8.3 Egyéb alap- és nyersanyagok
Tulajdonképpen ide soroltam a fémen és a fán kívül minden más anyagot: bőrt, enyvet, faggyút, faolajat, gálicot, gyantát, higanyt, kátrányt, kendert, mézgát, olajat, szurkot, terpentint, viaszt, zsírokat. De talán mindannyiuk közül legfontosabb a lőporgyártás alapanyagát képező kén, salétrom és szén. Ezek mennyisége, leszámítva a lőpor alkotóelemeit, nem számottevő a fémekhez viszonyítva, ám bízvást állíthatom, hogy nélkülük éppúgy működésképtelenné vált volna a várbeli hadiüzem, mint a fémek nélkül. Sajnálatos módon mindeddig nem találtam olyan adatokat, amelyek ezen anyagok némelyike felhasználásának pontos leírását nyújtották volna. Így közvetett ismereteimre és mások szóbeli közléseire voltam kénytelen hagyatkozni. E terület még sok kutatást kíván.
A felsoroltak közül a lőporgyártás alapanyagai, a salétrom és a kén fordulnak elő leggyakrabban. Érdekes módon a harmadik alkotóelem, a faszén alig néhányszor. Ugyanakkor a kassai hadszertár bevétel-kiadási jegyzőkönyveinek elemzése rávilágított, hogy oda például évente hatalmas mennyiségű, több száz fuvarnyi faszenet szállítottak. Egyelőre nincs konkrét magyarázat arra, miért nem szerepelnek e tételek az inventáriumokban. A kén viszont 127, a salétrom pedig 123 inventáriumban található meg. Ezek közül 111 esetben mindkét alkotórész rendelkezésre állt, s további 59 leltárban a súlyt is megadták, átváltható mértékben. Ennek alapján az az érdekes kép bontakozott ki, hogy ha a lőpor egységnyi adagjában elméletileg nagyjából hatszor több salétrom van, mint kén, akkor mindössze 5 (!) olyan vár akadt, ahol az adott pillanatban lehetőség nyílt volna a helyes arányú keverésre. A szinte megdöbbentő adatból azonban egyelőre óvakodnék messzemenő következtetéseket levonni, megint csak az inventáriumok pillanatfelvétel mivolta miatt. Mindenesetre további kutatást kíván, hogy e jelenség állandó volt-e, vagy csak időleges, figyelembe véve az adott típusú és űrméretű lőfegyverekhez való lőpor és lövedékek körüli, alább tárgyalandó anomáliákat. Mindenképpen tekintettel kell lenni arra, hogy a salétrom gyűjtése, főzése, tisztítása sokkal körülményesebb és időigényesebb munkát jelentett, mint ugyanez a kén esetében. Ugyanakkor például Kassa esetében Pálffy Géza adatokkal igazolta, hogy a hadszertár viszonylag könnyen jutott nagyobb mennyiséghez salétromból. Ezt megerősítik a talált a mennyiségek is: 1640-ben 635 mázsa (38,1 t), 1647-ben 72,3 mázsa (4,3 t), 1662-ben 151,2 mázsa (9,1 t), 1669-ben 221,5 mázsa (13,3 t).
A salétrom és a kén mellett, mint láttuk, tucatnyi más, fontos alapanyagot is használtak. A bőrből, nyilvánvaló ruházkodási célok mellett, a leltárak szerint elsősorban vizesvödröket készítettek. Az összeírásokban bárány-, bivaly-, farkas-, kecske-, marha-, ökör- és rókabőr fordul elő, s bizonyosan mindegyiknek megvolt a maga konkrét felhasználási területe. A ragasztóanyagok közül főként a gyantát és a szurkot kell megemlíteni. Az előbbit az enyvhez keverve gyorsan száradó, igen erős ragasztót nyertek, elsősorban fafelületek kötésére. Emellett mindkettő a tüzes szerszámok egyik fő töltetéül is szolgált. A gyanta ráadásul csúszásmentesítő anyagként is (szíjhajtás) kitűnően bevált. A lenolajat és a terpentint a faszerkezetek tartósítására, védelmére használták. Utóbbi kettővel itatták át továbbá a tüzes szerszámok lőportöltetét, illetve azok vászonborítását vízhatlanították. A faggyú és a zsír szintén megfelelt e célra, főként azonban a forgó alkatrészek (kocsiknál, malmokban) kenésére szolgált, bár létezett külön e célra ismeretlen összetételű kocsikenőcs is. A gálicot, pontosabban a rézgálicot használták az állatgyógyászatban (fertőtlenítőként), a szőlőtermesztésben (kénléből és gálicból készül a bordói lé), bőrfestésre, s általában kék festék készítésére. A higany ekkoriban a fémfeldolgozásban és a gyógyászatban játszott szerepet, ámbár elképzelhető, hogy a higanyszulfidot értették alatta, melynek kristályos alakja a cinóber, a vörös festék alapja.