VÁRÉPÍTÉSZET ÉS OSTROMTECHNIKA
188DOMOKOS GYÖRGY: VÁRÉPÍTÉSZET ÉS OSTROMTECHNIKA
In: Nagy képes milleniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján. Szerk. Rácz Árpád. Budapest, 2000.
A török hódítás magyarországi bázisát az elfoglalt várak alkották, a kereszténység védelmét pedig a végvárrendszer látta el. Mivel a várak birtoklása nagy területek felett biztosította az uralmat, elfoglalásuk, megtartásuk és visszavívásuk a kor legfontosabb hadi céljai közé tartozott. Nyitó képünk a Buda visszafoglalása előtti ostrom-előkészületeket ábrázolja. Ám addig számtalan véres erőpróba zajlott le a másfél évszázad alatt. Most néhány példa segítségével azt kívánjuk szemléltetni, hogy milyen volt a várépítészet, az ostromtechnika és a tüzérség színvonala a török korban.
A lőpor feltalálása (a 13. század közepe) előtt, sőt egészen a 15. század második feléig a várvédő szinte mindig nyugodtan tekinthetett az ostromlókra, mivel azok csak akkor lehettek biztosak a sikerben, ha elég pénzzel és idővel rendelkeztek a bentlévők kiéheztetésére. Az ostrom, vagyis a magas várfalak áttörése, megmászása sok vesződséggel és véráldozattal járt. A 14–15. századi tüzérségnek még csak a hangereje nevezhető erősnek. Ágyúik – hatalmas méreteik ellenére – csekély hatásfokkal döntögették a falakat. Az akkor használt kőgolyó sok esetben darabokra tőrt a várfalon, anélkül, hogy a legcsekélyebb kárt okozta volna. Az 1450-es évektől kezdve Franciaországban és Burgundiában az egyre mozgékonyabb ostromtüzérség mind több eredménnyel használta a vasgolyót, többek között ennek is köszönhető, hogy a franciák kiverték országukból az angolokat (1450–53), s később VIII. Károly francia király 1494–95-ben szó szerint lerohanta Itáliát.
A mobil ostromtüzérség kihívására nem sokáig késett a válasz. A találékony itáliai hadmérnökök gyorsan megértették, hogy a lovagvárak magas falai az ágyútűzben a védők fejére dőlnek, tehát tanácsos azokat alacsonyabbra építeni. Az addigi kerek tornyok, rondellák körül holtterek keletkeztek a védőtüzérség számára, ezért csak egyenes falszakaszokból lehetett építkezni. Végül rájöttek, hogy ha rugalmas földtöltéssel támasztják meg a kőfalat, az tovább állja az ágyúlövéseket, ráadásul a földtöltések tetején elférnek a védők ágyúi is. Ezen elvek együttes alkalmazásából kialakult az ún. bástyás rendszer, amelynek első típusát olasz rendszernek nevezzük.
Weidenfelder Miksa kassai hadszertáros
Az ostromtechnika is sokat fejlődött. Egyik nagy hatású eszközét, a lőporos aknát a spanyol Pedro Navarro tette igazán használhatóvá. Emellett tökéletesedett az árkolás technikája, amit az kényszerített ki, hogy a várvédelem is alkalmazni kezdte a tűzfegyvereket. A gyalogságot védeni kellett, hogy a falrések közelébe jusson, az árkok tehát egyre mélyebbek és szélesebbek lettek, továbbá egyre zegzugosabbak, nehogy a védők hosszában végiglőjék a bennük rejtőzőket.
A módszeres ostromok többnyire a következő sémát követték: a támadók körülzárták az erődítményt, elvágva az utánpótlást és a kitörési lehetőségeket, majd árkokkal megközelítették a falakat, miközben ágyúkkal vagy aknákkal rést ütöttek a falakon, végül rohamokat intéztek a rések ellen. Ez az alapséma a 16–17. század során nem változott, a módszerek, eljárások viszont sokat finomodtak, ésszerűsödtek, különösen az árkok elrendezése, a tüzérség harceljárásai és a fegyvernemek együttműködése terén.
Az új várépítészeti és -védelmi elvekből azonban Buda elvesztéséig nagyon kevés honosodott meg Magyarországon. A török tüzérség és ostromtechnika ellenben a kor színvonalán állt, ezért az 1541–66 közti várharcokban túlnyomórészt török sikerek születtek.
Az 1541-et követő első hódító hullám török várostromainak tipikus példája a mocsaras területre épített síkvidéki erősség, Szigetvár bevétele. 189Itt a támadókat az Almás-patak tóvá duzasztott vizétől körülvett, négy egységből álló védelmi rendszert kellett leküzdeniük. Az egyes részeket, az újvárost, az óvárost, a külső- és a belsővárat vizesárkok választották el egymástól. Az összeköttetést hidak biztosították. Az erősség védműveit az 1556-os, első ostrom után az olasz rendszer korai, ún. óolasz változata szerint, megközelítően a kor színvonalán, nagyrészt kőből építették újjá.
A Szulejmán szultán által vezetett 50 000 főnyi török had 17 faltörő és 280 kisebb kaliberű ágyúval 1566. augusztus 1-jén érkezett a vár alá. A védősereg 2300 főből állt, s 56 különböző űrméretű ágyúval rendelkezett. A törökök augusztus 7. és 9. között kétnapos, heves harcban elfoglalták a nehezen védhető újvárost. Ezután augusztus 11-én a tavon áttöltést kezdtek építeni a belsővár felé. Ennek fedezékében 15-én átvágták a patak duzzasztógátját, és lecsapolták a vizet, majd töltéseket építettek a vár felé. Eközben Ali Portuk, a kor egyik legkiválóbb tüzérparancsnoka kelet felől és az újvárosból egyszerre vette tűz alá az óvárost. Bar a védők több rohamot visszavertek, a túl későn, augusztus 21-én végrehajtott kiürítés során súlyos veszteségeket szenvedtek. Így a vár védelmére csak mintegy 800 vitéz maradt. A török tüzérség ezután a külsővárra koncentrálta erejét, s bár Portuk elesett, sikerült rést lőniük a délnyugati bástyába. A védők azonban három török rohamot is visszavertek (augusztus 26., 29., szeptember 1.). Szeptember 5-én a törökök aknával felrobbantották a délnyugati bástyát, és immár sikerrel rohamozták a külsővárat. Megmaradt 2-300 katonájával Zrínyi a belsővárba húzódott. A védők a szétlőtt, égő vár helyzetét reménytelennek ítélték, és szeptember 7-én kitörtek az ostromlókra. A hősies harcban szinte valamennyien elestek.
Az ostromlók tehát az egyes védelmi egységeket egyenként vették be. A megközelítés árkok helyett töltésekkel történt, s ezek emeléséhez a tó lecsapolásával teremtették meg a lehetőséget. A gyalogság sorozatos, súlyos veszteségekkel járó rohamokkal foglalta el az egyes várrészeket A könnyűtüzérség fedezte az ostrommunkálatokat, a gyalogság előretörését, a nehéztüzérség pedig ezalatt az ostromágyúk néhány pontra koncentrált tüzével réseket tört. A küzdelmet mindvégig a törökök nyomasztó számbeli és technikai fölénye jellemezte. A védők kitörésekkel és erős elhárító tűzzel próbálták a törökök ostrommunkálatait és előretörését akadályozni, ám az óváros késői kiürítésével hibát követtek el. Azért azonban, hogy a vár végül 38 napi küzdelem után – szükségképpen – elveszett, főként a kb. 100 000 fős birodalmi sereggel Győr alatt táborozó Miksa császárt és vezéreit terheli a felelősség, mivel semmi hajlandóságot nem mutattak Szigetvár felmentésére.
){kind=small}
Az óolasz rendszerű fülesbástyákkal védett Győrt az ország legerősebb várának tartották. Körülötte vizesárok húzódott, amit a Rába és a Duna vize táplált. Védműveit azonban nem fejezték be teljesen, s a meglevők is eléggé elhanyagolt állapotban voltak. A várat három oldalról lehetett támadni, északról viszont a Duna széles folyama ezt lehetetlenné tette. A Szinán nagyvezír vezette török sereg mintegy 50–60 000 főből állt, a védők száma 5000 körül lehetett. Az Esztergom sikertelen ostromától visszavonult keresztény fősereg a Szigetközben, illetve a vár mellett nyugatra, a Rába túlpartján fekvő újvárosban és a Győr-szigeten táborozott, megakadályozva a vár teljes körülzárását.
A támadók július 15-én érkeztek Győr alá, majd 21-én hozzákezdtek a vívóárkok kiépítéséhez. A török ütegek július 25-én nyitottak tüzet. Ezalatt a török lovasság Magyaróvárig pusztította a vidéket, és állandóan háborgatta a császári fősereget. Augusztus 12-ére a sáncok és a vívóárkok, valamint az előretolt ütegek elérték a várárok külső oldalát. Történt mindez az aktívan védekező várőrség erős elhárító tüze és több sikeres kitörése ellenére, mely utóbbiak súlyos vérveszteséget okoztak az ostromlóknak. A törökök folytatták a réstörést, és hozzákezdtek a várárok feltöltéséhez. Augusztus 29-én éjjel a török sereg, átkelve a Dunán, nagy támadást indított a keresztény tábor ellen. A fegyelmezetlen és demoralizált császári had csekély ellenállás után szégyenletesen megfutamodott. Ezután a törökök már akadálytalanul körülzárták a várat, és Nyugatról is megkezdték az ágyúzást. A legjobban azonban a déli oldalon haladtak előre a munkálatok, ahol már a töltést építették a várárkon keresztül. Szeptember közepére a török tüzérségnek és az aknászoknak sikerült több átjárható rést nyitniuk a várfalon, ám a védők az ezek ellen indított rohamokat még rendre visszaverték. Számuk azonban igen megfogyatkozott, és muníció is alig volt már. Ebben a helyzetben a parancsnok, Hardegg gróf nem tehetett mást, mint hogy a szétlőtt várat szeptember 29-én föladta. E tettéért később – igaztalanul – árulással vádolták és kivégezték.
A török hadvezetés Győr ostromakor kiváló teljesítményt nyújtott. Egyfelől kitűnően szervezte meg az ostrommunkálatokat, másfelől sikeresen kikapcsolta a vár védelméből a karnyújtásnyira álló császári fősereget. Az árkokat jól helyezték el és építették ki, így azok útját tudták állni a gyakori kitöréseknek. A tüzérség hatékonyan működött, hatalmas réseket nyitott a várfalon, s keményen bombázta a vár belterületét is. Természetesen nem maradtak el a török ostromokra jellemző sorozatos véres rohamok sem. A várőrség a legvégsőkig ellenállt, ám a felmentés elmaradása, akárcsak Szigetvár esetében, itt is végzetesnek bizonyult.
){kind=small}
190A tizenöt éves háború során, 1595-ben zajlott le Esztergom sikeres keresztény ostroma. Esztergom elavult védműrendszerű, de a meredek hegyoldalak miatt nehezen megközelíthető vára több részből állt. A várhegy alatt terült el a Víziváros, a hegytetőn feküdt a vár, a közeli Szent Tamás-hegyen pedig egy kisebb erődítmény állt. A Karl Mansfeld vezette támadók létszáma mintegy 40 000 főt tett ki; ebből 18 000 volt magyar, élükön a korabeli legkiválóbb magyar vezér, Pálffy Miklós állt. Az ostromlók veszteségeit a harc ideje alatt folyamatosan érkező erősítések pótolták. A védősereg 2300 katonából és kb. 400 harcképes lakosból állt.
Várat ostromló tüzérek
A vár körülzárására és a táborverésre június 30. és július 4. között került sor. Az ostromtüzérség számára kitűnő lőállást biztosító Szent Tamás-hegyi erődöt 4-én foglalták el, majd az itt és a Víziváros körül létesített ágyútelepekből július 5–10. között a Vízivárost ágyúzták. 11-én, ezt követően pedig 15-én, 16-án, végül 18-án (a vízről is) rohamot indítottak, mindannyiszor sikertelenül. A védők több nagy erejű kitörést hajtottak végre, amelyeket csak a tartalékok bevetésével lehetett elhárítani. Közben, mivel a vízi utat felügyelő párkányi török erődöt az ostromlók elmulasztották bevenni, július 9-én és 17-én török hajók megkísérelhették segítség bejuttatását a várba, bár ezt sikerült megakadályozni. Ezért 20-án Pálffy átkelt a Dunán, és némi előkészítés után, 24-én bevette a párkányi erődítményt. Ezzel megszűnt a vízi úton történő segítségnyújtás lehetősége, így a megérkező felmentő sereg nyílt csatára kényszerült. A több oszlopban felvonuló török had 25-étől megindult támadásait az ostromlók előbb rendre visszaverték, végül – az időközben megérkezett csapatokkal megerősödve – augusztus 4-én megfutamították a török sereget. Eközben továbbfolyt az ostrom: július 19-étől a Szent Tamás-hegyről megkezdték a vár ágyúzását is, további ütegeket építettek, az elfoglalásukra irányuló kitöréseket pedig visszaverték. Végül augusztus 12-én éjjel – nagy véráldozat árán – rohammal bevették a Vízivárost. 15-én megkezdődött a vár elleni ostromművek kiépítése, amelyek 23-ára értek a falak alá. 25-én általános rohamot indítottak, ekkor még sikertelenül. 27-én hajnalban Pálffy lovasai az újabb török felmentő sereget is szétverték. Augusztus 31-én, a végső roham előtt megadásra szólították fel a megcsappant létszámú őrséget, amely – a parancsnokok akarata ellenére – szeptember 2-án feladta a rommá lőtt, készleteiből kifogyott várat.
Ostrom-előkészületek Buda visszafoglalásához
){kind=small}
191Esztergom több mint két hónapig tartó ostromának elhúzódásában számos körülmény játszott közre. Az ostromlók helyzetét a kedvezőtlen terepadottságok mellett az időjárási tényezők (hőség, nagy esőzések) is súlyosbították. A Vízivárost csak nagy nehézségek árán tudták bevenni. A vezetés Mansfeld megbetegedése és távozása után (augusztus 10.) nem volt egységes a teendőket illetően. A gyakori, de nem megfelelően előkészített vagy csak kis erőkkel indított rohamok nagy vérveszteséggel jártak. A harcokban elesettek mellett a járványok áldozatai is növelték a halottak számát. A törökök aktívan és kitartóan védekeztek, de a Víziváros elvesztése és a felmentő seregek vereségei után a várba szorulva semmi esélyük nem maradt a harc folytatására.
A 17. század végi törökellenes felszabadító háborúk egyik legjelentősebb várostroma Érsekújvár 1685. évi visszafoglalása volt. Magyarország egyik legkorszerűbb, legjobban kiépített erődítményét a korabeli legmodernebb várharcászati elvek szerint támadták. A vár vizesárokkal övezett falai szabályos hatszöget alkottak, melynek minden sarkán egy-egy fölesbástya állt. A török őrség kh. 3000 katonájával a Lotharingiai Károly herceg vezette keresztény sereg 43 000 harcosa állt szemben.
Ostrom közben pihenő katonák
A várat július 7-én zárták körül. A haditanács 11-én döntötte el a támadás irányát (Forgách- és Cseh-bástya), s rögtön hozzá is fogtak a vívóárkok megnyitásához. Ezek az új típusú árkok már nemcsak az erődítmény védett megközelítését tették lehetővé. A közelítő árkok között, a falakkal párhuzamosan futó összekötő árkok megkönnyítették a csapatok mozgását, befogadták a tüzérséget, és tökéletesen elzárták a védők kitöréseinek útját. Az árokrendszert megkerülés és oldaltámadás ellen kétfelől fa-föld erődökkel (redoute) biztosították. A munkálatok fedezésére és a kitörések elhárítására 13-án három üteget építettek. Szükség is volt ezekre, mert a védők többször megpróbálták az ostromműveket szétrombolni. 15-én megkezdődött a Forgách-, 18-án a Cseh-bástya töretése. Az ágyúkkal együtt telepített mozsarakból megindult a vár belterületének bombázása is. 23-án hozzáfogtak a várárok vizének lecsapolásához, 25-én pedig az árkon át a bástyákhoz vezető két töltés építéséhez. Július végén a török felmentő sereg körülzárta Esztergomot, hogy Érsekújvár ostromának félbehagyására kényszerítse a keresztény sereget. Ezért augusztus 7-én Károly herceg főseregével ellenük vonult, és 16-án a táti csatában megsemmisítő győzelmet aratott, felmentve egyben Esztergomot is. A visszamaradt 16 000 fős ostromló sereg ezalatt augusztus 17-ére befejezte a vizesárok lecsapolását és a töltések építését, jóllehet a védők e munkálatokat minden eszközzel: kitörésekkel, tüzes szerszámokkal, ágyú- és puskatűzzel akadályozták. A sikert elősegítette, hogy a tüzérség előbb elnémította a török lövegeket, majd elűzte a védőket a falakról, végül járható réseket lőtt. A kitűnő előkészítésnek köszönhetően az augusztus 19-én megindított első és egyetlen roham két óra alatt döntő győzelmet hozott.
Tüzérkatona (Arnoldo van Westerhout metszete)
Érsekújvár visszavívását az ostromlók az újfajta, könyörtelenül szisztematikus ostromtechnikának köszönhették. A jól kiépített és célszerűen elrendezett árokrendszer s a gyalogsággal szorosan együttműködő, azt fedező tüzérség a kitartó és bátor török védősereg minden ellenakcióját képes volt megállítani, egyben lehetővé tette, hogy az erődítményt a keresztény gyalogság egyetlen rohammal bevehesse.
A felvonultatott példák alapján tehát megállapítható, hogy a várak a felmentő sereg elmaradása vagy annak legyőzése, elűzése esetén előbb-utóbb elestek. Ennek magyarázata a védők korlátozott erőtartalékaiban keresendő. Míg a gyalogság tömeges bevetését a keresztény oldalon egyre inkább rendszerszerű, szervezett alkalmazás (árkászmunkák!) váltotta fel, a török ostromokat továbbra is a tömegrohamok jellemezték. A keresztények sikereiben nagy szerepet játszott a császári seregnek a törökökkel szemben megmutatkozó, egyre növekvő minőségi fölénye. A csapatok kiképzése, fegyelme javult, a gyalogságnál mind nagyobb arányban rendszeresítették a tűzfegyvereket. A tüzérséget a 17. századtól a jobb minőség és típusösszetétel jellemezte. Ezzel együtt nőtt a harcászati fölény: Ugyanakkor az utánpótlás tekintetében megmaradt a hagyományosan kiváló teljesítményt nyújtó törökök előnye. Nyilvánvaló persze, hogy a megtámadott vár földrajzi fekvése, az időjárás és más fontos körülmények döntő hatást gyakorolhattak, ha nem is az ostrom kimenetelére, de annak időtartamára mindenképpen.
A haditechnika azonban tovább fejlődött. A 17. századi Európában a várostromok mellett mind nagyobb szerepet kaptak a nyílt ütközetek. Ez történt Magyarországon is, hiszen a 17. század végi törökellenes felszabadító háborúkban elért győzelmek egy része már nem a várak alatt, hanem a csatákban született (Szalánkemén, Zenta): Ezért, valamint a hódoltság korát követően megváltozott katonai és politikai helyzet következtében Magyarországon a várak gyorsan elvesztették korábbi jelentőségüket.
