179DOMOKOS GYÖRGY: AZ OLASZ VÁRÉPÍTÉSZET ÉS ALKALMAZÁSA A MAGYAR VÉGVÁRI RENDSZER KIÉPÍTÉSÉBEN
In: Hagyomány és korszerűség a XVI-XVII. században. Studia Agriensia 17. Eger, 1997. 179-202.
A magyarországi török hódítás Buda elestével kezdődő korszakát mintegy száz évvel megelőzően alapvető minőségi változás kezdődött a tüzérség fejlődésében, majd ennek hatására a várépítészetben. Az átalakulásban döntő szerepet játszott VIII. Károly francia király 1494-95. évi, Itália elleni hadjárata. Ennek során a korábbiaknál sokkal mozgékonyabb, technikailag tökéletesebb francia ostromtüzérség gyors egymás utánban vette be a legerősebb itáliai várakat is. Erre a kihívásra válaszul a találékony olasz hadmérnökök – viszonylag rövid idő, néhány évtized alatt – egy újfajta várépítészeti eljárást fejlesztettek ki. Ennek korai változatát utóbb óolasz, a későbbit pedig újolasz rendszernek nevezték el. Az – összefoglaló nevén – olasz rendszer alapvetőújítása a korábbi erődítési eljárásokkal szemben a kizárólag egyenes falszakaszok alkalmazása, amelyek megszüntették a holttereket, illetve az új, kiugró, ötszögű oldalazó védmű, a bástya építése, amely egyszerre biztosította a lövegek védett elhelyezését és szabad kilövését. Az olasz rendszerű erődöknél a védők előterep minden pontját legalább két irányból kereszttűz alatt tudták tartani. Ez a rendszer, hibái ellenére, az 1530-as évek közepétől kezdődően Európa-szerte elterjedt.
Pataki Vidor, amikor a magyarországi végvárrendszer kiépítésének 16. századi időszakát három szakaszra osztotta, 1541-et követően a hevenyészett, a Haditanács megalakulása után 1556-tól az óolasz, a drinápolyi békével kezdődően, 1569-től pedig az újolasz építkezések korszakát különböztette meg. Beosztását az utókor várkutatói, mint pl. Gerő László, Marosi Endre, is átvették, csekély módosításokkal. E hármas időrendi felosztás azonban, nézetem szerint, több szempontból is vitatható. Egyrészt az egyes szakaszok határait nem lehet egy adott évhez kötni, mivel az átfedések rendkívül nagyok. Másrészt problematikusnak érzem az első és a harmadik korszak megnevezését és az azok mögött meghúzódó tartalmat. Továbbá szerencsésebbnek tartanám a végvári rendszer létrejöttét, hangsúlyozottan építészeti szemszögből, egyetlen összefüggő fejlődési folyamatként értelmezni.
Pataki a hevenyészett építkezések időszakán a központi irányítás nélkül, többnyire helyi erőkkel és gyakorta föld-fa szerkezettel folyóépítkezéseket érti. Meghatározása helytálló abban az értelemben, hogy az olasz várépítészeti 180eljárások rendszerszerű alkalmazására, adott erősség ilyen jellegű teljes átalakítására ekkor még nem került sor. Viszont az olasz rendszer legjellemzőbb új eleme, a bástya, már ekkor megjelent a magyar várépítészetben. Ezek a védművek sok esetben a birtokosok egyéni kezdeményezésére ideérkezett olasz mester alkotásai, de több királyi szolgálatban álló olasz várépítőről is tudunk. Így pl. Patak várának építkezéseihez Perényi Péter hívott olasz mestereket, Niccolo da Milanót és Alessandro da Vedanót. Feltehetően ez utóbbi építette a lakótoronyhoz kapcsolódó övezőfalakat. E bástyákat értelemszerűen az adott vár a legveszélyeztetettebb pontjaira építették. Többek között ilyennek tekinthetők az egri vár Varkoch, Sándor és Dobó bástyái, melyek a hosszú, nehezen fedezhető falszakaszok oltalmazására készültek.
A hadügyek, ezen belül tehát a várépítkezések irányítása tekintetében is, a fentebb megjelölt korszakhatár, a Haditanács megalakulása, valóban fordulatot jelentett. Most már, az akadozó bürokrácia ellenére, viszonylagos rendszerességgel folytak az erődítési munkálatok. A várépítészet és az óolasz rendszer teljeskörű alkalmazása szempontjából azonban egy korábbi időpont tűnik megfelelő korszakhatárnak (amennyiben egyáltalán szükség van erre). Ez pedig Komárom terveinek elkészülte 1548-ban, amely az első egységes koncepción alapuló, újonnan épített erősség.
A nagy, hadászatilag fontos várak többsége, mint pl. Szigetvár, Kanizsa, Győr, Komárom, Eger, és egy sor másodrendű erősség is alapvetően az olasz rendszer elvei szerint épült ki, egységes terv alapján. Ezeket a Haditanács által Magyarországra küldött itáliai szakemberek készítették. A központi várakat, eltekinve Gyula és Kanizsa palánkfalaitól, már kőből emelték, teljes falazással. E munkálatok a Haditanács irányításával és viszonylag tervszerűen folytak. A másod-harmadvonalbeli erősségeket is haditanácsi, sok esetben viszont már helyi kezdeményezésre igyekeztek megerősíteni. Ezeket a pénzhiány és bármikor várható támadások jelentette kényszer hatása alatt továbbra is az előző időszak „hevenyészett” módján, a hosszadalmas kőépítkezés helyett a helyi erőkkel és eszközökkel is kivitelezhető palánkfalazással végezték, de minden esetben igyekeztek a vár magjául szilárd kőépületet (templomot, udvarházat) választani. Ennek ellenére az olasz várépítészet hatása több esetben ezeken az erősségeken is megfigyelhető. Mindezekkel párhuzamosan továbbra is előfordult, hogy egy elavult védrendszerű vár veszélyeztetett pontját csupán egyetlen bástyával erősítették meg.
Az olasz módszer rendszerszerű alkalmazása a nagyobb arányú korszerűsítésen átesett, illetve az újonnan épült várakon figyelhető meg. Az óolasz típusúak közé tartozik pl. Ecsed, Gyula, Győr, Kálló, Kassa, Kisvárda, Komárom, Ónod, Patak, Sárvár, Szendrő, Szigetvár. Néhány más erősség, mint Eger, Érsekújvár, Kanizsa, Szatmár és Várad már bizonyos újolasz jegyeket is mutat.
181A fenti besorolás egyik alapvető szempontja a bástyák formája és elhelyezkedése. Az óolasz rendszerben még a kurtina viselte a támadások fő terhét, a bástya pedig főként oldalazó szerepet játszott. A rendszerint kis méretű, csekély tűzerejűóolasz bástyák esetében ezért még az adott bástya homlokvonala és szárnya közti viszonyt tekintették meghatározónak. Ebből és a többnyire szabálytalan alaprajzi elrendezésből adódó változó csúcsszögük és méreteik miatt azonban homlokvonalaikat nem lehetett elég hatékonyan pásztázni. Emellett a köztük levő kurtina sokszor túl hosszúnak bizonyult a megfelelő fedezéshez, mivel azokat az ágyúk hatásos lőtávolságához méretezték. E probléma kiküszöbölése végett építettek a kurtinák közepére egy kisegítő oldalazó védművet, az ún. piattaformát.
Az első csoportban felsorolt erősségek valamilyen formában megfelelnek ennek a képnek. Természetesen a védelmi képesség tekintetében hatalmas különbség van az egyes várak között. A fejlődés korábbi állomását jelentik Gyula, Kassa, Ónod, Patak, Szigetvár, valamennyi kisméretű, döntő többségében fül nélküli bástyákkal, a bástyák méretéhez viszonyítva rendkívül hosszú kurtinákkal. Gyula, Kassa és Patak alaprajzi elrendezése esetlegesnek látszik, szemben a szabályos formájú Ónoddal és Szigetvárral. Ez a különbség megfigyelhető a szabálytalan alaprajzú Ecsed, Kisvárda, Szendrő, ill. a koncepciózus tervezés nyomait mutató Győr, Kálló, Komárom és Sárvár várain is. Ezen erősségeken már jól nyomon követhető a bástyák méreteinek növekedése, és a bástyafül mind gyakoribb alkalmzása.
Az újolasz rendszerben a megnövelt méretű bástyák szárnyai és a szomszédos bástyák homlokvonalai közti viszony vált döntővé, ami a mind gyakoribb szabályos alaprajzi elrendezéssel párosulva, optimális esetben, derékszögű bástyacsúcsot eredményezett. A kurtinákat is lerövidítették, a kézi lőfegyverek hatásos lőtávolságához igazítva hosszukat. Mindez együtt lényegesen javította a kölcsönös fedezés hatékonyságát. Ezáltal a védelem súlypontja a bástyákra helyeződött át. Eger, Érsekújvár, Kanizsa, Szatmár és Várad már az ebbe az irányba történt fejlődés jeleit mutatják: valamennyi szabályos alaprajzú, a korábbiakhoz képest megnövelt méretű, bár még mindig nem elég nagy bástyákkal.
A besorolásban mindeddig döntőnek tekintett szempont, miszerint az adott erősség füles vagy fül nélküli bástyákkal épült, értékelésemben nem játszott szerepet, jóllehet, az eddigi várkutatás a fülesbástyás erődítményeket határozottan újolasz rendszerűnek minősítette. Ilyen típusú védművek azonban már a legkorábbi, az 1500-as évek elején Itáliában épült erősségekben is megtalálhatók. Alkalmazásuk a szögletes bástyák elterjedésével együtt, az 1530-as évek közepétől, általánossá vált. A fülesbástya megléte tehát, mint formai jegy, nem elegendő ahhoz, hogy egy erődítményt újolasz rendszerűnek minősítsünk. 182Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a fül nélküli bástya a fejletlenebb típus, tehát az ezzel épült 16. századi erősségek óolasznak tekinthetők.
A fülesbástyák megítélésében sokkal lényegesebb a bástyaszárny mérete és kialakítása. Az óolasz rendszerben a hátravont szárnyat rendkívül szűkre méretezték, és ez gyakran korláztozta a szárnyak lövegeinek pásztázási sávját. Az újolasz fülesbástyák hátravont szárnyainak méretét megnövelték, részben a jobb kilövési lehetőség, részben a korábbinál több löveg elhelyezésének biztosítására. E fejlődési folyamatnak azonban a magyarországi fülesbástyákon viszonylag kevés nyomát találjuk, mivel pl. Győr, ill. Érsekújvár bástyáin nagyjából hasonló, véleményem szerint az óolasz típushoz közelebb álló szárny-elrendezés figyelhető meg. Az átmeneti állapotot jól tükrözi Várad, amelynél a szárny-homlokvonal viszony, a rövid kurtinák és a nagy bástyák ellenére, a szűk hátravont szárny miatt, kevéssé tűnik megfelelőnek.
Az olasz rendszerű magyar várak mindkét csoportjánál találkozunk kazamatázott szárnnyal. Kálló esetében ez egészen pontosan azt jelentette, hogy minden szány belső lövegállását a bástyafül mögött lesüllyesztve, de nyitottan alakították ki. Ezt az elrendezést találjuk még Szendrőn, illetve Szatmáron és Kanizsán, mely utóbbiról készült jelentésekben „félkazamatá-nak” nevezték. Kállón, a félkazamata mellett, a bástyaszinten, a félkazamata felett és mellett, a bástyafül tetején, ill. felette és mögötte is volt egy lövegállás, eleget téve a többszíntes árokpásztázás és védelem követelményeinek. Eger valóban korszerű, két-, ill. háromszintes kazamatái viszont, a megmaradt védművek tanusága szerint, fedettek voltak.
A alaprajzi elrendezés és a fülesbástyák problematikájának gyakorlati bemutatására a legjobb példa Komárom és Győr, a két legfontosabb, mindeddig újolasznak mondott erősség. Pataki megfogalmazásában Győr „az első hazai újolasz-rendszerű modern vár, mert már 1561-ben „piata-forma”-i ... vannak” ...!? Esetükben azonban már a tervezési időpont alapján is jogos kételyek merülnek fel ebbéli mivoltukkal kapcsolatban, mivel az újolasz rendszer Itáliában is csak az 1550-60-as években alakult ki. Mindkét erősséget Pietro Feraboscho tervezte, Komáromot 1548 körül, Győrt pedig valamikor 1555-59 között. Alaprajzi elrendezésüket pedig már a kortárs Daniel Speckle, a kiváló várépítő is bírálta. Győr bástyáinak egymáshoz viszonyított helyzetét nem találta megfelelőnek. A túlságosan előrenyúló délnyugati és északkeleti bástyák kielégítő védelmét szerinte nem tudták megoldani, a nagyon hosszú északi és déli oldalt (kb. 500 m) pedig csak egy-egy piattaforma szakította meg, amelyek nem fedezték kellő hatásfokkal a szomszédos védműveket. Komáromot Speckle kicsinek, a bástyáit pedig túl hegyesnek találta. Szerinte a szomszédos védművek kielégítő kölcsönös fedezéséhez a hatszögű elrendezés lett volna megfelelő, jóllehet a kisebb méretek ehhez eleve kedvezőbb feltételeket teremtettek. Speckle azt is megállapította, hogy az erősség 183alaprajzi elrendezését tervezője a terep sajátosságainak rendelte alá. Ezzel indokolható a két vízre néző, szerintem csak félbástyának tekinthető védmű alkalmazása. Mindezek, a szintén meglehetősen szűk bástyaszárnyakkal együtt, egyértelműen a vár óolasz mivoltára utalnak.
A 16. századi magyar várépítészetben az egyetlen, falakon kívüli védmű, amely minden erősségnél megtalálható, a várárok. Ezt persze igyekeztek minél szélesebbre ásni. Győr esetében a pontos méreteket is ismerjük, ami „Jm Podn virvnndzwainzigg claffter, Vnnd Jn der höch dreissig claffter weit, ...”. Egy ilyen nagyságú árokból hatalmas földmennyiséget termeltek ki, amelyet többnyire ugyan a bástyák felépítésére, olykor azonban vársík létesítésére használtak fel. A vársík (fr. glacis) kifejezés olasz megfelelője, a spalto, ugyan mindössze egyetlen helyen fordul elő az általam vizsgált forrásokban, ott azonban „spalto oder Contra scarpa” formában. A contrascarpa vársík értelemben történő használatára lehet következtetni több jelentésből is. Az ezekre vonatkozó forráshelyek a contrascarpa felmagasításáról, elegyengetéséről beszélnek, bár értelmezésük némileg bizonytalan. Ugyanakkor vársík az általam ismert alaprajzokon nem szerepel, csak az Egerről 1578-ban, Érseksekújvár-ról 1583-ban készített sáncmetszeten. Kálló 1573. évi tervében bukkan fel először a fedett út, mindjárt teljes kiépítésben, bár csak egészen kis méretű fegyverterekkel. Külön érdekessége e tervnek az árokban a sarkokon elhelyezett ún. árokoldalvédek, caponniere-k, amelyeket a forrás kazamataként említ. Fedett úttal találkozunk még az előbb említett egri és érsekújvári terveken is, de a kísérő szöveg hallgat róluk.
A felsorolt külső védművek, bár jelzik az előrelépést, mégis csak a várak egy töredékénél jelentek meg. Ezeken kívül, a kutatások mai állása szerint, más külső védmű alkalmazására nincs példa. Pajzsgát sehol sem fordul elő, s a források még a tervek szintjén sem foglalkoztak ezzel. A külső védművek csekély számára ma még nehéz megfelelő magyarázatot adni, a krónikus pénzhiány azonban nyilvánvaló szerepet játszott ebben.
Győr 1594. évi ostroma azonban jól példázza, hogy a kortársak is pontosan felmérték az elővédművek jelentőségét. Az ostromról szóló tudósításokban ugyanis többször hiányolják ezeket, továbbá megemlékeznek ezek hevenyészett pótlásának kísérleteiről. Az elővédművek hiányában a viszonylag magas (Győrnél pl. 10 m körüli) falak, főként pedig a tetejükön álló védők és lövegeik kitűnő célpontot nyújtottak az ellenséges tüzérségnek.
Az elmondottak alapján összességében megállapítható, a Pataki által meghatározott harmadik időszak sem elnevezésében, sem tartalmában nem állja meg helyét, mivel a magyar végvárrendszer kiépítése során az újolasz elveket csak csekély mértékben alkalmazták. Ezt igazolja az elővédművek, mint alapvető elem, csekély számú előfordulása, a bástyák és a bástyaszárnyak méretezése. 184Véleményem szerint tehát a 16. század végéig nem épült egyetlen tiszta újolasz erődítmény.
Az olasz rendszer 16. századi magyarországi fejlődésének két végpontján Gyula és Érsekújvár állnak. Az előrelépés szemmel láthatóan óriási. Bár váraink többségének kiépítettsége csak a kevésbé fejlett óolasz szintet érte, ez a korábbi időszak magas falú, legjobb esetben rondellás védelmi rendszereihez képest hatalmas minőségi javulást jelentett, amelyeket hatékonyság tekintetében így is messze felülmúltak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a végvári rendszer összességében képesnek bizonyult az oszmán hódítás feltartóztatására.