A VESZPRÉMI VÉGVÁR FŐ- ÉS VICEKAPITÁNYAINAK ÉLETRAJZI ADATTÁRA (XVI–XVII. SZÁZAD) | A hódoltság kora. Magyarország törökkori története

PÁLFFY GÉZA: A VESZPRÉMI VÉGVÁR FŐ- ÉS VICEKAPITÁNYAINAK ÉLETRAJZI ADATTÁRA (XVI–XVII. SZÁZAD)

A címlapon: Pázmány Miklós (panaszi) veszprémi főkapitány (1648-1650) arcképe. In Ortelius: Ungarn und Siebenbürg. Kriegs Händel. (Frankfurt a/M., 1665) IX. tábla 6. kép; Laczkó Dezső Múzeum, Képzőművészeti gyűjtemény: 77.77.1 régi ltsz: 8248/3., 60x90 mm
Auf dem Titelblatt: Miklós Pázmány (1648-1650 in Ortelius: Ungarn und Siebenbürg. Kriegs Händel. (Frankfurt a/M., 1665) tab. IX. Nr. 6. Laczkó Dezső Museum, Sammlung für Bild-Kunst: 77.77.1., 60x90 mm

A munka az alábbi kötetben jelent meg:

VESZPRÉM A TÖRÖK KORBAN
Felolvasóülés Veszprém török kori emlékeiről

VESZPRÉM
1998

Az előadások elhangzottak 1997. május 7-én, a veszprémi városháza Kossuth Termében

Sorozatszerkesztő: V. dr. Fodor Zsuzsa

A kiadvány megjelenését támogatta:
Nemzeti Kulturélis Alap Múzeumi Szakkollégiuma
Veszprém Megye Kultúrájáért Alapítvány
Veszprém Város Kultúrájáért Közalapítvány

Szerkesztette: Tóth G. Péter

Lektorálta: Dávid Géza

Rezümé fordítás
Fodor Pál (angol)
Péti Miklós (angol)
OFFI (angol-német)

Veszprém, 1998. Kiadja Veszprém Megyei Múzeumi igazgatóság, Laczkó Dezső Múzeum. Felelős kiadó a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság igazgatója.

91Bevezetés

Hungler József A török kori Veszprém című 1986-ban megjelent könyvében a veszprémi végvár főkapitányainak névsorát összeállítva az alábbiakra hívta fel a figyelmet: „A várkapitányok neve utáni évszámok veszprémi működésük idejét mutatják … A néha ütköző évszámok nem tévesek; ez a zavaros idők eredménye.”* Noha a koraújkori Magyarországon – különösen az 1591-től 1606-ig tartó hosszú török háborút követően – a közállapotok valóban szerfelett megromlottak, a veszprémi végvárat csak az 1546 és 1548 között eltelt, még meglehetősen zűrzavaros esztendőkben igazgatta egyidejűleg két kapitány, a magyar katonák élén álló Paksy János és a német gyalogosokat vezénylő, alsó-ausztriai származású Hans Görtschacher.* Ezt követően egészen a végház királyi őrségének a XVIII. század elején történt elbocsátásáig annak fő- és vicekapitányai „rendben” követték egymást – miként őket 1623-ban egy tanúkihallgatás során a 77 éves, azaz még Buda elestének évtizedében született Adorján Balázs emlékezetből számbavette: „Annakutánna penig [1566-ban] ismég keresztyén kézben jutván Veszprím, első kapitánya Széchényi Mihály volt, második Gyulaffy László, harmadik Thury Márton, negyedik Geszthy Ferenc, ötödik Ferrando [Samaria]. Azután ismég Veszprím második elveszése és újobban megnyerése [1593, illetve 1598] után hatodik kapitány Maróthy Mihály, hetedik Tóbias Gróf volt, nyolcadik Keglevics György uram.” * Hogy Veszprém törökkori történetének egyik leglelkesebb búvára, Hungler József néhány száz év elteltével – a kor egyszerű emberével ellentétben – mégsem tudta „zavarmentesen”, megnyugtató pontossággal felsorakoztatni a vár főkapitányait, ez elsősorban az eddigi végvári archontológiai kutatások szempontjából meghatározó alapvető források mellőzésével magyarázható.

HUNGLER, 1986. 214.: 90. jegyz.

Lásd a megfelelő adatokat az adattárban. Az alábbiakban az ott részletesen idézett iratokra külön nem hivatkozunk, hiszen a bevezető tanulmány adatbázisunk felhasználásával készült.

MOL P 707 Fasc. 39. No. 9. fol. 32.

Ugyan valóban hihetetlennek tűnik, a már jóval több mint száz esztendeje megindult törökkori kutatások napjainkig mégis olyannyira mellőzték a végvári 92társadalomra és annak tisztikarára vonatkozó szisztematikus levéltári feltárómunkát, hogy nincs egyetlen egy olyan magyarországi végház, amelynek törökkori fő- és vicekapitányairól pontos és megbízható összeállítással rendelkeznénk. Pedig a végvárakat irányító központi kormányszerv, a bécsi Udvari Haditanács (Wiener Hofkriegsrat) fennmaradt iratanyaga (mindenekelőtt az Akten des Wiener Hofkriegsrates, az Alte Feldakten, a Bestallungen és a Hofkriegsrätliches Kanzleiarchiv elnevezésű fondok), illetve elsősorban a hozzá beérkezett és az általa kibocsátott iratokat nyilvántartó egykorú iktatókönyvek (Protokolle des Wiener Hofkriegsrates, 1556 és 1700 között több mint 270 kötet) alapján hónapnyi, sőt néha napnyi pontossággal megállapítható, ki és mikor viselte egy adott végvár valamely rangosabb tisztét. A most közzétett adatbázissal történetírásunk ezen hiányosságát szeretném legalább egy kis szelettel pótolni.* Miután ifjúságomat az egykori véghely szomszédságában töltöttem, a szülőhely iránti hálából elsőként a veszprémi fő- és vicekapitányok XVI–XVII. századi archontológiáját, pontosabban „életrajzi adattárát” állítottam össze. Az alábbi dolgozat ugyanis nem pusztán egyszerű listáját adja a végház legfelsőbb vezetésének, hanem mai modern kifejezéssel élve annak életrajzi lexikonát. Kutatásaim során ugyanis igyekeztem az összesen több mint negyven fő- és alkapitány teljes életpályáját végigkövetni, azaz minden tisztségüket felkutatni. Ezen munkámban elsősorban az a cél vezérelt, hogy néhány hasonló jelentőségű magyarországi végvár (például a Dunántúlon Pápa és Kiskomárom, a bányavidéki végeken Léva és Fülek, Felső-Magyarországon pedig Szendrő és Tokaj) fő- és vicekapitányait bemutató efféle adattár elkészítését követően majd lehetőségem nyíljék a törökkori végvári katonaság két évszázados történetét és fejlődését jellemző legfontosabb országos tendenciák bemutatására, általános jelenségek szemléltetésére és különféle karrier-modellek felállítására. Jelen – a terjedelmi korlátok miatt szűkre szabott – bevezetőben ezért száraz évszámadatok helyett az alábbi adattár alapján ezen még tovább kutatandó tendenciák és jelenségek néhányára, illetve a végvári főtisztek származásával, kinevezésével, előmenetelével, valamint az ilyen irányú kutatásokból levonható néhány érdekesebb következtetéssel szeretném megismertetni az olvasót.

Bécsi levéltári kutatásaimat a Magyar Ösztöndíj Bizottság Collegium Hungaricum ösztöndíjával, míg budapesti archívumi feltárómunkámat az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatásával (T 19789 nyilv. sz.) folytattam. Mindkét kutatási lehetőséget ezúton köszönöm.

***

1. kép Veszprém 1593-as ostroma. Wilhelm Peter Zimmermann rézkarca
(Samuel Dilbaum könyvében)

93A Magyarország trónján ülő Habsburg uralkodók és az 1556-ban felállított Udvari Haditanács által megszervezett török elleni végvárrendszer a XVI. század második felében hét úgynevezett végvidéki főkapitányságra, azaz egy fővár köré szerveződött kisebb várak egységére oszlott – az Adriai-tengertől észak-kelet felé haladva a horvát, a bán által irányított Kulpa menti, a szlavón (vend), a kanizsai, a győri, a bányavidéki és a felső-magyarországi végvidéki generalátusságokra.* Veszprém a győri végvidék várainak (Győr, Szentmárton, Pápa, Csesznek, Tihany, Vázsony, Keszthely, Csobánc, Szigliget, Palota, Tata, Gesztes) sorába tartozott, amely a bécsi császárváros védelmének biztosításában kiemelt szerepet töltött be és amelynek irányítására ezért az Udvari Haditanács mindig igen jelentős figyelmet fordított. Ez a végvidék a XVI. század negyvenes esztendeinek közepétől mintegy két évtized alatt többek között annak köszönhetően vált a végvárrendszer egyik legolajozottabban működő egységévé, hogy katonaságának zsoldját – éppen Bécs és Ausztria védelmének érdekében – túlnyomórészt nem Magyarország jövedelmeiből, hanem a határos osztrák tartomány, Alsó-Ausztria segélyeiből 94fizették.* Ennek fejében az osztrák rendeknek természetesen komoly beleszólásuk volt a végvidék ügyeibe, hiszen – napjaink modern világához hasonlóan – már a törökkorban is az gyakorol(hatot)t erőteljes befolyást a legfontosabb politikai és katonai döntések meghozatalára, aki az anyagiakat, azaz ez esetben a végváriak zsoldját előteremtette. Ennek köszönhető, hogy a végvidék központjának, Győrnek a főkapitányi tisztét – amelynek betöltője parancsnoki jogkörrel rendelkezett a neki alárendelt, fent említett várak kapitányai és őrségei felett – a XVI–XVII. században kizárólag idegen, főként alsó-ausztriai, német és itáliai főtisztek töltötték be.

A végvidéki főkapitányságok kialakulására és történetére lásd: PÁLFFY, 1996.

Erre ez ideig a legjobb összefoglalást egy már meglehetősen régi, bécsi egyetemi disszertáció nyújtja: PERTL, 1939.

A több mint harminc veszprémi főkapitány között mégis csak két osztrák és egy itáliai származásút találunk. Az első a már említett Hans Görtschacher kapitány volt 1546 és 1548 között, ő azonban ekkor pusztán a vár német gyalogságának parancsnokolt, amelyet ekkor az alsó-ausztriai rendek költségén állomásoztattak a végvárban. A XVI. század második felétől azután a török kiűzéséig – a tizenötéves háború időszakát kivéve – német katonaság csak igen ritkán szolgált a várban. Mindezek ismeretében érthető, hogy a második idegen, Tobias Graf miért az 1599-től 1605-ig terjedő időszakban, majd Bocskai István hajdúinak tiszavirág-életű veszprémi uralmát követően irányította 1609-ig a végházat. Győr 1598. évi visszafoglalását követően ugyanis a Habsburg katonai vezetés és Alsó-Ausztria rendjei Bécs és tartományuk biztonságosabb védelme érdekében szükségesnek látták, hogy egy számukra megbízhatóbb honfitársuk kormányozza Veszprém várát. Ezt a céljukat az idegen Graf főkapitány kineveztetésével sikerült Rudolf királynál keresztülvinniük. Mindez természetszerűleg súlyos konfliktusokat eredményezett a magyar rendekkel, akik a törökkor folyamán végig nagy küzdelmet folytattak a Haditanáccsal azért, hogy a magyarországi végvárakban mindenütt magyar főkapitányok parancsoljanak. Persze ezen követeléseik hangoztatása során igyekeztek megfeledkezni arról, hogy miután Magyarország megfogyatkozott erőforrásai miatt a végvárakban állandó szolgálatot teljesítő mintegy 15-20 000 katona zsoldjának fizetésére nem volt képes, így annak túlnyomó részét a szomszédos osztrák tartományok és a német birodalom alattvalóinak adójából biztosították. Az a tény azonban, hogy az igen fontos veszprémi végvár élén két évszázad alatt pusztán három idegen főkapitány állt, elsősorban azzal magyarázható, hogy az említett időszakokat kivéve őrsége színmagyar volt. Ez esetben pedig az osztrák rendeknek és a Haditanácsnak csak felesleges konfliktust 95jelentett volna, ha mindenképpen idegen kapitány alkalmazása mellett kardoskodnak. Védelmüket ugyanis nélkülük is biztosítva láthatták, hiszen a határ menti hadviselésben nagy tapasztalatokra szert tett magyar kapitányok tökéletesen ellátták azokat a feladatokat, amelyeket nekik szántak. Egyébiránt pedig akaratukat könnyen érvényesíthették a XVI. század osztrák, majd a következő évszázad német és itáliai származású győri generálisain keresztül, akiknek a veszprémi főkapitányok engedelmességgel tartoztak. Ugyanekkor a vicekapitányok esetében idegen főtiszt kinevezése fel sem merült, hiszen a győri főkapitány alatt magának a végvidéknek az élén is a XVI. században mindig magyar, majd az elkövetkező száz esztendőben külön egy magyar és külön egy német vicegenerális állt. Így Veszprémben a vicekapitányok mindannyian magyarok voltak, a többnyire magyar katonákból álló őrség tényleges irányítása ugyanis gyakran szinte kizárólag rájuk hárult.

A harmadik idegen, a nápolyi származású Ferranto Samaria de Speciacasa esete mindezek ismeretében mindenképpen figyelemreméltó.* A neves magyarországi várépítész, Giovanni Mario de Speciacasa* fia ugyanis abban az időszakban, 1579-től 1593-ig állt a veszprémi végvár élén, amikor az utolsó esztendőt leszámítva nem állomásozott német gyalogság a várban.* Hogy mégsem magyar főkapitány parancsnokolt ez időben Veszprémben, a fentiektől eltérően egészen más okokkal magyarázható.* Egyrészt Samaria már Magyarországon született, és miután egész életét a magyar hadszíntéren élte le, kiválóan ismerte az itt élő nép szokásait és nyelveit, így félig-meddig már magyarnak számított, noha magyar indigenátust (azaz „állampolgárságot”) sohasem szerzett. Másrészt a XVI. század második felében a Haditanács modern kifejezéssel élve „káderhiányban” szenvedett, vagyis nem állt számára rendelkezésre annyi megfelelő tapasztalatú magyar és idegen kapitány, akikkel a legfontosabb végvárak vezető posztjait betölthette volna. Ez a helyzet erre az időszakra több negatív tényező következményeként alakult ki. Thury György nemzedéke – amelyet Veszprémben többek között unokaöccse, Márton főkapitány képviselt, és amelynek tagjai általában egyszerű lovashadnagyként még az 1540–1550-es években kezdték katonai pályájukat, hogy azt egy-egy végvár kapitányaként fejezzék be – erre az időszakra kihalt, illetve újabb generáció még nem alakult ki. Ugyanekkor politikai okokból a tapasztaltabb főtisztek és várkapitányok közül többen távoztak Erdélybe, miként a veszprémi főkapitány Gyulaffy László vagy Geszthy Ferenc, akik utóbb mindketten a fejedelmi hadak legfőbb vezetőjeként, 96azaz generálisaként fejezték be katonai karrierjüket. Mindezek mellett a törökellenes magyar határvidéken a hosszú békeidőszak a zsoldos életmódban felnőtt osztrák, német vagy itáliai kapitányok számára nem kínált igazi felemelkedési lehetőséget, ezért ők ez időben szívesebben teljesítettek Európa más hadszínterein, főleg Németalföldön szolgálatot.* S hogy valóban milyen komoly problémát jelentett ez időben a kapitány-hiány a Haditanácsnak, azt az egész végvárrendszer tekintetében is igen kiválóan szemlélteti Samaria példája. Ő ugyanis 1581-től 1589-ig nem csupán Veszprém, hanem – nem tévedés – a meglehetősen távoli bányavidéki végek egyik kulcsa, a Nyitra-parti Érsekújvár főkapitányi tisztét is kénytelen volt ellátni. Mindebből persze az következett, hogy gyakori távolléte miatt mindkét helyen súlyos konfliktusok és problémák jellemezték a végváriak mindennapjait.*

Életének eddigi egyetlen feldolgozása nemrég látott napvilágot. SZURMAY, 1997.

BANFI, 1932. és DÉTSHY, 1994.

A végvár 1593. évi elestekor a veszprémi német őrség élén az a Georg Andreas von Hofkirchen állt, akit később a törökök fogságából történt kiszabadulását követően a visszafoglalt pápai végvár főkapitányává neveztek ki. PÁLFFY, 1997/1. 39. és 76.

Ez a példa egyúttal arra is figyelmeztet, hogy a túlzott általánosításoktól gyakorta tartózkodnunk szükséges, és mindig alapos vizsgálat alá kell vonnunk az adott végvárban uralkodó állapotokat, illetve az adott személy életpályáját is.

Ezt kiválóan igazolja például a későbbi győri főkapitányok, Ferdinand Graf zu Nogarol (1588–1590) és Ruprecht von Eggenberg (1602–1606) pályafutása, ők ugyanis osztrák származásuk ellenére a drinápolyi békét követő időszakban nem a közeli magyar határvidéken, hanem a távoli Németalföldön vállaltak szolgálatot. Nogarolra (1572–1573): ÖStA HHStA Schloßarchiv Grafenegg, Archiv Breuner, Militaria Schachtel 152. Fasc. No. 1. passim.; Eggenbergre (1580–1583 és 1587–1592): StLA Archiv Herberstein, Abteilung Eggenberg Lade 3. No. 24/B 6–11. és No. 24/B 13–21.

Ezekre lásd a Haditanács egykorú iktatókönyveit és a Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica, Allgemeine Akten gyűjteményének ilyen vonatkozású iratait.

Legyenek a főkapitányok akár osztrákok, akár magyarok vagy miként a XVII. században több alkalommal a horvátországi származású Keglevicsek, tisztüket mindannyian egy a XVI. század végére fokozatosan megszilárdult gyakorlatnak megfelelően nyerték el. Valamelyik kisebb végvár tisztjeként gyakran kérelmezték a Haditanácsnál, hogy esetünkben a veszprémi fő- vagy vicekapitányi tisztség megüresedése esetén, arra igényt tartanak. Amennyiben ez valóban bekövetkezett, akkor újabb – immár konkrét – kérelmet nyújtottak be Bécsben, amiről azután a Haditanács szinte minden esetben kikérte a győri végvidék főkapitányának a véleményét. Ha többen indultak a tisztség megszerzéséért, akkor több tényező befolyásolhatta a Haditanácsot végső döntésében. Hogy az adattárból csak egyetlen példát említsünk, 1648-ban Bessenyey István megüresedett tisztét Jankovich László, Joannes Paraminszki könnyűlovas-kapitány, Pázmány Péter unokaöccse, Miklós és Wersovics Pál kérelmezték. Philipp Graf von Mansfeld győri főkapitány, Széchényi György veszprémi püspök és Gorup Ferenc győri nagyprépost ugyan mindannyian Wersovicsot ajánlották, a tisztet végül Pázmány nyerte el. Ő ugyanis Bécsben, Pozsonyban és a magyar főúri udvarokban igazi „lobbyzásba” kezdett. Így sikerült megnyernie Lippay György esztergomi érsek, Pálffy Pál országbíró, majd a korábban Wersovics mellett voksoló Széchényi püspök támogatását is, miközben a befolyásos Batthyány Ádám Kanizsával szembeni végvidéki és dunántúli kerületi főkapitányt is meggyőzte, ne akadályozza őt a tisztség megszerzésében. Hogy ezt mi módon tette, arról ebben az esetben ugyan nem rendelkezünk konkrét adatokkal, azt azonban tudjuk, hogy 1655-ben az egykori veszprémi 97vicekapitány, majd győri vicegenerális, Veszprémi János elhunytával többen voltak olyanok, akik – miként éppen az előbb említett Batthyány Ádám főkapitány írta – „pénzzel is forgolódnak azért az [győri végvidéki] vicekapitányságért. Hihető, hogy azé lészen, aki hamarább ad érette pénzt.”* A magasabb katonai–politikai tisztségek megszerzésére irányuló korrupció tehát már része volt a törökkor olykor túlontúl sötétre, olykor pedig pusztán hősies tettekkel teli korszakká festett világának is. Ugyanakkor úgy tűnik, a kor embere számára az efféle tevékenység korántsem tartozott az olyan elítélendő cselekedtek közé, miként azt ma tartjuk, sőt részévé vál(hatot)t a tisztségek megszerzése kapcsán kialakult gyakorlatnak. Mindez azonban nemcsak Magyarországon alakult ekként a koraújkori Európa történetében. Miként az újabb kutatásokból jól ismert, az oszmán birodalom államigazgatását és mindennapjait a XVI. század végére még a keresztény világénál is jobban megfertőzte a korrupció.*

MOL P 1315 1655. fol. 5–6. Batthyány Ádám levele Nádasdy Ferenchez. 1655. december 21., Németújvár.

FODOR, 1993.

Visszatérve Pázmány Miklós példájához, nagy tekintélyű magyar közbenjárói végül elérték céljukat, hiszen 1648 novemberében III. Ferdinánd király őt nevezte ki a veszprémi végvár főkapitányává. Erről azután – elődeihez hasonlóan – a Haditanács értesítette a győri végvidék generálisát és felszólította őt, rendeljen külön bizottságot a tisztségbe történő beiktatásra. Ugyanekkor állították ki a feladatait részletesen szabályzó utasítást (Instruktion, instructio) – amelynek betartására ő még Bécsben esküt (iuramentum instructionis) tett –, míg a veszprémi vár lovas és gyalogos katonaságát külön parancslevélben (Gehorsambrief, litterae obedientionales) szólították fel a neki történő feltétlen engedelmességre. A beiktatást (Einsetzung/Installation, installatio) a győri főkapitány által kiküldött és a Haditanács által jóváhagyott bizottság ünnepélyes körülmények között hajtotta végre. Maga a végvidéki generális az eseményen számos elfoglaltsága miatt személyesen általában ritkán vett részt, helyettese, a magyar vicegenerális ugyanakkor annál gyakrabban, főként végvári kapitányok és tisztek jelenlétében. Miután a beiktatás alkalmával az őrség rákháton járó zsoldjából is gyakorta megkapott néhány hónapnyit, azon a végvidék német mustramestere (Mustermeister), illetve az alsó-ausztriai rendek hadi fizetőmestere (Kriegszahlmeister) is jelen volt. Az előbbi ugyanis köteles volt a generalátus katonáit név szerint nyilvántartó mustralajstromba (Musterregister) bevezetni az új főkapitány nevét, az utóbbi pedig ugyanekkor a vár kapitányának egy zászlót és egy dobot adott át.* Az úgynevezett végvári szokásjog ugyanis előírta, hogy a jelentősebb váraknál a főkapitányok hatalmi jelvényként beiktatásuk 98alkalmával egy dobot és egy fehér színű, úgynevezett országzászlót kaptak, amelynek egyik oldalán a feszület, másikon pedig a császári hatalmat jelképező kétfejű sas volt látható.* Végül a tisztségbe történő bevezetés során a főkapitányok az egyik királyi biztos által előre felolvasott esküszöveget (iuramentum installationis) ismételték meg, miközben két ujjukat a magasba emelték, másik kezükkel pedig ezzel egyidejűleg az ország zászlóját fogták.*

Lásd az erre vonatkozó szép számú példát az archontológiában.

1588-ból lásd például a fent említett Ferdinand Graf zu Nogarol győri főkapitány beiktatását: NÖLA SA A–VII–25. fol. 13–14. Vö. még TAKÁTS, 1930. 51.

Az esküszöveg elmondására: „Juxta hanc formam iuravit illlustrissimus comes Adamus Forgach etc. [ti. felső-magyarországi főkapitány] die 1. Septembris 1643. praelegente juramento Joanne Raijsz.” MOL E 210 Militaria Tétel 121. No. 29–30. Az országzászló fogásáról az egykori veszprémi főkapitány, később kassai generális, Csáky Ferenc 1668. évi beiktatása kapcsán van tudomásunk. AMK Suppl. H III/2. pur. 28. fol. 138–140.

Végezetül egy XVI. és egy XVII. századi főkapitány pályafutásának ismertetésével azokat a lehetőségeket szeretném röviden felvázolni, amelyek egy kis- vagy középnemesi családból származó katonáskodó ifjú számára a törökkori Magyarországon kínálkoztak arra, hogy a vitézlő nép soraiba állva fusson be figyelemre méltó karriert. Thury Márton felemelkedését természetesen nagyban elősegítette, hogy az 1550-es évek második felében a neves rokon, Thury György mellett lévai lovastisztként kezdte pályafutását, majd 1566 és 1568 között nagybátyja palotai kapitányi tisztét örökölte. Igazi karrierje azonban aligha hozható szorosan összefüggésbe az 1571-ben elhunyt „magyar Cid” pártfogásával. Márton ugyanis miután 1568 és 1574 között Veszprémben, majd 1582-től 1584-ig ismét Palotán szolgált mint főkapitány, tisztét oly kiválóan látta el, hogy az utóbbi esztendő őszén Pálffy Miklós főkapitány mellé rendelték Komáromba, a Duna-vonal legfontosabb végvárába, főkapitány-helyettesnek. Feladatait főkapitánya nagy megelégedésére látta el, aminek következtében Pálffy 1589. évi bányavidéki generálisi kinevezésekor magával vitte a főkapitányság új központjába, Érsekújvárra. Itt halt meg azután 1599 körül a végvidék egyik legtapasztaltabb és legnagyobb karriert befutó főtisztjeként. Rokonságának, rátermettségének és elsősorban a végek kormányzásában szerzett érdemeinek köszönhetően Thury olyan magas tisztségre emelkedett, amilyennél előkelőbb nemigen juthatott volna számára. A végvidéki főkapitányok és az országos főméltóságok tisztét ugyanis – igen kevés kivételtől eltekintve – főnemesi családok sarjai töltötték be.

A XVII. században hasonló karriert futott be negyedszázad alatt az egyszerű köznemesi családból származó és szinte az ismeretlenségből felemelkedő Körtvélyessy István. 1613-ban még egyszerű győri lovaskatona, utóbb valószínűleg huszárhadnagy volt. Ebből a tisztéből nevezték ki azután 1624-ben az általa már korábban igényelt tihanyi kapitányságra, ahonnan 1627-ben Hans Breuner győri generális ajánlására került a jelentősebb veszprémi végházba, hogy éppen egy tucatnyi esztendeig 99lássa el a végvidék ekkor második legnagyobb létszámú,* mintegy fél ezer fős őrségének vezetését. Végül innen helyezték át 1638-ban Győrbe, hogy a Séd-parti török–magyar határvár igazgatásában és a hódítók elleni katonai akciókban szerzett tapasztalatait immáron a végvidék második embereként, vicegenerálisként hasznosítsa. Azaz Thuryhoz hasonlóan ő is olyan magasra jutott, amilyen magasra azt még származása és a kor íratlan szokástörvényei lehetővé tették.

NÖLA SA A–II–No. 10. Unfoliert. (1628.)

Noha mindketten bámulatos karriert futottak be, mégis van egy olyan jelentős különbség felemelkedésükben, amely ugyancsak általános jellemzője egyrészt a XVI., másrészt az elkövetkező évszázad végvári tisztikarának. Thury és XVI. századi kapitánytársai a hivatali ranglétrán való előrehaladásukkor országszerte meglehetősen nagy területen, illetve távolságokban mozogtak. Thelekessy Imre például Veszprémből végül a felső-magyarországi főkapitány tisztébe, az említett Gyulaffy László és Geszthy Ferenc pedig Erdély legkiemelkedőbb katonai posztjára került, sőt Samaria Veszprém és Érsekújvár után, török fogságából való kiszabadulását követően 1599-ben a füleki vár főkapitányi tisztét töltötte be. A XVII. században az ilyen távoli végvárakba történő átkerülés avagy áthelyezés – a horvátországi Keglevicsek rövid idejű veszprémi kormányzását kivéve – kevésbé jellemző. Zichy Pál veszprémi fő- és Veszprémi János alkapitány Körtvélyessy Istvánhoz hasonlóan ugyancsak a győri vicegenerális tisztét nyerték el, azaz a veszprémi szolgálat igen jó referenciát jelentett ezen tisztség megszerzéséhez. Ugyanakkor korábban mindketten pusztán a végvidék váraiban (Győrben, Palotán és Veszprémben) teljesítettek szolgálatot. Veszprémbe ebben az időszakban csak ketten érkeztek más főkapitányságból: Bessenyey István a Kisbalaton-parti Kiskomáromból, Hosszútóthy György pedig a pápai vicekapitányságon át a Kanizsával szembeni végek központjából, az egerszegi végházból, ahol a század első negyedében közel másfél évtizeden át járta ki a vitézlő nép nevezetes végvári iskoláját.

***

Az alábbiakban közreadott veszprémi fő- és vicekapitányi adattár a végvári társadalom főbb jellegzetességeinek megismerésén túl azon nagy vállalkozás, nevezetesen egy törökkori – nem csekély részben végvári – archontológiai lexikon elkészítését kívánja elősegíteni, amelyet az 1607–1608. esztendők adatainak összegyűjtésével Benda Kálmán még 1972-ben kezdett el.* Azóta 1976-ban Müller Veronika az egerszegi 100végvár tisztjeinek és a Kanizsával szembeni végházak főkapitányainak – ugyan saját állítása szerint is hiányos – jegyzékét szedegette össze,* két esztendővel később Nagy László pedig a Híresebb végvári tisztek és katonák (1593–1699) népszerűsítő jellegű adattárát készítette el.* Az utóbbi esztendőkben magam a XVI–XVII. századi katonai igazságszolgáltatásban részt vevő különféle tisztségviselők, illetve a kerületi és végvidéki főkapitányok listájának minél teljesebb összeállítására tettem kísérletet.*

BENDA, 1972.

„A lista nem teljes, a hézagokat még a további kutatások során kell kiegészíteni.” MÜLLER, 1976. 25.

NAGY Lász., 1978. 233–252.

PÁLFFY, 1995. 199–259. és PÁLFFY, 1997/2.

Miként arra már utaltam, jelen adatközlés – Benda Kálmán archontológiai lexikon-terveinek alapelveit kibővítve – egyrészt a veszprémi fő- és alkapitányok tisztségviselésének jegyzékét, másrészt ugyanezen személyek „életrajzi lexikonát” tárja az olvasó elé. Először a két archontológiai fejezetben [Adattár – I. rész: A veszprémi végvár főkapitányainak archontológiája (1542–1700), illetve II. rész: A veszprémi végvár vicekapitányainak archontológiája (1570–1700)] a tisztségviselés pontos időhatárait és a fő- vagy vicekapitány nevét adtam meg, majd időrendben haladva részleteztem a tisztség elnyerésének és az abból való távozás gyakran kalandokba illő körülményeinek eseményeit, a kedvező forrásadottságok ugyanis lehetővé tették mindezek bemutatását. Úgy érzem, mindez azért is igen tanulságos volt, mert felhívhatta a figyelmet arra, hogy az egyes katonai tisztségek esetében a kinevezés és a beiktatás, azaz a tényleges hivatalba lépés között, olykor jelentős idő, akár jó néhány hónap telt el. Ezeket az adatokat követi az „életrajzi lexikon” [Adattár – III. rész: A veszprémi végvár fő- és vicekapitányainak „életrajzi lexikona” (XVI–XVII. század)], amelybe a fő- és vicekapitányok neveinek alfabetikus sorrendjében az adott személy összes tisztsége, azaz teljes életpályája került. Ugyanitt a nevek mellé tett jegyzetekben – amennyiben lehetséges volt – igyekeztem megadni a születés, a halál, a temetés, a házasság(ok) idejét és helyét, továbbá a szülők és a feleségek nevét, valamint a tisztség betöltőjére és családjára vonatkozó irodalmat, illetve a jelentősebb levéltári forrásanyagot. Az adatokat mind az archontológiai, mind az „életrajzi lexikon”-részben zárójelben a levéltári jelzet vagy az irodalmi hivatkozás követi. A korábbi szakirodalomban fellelhető téves adatokra csak a legszükségesebb, vitás esetekben hívom fel a figyelmet, kiigazításukkal külön nem foglalkozom. A tisztségek ideiglenes betöltőit, az úgynevezett ideiglenesen megbízott fő- vagy vicekapitányokat (substitutus supremus/vice capitaneus) kurziválva közöltem, az üresedésekre pedig a vacantia szóval utaltam. Végül a még mindig 101megoldatlan problémákra és egyéb bizonytalanságokra szögletes zárójelbe tett kérdőjellel [?] hívtam fel a figyelmet.

1022. kép Veszprém látképe a 17. század végén
(Van der Nyport metszete, Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka)

Géza Pálffy: Biographical database of captains-generals of borderfortress of Veszprém (16-17th century) Géza Pálffy: Datenarchiv zum lebenslauf der ober- und vicehauptmänner der grenzfestung Veszprém (16-17. jahrhundert) Adattár – I. rész A veszprémi végvár főkapitányainak archontológiája (1542–1700) Adattár – II. rész A veszprémi végvár vicekapitányainak archontológiája (1570–1700) Adattár – III. rész A veszprémi végvár fő- és vicekapitányainak „életrajzi lexikona” (XVI–XVII. század) A felhasznált levéltári források és irodalom rövidítési jegyzéke

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem