A költségek előteremtése
A költségek előteremtése
A rendeletek legfontosabb részét a pénzügyi kérdések képezték. Nemcsak azért, mert a javítások sikeressége vagy sikertelensége mindenekelőtt a pénzügyi fedezet megteremtésén múlott, hanem főként amiatt, hogy az udvar pénzügyi kérdésekben minden döntést magának tartott fenn. Mégpedig olyannyira, hogy bár egy-egy beglerbégnek „… pallosjoga volt, a saját elhatározásából hadat indíthatott, s katonáinak jutalmul … tímárbirtokot is adhatott, de egyébként a tartományi kincstár készpénzéből egyetlen akcsét sem utalhatott ki”.29 A helyi igazgatás hatáskörének ilyen mértékű korlátozottsága, éppen a legdöntőbb területen, rettenetes lassúsághoz vezetett, s párosulva az udvar takarékoskodó magatartásával, nem egy esetben a javítások elhúzódását, vagy akár meghiúsulását eredményezte. Éppen úgy, mint a pesti vár esetében történt 1552-ben, amikor is azért maradt el a javítás, mert a szultáni tanács nem volt hajlandó kosztpénzt adni a kőműveseknek.30
Káldy-Nagy Gy.: Szulejmán. 113. o.
Ez abból a rendeletből derül ki, amit 1552 februárban írtak a budai defterdárnak: „Tudattad, hogy a budai várat egy építőmester 8 emberével kijavította, s most a pesti vár javítására került volna a sor, de ekkor azt mondták, hogy ők csak a budai vár javítói, ezért ha a pesti váron dolgoznak, mindegyiküknek napi 4 akcse kosztpénz jár. Elrendelem, hogy az építkezésre most nincs szükség, ezért ne fizess nekik.”– Káldy-Nagy Gy.: i. m. 114. o.
A rendeletekben a pénz kiutalása helyett többnyire a szükséges összeg előteremtésének módját határozták meg. Általában azt lehet mondani, hogy ameddig az illető terület teherbíró képessége engedte, a pénzügyi fedezetet helyi erőforrásokból igyekeztek megteremteni. A gyakorlatban ez többnyire akként realizálódott, hogy a helyi vagy legközelebbi mukátaa (kincstári bevételek) jövedelmét 381használták fel ilyen célokra.31 Az is megesett, hogy annak a területnek, ahol a javítandó vár állt, valamelyik adóját közvetlenül fordították a költségek fedezesére.32
Így történt ez a temesvári javításoknál 1571-ben, ahol a 600 000 akcse összeget a temesvári mukátaából biztosították (Mühimme defteri, 14. k. 526. sz.). Fehérvárott 1572-ben a pénznek több mint a fele a fehérvári mukátaa egyik biztosának befizetéséből folyt be (Bécs, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 553., és Velics Antal: Magyarországi török kincstári defterek I. Budapest, 1886. 251. o.), Mardin várát és városát 1574-ben és 1636–37-ben szintén az ottani kincstári jövedelmekből építették át (N. Göyünç: i. m. 93. és 96. o.). – A XVI. század derekán 1 akcse egyenlő volt 2 dénárral, mivel a törökök által filori-nak nevezett magyar forint, ugyanúgy mint a török gurus, 50 akcsét ért (Káldy-Nagy Gy.: Magyarországi török adóösszeírások, Budapest, 1970. 22. o. és Fekete L.: Die Sivãqat-Schrift in der türkischen Finanzverwaltung. Budapest, 1955. 238. o.). A pénz értéke később – mint ismeretes – romlott, például 1579-ben a török gurust 64 akcséval számolták (Fekete L.: i. m. 389. o.), s ugyanennyit ért ekkor a forint is.
Karácson I.: i. m. 282. o.
A szükséges összegeket nem minden esetben utalták ki vagy tudták beszerezni előre. Előfordult, hogy a tisztségviselők a munkák elvégzése után folyamodtak az udvarhoz a költségek megtérítése végett.33
Ilyen ügyben terjesztett fel kérelmet pl. az esztergomi várparancsnok 1665-ben: „E szolgája az Esztergom kapujánál lévő zenekar dobjának megromlott felületét 350 akcse összegen kijavíttatta, azután a függőkapu kijavítása végett a főkovács által 120 akcse összegen egy ívezetet szerzett be, s kérelmezi a magas bujuruldit, hogy a pénz a defterdár által kifizettessék.” A kérelemre rávezetett szultáni utasítás: „A tisztelt defterdár efendi az előterjesztett módon 470 akcsét egészen fizessen ki.” l. Karácson I.: i. m. 246. o.
Ha a munkálatok tetemesebb összeget emésztettek fel, vagy stratégiai szempontból fontosnak látszott egy vár sürgős megerősítése, akkor legnagyobb részben a központi kincstár vállalta magára a terhek viselését. Így például teljes mértékben a központ állta Özü várának javítási költségeit a XVI–XVII. század fordulóján, mert a nagyvezéri felterjesztés szerint ez „olyan vár, amely a Fekete-tenger és a Duna-vidék kulcsa lett”.34
Cengiz Orhonlu: Osmanli tarihine aid belgeler – Telhisler (1597–1607) (Az oszmán történet forrásai – A nagyvezéri előterjesztések). Istanbul, 1370. 78. o.
A pénzügyi fedezet előteremtésének további, nagyon fontos módjára hívják fel a figyelmet az ún. rendkívüli adókkal kapcsolatos adatok. A „rendkívüli adók” (török műszóval: avarit-i divanijje ve tekalif-i örfijje) elnevezés alatt többféle elemet magában foglaló adózási formát kell érteni, amelyet az oszmán birodalomban a XIV. század második felétől kezdve elsősorban azzal a céllal alkalmaztak, hagy általa a normális bevételek és a háborús kiadások között mutatkozó rést kitöltsék. A XV. század második felétől megkezdődött azonban az a folyamat, amelynek végeredményeként e rendkívüli adók a XVII. századra nagyrészt állandó adókká alakultak át. Ezzel párhuzamosan felhasználási körük is fokozatosan bővült, s már a XV. század végén sor került arra, hogy egyes várak javítási költségeit ilyen adók kivetésével fedezték.35
Omer L. Barkan: Süleymaniye cami ve imareti inşaati (1550–1557) (A Szülejmánije-dzsámi és imaretjének építkezése) I. c. Ankara, 1972. 104–105. o.
A megnövekedett igények és a pénzügyi problémák Magyarország meghódított területein is megkövetelték hasonló eszközök igénybevételét, így az ún. „tamir akcseszi”, a „javítási pénz” beszedését. A török hatóságok ugyanis az 1570-es évektől kezdődően – feltehetőleg a nagyobb várjavítások idején – ahhoz a módszerhez nyúltak, hogy az előirányzott összeget „javítási pénz” címén kivetették az adózókra. Így tettek 1582-ben is, amikor Székesfehérvár, Esztergom, Szigetvár stb. együttes javításával kapcsolatban ezt írták a budai beglerbégnek: „… nemes parancsomat kérve jelentetted, hogy (az említett várak szükségleteire) sok százezer akcse kiadás lesz, s ezért – mivel a korábbi beglerbégek idejében ilyen várak javítása esetén a budai vilájet rájái minden háne (= család, adózó) után egy-egy gurust vagy filorit szoktak adni – most a régi szokás szerint a várak javításához segítségképpen minden hánétól egy gurus vagy egy filori szedessék. Ez okból elrendelem, hogy …. a szokásnak megfelelően minden hánétól egy-egy gurust hajts be, majd egy megbízott útján jelentsd, 382hogy mennyi gyűlt össze.”36 A rendeletet kétségtelenül végre is hajtották, ugyanis a pécsi szandzsákban beszedett összeg elszámolása fennmaradt. Az ezt tartalmazó jegyzék a következő címet viseli: „Ez a defter az ebben a 990. évben (1582. január 26–1583. január 25.) a budai vilájet romos várainak újjáépítésére – a nevezett vilájetből – beszedendő pénz (akcse) ügyében érkezett magas szultáni parancsnak megfelelően, a pécsi szandzsákból beszedett javítási pénzről (tamir akcseszi) ad számot.”37 A kivetéskor meghatározott módon minden dzsizjefizető egy gurust fizetett. Azonban ez alól felmentést kaptak azok, akik a pécsi vár szolgálatában álltak, valamint „néhány hiányt szenvedő háne amelyektől „bíróik közbenjárására a magas parancs szerint javítási pénz nem szedetett”.38
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri 48. k. 423. sz. A „hane” terminusra ebben az időben l. Káldy-Nagy Gy.: Baranya megye XVI. századi török, adóösszeírásai. Budapest, 1960. 7. o.
Bécs, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 565.; Káldy-Nagy Gy.; i. m. 5. o.
Külön figyelmet érdemel e rendeletnek az a sora, amely a javítási pénz szedéséről mint „régi szokás”-ról emlékezik meg. E régi szokás azonban 10–15 évesnél több nem nagyon lehetett 1582-ben. Az 1570-es évektől kezdődő alkalmazását az alábbi körülmény valószínűsíti: a birodalom növekvő pénzügyi gondjainak egyik következménye az volt, hogy – legalábbis a Magyarország területén – a dzsizje-fizetés kötelezettségét már minden családfőre és önálló keresőre kiterjesztették (l. ehhez Káldy-Nagy Gy.: i. m, 7. o.). A dzsizje-adóztatás kiszélesítése és a „javítási pénz” gyakorlatának kialakulása között nagyon valószínű a közvetlen összefüggés.
