1.1 Az inventáriumok gyűjtése, válogatása, felhasználása
1.1 Az inventáriumok gyűjtése, válogatása, felhasználása
A törökellenes védelmi rendszer történetéről számos munka készült, s ezekben már többen és többször is foglalkoztak a várak felszerelésével. Itt csupán a legfontosabbakra térek ki.
Az egyik első önálló monográfia Szegő Pál tollából származik, aki megkísérelte a végvári rendszer problémakörének egészét átfogni. Gondolatmenete, szerkezete azonban olykor nehezen követhető. Legfőképpen a már kiadott forrásokra támaszkodott, s ez rányomja bélyegét az egész műre. Különösen jól látható ez a várak felszerelésével foglalkozó részben, ahol mindössze egyetlen konkrét inventáriumot említ, az 1562. évi egrit, azt is csak részletessége miatt. Adatainak döntő többségét e téren az 1576-77. évi várvizsgálatok kiadott jegyzőkönyvéből,4 valamint Szendrei Jánostól és Takáts Sándortól vette.5
4 Geöcze, 1894.
5 Szegő, 1911.
Demkó Kálmán szinte könyvnyi terjedelmet kitevő, adatgazdag tanulmányában a 16. századi magyarországi haderőt vizsgálta. Foglalkozott benne a hadseregszervezés, az ellátás, a felszerelés, a pénzügy kérdéseivel, mégpedig széles aspektusban. Ám a várak felszerelését és ellátását azonban éppen csak érintette.6
6 Demkó, 1916-1917.
Szegő után hét évtizeddel írta meg könyvét Szántó Imre, aki arra vállalkozott, hogy az eltelt időben kiadott szakmunkák és saját levéltári kutatásai alapján újból feldolgozza a végvári rendszer kiépítésének történetét. Műve rendkívül adatgazdag, ugyanakkor a végvárak ellátásával és felszerelésével alig foglalkozik.7
7 Szántó, 1980., l. korábban főleg a pénzügyekről: Szántó, 1977.
A tágabb témakörre vonatkozóan a Hadtörténelmi Közlemények első számában máris két tanulmány látott napvilágot. Acsády Ignácé elsősorban a végbeli katonaság zsold- és élelmezési kérdéseit tárgyalta, s csupán érintőlegesen foglakozott a végvárak hadi felszerelésével, megelégedvén azzal, hogy az erre fordított költségekről néhány adatot közöljön.8 Szendrei János cikke igyekszik átfogni a végek ellátásának kérdését: foglalkozik a létszámokkal, zsolddal, élelmezéssel, tüzérséggel, stb. Azonban, ahogy maga is fogalmaz, csupán „megközelítő” képet ad, ami annyit tesz, hogy ez az írás is jórészt összehordott, rendszer nélküli adatok sorozata, nem beszélve a lábjegyzetek minőségéről.9
8 Acsády, 1888.
9 Szendrei, 1888.
A kifejezetten törökkori magyar várak a tüzérségére vonatkozó közlések közül elsőként és legfőképpen Iványi Bélának a Hadtörténelmi Közleményekben három éven át sorozatban megjelent, a témakört térben, időben és tematikában teljes mértékben átfogó tanulmánya érdemel említést. Iványi volt az, aki, felhasználva ugyan a korábbi munkák eredményeit, de mégis elsősorban levéltári forrásokra alapozva tekintette át a kérdéskör minden részletét. Ezért a forráskutatásban erősen támaszkodtam rá, noha lábjegyzeteinek megfejtése felért bármilyen más rejtvény megoldásával, mivel azokban a forráshelyeket „ömlesztve” közölte. A dolgozat sok esetben segített a szakszavak értelmezése terén. Ugyanakkor Iványi az inventáriumok számadatait nem dolgozta fel, inkább csak összegyűjtötte a szakkifejezéseket, leírta az ágyútípusokat, szerszámokat, anyagokat, a lőpor és a lövedékek fajtáit, stb. Legnagyobb hibájaként talán az róható fel, hogy sok esetben nem vonta le az általa felhalmozott adatmennyiségből a szükséges következtetéseket.10
10 Iványi, 1926-1928.
A tüzérség magyar vonatkozásai tekintetében jól lehetett használni Takáts Sándor cikkét, aki egyrészt a tüzes szerszámokat, másrészt a magyar ágyúneveket és öntetőket gyűjtötte csokorba.11 Czuberka Alfréd ugyan egy kissé későbbi időszak, a Rákóczi-szabadságharc korának fegyverzetét vizsgálta, de mivel sem e téren, sem pedig a várakban használt más eszközök, szerszámok és anyagok tekintetében nem találunk jelentős eltérést a törökkorhoz képest, így bízvást hagyatkozhattam munkájára. Czuberka nagyban támaszkodott a 17. századi inventáriumokra, miközben a kiadott források széles körét is felhasználta.12 Saád Ferenc a magyar tüzérségi szakszavak történetének megírását tűzte ki céljául.13 Bár a könyvecske rövid, de a szerző sok levéltári forrást használt, s rengeteg adatott gyűjtött egybe. A fegyverekről szóló újabb magyar szakirodalomból Kalmár János könyvét kell kiemelni.14
11 Takáts, 1908b.
12 Czuberka, 1906.
13 Saád, 1936.
14 Kalmár, 1971.
Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy bár e szakmunkák, s az itt konkrétan nem említettek is, rendkívül sok adatot, tényt, ismeretet hordoznak, ám épp a várak felszerelése tekintetében vagy az adatok gyűjtése lett egyoldalú (csak és kizárólag a fegyverek), vagy hiányzott a megfelelő rendszerezés.
Kutatásaim kiindulópontját elsősorban az itt felsorolt munkák jegyzetapparátusa szolgáltatta. Segítségükkel először a már kiadott inventáriumokat igyekeztem összegyűjteni, s ezek feldolgozásával készítettem el a magyar tüzérség kategória- és típusproblémáiról szóló cikkemet.15 Későbbi levéltári kutatásaim során megkerestem az e kiadások alapjául szolgáló eredeti forrásokat, és sajnálattal kellett megállapítanom, hogy a megjelentetett anyag minősége olykor messze elmarad a betűhív átírás általam megkívánt szintjétől.16 Sok téves olvasatot, rengeteg betűhibát, stb. találtam, nem is beszélve a fordítások pontatlanságairól. Ez utóbbi kirívó példája az 1685-ben, az erődítmény visszafoglalása után keletkezett érsekújvári löveglista közlése.17 E hiányosságok persze a kiadások jelentőségét annyiban semmiképp sem csökkentik, hogy szélesebb olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tették e becses forrásokat. Nyilvánvaló az is, hogy egy ilyen régi irat kiadásakor figyelembe kellett és kell venni a laikus olvasók igényeit. Emiatt azonban – főként némely magyar nyelvű – inventárium átirata már oly mértékben eltért az eredetitől, hogy tudományos felhasználásra, véleményem szerint, nem alkalmas.18 Rossz tapasztalataim miatt úgy döntöttem, hogy jelen munkám során lehetőleg csak az eredetiben is megtalált forrásokat használom fel.19 Néhány esetben mégis eltértem e szabálytól, de egy inventárium kivételével (Kassa 1640) csak a lövegekre vonatkozó adatokat használtam fel.20
15 Domokos, 1984.
16 A magam részéről még a latin nyelv esetében is ragaszkodom a szó szerint vett betűhív átíráshoz. Az eltérést ettől csupán olyan esetekben tartom elfogadhatónak, ahol a betűhívséghez való ragaszkodás csak formai megkülönböztetést jelent és technikailag is nehezen kivitelezhető, mint pl. a szóközi és szóvégi „s” betű esetében. Ál-láspontomat lehet vitatni, de úgy vélem, hogy egy valóban betűhív átiratból sokkal könnyebb egy korszerűsített olvasatot kialakítani, mint ez utóbbiból e problematikus alak esetében az eredetire visszakövetkeztetni, nem beszélve arról, hogy a betűhív és a modernizált átirat elkészítéséhez ugyannyit kell dolgozni, legfeljebb az előző esetében jobban kell figyelni. Itt jegyzem meg, hogy az idézetekben a rövidítéseket külön jelzés nélkül feloldottam. Az idézetekben dőlt betűvel szedett részek tőlem származó kiemelések, amelyeket ott külön nem jelölök. Az inventáriumokra a vár nevével, a keletkezés évszámával hivatkozom. Ebből adódik, hogy a szövegben ugyanilyen módon, tehát várnévvel és évszámmal, egészében említett leltáraknál külön nem adom meg a forrás helyét, mivel az e két adat alapján A felhasznált inventáriumok jegyzékében visszakereshetők. A többi forrásra a szokásos teljes hivatkozással utalok.
17 Mindezt egyetlen példával szeretném illusztrálni, rögtön az első tétellel, mely az eredetiben ekként szerepel: „4 Metallene Zeikhen Stükhl auff gapple 8 lättige in Calliber.” Érsekújvár, 1685. 359r. S íme a „fordításként” napvilágot látott szöveg: „Négy német kis ágyú, nyolcz latos öblű (Caliber)”. Érsekújvár, 1685. Fehérpataky, 1877. 177. Ehhez nézetem szerint nem kell magyarázat.
18 Ebből az szempontból összehasonlításra érdemes Ecsed 1619., Sárospatak 1642. és Tokaj 1649. évi inventáriumainak eredeti és kiadott változata. Az igazán elrettentő példa azonban Sempte 1622. évi leltárának közlése, amely csak részleteket, félmondatokat, szavakat közöl az eredetiből, magyarázó szövegbe ágyazva.
19 Kevés kivételtől eltekintve sikerült felkutatnom a kiadott inventáriumok többségének eredetijét is (l. az Inventáriumkiadásokat!).
20 Öt ilyen kiadott inventáriumról van szó: Huszt 1667., Huszt 1669., Huszt 1688., Kassa 1640., Munkács 1711. évi leltáráról. Ez utóbbi kivételével mindegyik magyar nyelvű, így a lövegek elnevezése nem torzult, mint ahogy a fordítások esetében már láttuk. Thaly a munkácsi leltár lövegekre vonatkozó részének átiratát teljes egészében közölte, úgy tűnik, nagyjából betűhíven, a többit azonban csak összefoglalóan. Kassa inventáriumában az ágyúkon kívül csupán tízegynéhány tétel szerepelt. Huszt, 1667., Huszt, 1669., Huszt, 1688., Kassa, 1640., Munkács, 1711.
A inventáriumok gyűjtése alapvetően két helyen folyt. A Magyar Országos Levéltárban végzett munka során a Magyar Kamara Archívumára koncentráltam, s mint a Mellékletek inventáriumlistájából kiderül, főként az Urbaria et Conscriptiones (E 156), a Lymbus (E 211) és Városi és kamarai iratok (E 554) elnevezésű fondokban kutattam. Természetesen tudomásom van egy sor további inventárium létezéséről, például a családi levéltárakban is, de a gyűjtést egy adott ponton le kellett zárni.
A kutatás másik színhelye a bécsi Kriegsarchiv és a Hofkammerarchiv volt. Ezek a levéltárak eddigi ismereteim szerint meglepően kevés inventáriumot őriznek, ami annál is sajnálatosabb, mert így épp legnagyobb, legjobban felszerelt váraink anyaga hiányos (pl. Győr, Komárom).
Összesen 306 darab inventáriumot, illetve két, több vár leltárát tartalmazó forrást sikerült összegyűjtenem. Ez utóbbiak egyike egy 1570-ből származó felső-magyarországi felmérés 11 vár adataival,21 a másik pedig az 1576. évi hadi tanácskozások egyik összefoglaló anyaga, 39 vár fegyverzetének összeírásával.22 Mindezek közül végül 203 darab önálló inventáriumot, valamint az említett források 50 leltárát használtam fel közvetlenül ebben a dolgozatban. Véleményem szerint a folyamatok és tendenciák bemutatására ez a mennyiség tökéletesen elegendő. A válogatáskor a döntő szempontot az jelentette, hogy mennyire „tartalmas” az adott leltár, nyújt-e a többiben nem szereplő, valóban új információt, továbbá igyekeztem figyelembe venni a területi és időbeli eloszlást. A kihagyott inventáriumok többsége csupán a végvonaltól távol eső kis várak néhány lövegének és kézi lőfegyvereinek számát, valamint a hozzájuk tartozó muníciót tartalmazza, illetve azonos nyelvű duplikátumok. Minthogy ezek az összképet nem módosítják, felhasználásuktól eltekintettem, már csak azért is, mert feleslegesen növelték volna a feldolgozandó adatok amúgy sem csekély mennyigét, lényegi haszon nélkül.
21 ÖStA KA AFA 1570/11/2.
22 ÖStA KA AFA 1576/13/2. A kismartoni Esterházy-levéltárban levő másolatot kivonatosan, és a fegyverek tekintetében meglehetősen rossz fordítással kiadta: Geöcze, 1894a. és 1894b.
Az említett, összesen 253 inventárium23 85, a 16-17. századi Királyi Magyarországon, illetve Erdélyi Fejedelemségben levő várhoz tartozik. Ezek területi eloszlása – sajnos – korántsem egyenletes, túlsúlyban vannak az Észak-Magyarországon levő két főkapitánysághoz, a bányavárosihoz és a felső-magyarországihoz tartozó erősségek, és a hozzájuk tartozó inventáriumok (l. a mellékelt térképet!).24 Annak eldöntése, hogy egy vár az adott pillanatban épp melyik végvidéki főkapitánysághoz tartozott, nem mindig egyszerű, mert az ehhez felhasznált korabeli várlisták,25 nyilván a hadi helyzet változása függvényében, egyes várakat más-más főkapitánysághoz soroltak. Ilyen „nehéz eset” Murány vára, amelyet négy lista a felső-magyarországi, négy pedig a bányavidéki várak között említ. A listák alapján a felső-magyarországi főkapitánysághoz tartozott 18, a bányavárosihoz 16, a győrihez 10, a kanizsaihoz (később Kanizsa ellenihez) 10 vár.26 Komárom közismerten „magánvaló végház” volt, mint a naszádosok központja, Gyulát, Szolnokot pedig eszerint nem lehetett beosztani.27 Pozsony és Magyaróvár nem tartozott ugyan a végvonalba, de királyi őrség állomásozott bennük. Ugyancsak a várlisták alapján lehetett elkülöníteni a királyi és a magánvárakat (18),28 bár itt is elég nagyok a bizonytalanságok. Külön kell vizsgálnunk az Erdély területén levő várakat (5).29
23 Az említett két forrásban szereplő összeírásokat a továbbiakban különállók leltárakként kezelem.
24 Néhány leltár éppen amiatt maradt ki jelen feldolgozásból, mert az amúgy is túlreprezentált észak-magyarországi területen fekszik. A mellékelt térképen piros négyágú csillaggal jelölt várak inventáriumait használtam fel, a zölddel jelöltek leltárai maradtak ki.
25 Ezek a következők: 1556: ÖStA HHStA Hungarica AA Fasc. 76. Konv. A. fol. 40-63.; 1576 és 1582: Pálffy 1995b; 1588: Archiv des Germanischen Nationalmuseums, Nürnberg, Weltliche Fürsten, Siebenbürgen, ZR. 7657. fol. 1-129.; 1625: ÖStA FHKA HKA HFU RN 130. 1626. Juli fol. 54–59.; 1652: ÖStA FHKA HKA HFU RN 237. 1652. März fol. 653–659.; 1552, 1607, 1660, 1667: Takáts, 1908a. 264-266., 295-298., 299-303. Az 1556., 1588., 1625. és 1652. évi listákat Pálffy Géza bocsátotta rendelkezésemre, akinek segítségét ezúton is köszönöm.
26 Felső-magyarországi főkapitányság: Diósgyőr, Ecsed, Eger, Kálló, Kassa, Krasznahorka, Ónod, Putnok, Sáros, Szádvár, Szatmár, Szendrő, Tokaj, Ungvár, Zólyom, és még ide sorolható némelykor Munkács, Patak és Várad is;
bányavárosi főkapitányság: Bakabánya, Bozók, Csábrág, Dobronya, Érsekújvár, Fülek, Hollókő, Kékkő, Komjáti, Korpona, Léva, Murány, Szitnya, Végles, és olykor Nyitra és Trencsén;
győri főkapitányság: Csesznek, Győr, Keszthely, Palota, Pápa, Szentmárton, Tata, Tihany, Vázsony, Veszprém, de földrajzi elhelyezkedésük folytán ide sorolható még Komárom, valamint Pozsony és Magyaróvár is;
kanizsai (később Kanizsa elleni) főkapitányság: Egerszeg, Egervár, Kanizsa, Kapornak, Komár, Körmend, Szemenye, Zalavár, valamint ide lehet sorolni a már korábban elveszett Babócsát és Szigetvárat is.
27 Gyula a rövid életű Tiszántúli főkapitánysághoz tartozott. Pálffy, 1996. 185. Szolnok pedig „minden sorból kilóg”, mivel csak egy 1702. évi leltárát ismerjük, ekkora pedig a főkapitányságok rendszere már felbomlott.
28 Ezek: Árva, Borostyánkő, Divény, Galgóc, Kapronca, Kapu, Kesző, Regéc, Rezi, Sárvár, Sempte, Sümeg, Szarvaskő, Szentgyörgy, Szepesvár, Szombathely, Tátika, Vágbeszterce. Mint láttuk, Munkácsot, Nyitrát, Patakot és Trencsént olykor a végvonal részének tekintették, olykor nem, Bazin pedig szabad királyi város volt.
29 Ezek: Borosjenő, Fogaras, Huszt, Somlyó, Veréce.
A váraknak a védelmi vonalban betöltött szerepe, súlya30 felől nézve az inventáriumok eloszlását, szintén erős hiányosságokat fedezhetünk fel, ez pedig olyan nehézség, amely vizsgálódásom egyik alappontját érinti. Központi váraink közül jószerével csak Kassára mondhatjuk, hogy a véleményalkotáshoz elég forrással rendelkezünk róla. Ugyanakkor ami a többiekről, Kanizsáról, Győrről, Komáromról, Érsekújvárról, Váradról a kezünkben van, alig ér valamit. Különösen fájó ez a középső három esetében, amelyek a török támadás fő irányába estek, így felszerelésüknek elvileg a legjobbnak, leggazdagabbnak, legösszetettebbnek kellett lennie. Hasonló problémák vannak a dunántúli területek másodvonalbeli váraival, mint Pápa, Veszprém, Tata, stb. Ennek az a következménye, hogy meglehetősen nehéz lesz átfogóan elemezni a várak felszerelését a védelmi vonalban betöltött szerepük alapján.
30 L. ezt részletesen a 10.2.1 fejezetben.
Az inventáriumok időbeli eloszlása sem egyforma. A legkorábbi Trencsén 1535. évi, a legkésőbbi Lőcse 1711. évi leltára.31 Az természetesen magyarázatra szorul, hogy egy, a török elleni védelmi rendszerről szóló dolgozatba hogyan kerültek be a Rákóczi-szabadságharc idejéből származó inventáriumok. Ennek oka az, hogy ha ezek tartalmát összevetjük a 17. század második felében felvett összeírásokkal, arra a következtetésre jutunk, hogy az 1699-től 1711-ig eltelt évek alatt a várak felszerelésében szinte semmilyen változás sem történt. Ugyanazokat az eszközöket, szerszámokat, fegyvereket, ágyúfajtákat találjuk itt is, ott is, tehát e leltárak bátran felhasználhatók a törökkori várak életének megismeréséhez is.32 Ennek megfelelően az 1535-től 1606-ig33 terjedő időszakból 194 inventárium származik (76,7%), míg a 17. századból csupán kevesebb mint harmaduk, 54 (21,3%), a karlócai békétől a szatmári békéig eltelt időből pedig csupán 5 (2%). Igaz viszont, hogy a 17. századiak között több a nagy terjedelmű, részletes jegyzék, tehát a bennük szereplő adatok mennyiségét tekintve az arány sokkal jobb (16. sz.: 61%, 17. sz.: 36%, 1699 után: 3%).
31 Pontosabban felhasználtam még az említett 1711. évi munkácsi inventáriumot is, de abból csak a lövegekre vonatkozó rész került be az adatbázisba.
32 Természetesen a törökkori folyamatok vizsgálatából kihagytam e leltárakat.
33 A korszakhatárnak, illetve a két század közti határvonalnak értelemszerűen nem a számszerű századfordulót, hanem a hosszú háború lezárulásának időpontját tekintem, s a továbbiakban a két évszázad adatainak összehasonlításakor külön jelzés nélkül is ekképp járok el.
A számokból kitűnik, hogy néhány várunkról több inventáriumot is ismerünk. Ezek lehetnek egyidőben felvett, azonos vagy eltérő nyelvű, avagy egymást követően készült leltárak. A későbbiekben mindkét esettel részletesen is foglalkozom majd, itt csupán felhasználásuk okaira térek ki. Az előbbiek főként a készülő szótárhoz nyújtanak segítséget, a tárgyak34 különböző nyelvű alakjainak azonosításában, az utóbbiak pedig inkább a várakban zajló folyamatok megértését segítik.
34 Munkámban mindvégig a „tárgy” szót használom összefoglaló névként az inventáriumokban felsorolt fegyverekre, szerszámokra, eszközökre és anyagokra vonatkozóan.
