napszámosok „Jnn dem gießhauß dem Zimerleutten bey dem Porzeugkh hanndt gelanngt”. Ez persze nyilvánvaló, hiszen a fúrómalom és a fúrószer nélkülözhetetlen eszköze a löveggyártásnak. A magrudat, az öntéskor a csőfurat helyébe állított, agyaggal bevont vasrudat ugyanis mindig csak a végleges kalibernek megfelelő vastagság kb. háromnegyedére méretezték. Ez a megoldás lehetővé tette, hogy az esetlegesen ferdére sikeredett furatot fúrással kitágítva kiegyenesítsék, illetve a csőfal esetleges egyenetlenségeit, amelyek a lövedék megszorulását és ezáltal esetleg csőrobbanást idéztek volna elő, eltávolítsák.
A bejegyzésekből megtudjuk továbbá, hogy az öntőházhoz agyaggödör is tartozott. Az agyag az öntés elengedhetetlen kellékét képezte, mert ebből készült az öntőforma. A gödör valószínűleg elég nagy volt és nagy mennyiségeket emeltek ki egyszerre belőle, mivel e fölé is építettek ekkor egy emelőszerkezetet.
A vashámor működőképessége szintúgy kérdéses, mivel ekkor építették az 77olvasztókemencét a hozzá tartozó kéménnyel és fújtatókkal, a vízgyűjtő medencét a hozzá vezető csatornával, továbbá itt is folyt még az épület fedése. A vashámorban, ahol a vasércet kohósították, majd az így nyert bucavasat félkész termékké, rúd- vagy sínvassá dolgozták fel, mind a kohósítást végző olvasztókemencék fújtatóit, mind pedig a kovácsolást végző nagykalapácsokat vízi erővel hajtották meg. A medencét és a csatornát napszámosokkal ásatták ki, a vízmozgást zsilippel szabályozták. Az olvasztókemencéhez két fújtatót készítettek, amelyhez 25 darab hársdeszkát és 4 darab bőrt használtak fel. Mindezen munkálatokat azonban, úgy tűnik, még abban az esztendőben befejezték, mert november közepén már egy idegen hámorkovácsot is foglalkoztattak, aki „ain gannze Wohen an hamer helfen eisen außschlagen”. E megfogalmazásból (helfen) nézetem szerint az is kiolvasható, hogy a hadszertárnak is volt már saját hámorkovácsa.
Az elmondottakból kiderül, hogy a fúrószer nagy valószínűséggel, a vashámor pedig bizonyosan vízerővel működött. Ha az előbbinél nem is, az utóbbinál egyértelmű utalást találunk a vízgyűjtő medence létére, a duzzasztás tényére. Ebből következően annak a vízfolyásnak, amely közelében a hámor állt, nem volt elegendő esése és vízhozama e gépezetek meghajtására. Kassa 78korabeli alaprajzán látható, hogy a városon át folyt a keskeny Csermely-patak, amely minden bizonnyal csak a fent említett módon tudott kellő hajtóerőt biztosítani. Eszerint tehát a hámor valahol a városfalon belül állhatott. Kérdéses viszont a fúrómalom, és így az öntőház helye. Elképzelhető, hogy – nyilvánvalóés ésszerű okból – ezt is a hámornál említett duzzasztómedencéből látták el vízzel. Ha azonban nem így volt, akkor a fúrómalomnak és az öntőháznak a városfalon kívül, valahol a Hernád vagy annak valamely mellékága partján kellett állnia. Egy ilyen fontos és értékes műhelynek a város védművein kívülre helyezése azonban csak akkor képzelhető el, ha azt a technikai szempontok (vízerő felhasználása) kényszerítik ki, s úgy vélték, hogy a közeli várfalak lövegeinek tűzereje képes lesz a műhelyt megvédeni.
A lőporgyártó házának megépítése arra utal, hogy e mester ekkor már a hadszertár alkalmazásában állt. Talán személyének fontosságát vélhetjük felfedezni abban, hogy meglehetősen nagy épületről lehetett szó. Volt benne egy szoba, konyha, pitvar, kamra, istálló, a szobában kemencét építettek, az ablakhoz üveg ablakszemeket vásároltak.
A felsorolt építkezésekhez beszállított építőanyagok mennyisége meglehetősen nagy, ahhoz képest, hogy értékük még a 7%-ot sem éri el az összes kiadásból. Kifejezetten erre a célra vásároltak összesítve 935 deszkát, 242 szarufát, 152 fatörzset, 24000 téglát, 133 fuvar homokot, 37 fuvar meszet, 38300 zsindelyt, 35600 zsindelyszeget, hogy csak a legnagyobb tételeket említsem.
A jegyzékből áttekintést kapunk arról, hogy milyen nyers- és félkész anyagokkal dolgoztak a mindennapokban a hadszertárban. Elvileg ide tartozik a fent említett építőanyagok egy része is, ezeken kívül azonban nagy mennyiségben szereztek be még kovácsoltvasat, acélt, ólmot, rezet, salétromot, faszenet, agyagot, mint legalapvetőbbeket. Természetesen az építkezéseken kívül más célokra is vásároltak fát, mindenekelőtt fenyőt, valamint tölgy-, szil- és hársfát. A félkész termékek döntő többsége fém: rúd- és ekevas, vasalásokhoz 79használt sínvas, acéllemez a páncélok, rézlemez kifejezetten az ágyúk töltőkanalának készítésére, bádoglemez, szegfélék, továbbá bőr, deszkák és lécek „Zu allerley Notturfft bey dem Zeughauß”. A beszállított mennyiségek meglehetősen nagyok, s megint arra utalnak, hogy a hadszertárban jelentős feldolgozó-termelő tevékenység folyt.
A legnagyobb mennyiségben faszenet hoztak a hadszertárba, összesen 195 fuvarral, ami nem csoda, hiszen a fémfeldolgozás valamennyi ága (kovácsolás, öntés) sokat fogyasztott belőle. A kovácsoltvas és nyersacél mennyisége csekély (38 mázsa 76 font, ill. 8 mázsa), összehasonlítva a félkész vasanyagéval (186 mázsa 60 font). Mindez talán arra vezethető vissza, hogy a hámor még nem állt teljesen készen, de általánosságban az is elképzelhető, hogy a nagy munka- és energiaigényű nyersanyag-feldolgozással csupán a feltétlenül szükséges mértékben kívántak foglalkozni. Ennek igazolására azonban hiányoznak az összehasonlító adatok. Ólomból viszont feltűnően keveset vásároltak, bár, mint látni fogjuk, a kézi lőfegyverekbe valóólomgolyókat – úgy tűnik, teljes egészében – készen vették. Hasonló a helyzet a faanyagok terén is, döntő többségében itt is már megmunkált szálfát (268 db), deszkát (631 db), lécet (490 db) vásároltak. Ugyanakkor három alkalommal is említik a fűrészmalmot, ám az nem derül ki, hogy e műhely a hadszertárhoz tartozott-e.
A felsoroltak mellett találkozunk olyan anyagokkal, amelyekre csak kisebb mennyiségben volt szükség: faolaj, fehér ólom, fenyőgyanta, fenyőkorom, kocsikenőcs, lenolaj, szurok, terpentin, viasz. Némelyekről már tudjuk, mire használták, másokról azonban nem. A faolajról megjegyzik, hogy ezzel kenték be a hosszú pikákat, a szakállasokat, a páncélokat, továbbá a muníciót is. Tehát nem csak a különféle fa alkatrészek, hanem fémtárgyak védelmére is használták. A muníció esetében nyilván a különféle tüzes szerszámok vászon- vagy faborításának vízállóságát fokozták. A lenolaj és a viasz is részben hasonló, részben pedig világítás céljára szolgáltm, emellett lenolajjal ápolták a különféle bőröket is. 80A gyanta kenőanyagként és a tüzes szerszámok fontos alkotóelemeként ismert. Ugyancsak a tüzes szerszámokban alkalmazták kötő- és az égést elősegítő anyagként a szurkot és a terpentint. Külön figyelmet érdemel a fenyőkorom (Kienruss), vagyis a fahamu, amelynek lúgjából a kálisalétrom, a lőporgyártáshoz legnagyobb arányban szükséges alapelem előállításához szükséges hamuzsírt készítették. A hamuzsírt egyébként a szűcsök is használták a bőr zsírtalanítására, festhetőségének javítására. A lőpor másik alkotóeleme, a faszén készítése céljából hoztak a hadszertárba 24 fuvar mogyorófát.
A különféle anyagok feldolgozásához, megmunkálásához, az építkezésekhez nagy mennyiségű szerszámot, összesen 1491 darabot szereztek be. Ezek nagyobb része úgynevezett sáncszerszám, azaz a föld megmozgatására, favágásra és -megmunkálásra szolgáló eszköz: fa- és vaslapát, ásó, kasza, különféle típusú kapák, csákányok, balták. A többi kovács- és lakatosszerszám (üllők, kalapácsok, vasvágó), illetve fával foglalkozó mesterek szerszámai, minden bizonnyal az ácsoké, bognárokéés kádároké: balták, fejszék, szekerszék, vonókés, fűrészek.
A hadszertár működési költségeiből viszonylag csekély részt költöttek a fegyverzeti anyagokra. Ennek elsősorban az az oka, hogy a fegyverek és a muníció nagyobb részét Bécsből küldték, amit többek között az 1582. évi muníciószállítási jegyzék is igazol.
A beszerzések e téren elsősorban a lövedékekre, lőporra, kanócra, ágyúszerszámokra (töltőkanál, döröklő) és az ágyútalp részeire, vontatókötelekre, kisebb számú szálfegyverre és fegyveralkatrészekre (puskaagy, pikarúd) terjedtek ki. Ágyúgolyót 1,5-6 fontos méretben 1912 darabot, 50 mázsa 10 font súlyban, a nagykaliberű Doppelhakenekhez (szakállas puska) valóólomgolyót 57600 darabot, lőport pedig 52 mázsa 57 font súlyban vásároltak. Ez a nagy mennyiség nyilvánvalóan a környező várak ellátását is szolgálta. 81Hogy e készletekkel takarékosan bántak, mutatja, hogy a gyakorlásnál ellőtt lövedékek visszaszolgáltatásakor darabonként 2 dénárt fizettek.
Már a kassai inventáriumokból is kiderült, hogy a hadszertárban jelentős számban készítettek tüzes szerszámokat. Jelen jegyzék is ezt támasztja alá, hiszen az említett nyersanyagok mellett több mint ezer, a bombákba és gránátokba való, kiegészítő töltetként működő, fémből készült, ún. „Schlag”-ot szereztek be Jörg Stägger kassai lakatostól.
Végül, de nem utolsó sorban foglalkozni kell a szállítás kérdésével. Kassa, mint Felső-Magyarország központja, számos út találkozási pontjában helyezkedett el. A várost három irányból körülölelő hegyekben azonban nem minden út felelt nagyobb terhek szállítására. Erre nyilván a folyóvölgyek voltak a legalkalmasabbak. A nehézkes szárazföldi szállítás helyett azonban sok esetben a vízi utat választották.
A jegyzékben megemlített mesterek olykor meglehetősen távol laktak Kassától. A források alapján azonban nem mindig lehet eldönteni, hogy a hadszertár messziről szállíttatta az adott árut, vagy a Kassára érkező mesterektől helyben vásárolták meg azt. Mindenesetre a kb. 80 km-re levő Bárfán lakó Merthen Khollertől csupán bőr vizesvödröket vettek, míg a kassai mesterektől lőport, salétromot, vasárukat hatalmas mennyiségben. Néhányszor azonban a megvásárolt tételek után külön is feltüntették a szállítás költségét. Öt ilyen eset fordul elő a jegyzékben. A „Topisch”-ban (Dobsina?) lakó Jeronimus Eckharttól négyszer vettek összesen 61 mázsa 30 font vasárut és 3400 szakállasgolyót, melynek szállításáért 15 forint 56 dénárt fizettek. Érdekes a krompachi Jacob Mathiasch (Jakab Mátyás?) esete, akitől összesen tizenhétszer vásároltak sok mázsányi vasárut és szerszámok százait, mégis csak egy alkalommal számoltak külön szállítási költséget.
A vízi szállítás természetesen a város mellett folyó Hernádon valósult meg, s jelen forrás adatai alapján a Kassától északra és északnyugatra fekvő erdőségekben kivágott fa leúsztatására korlátozódott. A favágás főként a „hamstorf” (Hannsdorf, Janocz), „sandmargreten” (Margeczan, Margitfalva), „Jägelsdorf” (Jekelsdorf, Jekelfalva), „Volkhmair” (Folkmár) és (Kassa)Hámor környéki erdőkben történt. Mellettük említik a jelenleg még 82nem azonosított „kholehstorfferischen wallt”-ot és „Vnnder Pehseifen”-t is. E települések némelyike azonban távolabb feküdt a folyóktól, s ilyenkor külön is említik a vízhez szállítás költségét. Előfordult, hogy ehhez külön utat kellett vágni az erdőn át. Egyes esetekben akkora fatörzseket kellett megmozgatni, hogy három darabhoz 33 lovat kellett befogni.
Bár jelen forrás csupán a kassai hadszertár egyetlen esztendejének működési költségeit tartalmazza, mégis számos érdekes részletről, a hadszertár mindennapjairól kapunk belőle adatokat. A benne rejlő információs anyag értékét és mennyiségét figyelembe véve természetszerűleg adódik a további feladat, hasonló, nem csak a kassai hadszertárra vonatkozó jegyzékek felkutatása. Az adatok összevetésével és összesítésével bizonyosan kellőáttekintést kapunk a végvári rendszer eme fontos részletéről.