I. ELŐSZÓ: MAGYARORSZÁG A „KERESZTÉNYSÉG VÉDŐBÁSTYÁJA”
5I. ELŐSZÓ:
MAGYARORSZÁG A „KERESZTÉNYSÉG VÉDŐBÁSTYÁJA”
MAGYARORSZÁG A „KERESZTÉNYSÉG VÉDŐBÁSTYÁJA”
Magyarországnak a 21. század elején az 1990-es években bekövetkezett alapvető politikai–gazdasági változások után egyik legfontosabb feladata, hogy a megelőző mintegy fél évszázad egyoldalú államberendezkedésből származó jelentős károkat mielőbb felszámolja, és ezzel egyidejűleg az egységesülő Európa teljes jogú tagjává váljon. A rendszerváltást követően hasonló feladat előtt állt a Magyar Honvédség is, amely az Európa és a világ biztonságáért a legnagyobb garanciát nyújtó védelmi szervezethez és szövetségi rendszerhez, a NATO-hoz való csatlakozással ezen a téren már jelentős lépést tett előre. A demokratikus Magyar Köztársaságnak ez a folyamat mégsem új csatlakozást, hanem pusztán újonnan történő visszacsatlakozást és felzárkózást jelent Nyugat-Európa országaihoz. Történelme folyamán ugyanis a magyar királyság hol teljesen önálló államként, sőt olykor közép-európai nagyhatalomként (11–15. század), hol Európa egyik legjelentősebb hatalma, a Habsburg Birodalom önálló államalakulataként (16–18. század), hol pedig az Osztrák–Magyar Monarchia részeként (19–20. század eleje) mind politikailag, mind gazdaságilag, mind kulturális szempontból szerves részét alkotta Európának. Az elmúlt időszak diktatúrája ezeket, az Európához szorosan kötő szálakat azonban alapjaiban szabdalta szét, így az elkövetkező évtizedekben ezeket kell ismét szilárd kapcsokká erősíteni.
A magyar királyság bizonyos korszakokban mindemellett jóval több volt mint egyszerű tagja az európai hatalmai rendszernek, illetve a kontinens gazdasági vérkeringésének. Kifejezetten igaz ez kötetünk időszakára, az 1526. évi mohácsi csatától az 1699. évi karlócai békekötésig eltelt, vérzivataros bő másfél évszázadra. Bár Buda 1541. évi török megszállását követően Magyarország területe hosszú időre három részre szakadt, a 16–17. században Európa és elsősorban a középső régióját felölelő Habsburg Birodalom két szempontból mégis alapvetően rá volt utalva a Duna menti Magyarországra. Elsősorban országainak és határainak biztonsága érdekében, hiszen az ebben az időben hatalma zenitjére érő Oszmán Birodalommal szemben a keresztény Európa védelmét – szárazföldön legalábbis – a királyi Magyarország biztosította. A Habsburg uralkodók kormányozta Magyarország ezen szerepét már a kortársak is felismerték, amikor a törökök elleni védelemben játszott jelentőségére utalva a „kereszténység 6védőbástyájának” (propugnaculum Christianitatis)1 vagy Bécs és a Német–római Birodalom elővédjének (Königreich Ungarn – eine Bastion und Vormauer Wiens und der deutschen Länder) titulálták.2 Másodsorban pedig azért, mert Közép-Európa és mindenekelőtt a császárváros, Bécs húsellátását ebben a két évszázadban szinte csaknem teljesen Magyarország biztosította, hiszen területéről évente mintegy 200 000 szarvasmarhát és feleennyi juhot hajtottak ki az osztrák, birodalmi és itáliai piacokra. Elsősorban ennek, a nyugatra irányuló állatkereskedelemnek köszönhetően Magyarország szétdarabolódása ellenére is része, méghozzá meghatározó része maradt Európa gazdasági kapcsolatrendszerének.3
1 A téma igen jelentős irodalmából – a teljesség igénye nélkül – a legfontosabb munkák: Terbe Lajos: Egy európai szállóige életrajza. (Magyarország a kereszténység védőbástyája). In: Egyetemes Philológiai Közlöny 60. (1936) 297–351.; Benda Kálmán: A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVII. században. Bp., 1937.; Horváth Magda: A török veszedelem a német közvéleményben. Bp., 1937. (Minerva-könyvtár 112.); Hopp Lajos: Az „antemurale” és „conformitas” humanista eszméje a magyar–lengyel hagyományban. Bp., 1992. (Humanizmus és reformáció 19.) és újabban Fodor Pál: Az apokaliptikus hagyomány és az „aranyalma legendája”. A török a 15–16. századi magyar közvéleményben. In: Történelmi Szemle 37. (1997) 1. sz. 21–49.
2 Lásd például erre vonatkozóan 1570-ből a Német Birodalom rendjeinek egyik találó kijelentését: „Cron Ungern – ein Propugnakel unnd Vormaur deutscher Lannden.” StaatsA Nürnberg, Ansbacher RTA (Rep. 136.) Bd. 43. No. 19.
3 Az eddigi kutatásokat legújabban összefoglalta: Szakály Ferenc: Gazdasági és társadalmi változások a török hódítás árnyékában. Bp., 1994. (História Könyvtár. Előadások a történettudomány műhelyeiből 5.)
A törökök Duna menti előrenyomulása miatt egyre kisebb területre fogyatkozó magyar királyság saját – és ezáltal Európa – védelmének biztosításához viszont az általa oltalmazott és hússal ellátott kontinens segítségére volt alapvetően rászorulva. A szétszabdalt, háború pusztította és ezért jövedelmeinek tekintélyes részét elvesztő ország gazdasági erőforrásai ugyanis – miként arról az alábbiakban részletesen szólunk – nem tették lehetővé, hogy egymaga tartóztassa fel a világ akkori legnagyobb és legszervezettebb hadseregét, I. Szülejmán szultán (1520–1566) hódító csapatait. A velük szembeni védekezéshez Közép-Európa csaknem minden országának és tartományának anyagi–fegyveres segítségére szükség volt. Míg tehát a keresztény Európa saját biztonsága és határainak védelme érdekében Magyarországra mint előretolt bástyára (Vormauer, propugnaculum) és egyúttal ütközőállamra (Pufferstaat) volt rászorulva, addig Magyarország ennek a szerepkörnek az ellátásához nem nélkülözhette a kontinens és főként a Habsburg Birodalom gazdasági–katonai erőforrásait. A kölcsönös egymásrautaltság és együttműködés eredménye a 16. század második 7felére a törökök ellen Magyarországon megszervezett új határvédelmi rendszer lett.4
4 A törökellenes magyarországi határvédelem 16–17. századi történetére (beleértve a horvát–szlavón végvárakat is) keletkezésük időrendjében lásd az alábbi legfontosabb munkákat: Vaníček, Fr[antišek]: Specialgeschichte der Militärgrenze. Bd. I–IV. Wien, 1875.; Szegő Pál: Végváraink szervezete a török betelepedésétől a tizenötéves háború kezdetéig, (1541–1593). Bp., 1911.; Amstadt, Jakob: Die k. k. Militärgrenze 1522–1881 (mit einer Gesamtbibliographie). Würzburg, 1969. (Inaugural-Diss.); Rothenberg, Gunther E[rich]: Die österreichische Militärgrenze in Kroatien 1522 bis 1881. Wien–München, 1970.; Szántó Imre: A végvári rendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541–1593. Bp., 1980.; Vojna krajina. Povijesni pregled – historiografija – rasprave. Ured.: Dragutin PavliČević. Zagreb, 1984. és újabban Kruhek, Milan: Krajiške utvrde i obrana hrvatskog kraljevstva tijekom 16. stoljeća. Zagreb, 1995. (Biblioteka Hrvatska povjesnica. Monografoje i studije; Knjiga 1.); Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig. (Vázlat egy készülő nagyobb összefoglaláshoz) In: Történelmi Szemle 38. (1996) 2–3. sz. 163–217., valamint Kaser, Karl: Freier Bauer und Soldat. Die Militarisierung der agrarischen Gesellschaft an der kroatisch–slawonischen Militärgrenze (1535–1881). Wien–Köln–Weimar, 1997. (Zur Kunde Südosteuropas II/22.) és ugyanez horvátul Slobodan seljak i vojnik. Povojacenje agrarnog društva u Hrvatsko–slavonskoj Vojnoj krajini (1535–1881.) Tom I. Rana krajiška društva (1545–1754.), Tom II. Povojaceno društvo (1754–1881.) Zagreb, 1997. (Povijest i historija)
Most második kiadásában megjelenő kötetünk a 16–17. századi magyarországi haditérképészet ez ideig alig ismert területének bemutatásával ennek az új védelmi és végvárrendszernek az egyik legszínesebb és legérdekesebb fejezetébe kalauzolja az olvasót. Kismonográfiánk újabb, gyors megjelentetését egyrészt az tette szükségessé, hogy a nemrég napvilágot látott első kiadás pillanatok alatt elfogyott, másrészt a kiadóhoz és hozzánk érkező levelekből arról értesültünk, a kötet még a szűk szakmai közönség egy része számára sem vált elérhetővé, nem beszélve itt a téma iránt nagy érdeklődést mutató számos rokontudomány (régészet, nyelvészet stb.) igényéről.
Mindemellett az elmúlt esztendők újabb levél- és térképtári kutatásainak köszönhetően – különösen Horvátországban és a horvát–szlavón végvárak történetére vonatkozóan – több egészen friss kötet és tanulmány jelent meg, melyek eredményeire szintén mindenképpen szerettük volna felhívni a figyelmet. Ezek fontosságát ehelyütt is különösen hangsúlyozni szeretnénk, hiszen a korábban hosszú évszázadokon át perszonálunióban élő két állam történetírása és általában társadalom-tudományai sajnos gyakran kutatnak el egymás mellett, nem ismervén egymás munkáinak eredményeit. Végül a fakszimilében közölt és az alábbiakban külön fejezetben bemutatott térképre vonatkozó ismereteinket is sikerült – részben az első kiadásra kedvezően reagáló kollégák észrevételei, részben újabb kutatásaink alapján – néhány kérdésben pontosítani, ami szintén indokolttá tette, hogy újabb támogatókat keresve készítsük elő jelen, második kiadást. 8Régi és új támogatóinknak, valamint az átdolgozott kötet elkészítését felvállaló Jókai Mór Városi Könyvtár nyomdájának (Pápa) ezúton is szeretnénk kifejezni őszinte köszönetünket.
Budapest–Veszprém, 1999 decemberében
