A munkaerő
A munkaerő
1. Az építészek. Az oszmán birodalom nyugati végein bizonyos időszakokban alkalmaztak olyan építészeket, akik egy meghatározott terület várainak javítási, karbantartási munkálataiért építészeti szempontból felelősséggel tartoztak. Így volt ez Boszniában is, amíg a végvári vonal itt húzódott. A vilájet 3841516-os törvénykönyve (kanunnáméja) ugyanis a várak javítására kötelezett nemmohamedán mesterek vezetéséről akként rendelkezik, hogy azok „annak az építésznek az irányításával” végezzék el a javításokat, „aki abban az országban az építészeti szolgálat ellenében tímárt birtokol”.51 Budán szintén, már a magyarországi török uralom kezdeti időszakában is, működött építész. 1556–1560 között például egy bizonyos Mímár Gyorgye (Gyorgye építész) töltötté be ezt a tisztet.52 Fizetését, amely nem volt túlságosan magas (15 akcse naponta), a budai kincstár folyósította, s ez általában 15 hónaponként került kifizetésre.53 Amellett, hogy építészi munkaköre nem foglalta le különösképpen, viszonylag alacsony fizetése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy mellette adóbeszedői munkakörben dolgozhatott.54
Ö. L. Barkan: XV. ve XVI. asirlarda osmanli inparatorlugunda zirai ekonominin hukuki ve mali esaslari I. Kanunlar. (Az oszmán birodalom mezőgazdaságának jogi és pénzügyi alapjai a XV. és XVI. században I. Törvények. Istanbul, 1943. 397. o.). Kanuni i kanun-name za bosanski, hercegovački, zvornički, kliški, crnogorski i skadarski sandžak. Sarajevo, 1957. 23.. 35., 60. o.
Velics A.: i. m. II. Budapest, 1890. 187., 295. o. és Fekete L.–Káldy-Nagy Gy.: i. m. 281., 322.. 545. stb. o.
Fekete L.–Káldy-Nagy Gy.: i. m. 407., 545. o.
Uo. 322., 323., 329., 340. o. stb.; többek közt ő látta el a paksi és kuvin-szigeti mukátaa eminjének és a Cegléd, Kőrös és Madocsa hász-birtokok mukátaája ámiljának tisztjét. E két tisztség mibenlétére l. Káldy-Nagy Gy.: Magyarországi török adóösszeírások. i. m. 57–63. c.
A későbbi időkből viszont mindössze négy budai építész nevét ismerjük: Mehmed és Bajram 1571–72-ben, Hüszrev 1579-ben, Haszán főépítész pedig 1628-ban teljesített ilyen szolgálatot a végvidék központjában.55
Fekete L.: Budapest a törökkorban. i. m. 253. o. Fekete L.: Die Siyagat-Schrift. i. m. 391. o. Ezen kívül az 1618–19-es szigetvári zsoldjegyzékben is szerepel egy Ali nevezetű építész (Velics A.: i. m. I., 408. o.).
Annak ellenére, hogy időnként tehát munkálkodtak építészek Budán, a források szerint a vilájet egyéb várainál igen ritkán történt meg, hogy szakképzett építészek irányították a javítási munkálatokat. Például Székesfehérvárott 1572-ben, vagy Egernél 1614-ben a feljegyzések szerint nem vett részt építész a felújításokban.56 Szentjobb várának kijavításához 1667-ben a néhai Kodsa pasának Váradon lévő vakufját kezelő Fakrullah alajbéget” rendelték ki irányítónak.57 Az egri vár dzsámijának újjáépítése ügyében pedig így határoztak 1672-ben: „ … Ibrahim aga, a gönüllük kethüdája, az említett pénzzel a szükséges helyeken a kellő javításokat végeztesse el …”58.
Bécs, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 553.; Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Maliye 158.
Karácson I.: i. m. 282. o.
Uo. 278. o.
A boszniai és budai építészek esetében fennálló helyzet (ti., hogy szolgálatuk ellenében tímárt vagy rendes fizetés kapták) miatt persze lehetséges, hogy valójában sokkal több építkezés zajlott le építészi irányítás mellett. Hiszen amennyiben ilyen építészt alkalmaztak valahol, semmi sem indokolta bejegyzésüket a kiadásokat rögzítő elszámolásokba. Azonban úgy látszik, később mégis lemondtak arról, hogy állandó építészt tartsanak, mert a továbbiakban (főleg a pusztítóbb háborúk után) többnyire a központból küldtek ki szakértőt a nagyobb javítások irányítására. A tizenötéves háború elmúltával, 1609-ben is így rendeltek ide építészt Mehmed csaus személyében;59 s ugyancsak Isztambulból 385érkezett építész, Sziavus aga segítségével állították helyre Budát a korábbi nagy ostrom után 1684–85-ben.60
Ahmed Refik: Hicri on birinci asirda Istanbul hayati (1000–1100) (Isztambul élete a mohamedán időszámítás 11. századában). Istanbul, 1931. 37–38. o. „Rendelet a Buda védelmét ellátó Ali pasának: az ottani végeken lévő várak kijavítása s felújítása szükségessé vált. Mivel ehhez egy értő és becsületes építész jelenléte a legfontosabb dolgok közül való, megparancsoltam, hogy a magas udvarom csausaihoz tartozó s a korábbi hadjáratokon a főépítész tisztjét ellátó ... Mehmed csaus ... – akinek a folytatott hadjáratokon és az elfoglalt várak kijavításában és felújításában szolgálatai tökéletesek voltak – töltse be melletted a főépítész tisztjét a budai végeken ...” Egyébiránt a XVI. sz. elején is gyakorlatban lehetett az építészek, az irányítók központból való kiküldése, mert Dzselálzáde szerint 1521-ben „Belgirád falain és bástyáin az ágyúgolyóktól lerombolt részek kijavítására bégek küldettek ki a magas udvar bégjei közül” (Thúry J.: Török történetírók II., 144. o.).
Fekete L.: i. m. 48. (Ennek az építésznek fennmaradt egy levele Gyöngyös város levéltárárában, 1. a 236. sz. oklevelet.) Egyébként valószínűleg a helyi építészek hiányának tudható be, hogy általában még a tervrajzok is a központból érkeztek. vö. Mühimme defteri No. 3. 117. sz.
2. A kézművesek. A kisebb, mindennapi munkák elvégzésére néhány várnál többféle kézművest is tartottak olyan módon, hogy a várőrség katonai szervezetébe illesztve, a többi katonához hasonlóan és a végzendő munkától függetlenül számukra meghatározott összegű napi zsoldot biztosítottak. E kézművesek többnyire ácsok, kőművesek és ún. kjárok voltak. Ez utóbbi műszó kézművest jelent általában, tehát e név alatt sokféle, vagy pedig egyszerre több mesterséget tudó kézművest kell érteni. A kézművesek száma azonban elenyészőnek mondható, s amellett nagyon kevés várban találjuk meg őket. 1543-ban Székesfehérvárott 10 kovács és 11 ács húzott zsoldot, míg a budai zsoldlajstromban ugyanekkor együttesen 4 ácsot és kovácsot, valamint 9 kjárt írtak össze. Szintén ebben az időpontban a pécsi őrség között 12 ács, Esztergomban együttesen 5 kovács és kjár, Vácott 2 ács, Pesten pedig 10 kjár és 5 kovács volt alkalmazásban.61 A nagyobb, vagy fontosabb várak zsoldjegyzékeiben az az 1560-as évek végéig találhatók néhány fős kézműves csapatok,62 ezután már többnyire hiába keressük őket. Csak elvétve – mint pl. Lippán 1590–91-ben63 vagy Kanizsán és Szigetváron 1618–19-ben64 bukkannak fel zsolddal fizetett kézművesek.
Velics A.: i. m. I. 15., 18., 24., 21., 20., 19. o.
1544-ben Esztergomban és Visegrádon, 1549–50-ben Budán, Pesten, Vácott és Esztergomban, 1556–57-ben Székesfehérvárott, 1558–59-ben Pesten, Tatán, Székesfehérvárott, 1568–69-ben Budán, Pesten, valamint Szigetváron voltak kézművesek. l. Velics A.: i. m. I–II. az illető évek zsoldjegyzékeiben.
Velics A.: i. m. I. 379. o.
Uo. 402., 408. o.
A kézműveseknek a zsoldjegyzékekből való eltűnése nyilvánvalóan összefügg a török uralom megszilárdulásával. Elég az említett időpontokra pillantani, s máris feltűnik, hogy közvetlenül az ország meghódítása után vagyunk, amikor is a lerombolt várak helyreállítása elsőrendű feladatként jelentkezett. Láthatólag ezt a feladatot kívánták ily módon, folyamatosan rendelkezésre álló mesterek alkalmazásával megoldani, s amint ennek eleget tettek, már nem látták szükségesnek fenntartani a régi rendszert.
Ez a rendszer azonban legtöbbször (főleg a birodalom egyéb területein) nem önmagában, hanem egy további rendszerrel szorosan összefonódva állt fenn. Ez utóbbi nem jelentett mást, mint a legkézenfekvőbb lehetőség kiaknázását: a helyi lakosság kézműves rétegének igénybevételét. Ennek az igénybevételnek kétféle módját kell határozottan megkülönböztetni: az egyiket nevezhetjük „szervezett”-nek, a másikat pedig „esetleges”-nek.
Az előbbi forma az oszmánok legősibb intézményei közé tartozik. Lényege röviden az, hogy a várak folyamatos javítása érdekében kellő számú kézművest felmentettek bizonyos (legtöbbször a rendkívüli) adók alól, s azok „mentes és szabad” (muaf ve müseilem) rájaként ennek fejében kötelesek voltak elvégezni az esedékes munkákat. Látható tehát, hogy az építési anyag mentesség fejében való beszolgáltatásával azonos metódus kialakításáról van szó – ami sokszor gyakorlati egybeesést is jelentett: gyakorta egyazon falu lakói közül kerültek ki az anyagbeszolgáltatásra és a kézműves munkára kötelezettek.
A mentesített kézműveseknél nagyjából kétféle munkaszervezet különíthető el. Az egyik, feltehetőleg régibb rendszerben az egyes váraknak megvoltak a „saját”, csak ahhoz a várhoz szolgáló kézműveseik. Ez a forma már megfigyelhető 386az egyik legkorábbi oszmán defterben, Arvanid szandzsák 1431–32-es összeírásában.65 Az ilyen rendszernél aztán ismét két változatot lehet megkülönböztetni, aszerint, hogy miként alakult a kézművesek és a katonai szervezet viszonya. Míg ugyanig bizonyos helyeken ez a kapcsolat csak formai (katonai jellegű szolgálat, amihez esetenként katonaira emlékeztető, de a „polgári életben” semmiféle funkcióval nem bíró szervezet járul), hiszen a mesterek továbbra is helyükön maradnak, s csupán a munkák idején keresik fel a várat, addig másutt a szolgálat lényegileg is katonaivá válik: itt a kézművesek bekerülnek a vár őrségének szervezetébe, felköltöznek a várba – egyszóval reguláris katonákká válnak.66 A XVI. század közepén a magyarországi várakban szolgáló kézművesek szervezete tehát leginkább ehhez a formához kapcsolható, azzal a megszorítással, hogy esetükben nem látszik tisztán: mentesített rájákról, vagy már „hivatásossá lett” várjavító katonákról van-e szó; az utóbbira enged következtetni mindenesetre, hogy egy részük nem helybeli volt, hanem a birodalom belső területéről származott.67
Halil Inalçik: Hicri 835 tarfhli Suret-i Defter-i Sancak-i Arvanid (Arvanid szandzsák 1431–32-es deftere). Ankara, 1954, és uő.: Stefan Duşandan Osmanli Imparatorluguna. Fatih devri üzerine tetkikler ve vesikalar I. (Stefan Dusántól az oszmán birodalomig – Kutatások és okmányok a Fátih korára vonatkozóan). Ankara, 1954. 163. o.
Vö. ehhez H. Inalçik: Fatih devri ... i. m. 155–56. o., valamint Velics A.: i. m. II. 3–9. o.
Velics A.: i. m. I. 15., 18., 69. o.
A másik fajta munkaszervezet, amibe a várjavításra rendelt kézműveseket tömörítették, egészen eltérő követelményeket támasztott a besorolt kézművesekkel szemben. Itt ugyanis nem egyes várak állandó javítását kapták feladatul, hanem szükség esetén egy országrész, egy tartomány várainak helyreállítását. Az 1516-os kanun így határozza meg a Boszniában ilyen formában mentesített kézművesek tennivalóit: „Ha a végeken lévő várak közül egyiknek javítása elrendeltetne, a boszniai vilájet összes váraihoz javítóként kirendelt 70–80 mentes, hitetlen mester gyülekezzék össze, s … a várat javítsa ki.”68
Ö. L. Barkan: Kanunlar ... i. m. 396–97. o., és Kanuni i kanun-name ... i. m. 23. o. A kézműveshiány enyhítésére más eszközöket is igénybe vettek, pl. az erőszakkal való áttelepítést. Neşri szerint így jártak el II. Mehemed 1467/68-as karamániai hadjáratán is: „Azután a padisah megparancsolta, hogy Larendéből és Konjából embereket telepítsenek át Isztanbulba. Mahmud pasa a kézművesek közül sok személyt hozatott át.” Vö. Neşri, Kitab-i Cihan-nüma, II. 733. o.
Amikor a mentesítéses rendszer keretében rendelkezésre álló munkaerő kevésnek bizonyult, került sor a helyi kézművesek felhasználásának arra – a fentebb esetlegesnek nevezett – módjára, ami a következőket jelentette: alkalmilag toboroztak, illetve rendeltek be kézműveseket különböző (gyakran igen messze fekvő) helyekről, akiknek ezért általában meghatározott bért fizettek. Az ilyenfajta eljárás követelménye szükségszerűen adódott a mentesítéses rendszer hiányosságaiból. Mindenekelőtt abból, hogy azt nagyfokú elterjedtsége ellenére sem mindenütt vezették be, márpedig javításokat a legtöbb helyen – ha ritkán is – de végeztettek. Továbbá, ha a kisebb munkákat hiánytalanul el is tudták látni, nagyobb javítások kivitelezésére a mentesített mesterek – létszámuknál fogva – önmagukban képtelenek voltak. S végül – legalábbis a rendelkezésre álló levéltári források szerint –, a XVI. század második felétől megfigyelhető e rendszer bomlása, s ettől kezdve általános jelenség a kézművesek alkalmi összegyűjtése. Az alábbi példák is erről győznek meg: a tatai vár kijavítására 1558-ban Csepelről küldtek ki kilenc ácsot;69 1572-ben Esztergom, Székesfehérvár és Szigetvár felújításához Zvornik, Krusevác (Aladzsahiszár), Szendrő, Szerém, Pozsega, Bosznia és Hercegovina szandzsákokból rendeltek ácsokat és kőműveseket;70 Nagyvárad helyreállításához 1661-ben Eger és Temesvár környékéről gyűjtöttek össze kőműveseket.71
Fekete L.–Káldy-Nagy Gy.: i. m. 316. o.
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri 16. k. 343. sz.
Drezda, Sächs. Landesbibl. H. No. Eb 387.
387Meg kell azonban említenem, hogy a XVII. században néhány helyen – a szokás alapján – megint kezdett kialakulni valamiféle rend, s ennek megfelelően egy meghatározott vár javítására általában ugyanazon vidékekről hívták be a kézműveseket. Gyöngyös város kézművesei például a kezdeti bizonytalanságok után rendszerint Hatvan váránál szolgáltak, s vitás esetekben sikerrel hivatkoztak erre a szokásra: a XVII. században több szultáni rendelet szögezte le, hogy a gyöngyösieket Hatvan várán kívül sehol másutt ne vegyék igénybe.72
Gyöngyös város levéltára, 12., 20., 73., 131., 151. sz. Érdekes, hogy bizonyos helyeken a törökök alkalmazkodtak a magyar királyság idején kialakult szokásokhoz. Eger javításához például rendszerint ugyanazon helyekről rendelték be a jobbágyokat, mint amelyeket korábban a magyar országgyűlés erre kötelezett. Détshy Mihály: Adalékok a törökkori Eger történetéhez. Egri Múzeum Évkönyve IV. Eger, 1966. 159. o.
A kézművesek alkalmi összegyűjtése egyébként nem nélkülözte a kényszermunka bizonyos elemeit – különösen nagyobb vállalkozások idején. Az isztambuli Szülejmánije-dzsámi építkezésének nemrégiben napvilágra került anyaga azt mutatja, hogy egy ilyen nagy munka a birodalom kézműves rétegének jelentős hányadát megmozgatta.73 Az efféle munkák adtak lehetőséget arra is, hogy a kézműveseket nyilvántartásba vegyék, ami legközelebbi igénybevételük alapjául szolgálhatott.74 A központi hatalom azért is kényszerült ezekhez az eljárásokhoz folyamodni, mert – mint a tények világosan mutatják – nem állt rendelkezésre megfelelően nagy kézműves réteg. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a nagyobb építkezésekhez szinte az egész birodalmat mozgósították, hanem arról, hogy ugyanezt megtették (kisebb méretekben) rengeteg más munka alkalmával is, amelyek pedig méreteikben össze sem vethetők például egy nagyobb dzsámi építésével.75 A mentesítéses rendszerrel kapcsolatban láttuk, hogy a probléma igen korai eredetű, s azt is megfigyelhettük, milyen módszerekkel igyekeztek leküzdeni akkor az efféle nehézségeket. Alapjában azonban a XVI–XVII. században sem változott a helyzet. Persze annak, hogy Isztambulban időnként ácsokat nem lehetett találni, a társadalmi feltételek mellett különleges okai is voltak.76 De általában a bajok egy része minden bizonnyal a munkabérekkel kapcsolatos problémákból fakadt.
Ö. L. Barkan: Süleymaniye cami ... i. m. különösen a 93–156. o.
A különböző munkákra kirendelt kézműveseket ugyanis általában jegyzékbe vették. Az edirnei kádinak küldött 1564. augusztus 26-án kelt utasítás pl. így rendeli el ezt: „…a jól védett Edirnében és környékén amennyi kőművest és ácsot csak találsz, azt mind gyűjtsd össze, neveiket és személyleírásukat írd be defterbe, s felszerelésükkel együtt ... küldd el őket.” A. Refik: Onuncu asir-i hicriyyede Istanbul hayati (961–1000) (Isztambul élete a mohamedán időszámítás 10. századában). Istanbul, 1333/1918. 26. o.
Például Akkermann és Kilia javításán 1490-ben Isztambul, Bursza, Edirne, Filibe, Szófia, Malkara, Szilisztre, Dimetoka, Burgasz, Vize és még sok más helység kézművesei dolgoztak. Ö. L. Barkan: i. m. 104. o.
Ezek közül az egyik leglényegesebb, hogy az itteni kézművesek gyakran kényszerültek részt venni a hadjáratokon (vö. A. Refik: Hicri on birinci ... i. m. 21., 24. o.), s védekezésképpen néha egyszerűen elszöktek (A. Refik: Onuncu asir-i hicriyyede ... i. m. 43–44. o.).
3. Munkabérek. A XVI. század közepén a magyarországi várak őrségeihez tartozó kézművesek napi zsoldja 5 és 13 akcse között váltakozott, de az esetek többségében 6–8 akcsét tett ki. Ez az összeg megfelel a közkatonák átlagos zsoldjának, hiszen például Budán 1543-ban a müsztahfizok (janicsárok) és az azabok 6–7 akcsét, a topcsik 10 akcsét kaptak, s a gönüllük és lovasok zsoldja sem haladta meg a 10–12 akcsét.77 Egyéb adatokkal összevetve úgy látszik, ez idő tájt a birodalomban mindenütt hasonló béreket fizettek. A Szülejmánije-dzsámi építkezésein dolgozó mesterek közül a legjobban keresők 10–12 akcsét kaptak naponta, míg a kisebb szaktudásúak bére 7–10, a segédeké pedig 4–6 akcse között mozgott.78 Nagyjából ennek megfelelően alakult a Székesfehérvár 388javítását végző kézművesek fizetése is 1572-ben, bár itt jóval nagyobb eltérések voltak az egyes kategóriák között. Míg a kőművesek bére megfelelt az átlagosnak, az ácsokat, és főleg a kovácsokat, meglehetősen gyengén fizették: 5, ill. 3 akcsét kaptak.79
Velics A.: i. m. I. 18–19. o.
Ö. L. Barkan: Türk Yapi ve Yapi Malzemesi Isin Kaynaklar (Források a török építés- és építőanyag-történethez). Iktisat Fakültesi Mecmuasi. 17. c. 1–4. 17. és uő: Sülevmanive cami… i. m. különösen a 194. és 329. b. közötti táblázatok.
Bécs, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 553.; Velics A.: i. m. I. 252–254. o. A kézművesek a számukra megállapított napi illeték mellett néha költségtérítésben vagy élelmiszerellátmányban is részesültek. Vö. Ö. L. Barkan: Süleymaniye cami... i. m. 96–97. o.; Velics A.: uo., Barkan: 1070–1071 (1660–1661) Tarihli osmanli Bütçesi ve Bir Mukayese (Egy 1660–1661-es oszmán állami elszámolás és egy összehasonlítás). Iktisat Fakültesi Mecmuasi, 17. c. 1–4. 333. o.
A kincstár tehát a megszabott bért általában megfizette. A probléma azonban nem is ezzel volt, hanem sokkal inkább a bérek színvonalával, mert az gyakran elmaradt a megélhetéshez szükséges minimumtól. Tárgyalt korszakunkban (XVI. század második fele – XVII. század) ebben két tényező játszott döntő szerepet: a pénzromlás és a központi hatalom bérszabásai. Az államhatalom és a kézművesek érdekeinek szembenállását kitűnően világítja meg az a rendelet, amelyet 1585 május hónapban küldtek az isztambuli kádinak. E parancsban arról értesülünk, hogy a kincstári építkezéseken dolgozó kézműveseket „néhány, házzal rendelkező személy” magasabb bér ígéretével átcsábította saját építkezésére, s ezért a szultán a következő utasítást adja: „…megparancsolom, hogy … azokat, akik a kincstári építkezéseket otthagyták, s pénzért sóvárogva máshová mentek dolgozni, erősen figyelmeztesd és rendeld vissza, amaz háztulajdonosoknak pedig add tudtára, hogy Hizir napjától Kászim napjáig 12 akcsét, Kászim napjától Hizir napjáig pedig 10 akcsét fizessenek … (Ha ezután ilyesmi megtörténik), s az építtető a városbeliek közül való, büntettessék meg, ha pedig a javadalmat élvezők közül van, annak nevét, személyleírását, csapatát, zsoldját, egyszóval bármiféle javadalmat élvez, azt mind jelentsd nekem, hogy … kellőképpen elnyerje büntetesét.”80 Két év múltán azonban, amint az a főépítésznek (mímár basi) küldött rendeletből kiderül, a kézművesek a fenti módon megállapított bért a közben tett emelésekkel együtt sem találtak elegendőnek megélhetésük biztosításához: „Nemrégiben levelet küldtél, amelyben jelentetted, hogy a kőművesek, ácsok és kőfaragók napi illetéke, amely 12 akcsét tett ki, megélhetésükhöz nem elegendő, s ezért 16 akcse adassék nekik. Ezután nemes parancsot adtam ki, s abban elrendeltem, hogy a nevezettek napi illetéke 16 akcse legyen, de annál több semmiképpen. De most, hogy a boldogság küszöbénél a nemes tugra szolgálatában álló Mehmed pasa dzsámit építtet, s az ott dolgozóknak magas fermánom értelmében 16 akcse napi bért fizetnek, azok többet követelnek, s mondván: »ha többet nem adtok, nem dolgozunk«, a munkától vonakodnak és eképpen perlekednek. Azokkal, akik magas fermánomnak nem engedelmeskednek, el kell bánni …”81 Nem változott a helyzet a XVII. század elejére sem: ugyanígy kevésnek találták bérüket az edirnei karavánszeráj építkezésén dolgozó kézművesek 1609-ben, pedig ekkor a legjobb mesterek már 25 akcsét, s a gyengébbek is 17–18 akcsét kerestek naponta.82
A. Refik: Onuncu asir-i hicriyyede... i. m. 104. o.
Uo. 105–106. o. A rendelet 1587. június 21-én kelt.
Ez derül ki abból a parancsból, amit Edirne és Inoz kádijának küldtek 1609. június 6-án. A. Refik: i. m. 36. o. Erősen elgondolkoztató, hogy ha a kézműveseket ez a bér nem elégítette ki, vajon hogyan látták helyzetüket a magyarországi várakban szolgáló katonák, akiknek zsoldja a XVI. századihoz képest alig, vagy egyáltalán nem emelkedett. Kanizsa várának 1619-es zsoldjegyzékében található az a különös adat, mely szerint a raktárakra felügyelő agának és írnoknak 15, a raktár ácsának pedig 25 akcsét fizettek naponta! (Velics A.: i. m. I. 402. o.)
4. A segédmunkások. A javításokban résztvevő segédmunkaerő zömét a török fennhatóság alatt is a parasztság adta. A török hatóságok a várak felújításához kirendelt jobbágyokat sajátos műszóval „dzserehor”-oknak nevezték. A szó egykori jelentése „napi zsoldot húzó”83 (yevmiye alan). A dzserehorokat a 389XV. század végétől a határvidék keresztény lakosságából toborozták, s várak javításánál, a hadsereg útvonalainak megtisztításánál, a hadianyag szállításánál alkalmazták őket.84 A XVI. század második felétől – miután a magyarországi török végváraknál a rájákat elég nagy számban vették igénybe – a dzserehor szó már egyre inkább a „várjavításra, ill. közmunkára rendelt jobbágy” fogalmát jelentette, s a XVII. században főleg ilyen általános értelemben használták.
M. F. Köprülüzade: Bizans müesseselerinin osmanli müesseselerine tesiri (A bizánci intézmények hatása az oszmán intézményekre). Türk Hukuk ve Iktisat Tarihi Mecmuasi I. (1931.) 246–47. o.
Kanuni i kanun-name... i. m. 23., 29., 35., 60. o.; Ö. L. Barkan: Kanunlar, i. m. 396. o.; Káldy-Nagy Gy.: The First Centuries ... i. m. 179. o.
A parasztság munkaerejének ilyen irányú felhasználásáról történeti irodalmunkból sok minden megtudható.85 Ezért itt csupán két dolgot említenék meg: egyrészt, ha pontosan, törvényileg meghatározott módon nem is rögzítették, a szokás alapján egy-egy vár javítására általában ugyanazon területek dzserehorjait rendelték ki;86 másrészt úgy látszik, hogy – legalábbis a XVI. században – e „robotolókat” nem ingyenmunkában, hanem meghatározott bér fejében dolgoztatták az építkezéseken. Egy 1551. október 1-i elszámolás szerint a simontornyai, koppányi, mohácsi és székesfehérvári szandzsákok és néhány hász-birtokhoz tartozó város dzserehorjai egy meg nem nevezett építkezésen 4 akcsét kaptak naponta.87 1572-ben a fehérvári vár kijavításán dolgozó dzserehoroknak naponta három akcsét fizettek.88 Bár ezek a berek meglehetősen alacsonyak, maga a bérfizetés ténye igen figyelemreméltó, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a királyi Magyarországon, például Eger várjavítási munkálatainál 1551–55 között, a legnehezebb munkát végző napszámosoknak is csak 6–8 dénárt, azaz 3–4 akcsét fizettek naponta.89
Erre már a török hódoltság korának múlt századi nagy monográfusa, Salamon Ferenc is hozott bőséges adatokat. Vö. Salamon F.: Magyarország a török hódoltság korában. Budapest, 1886.
Jól megfigyelheti ez pl. Székesfehérvár esetében, amelynek javításain a XVI. sz.-ban rendszerint a fehérvári, simontornyai, szekszárdi szandzsákok dzserehorjai dolgoztak.
Bécs, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 593. sz.
Uo. Mxt. 553. Ugyanígy rendszeresen kaptak pénzt azok a ráják is, akiket kocsijaikkal, fuvarozásra rendeltek be a török hatóságok. A fenti esetekben 4–5 ill. 8 akcsét fizettek nekik. L. még ehhez Ö. L. Barkan: Süleymaniye cami ... i. m. 104–105. o. és Velics A.: i. m. II. 58. o.
Détshy Mihály: Munkások és mesterek az egri vár építkezésein 1493 és 1596 között. Egri Múzeum Évkönyve II. (1964). 167. o.
A segédmunkaerő biztosításához, akárcsak a magyar oldalon, a törököknél is felhasználták a rabokat. Bár kevés konkrét adatot ismerünk, igénybevételük elég kíméletlenül történhetett, mert pl. egy 1568. szeptember 24-i rendeletben arra intették a budai beglerbéget, hogy „Oly módon tedd meg a készületeket Szigetvár javításához, hogy a munka könnyen elvégződjék s a költségvesztegetést és a hadifoglyok halálát ne okozd.”90
Karácson I.: i. m. 93. o.
A várjavítások kérdéseinek áttekintése során eddig jobbára azok a mozzanatok kerültek előtérbe, amelyek a XVI. és XVII. században lezajlott javítások általános, közös vonásait ragadták meg. Ezért ezek után az is tanulságos lehet, ha egy vár esetében vizsgáljuk meg, milyen gyakorisággal és körülmények között folytak ott karbantartási munkálatok. Egy ilyen áttekintéshez Székesfehérvár kínálkozik a legjobb példának, mert a rá vonatkozó adatok egyúttal arra is alkalmat adnak, hogy általuk összehasonlítást tehessünk a XVI. és XVII. századi javítások között. Mindenekelőtt áll ez a vár 1572. évi felújítási munkálatairól készült elszámolásra. amely jól kiegészíthető az egri vár 1614-es javításáról fennmaradt iratokkal, s ezek együttesen tájékoztatást adnak a beállott változásokról is.
A székesfehérvári vár javítására vonatkozó első közlések 1545–46-ból származnak: nem egészen egy év leforgása alatt (1545. szeptember 7–1546. 390július 28.) a várfalak, az ágyúszertár, a várkapuk, a fegyvertár stb. kisebb javítására 8012 akcsét fordítottak.91 Valamikor 1546–1550 között zajlott le az a karbantartási munka, melynek során a „vár építésénél szükséges fuvarok költségeire” 62 000, a szerszámokra pedig 1000 akcsét fizettek ki.92
Velics A.: i. m. II. 47. o. Székesfehérvárt 1543. szeptember 2-án foglalták el a törökök, s a város – stratégiai jelentőségénél fogva – természetes módon vált központjává az itt már 1543-ban kialakuló szandzsáknak. 1601–1602-ben átmenetileg magyar kézre került, de aztán a visszavétel után egészen a felszabadító harcok ideérkezéséig, 1688. május 19-ig a törökök birtokában maradt.
Velics A.: i. m. I. 58. o.
Ezután a vár újabb kijavításáról az 1558–60-as budai pénztári naplókban találhatók adatok: három alkalommal szerepel bennük kiadási tétel a vár építése javára. Azonban egyik esetben sem nagyjavításról volt szó, hanem csupán egyes tartozékok, mint a lőporraktár, dzsámi, vagy a minaret helyreállításáról. Maga a kiadott összeg jelzi legjobban a munkák kis méretét, hiszen azok során összesen csak 5950 akcsét használtak fel.93 Ugyanilyen apró pótlásokra, felújításokra került sor az 1560-as évek legelején, amikor is a vár néhány kapuján, a janicsárok szállásán, a raktárakon stb. végeztek kisebb javításokat.94 1568-ban kétféle építkezés is lezajlott: egyrészt ekkor építették ki a fehérvári palánkok egy részét, másfelől ez évben történt a bazilika átépítése katonai célokra.95 Az 1572. évet a fehérvári váron végzett egyik legnagyobb felújítás évszámaként tartjuk számon.96 De még ezt is messze felülmúlta az a vállalkozás, amely – ha megvalósult – valószínűleg Székesfehérvár törökkori történetének leghatalmasabb építkezési munkálatait jelentette: 1582 végén a várban 5000 zira fal és a palánkok kijavítására adtak ki parancsot.97
Fekete L.–Káldy-Nagy Gy.: i. m 357., 378., 428. o.
Velics A.: i. m. I. 266–67. o.
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri 7. k. 308. o.; Fitz J.–Császár L.–Papp I.: Székesfehérvár. Budapest, 1966. 18. o. és Karácson I.: Királyaink síremlékeinek elpusztulása. Századok, 1911. 365–366. o.
Bécs, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 553. és Velics A.: i. m. I. 251–264. o.
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Mühimme defteri 48. k. 423. sz.
Ezután 1596–99 között,98 majd a tizenötéves háború közepén, 1601-ben, a várható magyar támadásra előkészülve erősítették meg a várat.99 (A még ez évben magyar kézre került várat a császári hadvezetés is felújíttatta, ill. részben átépíttette.100) Az 1602 augusztusában ismét törökké lett várról újabb építkezési adat 1629-ből maradt fenn, ekkor 17 460 akcse összegen néhány tornyot és a kapukat javították ki.101 Viszonylag alaposabb felújításra került sor az 1630–40-es évek között. Ekkor helyreállították többek közt a két nagy, „egyenként 7–800 ember harcolására alkalmas” tornyot, a falat a Bécsi-kapu környékén, a kapu boltívét és fedelét, a hidat és a felvonóhidat; felújították a kincstári palota, a raktár és az ágyúszertár tetőzetét, és ezenkívül a városban fekvő kincstári dzsámi fedelét is kicserélték.102 Ezután 1648–50-ben,103 majd az 1660-as évek legelején javítják ismét a falakat. Az utóbbi időpontra a vár állapota megint alaposan leromlott, mert az építkezés ügyében a fehérvári szandzsákbégnek 1663 augusztus elején küldött rendelet megállapítása szerint a „vár nyugati oldalán a Szuret kaputól a Mürteza pasatoronyig 553 rőf (zira) fal elöregedett”.104 Ebből egyébként már 250 rőfnyit részben a megelőző öt év során kijavítottak, a munkálatok ugyanis azóta, tehát körülbelül 1658 óta tartottak. Az 1663-as munkákkal kapcsolatban azok közvetlen 391okáról is tudomásunk van. Ebben az évben újra háború robbant ki a két fél között, s az arcvonalak hullámzása miatt a várvédőknek fel kellett készülni az esetleges támadásokra. Ezért írta az itteni kádi szinte kétségbeesve a szultáni táborba, hogy „amennyiben az elmaradt 204 rőf fal romosan marad és nem épül meg, a hitetlenek támadásának és ostromának elhárítására nem leszünk képesek”.105
Velics A.: i. m. I. 392. o.
Velics A.: i. m. II. 696. o. A budai vilájet elszámolásából 1601. április 16-án: „Kiadások. A fehérvári várban szükséges javításokhoz vásárolt fa ára és munkabérek 34 220 akcse”.
Fitz J.–Császár L.–Papp I.: i. m. 18–19. o. és Fitz J.: Török erődítések Fejér megyében I. Székesfehérvár. Székesfehérvár, 1956.
Velics A.: i. m. I. 438–39. o.
Istanbul, Topkapi Sarayi Arşivi, E 895. sz.
Fitz J.–Császár L.–Papp I.: i. m. 27. o.; Gerő Gy.: i. m. 122. o.
Drezda, Sächs. Landesbibl. H. No. Eb 387.
Uo.
A felsorolt várjavítási munkálatok közül, mint már említettem, az 1572. éviről maradt fenn a költségekről összeállított kimutatás, amely a következő címet viseli: „Az isztolni belgrádi (székesfehérvári) vár javítására fordított kiadások összesített elszámolásának jegyzéke, Szinán bégnek, a budai janicsárok jegyzőjének, szerémi ziámet-birtokosnak, mint pénzügyi biztosnak (emin), valamint Nászuk, szekszárdi timár-birtokosnak, mint pénzügyi írnoknak tollából, a 980. év szent muharrem havának elsejétől a nevezett év rebiülevvel havának hatodikáig (1572. május 13–1572. július 16.)”106 A több mint két hónapig tartó építkezés során összesen 66 470 akcsét használtak föl, s ezt három forrásból fedezték: egyrészt a budai állami kincstárból, ahonnan 30 000 akcse érkezett, másrészt a fehérvári kincstári jövedelmek (mukátaa) egyik biztosának átutalásából, amely 50 000 akcsét tett ki, s végül régi, elhasználódott deszkák eladásából, ami által 597 akcse folyt be. Ez együttesen 80 597 akcsét tett ki, tehát az előzőleg begyűjtött összegből 14 127 akcsét megtakarítottak.
Bécs, Nat.-Bibl. Türk. Hss. Mxt. 553. Az elszámolást kiadta Velics Antal: i. m. I., 251–69., de közlése annyira hiányos, hogy csak az eredeti, levéltéri szöveg használható.
A kiadási tételek között meglepően szerény helyett foglalnak el a különböző építőanyagokra fordított összegek. Mészre, kőre, homokra és épületgerendára semmit sem költöttek, ill. azoknak csak a szállításáért fizettek. Eszerint ezeket vagy adóban, vagy más úton szerezték be; többek közt olyan módon, mint amilyent az elszámolás következő bejegyzése árul el: „Az említett követ az isztolni belgrádi szpáhik közül való Harcza, a nevezett vár agája, a városban lévő saját, régi házából ingyen adta, s ezért kéretik, hogy megtisztelvén ziámet-birtok adassék neki”. A mészre vonatkozóan ez található: „A nevezett meszet előzőleg az isztolni belgrádi liva rájái … égették”. Ily módon mészből összesen 746 kocsival hordtak össze, amiből felhasználtak 576 kocsival, megmaradt 170-nel. Épületgerendát 407 kocsival szereztek be, amelyből 124 db maradt raktáron, követ pedig 1160 kocsival hordtak fel, s ebből 20-at nem használtak el. Ez utóbbi tehát azt jelenti, hogy az említett szpáhi házának elbontásán kívül máshonnan is szereztek be építési követ.107
A felhasznált kő mennyiségét nem ismerjük. Az elszámolásban ugyanis egy tételben szerepelnek a kő és a homok szállításáért fizetett fuvardíjak, s így egyiket sem lehet pontosan meghatározni.
A vásárlások útján beszerzett anyagokra, a tétel elején álló bejegyzés szerint, 3037 akcsét fordítottak. Azonban ebből 150 akcsét ténylegesen nem erre adtak ki, hanem a „kincstári kalapácsok és vaslapátok szállításának bérére, amelyek Mehmed, a nevezett vár kethüdája által kerültek Belgrádba” (azaz Fehérvárra), s ugyancsak bérre fizettek ki további 200 akcsét.108 A maradék összegből 2080 akcsét fizettek ki a 416 db (egyenként 5 akcse értékű) fenyőgerendáért, amelyeket főleg a vár őrházának átépítésénél használtak fel. Ezenkívül 107 akcséba került a „nevezett építkezés szükségleteire” vásárolt 107 falapát, míg 500 akcsét egyéb szerszámok vásárlására fordítottak.
Mégpedig Nászuh agának, az építkezés előkészítése során végzett munka díjaként.
Az elszámolás egyik legérdekesebb részlete talán az, amelyik az építkezést kivitelező mesterek és az egyéb munkaerő felsorolását, ill. fizetését tartalmazza. Ebből kitűnik, hogy a munkálatok során napidíjas kőműveseket, ácsokat és 392kovácsokat alkalmaztak, továbbá két főt a mész kezelésére, s több száz dzserehort a tömegmunka végzésére. A kőműveseket – nem tudni milyen okból – két kategóriába sorolták, melyek közül az első csoport élelmiszerellátmányban is részesült, a másik viszont nem. Az első csoport, amely 14 kőművesből állt, kezdetben az ellátmány mellett napi öt akcse fizetést húzott, s ilyen bérrel összesen 1170 akcsét fizettek ki nekik.109 Az építkezés közben azonban Isztambulból parancs érkezett, melynek értelmében a következőket jegyezték be az elszámolásba: „A nevezett kőművesek, akik ellátmányban részesülnek, eddig a korábban kiadott nemes okirat (berát) értelmében 5–5 akcse napi illetéket kaptak; most ismét nemes feljegyzés (tezkere) érkezett, amiben elrendelték, hogy 8–8 akcse adassék nekik; így a nemes feljegyzésnek megfelelően 8–8 akcse adatott”. A továbbiakban e 8 akcse napi bér mellett 2624 akcsét fizettek ki az említett, közben 13 főre olvadt kőműves csoportnak (egy fő valami okból hiányzik a második bérjegyzékből). Az élelmiszerellátmányban nem részesülő kőművesek bére – a „nemes okirat” szerint – „magasan, közepesen és alacsonyabban állapíttatott meg”. Az e csoportba tartozó 21 ember közül tízen kaptak napi 10 akcsét, öten napi 7-et, ketten 6-ot, négyen pedig 5 akcsét, s a 21 főnek összesen 6999 akcsét fizettek ki.110 Hogy a differenciálás oka ez esetben mi lehetett, arra nem történt utalás. Mindenesetre nem egyedülálló tényről van szó, mert az építkezéseken általános szokás volt a kézművesek differenciált bérezése.
E kőműveseknél a teljesített napok száma elég változatos, 7-től 22 napig terjed.
Ledolgozott napjaik száma 29 és 46 között váltakozott, de a többség 41–45 napot teljesített.
A 34 főt kitevő ácsok csoportjának egységesen 5–5 akcsét biztosítottak naponta, s együttvéve 1905 akcsét fizettek ki nekik.111 A kovácsok, akik 14-en voltak, 5 akcse napi bér mellett együtt 537 akcsét kaptak (átlagosan 14–15 napot dolgoztak), a két mészoltó pedig – napi 5 akcséval, egyenként 30 napra – összesen 300 akcsét keresett az építkezés ideje alatt.
A ledolgozott napok számában itt még nagyobb a szóródás: pl. 3 fő akadt, aki 47 napot dolgozott, míg a többség 5–10 nappal részesedik (Velics A.: i. m. 254. o. – az ácsokra vonatkozó tételt félreértette; nem vette észre, hogy a török ácsok után következő nevek szintén ácsok, csak magyarok).
Az elszámolásban több esetben feltüntették a kézművesek lakóhelyét, „polgári foglalkozását” is. Így tettek például az élelemmel ellátott kőművesekkel kapcsolatban, s a rájuk vonatkozó bejegyzésekből megtudható, hogy a 14 személy mindegyike a fehérvári vár zsoldot húzó katonája volt. Találunk köztük janicsárokat, topcsikat (tüzéreket), azabokat és délszláv martalócokat is.112 A kézművesek másik csoportjában viszont, ahol nem jelölték meg a foglalkozást, már nem csupán törökökre, ill. délszlávokra bukkanunk, hanem magyar mesteremberekre is, akik több, mint a felét tették ki e csoportnak. A kovácsok kettő kivételével szintén törökök és délszlávok, egyedül az ácsok részlege állt döntő többségében magyar mesterekből.113
Pl. „Iljász bin Abdullah, az isztolni belgrádi vár janicsárja (merdje)”, „Musztafa, a nevezett vár azabja”, „Gyurkó, a nevezet vár martalóca”.
Mindössze 8 török és szláv nevű ácsra bukkanunk a 34 fő között. A 26 magyar ács Polgárdi, Kajár, Füle, Lepsény és Kenese falvakból érkezett és egymást váltva dolgozott.
Mi lehetett az oka annak, hogy a szakmunka tetemesebb részét zsoldban álló, az illető munkát feltehetőleg nem mindig mesterfokon elvégző várőrző katonákra bízták? Afelől ugyanis nem lehet kétség, hogy a török nevek csaknem kizárólag katonát takarnak, hiszen az ottani török polgári népesség aligha lett volna képes ilyen számban kézműveseket kiállítani. A választ közvetve az a rendelet adja meg, amit 1572. május 7-én a budai beglerbégnek küldtek Székesfehérvár, Esztergom és Szigetvár javítása ügyében. E korábban már idézett utasításból kiderül, hogy a felújításokhoz szükséges ácsokat és kőműveseket eredetileg a zvorniki, kruseváci, szendrői, szerémi, pozsegai, boszniai és 393hercegovinai szandzsákokból rendelték ide.114 Mivel azonban az elszámolásban nem szerepelnek, e kézművesek nyilván nem érkeztek meg, s ezért kényszerültek bevonni a helyi katonaságot.
Istanbul, Başbakanlik Arşivi. Mühimme defteri 16. k. 343. sz.
A kiadások legnagyobb tételét a következő cím alatt jegyezték fel: „A nevezett livák dzserehorjainak illetékei”. Összesen 1020 fő teljesített ilyen szolgálatot, három szandzsákból: a székesfehérváriból (ahonnan 418-an érkeztek), a simontornyaiból (361 fő jött) és a szekszárdiból (innen 241-en voltak). A magyar ácsokhoz hasonlóan ők is egymást váltva (benöbet) dolgoztak, és egyenként 3 akcse napi illetékben részesültek. Ennek az 1020 főnek összesen 40 968 akcsét fizettek ki. Ugyancsak az említett területekről kerültek ki azok a kocsik, amelyek az építőanyagot hordták rendeltetési helyére. A fuvarozást szintén bér ellenében kívánták, s a meszes kocsiknak egyenként 8 akcsét, az épületfát, valamint a követ és a homokot hordó kocsiknak egyaránt 5–5 akcsét fizettek, s így a fuvardíjak összege 8 230 akcsét tett ki. Ez a dzserehorok bérével együtt 49 198 akcséra rúgott, ami – figyelemre méltó módom – az összkiadásnak valamivel több, mint 74%-a.115
Ez nem foglalja magába azt a 700 akcsét, amit a következők miatt adtak ki: a szekszárdi szandzsákból – ahogy az egyik bejegyzésben olvasható – „360 fő korábban jött, s miután szolgálatát ellátta, elment”. Ezek részére, akik 101 kocsit is hoztak magukkal, „Turhán szpáhi – a szekszárdi mirliva, Mahmud bég embere – kezéből élelemre 700” akcsét utaltak ki. Az elszámolás egy másik tétele szerint, a simontornyai szandzsákból is érkezett 80 ember és 80 kocsi e korábbi időpontban, de a részletezésben már nem szerepelnek, s élelmükre vagy bérükre sincs utalás.
Ezután röviden tekintsük át, hogy az említett feltételek mellett mit építettek, illetve javítottak ki a váron. Az erről szóló nem túlságosan részletes beszámoló szerint, építési rőffel (bina zira) mérve, 225 rőf új falat emeltek és 200 rőf régi falat javítottak ki. A falakról az egyik feljegyzés eképpen számol be: „A nevezett új építés az alaptól a bástya tetejéig 16 rőf, az alaptól a föld színéig 4 rőf, s vastagsága szintén négy rőf. A föld színétől a bástya tetejéig 12 rőf, vastagsága pedig 3 rőf. Mikor összeszámoltatott, összesen 11860 köbrőföt tett ki.” Ezenkívül a várhoz tartozó palánkokon a nagy építkezés megkezdése előtt 1700 rőf sövényfalat raktak fel, kicserélték a karókat és ledöngölték a földet.116
L. az előző jegyzet: e korábban érkezettek dolgoztak a palánkon.
A fehérvári építkezés után alig ötven esztendővel, 1614-ben került sor Eger várának javítására. Az erről készített feljegyzések azért különösen értékesek, mert bennük az elszámoláson kívül fennmaradtak a javítással kapcsolatban kibocsájtott szultáni rendeletek is, s ezek pontos képet adnak az államapparátus akkori állapotáról.117
Istanbul, Başbakanlik Arşivi, Maliye 158. Eger vára a második nagy török ostromot már nem állta ki, s 1596. október 12-én magának a szultánnak, III. Mehmednek nyitotta meg kapuit. Ezután 91 évig fontos magyarországi török központ volt, amely 1687. december 17-én veszett el végleg a törökök számára. – Eger törökkori javításairól az alábbi adatokat tudtam összegyűjteni: a várat javították nem sokkal az elfoglalás után (Gyöngyös város levéltára, 12. sz.). Karácson I.: i. m. I. 116. o.), aztán 1614-ben, majd az 1630-as évek vége felé (Istanbul, Topkapi Sar. Arş. E 895.) : Köprülü Mehmed 1655 és 1658 között a város falait és kapuit erősítette meg és egy puskapormalmot is építtetett. mely erődként is szolgált (Karácson I.: i. m. 117. o., Nagy József: Eger története. Budapest. 1978. 150–51. o.: 1672-ben a várat meghódító III. Mehmed szultán dzsámiját és annak minaretjét építették újjá (Karácson I.: Török–magyar oklevéltár, 278. o.), s van egy javítási adat 1681-ből (Détshy M.: Adalékok ... i. m. 159. o.).
1614 június elején a következő rendeletet küldték az egri beglerbégnek: „Miután jelentetett, hagy az egri vár néhány helye közel áll a pusztuláshoz, s javítása halaszthatatlan, szultáni kincstáramból jelenleg két jük (200 000) akcse küldetett oda. Megparancsolom, hogy … amint nemes rendeletem hozzátok megérkezik, a vár javításra szoruló helyeinek helyreállításához azonnal kezdjetek hozzá, s szilárdan erősíttessétek és építtessétek meg. A szükséges pénzt az egyik szolgám által most elküldött akcséból vegyétek, s e dolognak végére járjatok. De a nevezett pénz megérkezésére ne várakozzatok, hanem a javításhoz 394kezdjetek hozzá, s írásban jelentsétek, hogy mit haladt előre.” Az utasítás első része tehát rávilágít, hogy az építkezést a helyi hatóságok jelentése alapján rendelték el. A továbbiak viszont azt jelzik, hogy a szükséges pénz előteremtése körül valami nem volt rendben. Ezt a feltevést erősíti meg az a röviddel ezután, de még ugyanabban a hónapban kelt rendelkezés, amely részben a fenti parancs tartalmát ismétli meg, de ugyanakkor egy új elemet is tartalmaz: arra buzdítja a beglerbéget, hogy kölcsön, illetve hitelezés révén kezdjen bele az építkezésbe: „… a nevezett vár javításához szükséges anyagok beszerzésében – legyen az kő, mész, vagy egyéb – azzal az ürüggyel, hogy a pénz még nem érkezett meg, ne késlelkedjetek és ne tétovázzatok. Amíg a pénz hozzád meg nem érkezik, a követ, meszet és a többi anyagot sürgősen hordasd össze és az építkezést kezdd meg, s majd miután a pénz megérkezett, osszad szét a tulajdonosok között.”
A beglerbég ezután – amint azt elszámolása mutatja – nem tehetett mást, a saját vagyonából kölcsönözte a szükséges összeg legnagyobb részét, s az 1614 júniusban kelt rendelet tanúsága szerint hozzálátott az építkezéshez. Abból az utasításból, amit a boszniai beglerbégnek küldtek meg a fenti javítással kapcsolatban, világosan kiderül: az udvar félrevezette az egri beglerbéget, amikor előzőleg már a pénz elküldéséről értesítette, ugyanis a boszniai pasának 200 000 akcse behajtását rendelte el az egri építkezések céljára.118
,,... az egri beglerbég, Ibrahim ... jelentette, hogy Eger és Cserép vára, valamint a kincstári hombár javítása folyik. .. Ehhez Boszna ejáletjének tüfenkcsi bedeli adóját ... 200 000 akcsét ... hajtsd be.”
Közben, míg a kincstár pénzszerzési kísérleteit folytatta, az építkezés munkálatai befejeződtek. A központba küldött elszámolás ugyan nem rögzíti, mennyi időt vett igénybe, de az ácsok és kőfaragók teljesített napjainak száma megmutatja, hogy száz napig tartott. A rendeletekben előirányzott egri, cserépi vár és a kincstári hombár mellett az állami dzsámi javítására is sor került. Az egész építkezés összköltsége 173 489 akcsét tett ki, amelyet tehát a beglerbég, illetve kis részben más tisztségviselők kölcsönöztek.119 Ebből anyagvásárlásra 61 489 akcsét költöttek,120 míg a legnagyobb tételt – hasonlóan a fehérvári építkezéshez – itt is a különféle bérek képviselik. Az egri vár javításában együttvéve 20 ács és kőfaragó működött közre (külön-külön nem adtak meg számukat), s ezek egyaránt napi 35 akcsét kaptak. Így, miután mindnyájan 100–100 napot dolgoztak, számukra 70 000 akcsét fizettek ki. A dzsámi és a cserépi vár javításában 12 ács és kőfaragó vett részt, akik hasonló bérezés mellett 100 napra együttesen 42 000 akcsét vehettek fel. Némileg meglepetés, hagy a kimutatás nem tartalmaz adatot a dzserehorok alkalmazásáról. Eszerint ilyeneket vagy nem vettek igénybe, vagy pedig ingyenmunkában dolgoztatják őket. Ennek azonban ellentmond az, hogy a Fehérvárnál látott gyakorlat, a fizetett robot volt az általános, másrészt ahol a dzserehorok jelen voltak, ott többnyire meg is említi őket. Mindenesetre tény, hogy az összkiadás megközelítőleg 64,5%-át nélkülük is bérre fizették ki.
Vö. a vonatkozó rendelettel: „… saját vagyonából és néhány személytől ... 173 489 akcsét vett fel.”
Ez a következőképpen oszlott meg: 26 666 akcsét fordítottak a zsindelyre, 16 000 akcséba kerüli a deszka, s végül különböző szögekre 13 823 akcsét adtak ki.
A javítási munkálatok tehát ily módon befejeződtek, az udvar ereje azonban továbbra is csak különféle pénzszerzési akciókban merült ki, s nem volt képes megtéríteni a beglerbégnek a kölcsönzött összeget. Ezt bizonyítja az a következő év elején, 1615. január 31-én kelt rendelet, amit a sehirköji kádinak és az ottani adóbeszedőnek küldtek. Ebben arra utasították őket, hogy a sehirköji kerület 1612–13. évi, addig is behajthatatlan dzsizje-adójából 150 000 akcsét utaljanak át az egri beglerbégnek.
395A pénzszerzési kísérlet azonban megint kudarcba fulladt. Az utolsó, erre vonatkozóan fennmaradt rendeletből látható, hogy 1025 szafar hóig (1616. február 19–1616. március 19.) még egyetlen akcsét sem sikerült összeszedni. A parancsot ismét a boszniai beglerbégnek küldték, s ebben újra annak az adónak a beszédését rendelték el, amit már a megelőző időbenn sem tudtak behajtani.
A saját pénze után futó Ibrahim pasa helyzete ezzel meglehetősen reménytelenné vált. Annál is inkább, mert valószínűleg közben hivatalát is elvesztette, hiszen az említett rendelet már „korábbi egri beglerbég”-ként emlékezett meg róla.121 Hasonlóan nevezte meg őt az a feljegyzés is, amelyet az ügy összefoglalása és a kölcsönzők követelésének tolmácsolása céljából nyújtottak be a szultánnak, valamikor 1616 derekán. Feltehetőleg erre volt válasz az a bejegyzés, mely szerint 1616. július 1-én „… a kincstárból 13 000, a …-i mukátaából pedig 160 000 akcse átutalására adatott ki parancs.” A pasa kérésének teljesítésére, a pénz kifizetésére azonban inkább csak az a tény enged következtetni, hogy az ügyre vonatkozóan több okirat nem maradt fenn.
Ezt a nehéz helyzetet panaszolta már a Naszrullah egri kádival közösen beküldött elszámolásában a pasa: „… az említett pénz kölcsön útján szereztetett be és használtatott fel. Mivel mindmáig nem adatott meg, nem szűnünk meg nyomorogni ... szultánom őfelségétől kéretik, hogy az ez évi bevételekből az ide rendelt 3 jük akcsét elküldeni kegyeskedjék”. S végül a következő tanácsot is megkockáztatta: „A padisah várai a maguk idejében javíttassanak és építtessenek!”
Az itt ismertetett két várépítkezés tehát időben nem esett egymástól nagyon távol, de nyugodtan mondhatjuk, mégis a birodalom történetének két különböző korszakában történt. Bár nem térhetek ki itt azoknak a folyamatoknak a bemutatására, melyek révén a birodalom a XVI. század második felétől életének szinte minden területén válságba került, arra mégis szeretném felhívni a figyelmet, hogy e példák – egymással szembeállítva – milyen meggyőzően tanúsítják e válság kifejlődését. Ezek a javítások nemcsak két különböző korszakban zajlottak le, hanem megvalósulásuk módjával maguk is két eltérő korszakot jeleznek. Az elsőként vizsgált fehérvári építkezés annak a viszonylag lendületesebb időszaknak a határán történt, amelyben még volt erő az alkotásra, az egri építkezés viszont akkor zajlott le, amikor már a tehetetlenség, az üres kincstár vált a jellemzővé. Az addigiek alapján ugyanis azt kell mondani, hogy az ilyen irányú tevékenységben nagyjából a XVI. század utolsó harmadától, az 1570-es évektől figyelhetők meg jelentős változások. Erre az időre esik a kézművesek eltűnése a várak őrségéből, a „javítási pénz” gyakorlatának kialakulása, észrevehető a javítások hatékonyságának csökkenése stb. Ettől kezdve, főleg a XVII. században – rövid periódusuktól eltekintve –, már csak az eseményekkel való versenyfutás és az tapasztalható, hogy miként csúszik ki a kezdeményezés az adminisztráció kezéből. Hogy azonban a várépítkezéseknél is mennyire az adott időszak „társadalmi állapota” a döntő, s nem úgy – tértől és időtől elválasztva – vetődnek fel a kérdések, hogy a törökök általában építettek-e vagy sem, azt éppen az említett „kivételes periódusok” jelzik. Nem véletlen ugyanis, hogy a magyarországi terület várainak fentebb bemutatott átfogó rekonstrukciójára éppen az adott időszakban került sor: ekkorra lábalt ki ugyanis valamennyire a birodalom egyéb téren is abból a nagy válságból, amely, mint ok és következmény, elválaszthatatlan a tizenötéves háborútól. Ekkor, IV. Murád szultán uralkodása alatt (1623–1640), lehetünk tanúi ismét egy dinamikusabb vezetés kialakulásának, s ennek hatása ezen a téren is azonnal jelentkezett. Ugyanilyen átmeneti, viszonylag kezdeményezőbb korszak következett be a Köprülük idején, melynek hatása a várak helyreállításával kapcsolatban is rögtön megmutatkozott.
