AZ OSZMÁN-TÖRÖKÖK SZERENCSENAPJA: AUGUSZTUS 29.

Teljes szövegű keresés

23FODOR PÁL: AZ OSZMÁN-TÖRÖKÖK SZERENCSENAPJA: AUGUSZTUS 29.
In: Félhold és kereszt. Konferencia és kiállítás a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban 2001. október 17. Budapest, 2002
1520. szeptember 30-án új szultán foglalta el az Oszmán Birodalom trónját: Szülejmán, aki éppen tizedik volt az oszmán uralkodók sorában. Atyjától, a harcias Szelimtől páratlan hatalmat örökölt. Három kontinensre kiterjedő országa másfél millió km2-t tett ki, alattvalóinak száma elérte a 10-12 milliót. Kincstára kimeríthetetlennek tetszett, hadserege vetekedett Európa nagy államainak összesített haderejével, és a verhetetlenség mítosza övezte. A félelmetes ármádia Szelim uralkodása (1512-1520) idején a Fekete-tenger vidékén, a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében szinte minden elérhető területet meghódított, beleértve Szíriát és Egyiptomot, a két gazdag tartományt is.
A sikeres keleti hadjáratok felkeltették az Európában állomásozó katonák irigységét, akik ugyancsak részesedni kívántak a nagy háborúkkal együtt járó zsákmányból. Egyre hangosabban követelték a nyugati hódítások felújítását, hiszen azok már Nándorfehérvár 1456. évi, sikertelen török ostroma óta szüneteltek. A követelés találkozott Szülejmán elképzeléseivel, aki mind külpolitikai, mind belpolitikai megfontolásokból hajlott arra, hogy ismét az európai hadszíntérre irányítsa hódító gépezetét. Az egységes, keresztény európai politika (a keresztes eszme) szétesett, a pápai tekintély hanyatlott, a Habsburg dinasztia és a francia király pedig (főleg miután 1519-ben Habsburg V. Károlyt választották meg a Német-római Birodalom császárának) ádáz harcba kezdett az európai főhatalomért. Az oszmánok két nagy ellensége, Velence és Lengyelország a sorozatos kudarcok hatására megtört, és békés viszonyra törekedett a törökökkel. A vetélytársak meggyengülésében és az európai politika megosztottságában olyan alkalmat látott Szülejmán, amit nem szívesen szalasztott volna el. Az Oszmán-dinasztia hagyományai szintén nyugati kalandokra ösztökélték. A szultánok Konstantinápoly elfoglalása (1453) óta Róma örökösének (a „Harmadik Róma” urainak) tekintették magukat, s már Hódító Mehmed (1451-1481) a római egyetemes világbirodalom feltámasztását tűzte maga elé célul. Mérlegelve az összes körülményt, Szülejmán úgy ítélte meg, hogy rendelkezésére áll az a gazdasági és katonai erő, amellyel a siker reményében vághat neki a Nyugat meghódításának. Ehhez azonban első lépésként el kellett takarítania az útból azt a Magyarországot, amely az elmúlt százharminc évben legfőbb gátja volt a törökök európai előrenyomulásának.
*
A feladat nem látszott túlságosan nehéznek, hiszen a kiváló török kémhálózat jóvoltából a szultán és pasái pontosan ismerték Magyarország helyzetét. Tudták, hogy a kincstár csaknem üres, s hogy alig jut belőle a déli, kettős végvárvonal karbantartására, 24élelmezésére és a katonák fizetésére, a létfontosságú folyami flották fenntartására. Tudták, hogy a létében fenyegetett Magyarország mély társadalmi és morális válsággal küszködik, s hogy a védelemért felelős tényezők nem alkalmasak feladatuk ellátására. Elég volt átfutniuk a friss jelentéseket és maguk katonai jegyzékeit, hogy lássák: egyedül a boszniai határtartományban több török katona állomásozik, mint az egész magyar déli határvédelemben. Egyszóval tisztában voltak azzal, hogy Magyarország beleroppant az évszázadosnál hosszabb háborúskodás terheibe, s hogy az erőviszonyok véglegesen az ő javukra billentek el. Lesújtó véleményüket e szavakkal foglalta össze egy határvidéki török vezér: „Az átkozott Magyarország olyan helyzetben és erőben van, hogy azzal egyáltalán nem is kell törődni”. Ráadásul II. Lajos magyar király ügyetlensége folytán még a látszatra sem kellett ügyelniük; miután az utóbbi 1520 decemberében magyarázat nélkül lefogatta, majd visszatartotta Szülejmán követét, a szultán jogos megtorlásnak állíthatta be az agressziót.
1521. május 18-án útnak indultak a szultán vezette hadak, hogy véglegesen leszámoljanak az „ősi” ellenséggel. Konkrét céljuk az volt, hogy „Magyarország székhelyéig, Budun (Buda) városáig” vonuljanak. A hadvezetésben járatlan, ifjú uralkodó azonban nehezen tudott dönteni abban a kérdésben, hogy melyik útvonalon törjenek be az országba. A vezírek egy része azt ajánlotta, hogy a Száva-parti Szabácsot foglalják el, majd ott hidat verve a Duna-Száva közti Szerémségen keresztül forduljanak rá a Duna mellett Budáig futó hadiútra. A másik tábor azon a nézeten volt, hogy Nándorfehérvár, a magyar védelmi rendszer legerősebb várának megszerzése nélkül kockázatos lenne a behatolás. A szultán végül úgy határozott, hogy a nagyvezír a mellé adott csapatokkal vonjon ostromzárat Nándorfehérvár köré, maga pedig a főerőkkel Szabács ellen vonul. Ez a döntés, amely megosztotta a török erőket, nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy a hadjárat nem érte el eredeti célját, és Magyarország fővárosa – és talán főerői is – átmenetileg megmenekültek.
Az európai hadtest katonái július első napjaiban érték el a Száva déli partján álló, mocsárral övezett Szabácsot. A parancsnokok (bánok), a Sulyok-testvérek magára hagyták a várat, így a védelem a Logody Simon és a Thorma András helyettes bánok által vezetett pár száz fős őrségre maradt. A törökök körülzárták a várat, és néhány napos előkészület után, anélkül, hogy az ostromágyúkat bevárták volna, július 7-én véres rohammal elfoglalták azt. A kortárs török krónikás így értékelte Szabács megszerzésének jelentőségét: „nem csak Üngürüsz (Magyarország), hanem Frengisztán (Nyugat-Európa), sőt egész Káfirisztán (a keresztény világ) lágyéka átszúratott”. Időközben megérkezett a szultán is, és elrendelte, hogy sietve építsenek hidat a Száván. Egyúttal magához rendelte a Nándorfehérvárt zár alatt tartó nagyvezírt, hogy az egyesült haddal a terv szerint észak felé hatoljon be Magyarországra.
A nagyvezír azonban nem mozdult, a megáradt Száva pedig július 19-én elmosta az éppen elkészült hidat. Mivel a nagyvezír időközben elfoglaltatta a Nándorfehérvár átellenében fekvő Zimonyt, s így lehetetlenné tette a vár kívülről történő élelmezését, a szultán is meggondolta magát. Lemondott a magyarországi betörésről („csupán” a Szerémséget dúlatta fel portyázóival), a derékhaddal átkelt a túloldalra, s Nándorfehérvár alá vonult.
25A legalább ötvenezer főre rúgó birodalmi török sereg megjelenése szinte reménytelenné tette a védők helyzetét. Annál is inkább, mert bánjaik (egyikük az ekkoriban még kiskorú Török Bálint volt, Gárdonyi halhatatlan regényének és további augusztus 29-ék főhőse) őket is sorsukra hagyták. A védelmet ehelyütt is a két vicebán, Oláh Balázs és Móré Mihály irányította. A védősereg összesen valami 700, vegyesen magyar és szerb katonából és egy-két ezer városi polgárból meg menekült parasztból állott. Külső segítségre nem számíthattak, mivel a magyar határvédelem maradék erőit lekötötték a törökök elterelő hadműveletei. A király ugyan táborba szállt, de még hetekig tartott, amíg valamire való sereg gyűlt össze körülötte. A nádor ugyancsak késlekedett, őt a saját lakodalma foglalta le egészen július végéig.
Augusztus elsején megkezdődött a módszeres ostrom, vagyis a város és a fellegvár falainak szüntelen ágyúzása, amit csak a rohamok szakítottak meg időnként. A következő hetekben a védők három általános és számtalan kisebb rohamot vertek vissza, jóllehet a falak és a tornyok mindenütt omladoztak, fogytán volt az élelem és a lőszer, s időközben elesett a város is. Augusztus 27-én a törökök felrobbantották a fellegvár legfontosabb védművét, a Kőlesnek (a szerbek által „nye bojsze”: ne félj-nek) nevezett tornyot, majd 28-án Móré vicebán árulása folytán elfogták az őrség királyhoz küldött hírvivőjét. A védők ekkor kilátástalannak ítélve sorsukat, szabad elvonulás fejében felajánlották a vár átadását. Feltételeiket a szultán elfogadta, így 1521. augusztus 29-én délben az őrségből megmaradt 72 katona és hozzátartozóik kivonultak a kitárt várkapun.
Az „első” augusztus 29. eredményei óriási boldogsággal töltötték el az ifjú szultán szívét. Igaz, nem sikerült egy lendülettel lerohannia Magyarországot, mégis élete első igazi diadalát aratta e napon. Megszerezte az ország biztonságának kulcsát, mostantól fogva Magyarország tárva-nyitva állt csapatai előtt. Ily módon nemcsak Magyarország megszállását kezdte meg, de egyúttal olyan várat szerzett, amely alkalmas volt arra, hogy a következő évtizedekben, sőt századokban a birodalom balkáni uralmának egyik legfőbb támaszpontja legyen. (El is keresztelték a „hitharc házának”, jóllehet a mindennapokban jobbára Belgrád vagy Magyar Belgrád néven emlegették.) Nem csoda hát, ha a szultán örömében azt a nagyúri gesztust is megengedte magának, hogy a legyőzöttek életben maradt vezetőit kaftánokkal (díszköpenyekkel) ajándékozza meg. A gondolat, hogy augusztus 29. számára szerencsenap lesz, s hogy a vitézül harcoló ellenfél megbecsülése csak növeli a győzelem fényét, valószínűleg ekkor vert gyökeret a nagyravágyó uralkodó lelkében.
*
A mámoros pillanatokban Szülejmán nem gondolta, hogy fél évtizedbe is beletelik, mire ismét Magyarországra jöhet befejezni az 1521-ben félbe maradt vállalkozást. Csak 1525 végére sikerült úrrá lennie a birodalom keleti felében és a hadseregben felgyülemlett gondokon, s ekkor adhatta ki a parancsokat az újabb magyarországi invázió előkészítésére. Az alapos szervezés jóvoltából szokatlanul korán, 1526. április 23-án indulhatott el fővárosából, hogy végleg leszámoljon a magyar királlyal. A kor mércéi szerint hatalmas sereg kísérte: fegyverforgatásra alkalmas katonáinak száma meghaladta a 60 ezret. A kiegészítő csapatokkal, lovakkal, tevékkel, igavonó állatokkal és szekerekkel 26óriásira duzzadt tömeg az 1000 km-es utat bő két hónap alatt megtéve június 30-án Nándorfehérvár alá ért.
Magyarország még az 1521. évinél is kétségbeejtőbb helyzetben várta a török támadást. A török határvidéki csapatok az elmúlt öt évben a boszniai Jajca és a dalmáciai Klissza kivételével elfoglalták az első magyar védelmi vonal összes erősségét. A második vonal várai felkészítetlenül, szervezetlenül néztek a török rohamok elé. Az ország irányítói belső pártharcokkal voltak elfoglalva, a király az elmúlt évek centralizációs kísérletei dacára kiszolgáltatottabb, pénztelenebb volt, mint valaha. A szultán indulásának másnapján (április 24-én) országgyűlést tartottak Rákoson, ahol határozatokat hoztak a hadjárat előkészületeiről. II. Lajos segítséget kért a nyugati országoktól, de a magyar sereg táborba szállását csak június elején rendelték el (a gyülekezőt július 2-ra, Tolnára tűzték ki). Mivel a határvédelem ekkor csupán Tomori Pál alsó-magyarországi kapitány néhány száz emeberéből állott, a magyar hadvezetés elszalasztotta azt az alkalmat, hogy megakadályozza a szultáni had átkelését a Száván Nándorfehérvárnál. Így a törökök akadálytalanul vonulhattak a Dunához, ahol egymás után foglalták el a második vonal kulcsfontosságú várait: Péterváradot, Újlakot, Erdődöt és Eszéket, és augusztus 14-én elérték a Drávát.
A magyarok felkészülése még a bizonytalan tervekhez képest is csúszott, a király csak július 20-án indult el Budáról, és augusztus 6-án, jó egy hónapos késéssel érkezett meg Tolnára. Útközben fegyverbe szólította az ország parasztságát is, de ennek nem sok foganatja lett. Míg a magyar hadvezetés tanácskozott és vitatkozott, elmulasztotta az utolsó lehetőséget is, hogy a természet erőit kihasználva a drávai átkelőnél vagy a fölötte húzódó Karasica mocsaránál állítsa meg a török had előrenyomulását. Így aztán a mohácsi haditanácskozásokon – talán kompenzációképpen, nem hallgatva a józanabb hangokra – olyan határozat született, hogy nem várják be a táborba igyekvő erősítéseket (Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf seregeit, a nyugati segédcsapatokat), hanem a huszonöt ezer fős magyar sereg a mohácsi síkon augusztus 29-én megütközik a többszörös túlerőben lévő a törökökkel.
Amikor a török sereg elővédjei augusztus 29-én megérkeztek ahhoz a teraszhoz, amely a mohácsi síkot délről szegélyezi, jól láthatták, hogy lent a magyarok két oszlopban, harcra készen várakoznak. Tomori Pál – képletesen szólva – éppen erre a magaslatra építette a haditervét. Azt tervezte, hogy a fentről rendetlenül leözönlő törököket részenként támadja és semmisíti meg, mert így elkerülheti, hogy a jóval nagyobb török sereg egészével kelljen megütköznie. A török katonák valóban nehezen haladtak előre a kedvezőtlen terepen, a szultán ezért úgy döntött, hogy elhalasztja az összecsapást, és elrendelte a táborba szállást. Délután három óra után azonban, amikor az elöl haladó ruméliai sereg még javában ereszkedett le a lejtőn, Tomori megindította a támadást. A Batthyány Ferenc horvát bán vezérelte jobbszárny rohama szétzilálta a ruméliaiak sorait. A török ágyúállásokon és a mögöttük lassan felfejlődő janicsárokon azonban a lovasok nem tudtak áthatolni, és keresztbe fordultak. A fellelkesült Tomori ekkor a második oszlopot is támadásba küldte. Ám eközben megérkezett az anatóliai hadtest, a janicsárok pedig gyilkos puskatűzzel árasztották el a megtört lendületű magyarok sorait. Mire a magyar gyalogság is a törökök közelébe ért, a lovasság lényegében elveszítette a küzdelmet. A magyarokon teljes zűrzavar lett úrrá, a vezérlet megszűnt, a katonák már 27csak az életükért küzdöttek, s aki tehette, a futásban keresett menedéket. Eközben az akindzsik oldalba kapták a hátrább állókat, betörtek a magyar táborba, és iszonyatos öldöklést rendeztek.
Mire leszállt az est, a nemrég még olyannyira reménykedő magyar seregből legalább 15 ezren feküdtek holtan a csatatéren. Elesett 28 főúr, 7 főpap, 10 ezer gyalogos és 5000 lovas. Odaveszett a király is, aki főrendű őrzői (többek között a már nagykorú Török Bálint) által méltatlanul magára hagyatva a Csele-patak mocsarába fulladt. Időközben eleredt az eső, a törökök mégis éjfélig nyeregben maradtak, mert újabb ellenséges sereg támadásától tartottak. Csak ekkor hitte el Szülejmán, hogy a magyaroknak nincs több katonája, s hogy az újabb augusztus 29. meghozta számára a magyar királyság feletti döntő győzelmet.
Hogy mennyire fontosnak tartotta ezt az eseményt, arra egy jóval későbbi cselekedete szolgál bizonyítékul. 1543-ban sok egyéb vár mellett elfoglalta Székesfehérvárt, a magyar királyok koronázó és temetkező városát is. Az első muszlim istentisztelet alkalmával megtekintette a királysírokat, és meglepő, nagyvonalú gesztussal úgy rendelkezett, hogy Mohácson legyőzött ellenfele, II. Lajos sírjára díszes selyemleplet terítsenek. Ahogy Nándorfehérvárott az ajándék kaftánokkal, úgy Fehérvárt az ajándék lepellel kívánta tudtul adni: nem akárkik felett aratott fényes diadalt.
*
Szülejmán 1526-ban látszólag elmulasztotta kihasználni győzelmét. Portyázói ugyan végigpusztították az ország jelentős részét, az uralkodó pedig bevonult a magyar székvárosba, Budára, de aztán szeptemberben hirtelen hazaindult, és elhagyta a teljesen kiszolgáltatott országot. Döntése azonban csak első ránézésre hiba, mert alapos megfontolások húzódtak meg mögötte. Buda vára olyan rossz állapotban volt, hogy abban, a legközelebbi török vonalaktól több száz kilométer távolságban, védősereget hátrahagyni hazárdjáték lett volna. Másrészt a szultán és jó barátja, Ibrahim nagyvezír a sikerek hatására új, még merészebb koncepciót alakított ki. Úgy látták, nem érdemes vesződniük a lábaiknál heverő (és már a birodalomhoz tartozónak tekintett) Magyarország megszállásával. Ehelyett egyenesen a szomszédos nagyhatalom: a magyar királlyá is választott Habsburg Ferdinánd birodalma ellen fordulnak, s ha azon is átgázolnak, Magyarország újabb hadjáratok nélkül, szinte magától az ölükbe hull majd. Hogy a nyugatra vonuló seregek felvonulási útját és ellátását biztosítsák, szövetséget kötöttek a török segítségért folyamodó Szapolyai Jánossal, akit azonban az oszmán hadjáratok sikere után azonnal ejteni kívántak.
A Bécs elfoglalására indított 1529. és 1532. évi hadjáratok során kiderült, hogy a szultán alaposan túlbecsülte erőit. Az oszmán sereg páratlan teljesítményt nyújtva Bécsig, illetve Ausztria határáig masírozott, ám tartós és eredményes hadműveletekre ilyen távolságban már nem volt képes. 1532-ben az is világossá vált, hogy a Habsburgok a német birodalomra támaszkodva képesek megfelelő erőket mozgósítani, ha az oszmánok a törzsterületeiket fenyegetik. Ráadásul röviddel a nyugati kudarcok után az oszmán állam óriási erőket kényszerült bevetni a perzsiai és a földközi-tengeri fronton. Így a törökök Magyarországon továbbra is fenntartották Szapolyai törökbarát kormányzatát, 28és átmenetileg belenyugodtak abba is, hogy ténylegesen az ellenkirály, Ferdinánd király uralkodik az ország egy részén.
Az 1530-as évek végére azonban szultáni udvar számára nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon nem érdemes fenntartani tovább ezt a felemás, minden szempontból ingatag hatalmi struktúrát. Bár az oszmánok katonailag biztosították a Budára vezető utat, azon túl semmi sem kezdeti reményeik szerint alakult. A nyugati országrészben szilárdan tartotta magát Habsburg Ferdinánd, Szapolyai pedig erőtlennek bizonyult ahhoz, hogy számottevően növelje az oszmánoktól függő országrész területét. Nem sikerült hatékony török-pártot kreálni Magyarországon, s az ország erőforrásait az oszmán hadsereg szolgálatába állítani. Így aztán a szultáni udvarban az 1530-as években egyre többen és többet sürgették Magyarország közvetlen megszállását, állítván, hogy a hűbéres Magyarország „segélyezése”, „megvédelmezése” jóval többe kerül, mintha oszmán tartománnyá alakítanák át. Miután meghalt János király (1540. július 22.), Ferdinánd király pedig sereget küldött Buda elfoglalására (1540 ősze), a szultáni udvar elhatározta, hogy felszámolja a Szapolyai-országrész korlátozott önállóságát is, elfoglalja Budát, az ország középső és keleti felét pedig a birodalomhoz csatolja. A magyar székvárosban előretolt bázist alakít ki, s az ellátási vonalakat lerövidítve a következő években újra megpróbálkozik Bécs elfoglalásával.
Ezt a tervet 1540 őszétől a szultán folyamatos színleléssel igyekezett valóra váltani. János király végakarata szerint 1540 októberében elfogadta atyja örökösének a csecsemő János Zsigmondot, s évi 25 ezer aranyforint adó ellenében átengedte neki néhai János király országrészét. Egyidejűleg kilátásba helyezte, hogy hadsereget küld Magyar-országra új pártfogoltja védelmére. Szavait azzal nyomatékosította, hogy felszólította a lengyel királyt János Zsigmond támogatására, s Magyarországon és Erdélyben keményen fellépett a Szapolyai-párt megosztására törekvő politikusokkal szemben (így például foglyul ejtette azt a Maylád Istvánt, aki az ország testéről leválasztott Erdély élén „román” típusú vazallus uralkodó szeretett volna lenni).
A következő év nyarán személyesen vezette hadait Magyarországra, és mindvégig azt hangoztatta, hogy célja az új király uralmának megszilárdítása. Török segédcsapatokat küldött a Ferdinánd serege által körülzárt, és a Szapolyai párt vezérei, Fráter György és Török Bálint irányításával védelmezett Buda felmentésére. A magyar-török szövetséges erők 1541. augusztus 21-23. között a Gellérthegy körül vívott véres ütközetben tönkreverték és megfutamították az ostromló csapatokat. Mire augusztus 26-án Szülejmán Buda alá ért, már semmi tennivalója nem akadt, és eljátszhatta a város felszabadítójának szerepét. Táborát Óbudán ütötte fel, és úgy tett, mint aki Bécs ellen készülődik. Pedig szakértői már jó egy hete papírra vetették azokat az elgondolásokat, amelyek szerint a török csapatok elfoglalják a fővárost és az ország több más, fontos központját (biztosítva ezzel a középső és a keleti országrész, beleértve Erdély török birtoklását), a Szapolyai-párt vezéreit pedig kivétel nélkül elfogják. Az óbudai tanácskozásokon azonban a szultán megmásította a terv néhány pontját. A főemberek közül beérte a legveszélyesebbnek tartott Török Bálint kiiktatásával (aki immár harmadszor is lényeges szerepet kapott Szülejmán augusztus huszonkilencedikéiben!), és úgy döntött, hogy ideiglenesen Erdélyt János Zsigmond (valójában gyámja, Fráter György), a Temesközt pedig Petrovics Péter, Szapolyai egykori bizalmasának gondjaira bízza (mindaddig, amíg Béccsel nem végez). 29Időközben (augusztus 28-án) felüzent a várban tartózkodó Izabella özvegy királynénak, hogy küldje el hozzá a kis királyfit, mert látni akarja. A tisztelgő látogatás idején a királyi gyermeket kísérő magyar tanácsurakat a Gárdonyi regényéből jól ismert módon lefogták, miközben a janicsárok és a testőrség alakulatai, mintha csak a vár nézegetésére jöttek volna, alattomban megszállták Budát. Így lett a mindhárom augusztus 29-ért felelős Török Bálintból haláláig török rab, a magyar székvárosból pedig török tartományi székhely, a magyarországi török hódoltság fővárosa száznegyvenöt éven át.
Noha írott forrás nem szól róla, az elmondottak fényében nem lehet kétséges, hogy Szülejmán tudatosan időzítette augusztus 29-re a nagy cselt. Bár a muszlimok másféle időszámítást, másféle naptárt használnak, a török államigazgatásban nemcsak ismerték, hanem részlegesen használták is a keresztény időszámítás egyes elemeit. Az adózás és a hadakozás például sok szállal kapcsolódott Szent György és Szent Demeter napjához. Keresztelő Szent János feje vételének napja, amely éppen augusztus 29-re esett, szintén nem volt ismeretlen számukra. Ezt a keresztény szentet a muszlimok is nagy tiszteletben tartották, sírját mindmáig megőrizték a damaszkuszi Omajjád nagymecsetben, amelyet a neki szentelt templomból alakítottak át. 1453 után Keresztelő Szent János jobb felkarja és koponyája (sok más keresztény ereklyével és bizánci császári jelvénnyel együtt) a Konstantinápolyt meghódító Mehmed szultán kincstárába került, akiről feljegyezték, hogy időnként gyertyát gyújtott előttük csodálata jeléül. Igaz, fia, II. Bajezid politikai megfontolásokból a szent kezét 1484-ben a rodoszi lovagoknak ajándékozta, akik azt 1523-ban, az őket legyőző Szülejmán engedélyével, magukkal vitték Ciprusra. A sziget 1571. évi török elfoglalása után azonban az ereklyét visszavitték az oszmán uralkodók kincstárába, amelynek látványosságai között ma is megtekinthető. A bizánci uralkodói hagyományokat számon tartó s azok nem egy elemét továbbvivő szultánok azt is nyilvánvalóan tudták, hogy a Keresztelő Szent János ujját tartalmazó ereklyetartót a bizánci császárok koronázásakor használták.
Biztosra vehetjük, hogy amikor Budára érkezése után és a foglalásra készülve tudomására hozták Szülejmánnak, hogy hol is jár a keresztények naptára, eszébe ötlöttek 1521 és 1526 diadalmas augusztus huszonkilencedikéi. Szinte magától kínálkozott, hogy azt az akciót, amellyel végre megkoronázza húsz évvel ezelőtt elkezdett vállalkozását, az első nagy győzelmekével azonos napon, a keresztény szent fejvételének napján hajtsa végre, külön is megalázva ezzel a hitetlen magyarokat. Ez a következtetés már csak azért is valószínű, mert láttuk, hogy a nagy hódítónak volt érzéke a szimbolikus politizáláshoz. Mivel 1541. augusztus 29. már a harmadik volt e nevezetes dátumok sorában, akaratlanul is a teljesség, a befejezettség érzését kelthette Szülejmánban.
*
Augusztus huszonkilencedikének mágikus erejéből nemcsak Szülejmán, hanem késői utódai is meríteni igyekeztek. A harmadik nagy győzelem után 145 évvel, 1686 augusztusában a török Buda védői soha nem látott szorongattatástól szenvedtek. Ez év június 18. óta hatalmas keresztény hadsereg ostromolta rendkívüli elszántsággal a várat. Augusztus végnapjaira a vár falainak jó része romokban hevert, az eredetileg 10 ezer fős védősereg kétezer főre apadt, és végveszélybe került. Szülejmán nagyvezír (sorsszerűnek is mondhatnók, 30hogy éppen a nagy szultán névrokona!) már hetekkel korábban megérkezett felmentő seregével, de minden kísérlete, hogy tehermentesítse a védőket és utánpótlást juttasson be a várba, kudarcba fulladt. A törököknek csak egyetlen reménységük maradt: augusztus 29. A jeles nap hajnalán két, egyenként háromezer főből álló lovas janicsár csapat indult rohamra, hogy átvágja magát az ostromlók sáncain, s hogy segítséget vigyen az összeomlás szélén álló várbelieknek. Vakmerő vállalkozásuk azonban, amelyet az életfogytig járó zsold reményében vállaltak, balul ütött ki: mindössze pár katona jutott át és mászta meg a Viziváros falát, mivel a keresztények tömött sorain, a szekerek ezrein és a mindenfelől támadó lovas ezredek tömegein áthatolni lehetetlenség volt.
Négy napra rá, szeptember 2-án elesett Buda, az „iszlám erős védőgátja”, s hamarosan a magyarországi török uralom is örökre véget ért. Talán minden másként alakul, ha 1686-ban az augusztus 29-i szerencsenap valóban szerencsét és nem balszerencsét hozott volna a törököknek.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages