Bevezető
Bevezető
1. A Kalajlikoz Ali budai pasa házasodását és halálát elbeszélő históriás éneket régóta ismerik a 16. századi magyar irodalom és történelem kutatói. Elsőként előkerült, töredékes példányát Ihász Gábor ajándékozta az MTA könyvtárának. Az Icon vicissitudinis humanae vitae címet viselő nyomtatvány Szabó Károly véleménye szerint a 16. század végén készülhetett a bártfai nyomdában.1 Az 1880-as évek végén újabb, jóval teljesebb példány bukkant fel. Ezt id. Szinyei József ajándékozta Szilády Áronnak, aki a nyomdai díszítések alapján arra következetett, hogy a lőcsei Brewer nyomdánál jelenhetett meg 1629 táján. Szilády a birtokába jutott második példányból az Icon addig hiányzó részeit kiegészítette, és – a 61. versszak egy-két szakadozott vagy bizonytalan olvasatú szavát leszámítva – a teljes szöveget (beleértve az első példány töredékes latin széljegyzeteit is) közreadta az Irodalomtörténeti Közlemények 1893. évi kötetében.2 1903-ban Pekár Károly a lőcsei evangélikus egyház könyvtárában egy 1659-ben nyomtatott latin krónika fedelében rábukkant az ének harmadik példányára, amit 17. század első feléből való lőcsei nyomtatványként határozott meg. Ebből aztán az Irodalomtörténeti Közlemények az évi kötetében közölte a Szilády-féle kiadásban csonkán maradt strófa szövegét, és néhány értékes megfigyelést fűzött az énekhez és szerzőjéhez.3 Felhívta a figyelmet arra, hogy „a második és a harmadik példány egyaránt cím nélkül maradt fenn”, s hogy a szerző az utolsó előtti versszakban Ali Passa Históriájának nevezte énekét. 4
1 Szabó Károly, Régi magyar könyvtár. Budapest, 1879, 320. sz.
2 Szilády Áron, Ihász névtelene: Irodalomtörténeti Közlemények 1893, 79-87.
3 Pekár Károly, Az Ali basa házasulásáról és haláláról szóló históriás énekről: Irodalomtörténeti Közlemények 1903, 374-377.
4 I. m., 375-376.
A későbbi kutatások számos ponton módosították a felfedezőknek a nyomtatványokkal kapcsolatos megfigyeléseit. Mellőzve most a közbeeső lépcső-fokokat, 326elegendő, ha csak a legfrissebb eredményeket foglaljuk össze. Pavercsik Ilona a szövegtípusok (betűkészletek), a könyvdíszek és a vízjelek összehasonlító vizsgálatával meggyőzően bizonyította, hogy az Icon ma ismert három példánya két kiadásból származik. Az időben elsőt (az Akadémia könyvtárában őrzött Ihász-féle változatot) „legvalószínűbben 1622-ben vagy 1621-ben nyomtatták” a bártfai Klöss-nyomdában, az OSzK-ban található másik kettőt pedig a lőcsei Brewer-nyomdában 1643 körül.5
5 Pavercsik Ilona, Bártfai históriák: Magyar Könyvszemle 115:2 (1999) 216-218. Vö. V. Ecsedy Judit, A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában 1473-1800. Budapest, 1999, 87-90, 94-97.
2. A históriás ének tartalma röviden a következő: Homonnai István Ungvárról követségbe küldi Szattay Kristófot Ali budai pasához, hogy megkérje: a törökök ne zaklassák Heves városát. Útközben a követség megáll Jászberényben, ahol Szattay kopját ajándékoz Veli kalauznak, majd kölcsönösen barátságukról biztosítják egymást. Hazafelé menet betérnek Hatvanba, hogy találkozzanak Paksi Mihállyal, s a hatvani béget is rávegyék a hevesi pusztítások leállítására. Ezután a szerző röviden beszámol azokról a vitézi játékokról, amelyekkel a kiváló embernek mondott budai kormányzó a törökök vallási ünnepén szórakozott. A budai török főemberek titkon elmesélik neki Ali pasa házasodásának és bukásának különös históriáját. A történet azzal kezdődik, hogy egy sértett szpáhi leszúrja Ibrahim (helyesen: Szokollu Mehmed) török nagyvezírt, s özvegye, Azma szultán, az uralkodó „nénje”, Ali pasát szemeli ki férjének. Ali a török szokások szerint kénytelen elküldeni magától feleségét és gyermekeit, majd Isztambulba utazik, s menyegzőt ül a császári hölggyel. Kérésére felesége elintézi neki, hogy visszahelyezzék Budára. Ám mielőtt elindulnának, az új ara váratlanul (és „magtalanul”) meghal. Az asszony egyik hárembeli társa, a „Vén Asszony” egyezséget kínál Alinak: ellopja és Alinak adja elhunyt felesége koronáját, ha a pasa feleségül veszi és magához viteti Budára. Ali rááll az alkura, s elutazik Budára. Ott azonban megfeledkezik a hölgyről, aki nem győzve kivárni Ali hívó szavát, végül utána küldi a koronát. Mivel ezután sem történik semmi, az asszony csalódottságában és mérgében beárulja Alit a szultánnál. Csalárdul azt mondja neki, hogy Ali pasa lopta el és vitte magával Azma szultán koronáját. A „császár” éktelen dühbe gurul, amiről a pasa udvari ügyvivője gyorsan értesül, és tájékoztatja urát. Ali pasa belátja, hogy rajtavesztett: mielőtt az isztambuli csauszok megérkeznének, mérget vesz be. Az előkelő budai törökök azt híresztelik, hogy közönséges betegség végzett vele, de a szerzőnek felfedik a valóságot. Megérkeznek az udvaroncok, és tényleg megtalálják a koronát a pasa ládájában. Ezután a szerző bibliai, magyar és egyetemes történeti példák sorát hozza fel annak igazolására, hogy mennyi kárt okozott már az asszonyi álnokság. Végül egy Kaszás Bálint nevű, jászapáti férfiúnak ajánlja 327(immár hatodik) históriáját, amelyet Nádasd faluban kezdett el írni, és Sátoraljaújhely városának alsó végén, a Patak felőli utcában fejezett be.
3. Jóllehet a mű látszatra a török világ ismeretlen eseményéről szándékszik tudósítani magyar közönségét, első olvasásra nyilvánvaló, hogy alapjában véve a moralizáló, meghatározott erkölcsi tételek igazolását célul tűző, regényes vagy szórakoztató szerelmi históriák közé tartozik. Ahhoz a réteghez, amelyet például Istvánfi Pál Voltér és Grizeldisze, Ráskai Gáspár Vitéz Franciskója vagy Valkai András Albuinus és Rosimundája képvisel, s amelyek közül az utolsó szerzőnkével rokon nézeteket vall, míg az első kettő éppen fordítva: az asszonyi hűséget példázza.6 A konkrét történet, a török főember magánügyeinek részletes kiteregetése arra szolgál, hogy újabb, egyedi példával gazdagítsa azon történelmi esetek sorát, amelyek alkalmasak az asszonyi álnokság bizonyítására. Ugyanakkor talán a fenti, szűkre szabott tartalmi összefoglaló is érzékeltette, hogy az Icon más szempontból mégis kivételes helyet foglal el saját műfaján belül. Ha végigtekintünk a 16. századi históriás énekek során, elvétve találunk olyanokat, amelyek hozzá hasonló mélységű érdeklődést mutatnának a korabeli magyarság „ősellensége”, a törökség belső viszonyai iránt. Vagy más oldalról közelítve a dologhoz, azt mondhatjuk, alig van olyan darab, amely hozzá fogható mennyiségű információt nyújtana át a törökök világának rejtettebb szféráiról. Még Tinódinak a török-magyar harcokról tudósító énekei is annyira a magyar oldalra koncentrálnak, hogy amikor a közelmúltban megkísérelték számba venni, mit is gondolt vagy írt híres lantosunk magukról a törökökről, kiderült, hogy Krónikájának sovány közléseiből már-már lehetetlenség összerakni egy összefüggő „török-képet”.7 Szigorúan véve az Iconon kívül csupán két művet említhetünk, amelyik szándékai szerint és saját, eredeti információi alapján a törökség belső ügyeiről kívánt érdemleges tájkoztatással szolgálni. Az első a Szulimán császár Kazul basával viadaljáról c. ének, amelyben Tinódi Sebestyén a 16. század első felének török-perzsa háborúit beszélte el.8 A második, amelyik valószínűleg Szokollu Musztafa budai pasa életéről szólt, sajnos nem maradt fenn, csupán Szamosközy István rövid kivonatából ismerjük.9 Voltaképpen nehezen érthető, 328hogy a korabeli magyarok, akik szinte szimbiózisban éltek a törökséggel, miért éreztek ennyire kevés késztetést, hogy megörökítsék vagy írásos formában másokkal is megosszák hihetetlen, csak a velenceiekéhez vagy a raguzaiakéhoz hasonlítható tudásukat a törökökről. Ez a helyzet még magasabbra értékeli az Icont, hiszen (ha csak irodalmi nyersanyagként is, de) egy sor olyan információt illesztett elbeszélésébe, ami másutt nem, vagy csak eltérő formában található meg. Az alábbiakban ezeket a történelmi–irodalmi adatokat és utalásokat fogjuk áttekinteni, s próbáljuk felmérni, mennyiben hasznosíthatók a török művelődéstörténet számára. Először azonban a szerző személyéről és az ének létrejöttéhez vezető eseményekről kell szólnunk, mert ezek is sok érdekességet tartogatnak.
6 Balassi Bálint és a 16. század költői. (Magyar remekírók.) I. Budapest, 1979, 396-425, 552-576. Régi magyar költők tára. 9. k. 1567-1577. Budapest, 1990, 204-215. Vö. A magyar irodalom története 1600-ig. Szerk. Klaniczay Tibor. Budapest, 1964, 400-403.
7 Jankovich József, Tinódi török-képe. In: Nádasdy Tamás (1498-1562). Tudományos Emlékülés: Sárvár, 1998. szeptember 10-11. Sárvár, 1999, 131-139.
8 Tinódi Sebestyén, Krónika. (Bibliotheca Historica.) Sajtó alá rendezte Sugár István, a bevezetőt írta Szakály Ferenc. Budapest, 1984, 413-425.
9 Veress Endre, Musztafa budai basa álma, s a nagy lőporrobbanás–Szamozközy István történeti feljegyzése: Történelmi Tár 1896, 741-743. Szamosközy szövegének újabb kiadása: Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény. II. A 16. század magyar nyelvű világi irodalma. Szerk. Jankovich József, Kőszeghy Péter, Szentmártoni Szabó Géza. Budapest, 2000, 1041-1042.
