5. A természetföldrajzi adottságok kihasználása a védelmi hálózat kialakításában
5. A természetföldrajzi adottságok kihasználása a védelmi hálózat kialakításában
Az 1560-as évekig a gyakori szultáni hadjáratok és a várháborúk közepette persze minderre csak meglehetősen kevés lehetőség nyílott. A természeti adottságok minél kedvezőbb kihasználásához ugyanis a terepen, azaz a hadszíntéren végzett felmérésekre, majd tervek kidolgozására és megvitatására, végül ezek megvalósítására, mindehhez pedig legalább viszonylagos békésségre volt szükség. Ennek ellenére már az 1540-es évekből rendelkezünk néhány olyan adattal, amely egyértelműen igazolja, hogy a magyar főkapitányok és a bécsi hadvezetés első emberei felismerték: az ország megmaradásához a határvédelemben a várakon kívül a természeti adottságokra is minél nagyobb mértékben építeni kell. Erre a legkiválóbb bizonyítékot a Rába vonalának Kapuvártól Szentgotthárdig 1544 novemberében megkezdett felmérése szolgáltatja,29 amelyet I. Ferdinánd király rendelkezésére és Nádasdy Tamás dunántúli országos főkapitány (1542–1546 és 1548–1552) parancsára30 hajtottak végre.
29 „Registrum super dimensione ripparum fluvii Raba.” MOL E 142 MKA Acta publica Fasc. 2. No. 2. és MOL E 185 MKA Archivum familiae Nádasdy Tétel 2. (Doboz 44.) fol. 18–23. Vö. még: A magyar vízszabályozás története. Összeáll. és szerk.: Ihrig Dénes. Bp., 1973. elsősorban 37–45.
30 „de speciali voluntate Sacratissimae Romanorum Hungariae, Bohemiae etc. Regiae Maiestatis et commissione spectabilis et magnifici domini, domini comitis Thomae de Nadasd, judicis curiae et generalis suppremique Regiae Maiestatis regni Hungariae capitanei” MOL E 142 MKA Acta publica Fasc. 2. No. 2. p. 1.
21A Rába vonalának, átkelőinek és az egyes falvak, illetve malmok közötti távolságok szinte már modern földméréshez hasonlítható felmérésének célja elsősorban az volt, minél alaposabban megismerjék, miként lehetne bevonni a folyót magát a török portyák elleni védelembe. Mindezt elsősorban az átkelők elzárásával, malomgátak segítségével történő felduzzasztásával, azaz a természeti adottságokra építő, de mesterségesen kialakított védvonal létrehozásával képzelték el. Az állandó háborús viszonyok azonban ezekben az évtizedekben csak kis részben tették lehetővé ennek és a hasonló felmérések eredményeinek a megvalósítását, nagyobb tervek kidolgozására és végrehajtására pedig ilyen körülmények között nem nyílt lehetőség.
Az 1568-ban Drinápolyban kötött és nyolc esztendőre szóló Habsburg–oszmán béke a határvédelem fejlődése szempontjából e tekintetben is teljesen új korszakot nyitott. Az ezt követő negyedszázadot ugyanis „pusztán” az ellenség területére indított, de azért meglehetősen gyakori török–magyar portyák jellemezték.31 Így ebben a viszonylag békésebb időszakban már adódott alkalom arra, hogy az Udvari Haditanácsban újra meg újra átgondolják a határvédelem lehetőségeit, és olyan zárt, szigorúan ellenőrizhető védelmi övezeteket tervezzenek meg, majd alakítsanak ki, amelyek – a kedvező természeti viszonyokra még inkább építve – az addigiaknál jóval hatékonyabban állhatnak ellen a törökök betöréseinek és képesek feltartóztatni azok egyre kiterjedő királysági adóztatását.
31 Az úgynevezett „háborús békeévek” (1568–1591) időszakára: Gömöry, Gustav von: Türkennoth und das Grenzwesen in Ungarn und Croatien während sieben „Friedensjahren” von 1575 bis 1582. Nach Quellen des k. k. Kriegs-Archivs. In: Mitteilungen des k. k. Kriegs-Archivs 1885. 155–178. és Simoniti, Vasko: Turki so v deželi že. Turški vpadi na slovensko ozemlje v 15. in 16. stoletju. Celje, 1990. 172–196.
Ennek érdekében a hetvenes évek első felétől különféle bizottságok mérték fel az egyes végvidéki főkapitányságokat és kisebb védőzónákat,32 majd tervek készültek, amelyek azután nagyrészt tényleg megvalósultak. Mindez elsősorban azzal állt összefüggésben, hogy 1577-ben a Haditanács a határvédelem problémáinak megvitatására és korszerűsítésére egy nagy végvári haditanácskozást (Hauptgrenzberatung) hívott össze Bécsben.33 Ezen az európai hadügy történetében 22is meghatározó szerepet játszó Lazarus Freiherr von Schwendi34 javaslataira azután a bécsi hadvezetés hivatalosan is deklarálta a természeti adottságok minél tökéletesebb kihasználásával történő, a korábbinál sokkal jobban záródó védelmi hálózat létrehozását.
32 Egy kanizsai végvidéki vizsgálatra (1579): Kelenik J.: A kanizsai védelmi övezet, i. m. és egy Niklas Graf zu Salm und Neuburg, valamint Franz von Poppendorf által lefolytatott, igen jelentős felső-magyarországi felmérésre (1570): ÖStA KA AFA 1570/11/1. Vö. még Kapossy János: Művészettörténeti regeszták a királyi határozatokból és rendeletekből. (Közzéteszi Bánrévi György.) XVI. század. In: Művészettörténeti Értesítő 5. (1956) 318–330.: passim.
33 Wessely, Kurt: Die Regensburger „harrige” Reichshilfe 1576. In: Die russische Gesandschaft am Regensburger Reichstag 1576. Mit Beiträgen von Ekkehard Völkl und Kurt Wessely. Regensburg, 1976. 38–49. (Schriftenreihe des Regensburger Osteuropainstituts 3.); Schulze, Winfried: Landesdefension und Staatsbildung: Studien zum Kriegswesen des innerösterreichischen Territorialstaates (1564–1619). Wien–Köln–Graz, 1973. 65–69. és Kruhek, M.: Krajiške utvrde, i. m. 273–277., valamint a magyar nyelvű szakirodalomból: Geőcze István: Hadi tanácskozások az 1577-ik évben. In: Hadtörténelmi Közlemények 7. (1894) 502–537. és 647–673., ill. Kelenik József: A hadügyi forradalom és jelenségei Európában és a magyar királyságban a XVI. század második felében. In: Hagyomány és korszerűség a XVI–XVII. században. Szerk.: Petercsák Tivadar. Eger, 1997. 30–38. (Studia Agriensia 17.)
34 Schnur, Roman: Lazarus von Schwendi (1522–1583). Ein unerledigtes Thema der historischen Forschung. In: Zeitschrift für historische Forschung 14. (1987) 27–46.; Nicklas, Thomas: Um Macht und Einheit des Reiches: Konzeption und Wirklichkeit der Politik bei Lazarus von Schwendi (1522–1583). Husum, 1995. (Historische Studien; Heft 442.) és Janko, Wilhelm: Lazarus Freiherr von Schwendi oberster Feldhauptmann und Rath Kaiser Maximilian’s II. Wien, 1871.
Az 1570-es években a magyarországi terepfelméréseket és vizsgálatokat, majd a tervek kidolgozását és megvalósítását az 1540–1550-es évekkel ellentétben már többnyire nem magyarok, hanem osztrák főtisztek, itáliai várépítészek és egyéb, idegen származású királyi biztosok végezték. Mindez részben azzal a már ismertetett folyamattal függött össze, amelynek eredményeként a határvédelem irányítása és a fejlődését meghatározó legfontosabb központi döntések meghozatala a magyar rendektől erre az időre a Haditanács kezébe került. Ezt a folyamatot azonban elősegítette az is, hogy ezekre az évtizedekre felnőtt egy olyan főként osztrák és birodalmi nemesekből, valamint itáliai hadiépítészekből álló új generáció, amelynek tagjai pályájuk nagy részét a magyar hadszíntéren töltötték, hol egy-egy fontosabb végvár kapitányaként vagy különféle vizsgálatok során királyi biztosként (hogy csak a legkiválóbbakat említsük: Niklas Graf zu Salm und Neuburg, Andreas Kielman von Kielmansegg, Hans Rueber von Püschsendorf, Franz von Poppendorf stb.),35 hol hadiépítészként 23(Giulio Turco, Pietro Ferabosco, Ottavio Baldigara stb.).36 Ők pedig már meglehetősen jó magyarországi helyismerettel rendelkeztek, miközben az egész határvédelem irányításának problémáival is tökéletesen tisztában voltak.
35 Salmra: Pálffy Géza–Perger, Richard: A magyarországi török háborúk résztvevőinek síremlékei Bécsben (XVI–XVII. század). In: Fons (Forráskutatás és Történeti Segédtudományok) 5. (1998) 2. sz. 242–243.; Kielmanra: Pálffy Géza: Egy Zala megyei település nevének keletkezéstörténete és eddig ismeretlen XVI. századi névadója. (Kilimán falu és Andreas Kielman von Kielmansegg) In: Magyar Nyelv 92. (1996) 2. sz. 169–172.; Rueberre: Geőcze I.: Hadi tanácskozások az 1577-ik évben, i. m.; Poppendorf az 1560-as évek második felétől a török elleni végvárrendszer erődítéseit irányító, úgynevezett főerődítési biztos (Oberstbaukommissar), 1578-tól pedig a horvát–szlavón végvárak irányítására Grazban létrehozott Belső-Ausztriai Haditanács első elnöke volt. Pataki V.: A XVI. századi várépítés, i. m. 121.: 111. jegyzet és ThielViktor: Die innerösterreichische Zentralverwaltung 1564–1749. Teil I. Die Hof- und Zentralbehörden Innerösterreichs 1564–1625. In: Archiv für österreichische Geschichte 105. (1916) 207. A német és osztrák főtisztek magyarországi tevékenységére legújabban lásd még Liepold, Antonio: Wider den Erbfeind christlichen Glaubens. Die Rolle des niederen Adels in den Türkenkriegen des 16. Jahrhunderts. Frankfurt am Main–Berlin–Bern–New York–Paris–Wien, 1998. (Europäische Hochschulschriften, Reihe 3.: Geschichte und ihre Hilfswissenschaften Bd. 767.)
36 Pataki V.: A XVI. századi várépítés, i. m. és Marosi E.: Itáliai hadiépítészek részvétele, i. m. Feraboscóra lásd még külön: Banfi, F[lorio]–Maggiorotti, L[eone] A[ndrea]: La fortezza di Giavarino in Ungheria ed i suoi architetti militari italiani, specialmente Pietro Ferabosco. Roma, 1932. és Maggiorotti, Leone Andrea–Banfi, Florio: Pietro Ferabosco. In: Hadtörténelmi Közlemények 34. (1933) 156–173., ill. újabban Baldigarára: Domokos György: Egy itáliai várfundáló mester Magyarországon a XVI. század második felében. Ottavio Baldigara élete és tevékenysége. In: Hadtörténelmi Közlemények 111. (1998) 4. sz. 767–856.
Noha az 1580-as évek második felére – elsősorban financiális okokból – az elfogadott javaslatok és reformok végrehajtása lelassult, ennek ellenére minden egyes végvidéki főkapitányságban jelentős eredmények születtek. Ezek azután meghozták a kívánt eredményt, a törökök adóztató tevékenységének és portyáiknak legalább időleges és részleges visszaszorulását. A kassai generalátus területén (lásd az 1. ábrát) a tiszántúli védelmi vonalban Tokaj és Ecsed között tátongó, mintegy 100 kilométeres űrt például Kálló várának 1570 és 1574 között történt felépítésével szüntették meg.37 Eger hátországában, a Bódva patak partján fekvő kisebb várakat ugyanakkor Szendrő környékén szervezték hatékonyabban működő védőzónává.38 A Giovanni Jacobo Gasparini által az 1590-es évek elején készített és fakszimilében most közzétett, még bemutatandó térkép szempontjából különösen érdekes az általa ábrázolt három védelmi övezet területe: a Dunától északra húzódó bányavidéki, valamint a Balatontól északra fekvő győri és az attól délre elterülő kanizsai főkapitányság (lásd ismét az 1. ábrát, valamint a térkép fakszimiléjét), amelyekben szintén végbement ez időben néhány meghatározó változás. Ezekről ezért – többek között a térkép majdani alaposabb bemutatása és értelmezése érdekében – mindenképpen részletesebben kell szólnunk.
37 Szabó János Győző: Felső-Magyarország eltűnt végvárai. In: Az Egri Vár Híradója 18. (1983) 33–36. és Koroknay Gyula: Kálló egykori vára. In: A nagykállói járás múltja és jelene. Nagykálló, 1970. 59–62.
38 ÖStA KA Best. No. 252. (1575) és ÖStA KA AFA 1576/11/4. fol. 3.
1580-ban a bányavidéki főkapitányság területén átadták az új törökellenes határvédelmi rendszer első, teljesen újonnan épült erődjét, a Nyitra folyó jobb partján fekvő Érsekújvárt,39 amely azután a Győr várát 1598-ban Adolf von 24Schwarzenberggel visszafoglaló Pálffy Miklós 1589. évi kinevezésétől a védelmi övezet új központja lett.40 A tekintélyes területű új erőd a szomszédos két kisebb végvárral, Suránnyal és Komjátival együtt, a Nyitra folyó mögött húzódó országrész védelmét garantálta. A Garam menti, úgynevezett alsó-magyarországi bányavárosok biztonságát ugyanakkor – amelyekre Fülek 1554. évi elestét követően a törökök többször kifejezték igényüket – a kedvező természetföldrajzi viszonyok, azaz a hegyvidék és a folyóvizek kínálta adottságok kihasználásával és számos kisebb őrház felépítésével igyekezték fokozni. A Garamba torkolló Szalatna patak völgyét például Zólyom és Végles előterében tóvá duzzasztották. Ennek köszönhetően a két folyótól északra húzódó terület lakói nagyobb biztonságban érezhették magukat, hiszen délről védve lévén, pusztán keleti irányból várhatták a törökök támadásait.41 Ezen a területen viszont az ellenség portyázóinak jelentős hegyvonulatok nehezítették az útját. Az oszmán könnyűlovasok azonban gyakran még ezt a jóval hosszabb és veszélyesebb utat is vállalták, amikor a véglesi vártól viszonylag távoli úton igyekezték megközelíteni a környéket. Ennek megakadályozására az utat előbb fatörzsekkel torlaszolták el, majd miután a betörések később sem szűntek meg, az út ellenőrzésére – az ugyan vonakodó bányavárosok anyagi támogatásával – egy néhány tucatnyi katonát befogadó őrtornyot emeltek.42
39 Matunák Mihály: Érsek-Újvár alapítási éve. In: Századok 30. (1896) 338–341. és Uő.: Érsekújvár második alapítása. In: Hadtörténelmi Közlemények 10. (1897) 102–109. Vö. még az első érsekújvári főkapitány, a morva származású Friedrich von Žerotin 1580. június 8-án kelt kinevezésével: ÖStA KA Best. No. 315., valamint Kapossy J.: Művészettörténeti regeszták, i. m. 323.: No. 477.
40 ÖStA HHStA Archiv Pálffy Arm. I. Lad. I. Fasc. I. No. 10–11.
41 Matunák Mihály: Véghles vára. Breznóbánya, 1904. 28.
42 Uo. 28–33.
A Garam folyó, a Korpona és a Selmec patak vidékén ebben az időben hasonlóképpen számos új strázsaház segítségével próbálták a határvédelemben meglévő lyukakat betömni. Az 1577-ben megfogalmazott védelmi koncepció jegyében így került sor 1582-re nyolc kisebb őrhelynek, illetve egyéb, királyi őrség állomásoztatására alkalmas városnak vagy erődített templomnak a nagyobb végvárak alkotta korábbi védelmi rendszerbe történő bevonására. Zólyom előterében Selmecbányára, Koszolnyikra, Szászira és Szalatnára; Végles mellett Ocsovára; Szitnya körzetében Sibrikfalvára és Szentantalra; míg a Garam mentén Újbányára rendeltek királyi fizetésű katonákat.43 Az 1580-as évek közepétől ismét újabb és újabb egykori udvarházak, várkastélyok és templomok léptek elő az uralkodó, valamint a bányavárosok által fenntartott védelmi hálózat 25alkotóelemeivé, mint például a Dócziak birtokolta Garam menti zsarnócai és a Lévától északkeletre fekvő zsemberi castellum.44
43 Pálffy G.: A magyarországi és délvidéki végvárrendszer, i. m. 162–165.
44 Zsarnócára: MOL E 172 MKA Archivum familiae Dobó, Tétel 5. No. 245. (1586) és Zsemberre: Uo. No. 287. (1587)
A bécsi katonai vezetés 1577 után a győri és a kanizsai főkapitányság területén is mindent megtett annak érdekében, hogy a természeti viszonyokra még jobban építve a császárváros, Alsó-Ausztria és Stájerország előterében jól záródó védvonalat alakítson ki. A két védelmi övezet jelentősen eltérő természetföldrajzi viszonyai azonban más-más módon tették lehetővé a szorgalmazott újítások megvalósítását. A győri végvidék várait az úgynevezett Dunántúli-középhegység legjelentősebb vonulata, a Bakony két jelentős csoportra osztotta. Az elsőben a hegyvidékre és a Balaton-felvidékre törő portyák feltartóztatására hivatott várak (Palota, Veszprém, Vázsony, Tihany, Csobánc, Szigliget és Keszthely) sorakoztak, míg a második csoport (Pápa, Szentmárton, Tata és Gesztes) már a Kisalföld peremén és az annak előterében húzódó dombságon védelmezte a királyi fennhatóság alatt álló területeket. Bár a Bakony jelentősen megnehezítette a török lovascsapatok előrejutását, azok azonban – amennyiben sikerült megkerülniük az első csoportba sorolt végházakat – a hegyvidéken átkelve tüstént a síkságon teremhettek, ahol már csaknem akadálytalanul juthattak el Győrig. Ezzel azonban a Haditanács is tökéletesen tisztában volt, ezért Győr köré kisebb palánkokból és őrházakból (Győrszentivánnál Andrásvár, Kismegyernél Tarisznyavár, valamint Abda, Patona, Mérges, Ikrény, Gyirmót és Börcs) szinte szabályos kis védgyűrűt vont.45 A strázsaházak legfőbb feladata ellenséges betörés esetén a győri főkapitány értesítése és katonaságának riadóztatása volt.
45 Pálffy G.: A császárváros védelmében, i. m. 169–172.
Az őrházrendszer azonban közel sem működött olyan hatékonysággal,46 miként az elvárható lett volna. A Győr előterében húzódó túlságosan széles sík területen ugyanis még ezek sem biztosíthatták tökéletesen a riasztást és a védelmet. Mindezek után a bécsi hadvezetés számára nem maradt más hátra, mint Győrnek erődvárossá, azaz minél tökéletesebb „katonai objektummá” formálása,47 valamint a Rába folyó már említett átkelőinek őrházakkal való megerősítése. Ez utóbbi azonban valójában 26majd csak Győr rövid idejű török uralmát követően (1594–1598), a 17. század első felében valósult meg Győr, Moson, Sopron és Vas vármegyék, továbbá a folyó által védett terület legjelentősebb birtokosai, elsősorban a Nádasdy és a Batthyány család anyagi–katonai segítségével.48
46 Gecsényi Lajos: A végvári harcok taktikája. (Török lesvetés Győr alatt 1577-ben) In: Scripta manent. Ünnepi tanulmányok a 60. életévét betöltött Gerics József professzor tiszteletére. Szerk.: Draskóczy István. Bp., 1994. 165–175.
47 Uő.: A 16–17. századi magyarországi városfejlődés kérdéséhez. (Az erődváros megjelenése) In: Unger Mátyás Emlékkönyv. Emlékkönyv Unger Mátyás negyedszázados egyetemi történésztanári működése emlékére, és születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Szerk.: E. Kovács Péter–Kalmár János–V. Molnár László. Bp., 1991. 145–158.
48 Tóth Péter: Vas vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái. II. köt. 1601–1620, 1631–1641. Szombathely, 1992. passim. (Vas megyei levéltári füzetek 5.), Benczik Gyula: Fentő és góré. Hódoltság kori védelmi munkálatok emlékei a Felső-Rábavidék dűlőneveiben. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 1995. 1. sz. 42–48. és Gellén Zsolt: A Közép-Rábavidék történeti ökológiája a 17. században. Bp., 1997. (Szakdolgozat, ELTE, BTK)
A kanizsai főkapitányság területén ugyanakkor már az 1577 utáni évtizedben kialakították a kedvező természeti viszonyokhoz legnagyobb mértékben igazodó védelmi hálózatot. Az egész elképzelés a Zala folyót a Murával összekötő Kanizsa-patak mocsaras völgyének kihasználására épült. Helyszínen lefolytatott felméréseket követően úgy gondolták, hogy csak a völgyön átvezető utak és az átkelők mentén felépítendő kisebb várak, palánkok és őrházak segítségével oldható meg a portyázó török lovasok visszaszorítása és ezáltal a végvidék védelmének hatékonyabb biztosítása.49 A tervek jelentős része Andreas Kielman von Kielmansegg kanizsai főkapitány (1577–1580)50 tevékenységének köszönhetően valósult meg. Fél évtized alatt a Kanizsa-patak mentén mintegy tucatnyi új őrházat emeltek, vagy alakítottak át középkori váracskákat, illetve elhagyott templomokat strázsahelyekké. Néhány példát említve: a Murától északra haladva Keresztúrt; a katonai szempontból ugyan rossz helyen, ellenben kulcsfontosságú átkelő mentén, a stájer rendek tekintélyes anyagi támogatásával emelt Bajcsavárat;51 az elhagyott templomból kiépített Szentmiklóst; a teljesen újonnan épült Újudvart (másként Újvárt) vagy a főkapitányról elnevezett Kielmanszigetet stb.52 Ezen intézkedéseknek köszönhetően egy mélységében tagolt, az átkelőket megfelelően ellenőrző és a vizek-mocsarak kínálta védelem előnyeit kihasználó, összefüggő védelmi hálózat alakult ki.
49 Kelenik J.: A kanizsai védelmi övezet, i. m.
50 Kielman ezen tevékenységére és egész életútjára: Pálffy G.: Egy Zala megyei település, i. m.
51 Roth, Franz Otto: Wihitsch und Weitschawar. Zum Verantwortungsbewußtsein der adeligen Landstände Innerösterreichs in Gesinnung und Tat im türkischen ‚Friedensjahr’ 1578. Teil I–II. In: Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark 60. (1969) 199–275. és 61. (1970) 151–214. és Vándor László: Bajcsa vára. (Egy rövid életű vár Kanizsa határában) In: Zalai Múzeum 7. (1997) 27–30.
52 Minderre lásd a törökellenes végvárrendszer 1576. és 1582. évi jegyzékeiben felsorolt kisebb-nagyobb Kanizsa környéki erősségeket: Pálffy G.: A magyarországi és délvidéki végvárrendszer, i. m. és Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig. In: Nagykanizsa. Városi monográfia. I. köt. Nagykanizsa, 1994. 341–346.
27Míg Felső-Magyarországon Kálló várának említett felépítése gördített számottevő akadályt a török terjeszkedés útjába és váltotta ki egyúttal a szultáni udvar diplomáciai tiltakozását, addig Kanizsa környékén akár egy fontosabb átkelő mentén emelt őrház is korábban adóztatott falvak tucatjától foszthatta meg a hódítókat. Jól példázza ezt a kis Kolon esete, amelynek templomát Kielman főkapitány 1579 legvégén alakíttatta át palánkkerítéssel megerődített strázsaházzá.53 Az egészen kicsiny, ugyanakkor stratégiailag meghatározó helyen fekvő őrház jelentőségét 1580 januárjában maga a főkapitány Ernő főhercegnek a következő szavakkal ecsetelte: „Ezzel az őrházzal csaknem elzártuk a törökök útját, amelyen azok Komár [ti. Kiskomárom – P. G.], Szentiván és a Balaton között a Zala folyó irányában, Kapornak, Zalavár és egyéb helyek felé haladnak.”54
53 „Die Kirchen von Colon, die neulich zu aim Wachtheußl zugericht worden.” ÖStA HHStA Turcica Karton 41. Konv. 1. fol. 22–23.
54 „Wirdt mit diesem Wachtheußl den Turggen der Paß, den sy zwischen Comär, Sent Iwan unnd des Plattensee durch gegen der Zala auf Kapornakh, Zalawär unnd derselben Ortt werts gehabt, vastt gespert.” Uo.
Az újonnan kialakított őrház természetesen azonnal szemet szúrt a szigetvári szandzsákbégnek, aki azután Kara Üvejsz budai pasa (1578–1580) útján tiltakozott a főhercegnél. A koloni megerődített templom miatt ugyanis számos, korábban már az oszmánoknak adózó magyar település tagadta meg a szultán adóját.55 Ezért Üvejsz pasa követelte a strázsaház lerontását, és megjegyezte, hogy amennyiben erre nem kerül sor, ezt maguk a törökök fogják végrehajtani. A Haditanács mégsem adott parancsot a palánk lerombolására, mire a szigetvári törökök valóban megkísérelték az őrhely ostromát. Próbálkozásuk azonban nem járt sikerrel,56 így a koloni megerődített eklézsia az 1580-as években továbbra is betölthette a Kielman főkapitány által neki szánt feladatkört.
55 A budai basák magyar nyelvű levelezése. I. köt. 1553–1589. Szerk.: Takáts Sándor–Eckhart Ferenc–Szekfű Gyula. Bp., 1915. 207–209.: No. 181.
56 Takáts Sándor: Rajzok a török világból. II. köt. Bp., 1915. 70. és Uo.: 3. jegyzet.
Az Udvari Haditanácsnak tehát az 1570-es évek második felétől különféle felmérésekre és vizsgálatokra alapozva a törökellenes határvédelmi rendszert oly módon sikerült – elsősorban az 1577. évi haditanácskozáson elfogadott védelmi koncepció jegyében – korszerűsítenie, hogy abban a természet kínálta igen kedvező védelmi adottságokat és a mesterségesen kialakított végvár- és őrházláncolatot a korábbinál sokkal jobban záródó és szigorúbban ellenőrizhető védelmi rendszerré kovácsolta össze. Az egyes védelmi övezetek átszervezéséről és modernizálásáról a végső döntéseket a helyszíni bejárásokat és vizsgálatokat 28végző királyi biztosok jelentései alapján, valamint a végvidéki főkapitányok javaslatára mindig a határvédelmet irányító központban, a bécsi udvarban hozták meg. A Haditanács tagjainak ezeknek a döntéseknek a meghozatalához legalább alapszinten tisztában kellett lenni a helyi földrajzi, természeti és geopolitikai viszonyokkal. Mindezekről a személyes bejárások és az ezekről készült jelentések mellett nem tájékozódhattak másként, mint a Magyarországról, az egyes végvidéki főkapitányságokról vagy azok kisebb védőzónáiról készült térképek alapján. Ilyenekre annál is inkább szükség volt, mert a korlátozott anyagi lehetőségek mellett egyáltalán nem volt mindegy még az sem, hogy húsz gyalogost éppen hova rendelnek vagy melyik új őrházban tartanak. Egy ekkora csapat évi zsoldja ugyanis a korabeli Magyarország maximálisra becsült éves jövedelmeinek mintegy egy ezrelékét tette ki.57 A hadi kiadásokkal pedig igencsak gondosan kellett gazdálkodni.
57 Húsz magyar gyalogos éves zsoldja mintegy 600–700 rajnai forint volt.
