A VÁRAK JELENTŐSÉGE ÉS A CSÁSZÁRI SEREGEK OSTROMTECHNIKÁJA A FELSZABADÍTÓ HÁBORÚBAN
73DOMOKOS GYÖRGY: A VÁRAK JELENTŐSÉGE ÉS A CSÁSZÁRI SEREGEK OSTROMTECHNIKÁJA A FELSZABADÍTÓ HÁBORÚBAN
In: Végvárak és régiók a XVI-XVII. században. Studia Agriensia 1. Eger, 1993.
A török hódítókkal folytatott évszázados küzdelemben a végvárak, s a megszerzésükért vívott harcok mindenkor lényeges szerepet játszottak. Nem volt ez másként a felszabadító háború idején sem, jóllehet ekkorra már, főként a harmincéves háború hatására, jelentős módosulás következett be a hadügyekben. Ez a háború valamennyi területét érintette, így a tüzérséget, az ostromtechnikát és ostromharcászatot is.
A várvívás 17. század végi módszerei tulajdonképpen nem tartalmaztak addig ismeretlen elemeket, viszont alkalmazásukban lényegi változásokat hoztak. Ezek következtében a támadás hatásfoka, eredményessége jelentősen megnőtt. A hangsúly a rendszerezettségre, a gondos szervezésre került. Az új típusúárkok, a parallelek, méreteiknél és elrendezésüknél fogva megoldották a csapatok gyors mozgását, biztos fedezését, s emellett megfelelő bázisul szolgáltak a támadáshoz és védekezéshez egyaránt. A tüzérség esetében a korábbi, nagyszámú lövegből álló, nagy tűzerejű, de csekély hatásfokúütegek helyét egyre inkább a csak néhány ágyúval, de pontosan meghatározott módon, meghatározott célra tüzelő ütegek vették át. Ez utóbbiak működése szorosan kötődött az árkok előrenyomulásához és a gyalogság tevékenységéhez.1
1. A téma részletes leírását l.: Domokos György: Várépítészet és várharcászat Európában a XVI–XVII. században. Hadtörténeti Közlemények (a továbbiakban: HK), 1986. 47–110.
A császári seregek és parancsnokaik a francia fronton az 1683-at megelőzőévtizedekben (legutoljára az 1672–78-as németalföldi-francia, illetve az 1683–84-es francia háborúban) jó néhányszor gyakorolhatták a várostromlás és a várvédelem művészetét.2 Itt szereztek gyakorlati tapasztalatokat az új megoldásokról, módszerekről, amelyeket a későbbiekben majd Vauban nevével fémjeleznek. Vauban ugyanis ekkor (Maastricht, 1673) kezdte teljes körűen alkalmazni az általa bevezetett újításokat, nem csekély eredménnyel.3 A felszabadító háború későbbi szövetségesei, a bajorok, brandenburgiak, szászok stb., szintén részt vettek a két nagyhatalom összecsapásaiban, sokszor a franciák oldalán, így ők is megismerkedhettek a korszerű ostromeljárásokkal. Emellett a császáriak e hadjáratokat többször a németalföldiekkel szövetségben harcolták végig, akik e téren ugyancsak nagy hagyományokkal rendelkeztek. Mindezeken túlmenően 74nem hagyhatók figyelmen kívül azok a tapasztalatok sem, amelyeket Kandia védelménél szereztek a velenceiek a két évig tartó török ostrom alatt (1667–69), mivel azok szervesen beépültek az európai hadművészetbe.4
2. E hadjáratok pontos eseménytörténetét l.: Johann Baptist Schels: Kriegsgeschichte der Oesterreicher. II. Band. Wien, 1844. III. Theil. 26–39.; Georg von Alten: Handbuch für Heer und Flotte. Enzyklopädie der Kriegswissenschaften und verwandter Gebiete. 9. Band. Kriege vom Altertum bis zur Gegenwart. Berlin, 1912. 377–380.
3. Anton von Zastrow: Geschichte der beständigen Befestigung oder der Handbuch der vorzüglichsten Systeme und Manieren der Befestigungskunst. Leipzig 1839. 117.; M. Augoyat: Marschall v. Vaubans's Angriff und Belagerung fester Plätze. Berlin, 1841. 13–14.; Hermann Müller: Geschichte des Festungskrieges seit allgemeiner Einführung der Feuerwaffen bis zum Jahre 1892. Berlin, 1892. 40–41. (A továbbiakban: Müller 1892.)
4. Müller 1892. 33.
Az új típusú ostromtechnika megjelenése a császári seregek eszköztárában önmagában nem módosította a várak szerepét. A magyarországi hadszíntéren ekkor már másfél évszázada főként a két szemben álló végvárrendszer között zajlott a küzdelem; megyényi területek birtoklása függött az egyes várak hovatartozásától. Ez a felszabadító háború idején sem változott, sőt, nézetem szerint, a fontosabb erősségek elvesztésével együtt járó területveszteség a korábbiakhoz képest nagyobb mértékűvé vált.5 Ez persze főként a törökökre nézve érvényes, minthogy a császáriak esetében jóformán „csak” Belgrád feladásának lett hasonló, igaz, nagyon súlyos következménye. Mindennek magyarázatát főként abban látom, hogy a háború jellegében itt is alapvető változások történtek. A két végvárrendszer egymás elleni önálló akcióinak jelentősége összességében csökkent, nagyobb szerepet kaptak a mezei hadak. Különösen igaznak vélem ezt a császári és birodalmi seregekre vonatkozóan, amelyek részben, vagy egészben, de állandóan a hadszíntéren tartózkodtak6 és ellenfelükkel szemben komoly, mindenekelőtt harcászati fölénnyel rendelkeztek.7 Ennek eredményeképpen nyílt csatákban rendre vereséget mértek az oszmán erőkre.
5. Véleményem szerint e hatást tovább fokozta az a rendkívüli gyorsaság, ahogy a törökök egész magyarországi védelmi rendszere összeomlott.
6. A császári ezredek egy jelentős része Magyarországon telelt át, illetve részt vett egyes várak többéves, folyamatos blokádjában.
7. Ez elsősorban a hadszervezés és -szervezet, a kiképzés és felszerelés, valamint a harci morál és állóképesség terén mutatkozott meg (1. a szalánkeméni csatát). Ám nem lebecsülendő előnyt jelentett, hogy a császári sereg utánpótlási rendszere is sokat fejlődött, 1688-ig ellátó bázisaihoz viszonylag közeli területeken harcolt, illetve, ha lehetett, helyben látta el magát. Szakály Ferenc: Hungaria Eliberata. Budapest,1986. 119–120., 126–140. (A továbbiakban: Szakály 1986.)
Másfelől úgy tűnik, a török végvárrendszer néhány kulcsfontosságú, jelentős őrséggel ellátott erődre támaszkodott csupán, amelyek a hozzájuk tartozó elővárakkal együtt nagy területeket oltalmaztak.8 E területvédő feladatuk fontosságát a megfelelő török mezei sereg hiánya tovább növelte. Ehhez járult még, hogy földrajzi szempontból a török végvárrendszer többhelyütt határterületeken húzódott, így az egyes várak elvesztése mást jelentett egykor a magyaroknak, és mást jelentett az adott pillanatban a törököknek.9 E tényezők alapján úgy vélem, hogy a török erősségek, a háború jellegének megváltozása ellenére, a hódoltság biztosítása szempontjából nem vesztettek jelentőségükből. Végsőkig való védelmük több esetben lassította, vagy lassíthatta volna a hódoltság felszámolását.
8. Ezek nagyjából a következők: Kanizsa, Fehérvár, Érsekújvár, Esztergom, Buda, Eger, Várad, Gyula, Temesvár.
9. Így például a törökök Kanizsa elfoglalása után nem tudták a Rába-Mura vonalat áttörni, Fehérvár és Buda birtoklása ellenére sem tudták mindig szilárdan a kezükben tartani a bakonyi várakat (Veszprém, Pápa, Palota, Tata), s Eger bevétele után sem tudtak nagyobb felvidéki területeket megszerezni. A fontos török várak előtt a terjeszkedés útjában tehát nemcsak a magyar végvárak, hanem természeti akadályok is álltak, míg mögöttük jobbára sík vidék terült el.
A császári és birodalmi seregek fölénye az alábbiak tükrében még kézzelfoghatóbbá válik. Előfordult ugyanis, hogy a török védők, bár a formális ostrommal szemben még kitartottak, a felmentő sereg vereségének hírére (!) feladták a várat (Verőce, 1684. július 25., Szeged, 1686. október 23.). Ugyancsak az előbbiek tették lehetővé, hogy a szövetséges seregek a tényleges ostrom véráldozata nélkül, csupán blokáddal is ki tudtak kapcsolni a harcokból néhány igen fontos török várat. Másképp 75fogalmazva, az erőd elfoglalása nélkül is megszerezték az általa védett területet.10
10. A felszabadító háború eseményeire l.: Szakály 1986.; Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. 17. rész. Magyarország felszabadítása a török uralom alól. 1683–1699. Budapest, 1941. (A továbbiakban: Bánlaky 1941.); Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns. III. Theil. 1. Halfte. Der südöstliche Kriegsschauplatz in den Ländern der ungarischen Krone, in Dalmatien und Bosnien. Wien, 1891.; Christophorus Boethius: Ruhm-beloberter, Triumph-leuchtender und Glantz-erhoeheter Kriegs-Helm…Bände 1–3. Nuernberg, 1688. ; Johann Konstantin Feig: Wunderbahrer Adlerschwung, oder fernere Geschichts-Fortsetzung Ortelii…1. Theil. Wien, 1694.; Theatri Europei Continuati. 12–15. kötetek. Franckfurt am Maeyn, 1691., 1698., 1702., 1707. (a továbbiakban: Theatri Europei). Az egyes hadjáratok részletes történetére l.: Das Kriegsjahr 1683. Mittheilungen des k. k. Kriegs-Archius (a továbbiakban: MKA). 1883. 1–340. (önálló számozással); Major Edlen von Angeli: Der Feldzug gegen die Türken im Jahre 1684. MKA 1884. 377–454. (a továbbiakban: MKA 1884.); Die Eroberung von Ofen und der Feldzug gegen die Türken in Ungarn im Jahre 1686. MKA 1886. 1–126. (önálló számozással-a továbbiakban: MKA 1886.); Götz: Az 1688.-i hadjárat és Belgrád ostroma. Történelmi Tár, 1890. 721–756. (a továbbiakban: Götz 1890.); Moriz Edlen von Angeli: Die Kaiserliche Armee unter dem Oberkommando des Markgrafen Ludwig von Baden in den Feldzügen 1689–92 gegen die Türken. MKA 1877. II. Jahrgang, 135–184., 217–292.
A várak változatlan fontosságát jelzi az a tény is, hogy a hódoltság visszafoglalásánál ugyanaz a két erősség játszott kulcsszerepet, amely egykor elvesztésében is: Buda és Nándorfehérvár. Stratégiailag mindkettő fontos ponton állt, a keresztények és a törökök szempontjából egyaránt. Egyfelől ugyanis a hódoltság elleni támadás elsőés legtermészetesebb irányaként a Duna vonala kínálkozott, amely a szállítás-utánpótlás jelentős megkönnyítésével az előrenyomulást nagyban elősegítette. Másfelől a Duna mellett vezetett a török seregek hagyományos felvonulási útja is. E hadiút elzárása, valamint e két vár elfoglalása esetén a szövetséges haderő megakadályozhatta az oszmánok behatolását a Dráva-Al-Duna mögé. Nem véletlen tehát, hogy egy sor jelentős ütközet, valamint több kisebb mellett a három legnagyobb, formális ostrom (Érsekújvár, Buda, Belgrád) épp a Dunánál, illetve annak két oldalán húzódó, mintegy 80–100 km-es sávban zajlott le.
További lényeges körülmény, hogy Buda egyben a magyarországi török végvárrendszer kulcsát is jelentette. Fontosságára való tekintettel az oszmánok egyfajta védelmi gyűrűvel vették körül. Sok kisebb vár mellett Székesfehérvár, Esztergom, Hatvan voltak a fő erősségek a Budát védő várláncolatban.11 A Buda–Székesfehérvár–Esztergom várháromszög pedig további jelentőséget kapott, mert kezdetben ez „biztosította katonailag a török birodalom számára a magyarországi hódítások megtartását, illetve további növelését.”12 Ugyanakkor Buda, valamint az ott összevonható török végbeli sereg is fedezte ezeket az erősségeket. A tizenöt éves háborúban a török végvárrendszer, az akkor még több tekintetben megmutatkozó oszmán fölény folytán, még Esztergom, vagy Fehérvár időleges elvesztését is el tudta viselni, és ki tudta védeni a Buda ellen irányuló támadásokat is. A felszabadító háború idején azonban, épp a keresztény sereg fölénye miatt, döntőnek bizonyult, hogy Esztergomot és Érsekújvárt már a harcok kezdetén sikerült elfoglalni. Ez rést ütött a rendszerbe, ellenállóképességét nagyban gyengítette; kiesésük megnyitotta a Budához vezető utat, a török seregek pedig már nem tudták e támadást elhárítani, csak időlegesen lassítani (Buda, 1684).
11. L.: R. Várkonyi Ágnes: Buda visszavívása 1686. Budapest, 1984. 120–121. térképét. Itt azonban a Budát védő várak közt szerepel Kanizsa, Eger, Várad, Temesvár és Szigetvár is. Ezek az erősségek azonban a közvetlen védelemhez túl távoliaknak tűnnek.
12. Rázsó Gyula: Székesfehérvár hadászati jelentősége a török hódoltság korában. Az 1601. és 1688. évi ostrom. In: Székesfehérvár évszázadai 3. Török kor. Székesfehérvár, 1977. 145.
Tulajdonképpen ez utóbbi vonatkozik Thököly felvidéki fejedelemségére, illetve a kezében levő várakra is. A Thököly elleni harc a felszabadító háború kezdetén ugyan nem gátolta, de a császári erők kényszerű megosztása révén megnehezítette a hathatósabb fellépést a törökökkel szemben.
76Némely szívósan védekező kuruc erősséget csak hosszabb ostrom után sikerült elfoglalni. A Habsburg hadvezetés szerencséjére Sejtán Ibrahim baklövése, Thököly elfogatása, 1685 őszére ezt a problémát gyakorlatilag megoldotta, mivel az átálló kurucok, Munkács kivételével, valamennyi várat átadták a császáriaknak.13
13. Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre. 1657–1705. II. kötet. Budapest, 1889. 122–158.
Buda eleste a török végvárrendszerre nézve súlyos következményekkel járt. Mögötte ugyanis, a hódoltság belsejében, Székesfehérvár és Szolnok, illetve Szigetvár és Szeged között semmilyen komoly akadály nem állt a betörés útjában. Egyéb okok mellett ezért folytathatott Mercy, Heissler és Petneházy már 1685 őszétől egészen 1686 nyaráig sikeres hadműveleteket e területen a török végvári vonal hátában. Szolnok, Heves, (Török)Szentmiklós, Szarvas bevételével már ekkor megkezdhették Buda és Eger elszigetelését, az utánpótlási vonalak elvágását.14 Ugyancsak így magyarázható, hogy a keresztény sereg Buda eleste után azonnal és ellenállás nélkül tudott benyomulni a hódoltság szívébe, és Pécset, Siklóst, Kaposvárt, Szegedet viszonylag könnyen elfoglalni. Ezzel pedig már Székesfehérvárt, Szigetvárt, Kanizsát is elvágták a birodalommal valóösszeköttetéstől, s így az utánpótlástól.
14. Szakály 1986. 50. szerint ezek az akciók Várad és Gyula összeköttetéseit is veszélyeztették. Véleményem szerint azonban, minthogy Aradot a rajtaütés során a császáriak nem foglalták el, Temesvár még el tudta látni e két fontos erősséget.
Az egykori déli végvárrendszer kulcserődje, Nándorfehérvár (Belgrád), elfoglalása (1521) óta a Magyarország elleni támadások egyik legfontosabb bázisa volt. Ez biztosította Eszékkel együtt, a török seregek felvonulását a magyar hadszíntérre. Visszafoglalása gyakorlatilag megakadályozta az oszmán behatolást a Tiszától nyugatra fekvő területekre, a császári sereg számára pedig megfelelő bázist jelentett a szerbiai és bulgáriai hódításokhoz. Ezek megtartása azonban már meghaladta a szövetségesek erejét, holott Szerbia birtoklása Belgrád biztosításának nélkülözhetetlen elemét képezte. Szerbia kényszerű kiürítését szinte törvényszerűen követte Belgrád újbóli elvesztése.15 Szerepét 1690 után Péterváradnak és néhány más, kisebb várnak kellett átvennie, ezek azonban nem tudták megakadályozni a török seregek megújuló betöréseit Magyarország területére.16
15. Szakály 1986. 91., 92. 120–121.
16. Pétervárad jelentőségét Szakály abban határozta meg, hogy itt volt a Dunán megfelelő hely hídverésre a Duna-Tisza-köze felé. Uo. 79.
Az elmondottakból látható, hogy a felszabadító háború menetét komolyan befolyásolta a várak elleni támadások sikere, vagy kudarca. Épp ezért lényeges megvizsgálni az ostromtechnikát és annak alkalmazási lehetőségeit. A következő táblázatban a szövetséges seregeknek a várak ellen intézett 149 akcióját elemeztem a támadások módszereit illetően.17 Bár a felmérés korántsem teljes, mégis, a legnagyobb váraktól kezdve az egészen kis palánkokig az erődítménytípusok teljes skálája benne van, térben és 77időben is felöleli a háború egészét. Az adatok érdekes és elgondolkodtató arányokat mutatnak:
17. Csorba Csaba: A török végvárak ellenállási lehetőségei a felszabadító háborúk során című tanulmányában. (In: Bodó Sándor-Szabó Jolán [szerk.]: Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686–1699). Studia Agriensia 9. Eger 1989. 159–185.) hasonló elvek alapján végzett elemzést, de nála az értékelés ettől eltérő jellegű, és nem számszerű. Itt kívánom megjegyezni, hogy Csorba cikke, bár több helyütt nem értek vele egyet, nagyon hasznosnak bizonyult számomra, és sok problémára hívta fel a figyelmemet.
Formális ostrom:
|
23
|
esetben
| |
Roham:
|
11
|
esetben
| |
Rajtaütés:
|
16
|
esetben
| |
Ágyúzás:
|
17
|
esetben
| |
Kiéheztetés:
|
6
|
esetben
| |
Harc nélkül:
|
37
|
esetben
| |
Ebből:
|
őrség elmenekült:
|
21
|
esetben
|
őrség átadta:
|
16
|
esetben
| |
A támadás módja ismeretlen18:
18. Az elemzés során a “roham” címszó alatt olyan jellegű támadást értettem, amikor az ostromra felvonuló csapatok a vár körülzárása után rögtön, árkolás nélkül, legfeljebb tüzérségi előkészítés után rohamozták meg a falakat. A “támadás módja ismeretlen” címszó valóban csak a módszerre vonatkozik, e támadások mindegyike eredménnyel járt.
|
39
|
esetben
| |
Összesen:
|
149
|
esetben
| |
Mindebből sikertelen:
|
10
|
esetben
| |
A császári seregek, néhány kivételtől eltekintve, a legjelentősebb török, illetve kuruc erősségek megszerzésére vezettek formális ostromokat.19 Mielőtt azonban ezeket elemezném, szükségesnek vélem tisztázni, hogy „formális ostromnak” tekintettem minden olyan akciót, ahol körülzárással, árkok és aknák ásásával, külön-külön célra tüzelőütegek építésével, réstöréssel előkészített rohamokkal, illetve ezen eszközök többségével támadták az adott erődöt.
19. Ezek a következők: Érsekújvár, Esztergom, 1683.; Buda, Makovica, Eperjes, Verőce, 1684.; Érsekújvár, Ungvár, Eperjes, Kassa, 1685.; Buda, Pécs, Siklós, Szeged, 1686.; Vucin, 1687.; Belgrád, Lippa, 1688.; Várad, Lippa, 1691.; Várad, 1692. ; Belgrád, 1693. ; Temesvár, 1696. ; Bihács, 1697.
A formális ostromok csak csekély részét képezték az összes akciónak (15,4%), noha a célpontok, az előkészítés, a méretek, a technika szempontjából ezek voltak a legfontosabbak. Az alacsony arány arra utal, hogy bizonyos tényezők korlátozták, máskor feleslegessé tették a korszerű eljárások alkalmazását.
Ennek egyik elsődleges okát e vállalkozások anyagi vonatkozásában látom. Minthogy a formális ostromok igen sokba kerültek, nagyszabású előkészületeket igényeltek, veszélyességük miatt nagyon meg kellett gondolnia a hadvezetésnek, hol és amikor fog hozzá egy ilyen akcióhoz. Másik fontos okként a háború menetének alakulását említeném. A Habsburg hadvezetés eleinte (1688-ig) egy adott irányba, a Duna menti fontos török erősségek formális ostromára koncentrálta erőit, mivel ezek gyors megszerzése nélkül a további hadműveletek elképzelhetetlenek lettek volna.20 A harcok súlypontjának délebbre helyeződésével azonban mind több török 78vár került áthidalhatatlan messzeségbe hátországától, a harcok területileg meghaladták azokat, s ez szükségtelenné tette az ellenük indítandó nagyméretű vállalkozásokat.21 Részben szintén ezzel magyarázható, hogy a legtöbb esetben a gyengébb török várak alig, vagy egyáltalán nem tanúsítottak ellenállást. Sokszor egyszerűen kiürítették azokat, s védőik a nagyobb erősségek őrségéhez csatlakoztak.22 Végül szintén döntően befolyásolta a várharcokat, hogy Thököly felső-magyarországi fejedelemsége 1685-ben már erősen hanyatlott, majd katasztrofális gyorsasággal összeomlott, s a kurucok számos, egyébként csak nehéz ostrommal megszerezhető erődöt adtak át a császáriaknak.23
20. Az 1688-ig megszerzett fontosabb várak (zárójelben a nem formális ostrommal elfoglalt erősségek): Esztergom, 1683.; Buda, (Visegrád), (Vác), 1684.; Érsekújvár, 1685.; Buda, (Simontornya), Pécs, Siklós, Szeged, (Dárda), 1686.; (Eszék), (Erdőd), (Valkóvár), 1687.; (Újlak), (Pétervárad), (Titel), Belgrád, 1688.
21. Ezek főként a későbbiekben kiéheztetéssel megszerzett erődítmények, és azok elővárai. (Eger, Fehérvár, Kanizsa, Szigetvár, Gyula).
22. Így történt ez például Eger esetében, ahová Sirok, Cserép és Szarvaskőőrségei húzódtak vissza a várható támadások elől.
23. Például Tokajt, Patakot, Ungvárat.
További korlátozó tényezőnek bizonyult az 1688 szeptemberében kiújult francia háború, majd ennek következtében a törökök ellen küzdő csapatok létszámának csökkentése, jóllehet a negatív hatás nem 1689-ben, hanem csak egy évvel később jelentkezett. Az 1683–89 közötti időszakban a keresztény seregek a vizsgált 149 akcióból 118-at hajtottak végre. Ebből 17 volt formális ostrom, amiből 4 végződött kudarccal, 1690–98 között viszont csak 6 formális ostrom történt, amiből viszont már 4 volt sikertelen. Úgy vélem, e számok önmagukért beszélnek. A várak ellen támadó seregek létszáma a fentiektől függetlenül is hatott az ostromtechnikára, minthogy többnyire csak a fősereg rendelkezett a nagyszabású vállalkozásokhoz szükséges erővel.24
24. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a korabeli seregek létszámairól közkézen forgó adatok rendkívül bizonytalanok és hiányosak. Mégis, ezek szerint a Verőcét ostromló Leslie hadteste volt a legkisebb létszámú, 6000 fős, ám többségükben 10–35000 főnyi seregek vettek részt ezekben a vállalkozásokban, míg Budát mintegy 60000 főnyi sereg támadta. A számadatokat l.: Theatri Europei; Bánlaky 1941.
Végezetül utalnék még arra, hogy sok esetben a terep, s ehhez szorosan kötődve az adott vár kiépítettsége sem tette lehetővé a formális támadást. Így a Felvidéken és a Balkán hegyeiben álló várak ellen többnyire már eleve más eszközöket kellett a keresztény seregeknek alkalmazniuk. Máskor ugyanezen okok folytán feleslegessé váltak a korszerű eszközök, hisz pl. a Duna-menti vagy alföldi kis palánkok, vagy a nagy erődöket övező apró elővárak nem állhattak ellen a többnyire tüzérséggel is rendelkező erősebb csapattestek semmiféle támadásának.25
25. Véleményem szerint részben az előbbivel magyarázható az ágyúzással és rajtaütéssel bevett, míg az utóbbival a harc nélkül megszerzett várak nagy száma.
Az előbbiekben már meghatároztam, hogy az elemzés során mit tekintettem „formális ostromnak”. Ám ezen belül is különbségeket kell tenni, többnyire e vállalkozások nagyságrendi, s ebből fakadó kivitelezési eltérései miatt. Teljes körű formális ostromot csak néhány, valóban nagyon jelentős vár (Buda, 1684, 1686; Érsekújvár, Eperjes, 1685; Belgrád 1688, 1693; Várad, 1691–92) ellen indítottak. Ezen esetekben a támadók az árokharc valamennyi korszerű elemét felvonultatták, bár feltűnő, hogy a tüzérség alkalmazásában még megmaradtak bizonyos, a korábbi időszakra emlékeztető eljárások.26 A többi ostrom jellemzője, a vállalkozás kisebb 79mérete mellett, az általában csak egyirányúárkolás, amelyet csupán egy-két üteg támogatott.27
26. Gondolok itt elsősorban arra, hogy egy-egy ütegben még mindig nagyszámú löveget vontak össze, illetve az egyes ütegek elhelyezése nem minden esetben alkalmazkodott az árokrendszerhez.
27. A kisebb erősségeknél többnyire a terepviszonyok sem tették lehetővé a szélesebb fronton történő támadást. Így például Makovicát csak egy irányból, a kapu felől lehetett támadni (Theatri Europei, 12. kötet, 687.), Pécsnél a város házai akadályozták a vár elleni árkolást (az ostrom térképét 1.: Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–88. évi törökellenes hadjáratok történetéhez. Szerk.: Szita László. Pécs, 1987. 20. (a továbbiakban: Szita 1987.), hasonlóképp Szegednél (az ostrom térképét l.: Borbély Andor: A szegedi vár ostromának tervrajza 1686-ból. Budapest, 1933).
A formális ostromok eseményeinek ismeretében kétség sem fér ahhoz, hogy a császári és birodalmi sereg, valamint a hadvezetés kellően elsajátította a korábban vázolt új módszereket. Az viszont már a kezdet kezdetén, Buda 1684. évi ostrománál kiderült, hogy hiába az elmélet ismerete, ha nem párosul megfelelő kivitelezéssel. Ennél az ostromnál a hadvezetés egyaránt lebecsülte az ellenfelet és Buda vára kétségtelenül elavult védműveit is, s ez súlyos harcászati és technikai hibákhoz vezetett. A későn megkezdett hadműveletekben az amúgy sem elegendő erőt négy irányba forgácsolták szét, az árkok kialakítása és vonalvezetése nem felelt meg a szükségleteknek, a gyengén működő tüzérség nem nyújtott elegendő támogatást a gyalogságnak, az aknázás pedig rendre kudarcba fulladt.28 Valószínűleg e keserű kudarcnak köszönhetően a későbbi ostromoknál az egyes harcászati elemek gyakorlati megvalósítására igen nagy gondot fordítottak a hadvezérek, így ettől kezdve súlyosabb probléma ezen a téren alig merült fel. Már a következő esztendőben tanúi lehetünk a jól irányított, technikai szempontból is kitűnően végrehajtott érsekújvári ostromnak. Ennél már mintaszerűen ásták meg a paralleleket, a tüzérséget is megfelelően helyezték el, s az egyik legnehezebb feladatot, a vizesárkon valóáttörést is jól oldották meg. (S mindezt úgy, hogy a küzdelem második felére mindössze 16 000 ember állt a támadók rendelkezésére, mivel a többi a törökök által ostromolt Esztergom felmentésére vonult.)29 Nagyjából ugyanezek jellemzik az 1686-os budai és az 1688-as belgrádi ostromot is, jóllehet ott a korszerű módszereket teljesen elavult védműrendszerekhez kellett igazítani, ellentétben a magyarországi viszonylatban modernnek számító, olaszbástyás Érsekújvárral.30 Az események azt mutatják, hogy a hadvezetés a technika rugalmas kezelésével ezt a problémát is meg tudta oldani, igaz, nem kis nehézségek árán. A technika alkalmazása az ugyancsak olaszbástyás Várad ellen is megfelelőnek bizonyult, ám ott az ostrom késői kezdete 1691-ben, valamint az egész erődítmény tagoltsága messzemenően meghatározta a harc menetét.31
28. Az általános művek mellett (10. sz. jegyzet) l.: Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban. A kétszázötven éves évfordulóra átdolgozta Wellmann Imre. Budapest, 1936. 224–226. (a továbbiakban: Károlyi 1936); Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. Budapest története III. Budapest, 1944. 42–48. ; MKA 1884.
29. Az általános művek mellett l.: Balás György: Újvár (Érsekújvár) várépítészeti rendszere és katonai szerepe. HK 1888. 432–447. (a továbbiakban: Balás 1888); Matunák Mihály: Érsekújvár a török uralom alatt. 1663–1685. Különnyomat a Nyitra Megyei Szemléből. Nyitra, 1901. 86–110.
30. Az érsekújvári ostrom térképét l.: Theatri Europei, 12. kötet, 812–813. között; Balás 1888. 436. Buda 1686. évi ostromához, az általános művek mellett, alapvető: Károlyi 1936.; MKA 1886. Belgrád ostromához l: Götz 1890.; Weiss: Tudósítás Belgrád elfoglalásáról 1688-ban. Történelmi Tár, 1895. 32–57.; Szita 1987. 391–396. Miksa Emánuel jelentése. Az ostrom térképét l. uo. 392.
31. Várad ostromához, az általános művek mellett, l.: Bunyitai Vincze: Nagyvárad a török foglalás korában 1660– 1692. Budapest, 1892.; Az ostrom térképeit l.: Balogh Jolán: Varadinum – Várad vára. Művészettörténeti Füzetek 13/1. Budapest, 1982. 164., 173. kép.
Az elmondottak után érdemesnek tartom a kudarcba fulladt akciókat is megvizsgálni. Elgondolkodtató, hogy a mondott 149 vállalkozásból mindössze 10 végződött sikertelenül, de ebből nyolc éppen formális ostrom volt. Ennek egyik okaként ismét csak az e hadműveletekkel járó nehézségeket említeném. Feltűnő azonban, hogy ezen vállalkozások némelyike igen későn, október-november folyamán kezdődött (!), s a beköszöntő 80zord időjárás rendre meggátolta az eredményes befejezést (Eperjes, 1684; Eger, 1685; Várad, 1691). Több esetben olyan hadvezetési hibákkal is találkozhatunk, mint a – legalább is számomra érthetetlen – késlekedés (Temesvár 1695; Bihács, 1697), vagy a rossz előkészítés, a feladathoz képest elégtelen erő (Belgrád, 1693), az utánpótlás, az ostromszerek hiánya (Eperjes, 1684; Ungvár, 1685; Belgrád, 1693; Bihács, 1697). Ennek alapján tehát azt kell megállapítanom, hogy nem elsősorban az ostromtechnikában volt a hiba (kivéve persze Buda 1684-es ostromát). Ezekben a vereségekben azonban többször a fentieknél is nagyobb szerepet kapott az ellenfél. Így pédául néhány esetben a védősereg aktív ellenállása is közrejátszott a támadók meghátrálásában (Eperjes, 1684; Várad, 1691), máskor a török mezei sereg felbukkanása kényszerítette a keresztényeket az ostrom feladására (Érsekújvár, 1683), olykor pedig ketten együtt vívták ki a győzelmet (Buda, 1684; Belgrád 1693). Szólni kell itt arról is, hogy egyes török helyőrségek az ostromlók technikai fölénye ellenére néha meglehetősen sokáig tartották magukat: Érsekújvár 1685-ben 26, Buda 1684-ben 112, 1686-ban 75, Belgrád 1688-ban 30, 1693-ban 39, Várad 1692-ben 38 napig.32 Természetesen akad ellenpélda is: Lippa 1688-ban csak 3 napig állt ellen.
32. Ha azonban az előzőévi ostromot és az azt követő blokádot is hozzávesszük, akkor 240 napig álltak ellen.
A formális ostromok után röviden áttekinteném még a császári és birodalmi sereg egyéb módszereit is a várak elleni támadásoknál. Itt elsősorban a rajtaütések és a legfeljebb csak némi tüzérségi előkészítéssel végrehajtott rohamok magas számát emelném ki. Mindkét eszközt leginkább a Balkánon harcoló, viszonylag kisebb létszámú keresztény erők alkalmazták, főként a másod-harmadrendű várak ellen. Ugyanakkor külön említést érdemel Mercy, Heißler és Petneházy 1685. évi őszi hadjárata, ahol valamennyi erősséget, köztük a fontos Szolnokot, rajtaütéssel foglaltak el. Ágyúzással, mint a megfélemlítés legjobb eszközével, többnyire a jelentős polgári lakossággal rendelkező erődített városokat (Kisszeben, Lőcse, Brassó), valamint az egészen apró, igen csekély őrségű várakat (Vác, Csókakő, Sirok, Csíkvár) igyekeztek megadásra bírni, bár olykor nagyobb erősségek is kapituláltak a kíméletlen lövetés hatására (Kaposvár, Jenő). Kiéheztetéssel csak néhány, igaz kulcsfontosságú várat szereztek meg a szövetségesek.
Végezetül tehát ismét meg kell állapítanom, hogy a várak és a várharcok szerepe lényegében nem csökkent a felszabadító háború idején sem, jóllehet a mezei seregek (egymás elleni) akciói minden korábbinál nagyobb jelentőséget kaptak. A mezei seregek ugyanis nem vállalhatták át a várak területvédő feladatait, szükség volt rájuk a hadműveletek hátországának 81biztosításában, s végül utánpótlási bázisként is nélkülözhetetlennek bizonyultak. Végső példaként hivatkoznék arra, hogy Belgrád visszafoglalásával a törököknek sikerült elérni, hogy a sorozatos kudarcok ellenére mégis meg tudták tartani Temesvárt és a Temesközt.33
33. Szakály 1986. 122.
