A MAGYAR KATONASÁG HELYE ÉS SZEREPE A CSÁSZÁRI HADSEREG HARCÁSZATÁBAN BUDA OSTROMÁNÁL
57DOMOKOS GYÖRGY: A MAGYAR KATONASÁG HELYE ÉS SZEREPE A CSÁSZÁRI HADSEREG HARCÁSZATÁBAN BUDA OSTROMÁNÁL
In: Végvár és társadalom a visszafoglaló háborúk korában (1686–1699). STUDIA AGRIENSIA 9. Eger, 1989. 57-64.
Bevezető helyett két 17. századi kortársat szeretnék megszólaltatni a magyar katonaságra vonatkozóan. Elsőként az ostromban önkéntesen részt vett velencei Grimanit idézem: „…sok talpas, egy magyar gyalogos csapat, hívatott össze, hogy legelőször közbelépjenek, hogyha ott aknák volnának, vagy az ostromlottak nagyobb erőt fejtenének ki, csekélyebb értékű csapatok pusztuljanak el.”1 Másodjára hallgassuk meg Bonomo páternak, Miksa Emánuel gyóntatójának naplóját a nagyharsányi csatáról: „Akkor tudták meg (ti. a parancsnokok a csata végén), milyen hasznos lett volna, ha a hadseregben bizonyos számú huszár is lett volna, mert azok olyan kiválóan alkalmasak az ellenség üldözésére, mint milyen kevéssé alkalmasak azzal rendezetten és keményen szembeszállni.”2
1 Bubics Zsigmond: Cornaro Frigyes velenczei követ jelentései Buda várának 1686-ban történt ostromáról és visszavételéről. Budapest, 1891. 215. Grimani júl. 23-i jelentése. (A továbbiakban: Bubics 1891.)
2. Budától Belgrádig. Válogatott dokumentumrészletek az 1686–1688. évi törökellenes hadjáratok történetéhez. Szerk.: Szita László. Pécs, 1987. 236. (A továbbiakban: Szita 1987.)
Két olyan személyiség véleménye hangzott el, kik – képletesen szólva – „közel voltak a tűzhöz”, vagyis az általuk leírtak minden valószínűség szerint magas beosztású parancsnokok nézetét is tükrözik,3 de akik mégis eltérően ítélték meg a magyar katonák értékét. Ám nemcsak a kortársaknál találkozunk ellentétes álláspontokkal, az utókor történészei sem tudtak közös nevezőre jutni ebben a kérdésben.
3. Uo. 244., Grimani esetében pedig saját jelentései igazolják ugyanezt.
Buda ostroma sok szempontból kiváló lehetőséget nyújt a magyar katonaság harcászati szerepének vizsgálatára. A magyar királyok egykori székhelyének visszavétele a törökellenes felszabadító háború egyik legkiemelkedőbb eseménye, legnagyobb várostroma, s nem csupán azért, mert az ország fővárosáért folyt a küzdelem. Kiemelkedővé tette az a körülmény, hogy az akkori Európában az egyik legjobbnak mondott, korszerűen felszerelt, élvonalbeli ostromtechnikával rendelkező császári hadsereg csak két és fél hónap után, hallatlan nehézségek árán tudta a győzelmet kivívni. Kiemelkedővé tette, hogy a morálisan szilárd, kitűnően vezetett török védősereg végsőkig való kitartásával a sokszoros túlerejű keresztény had méltó ellenfelévé vált. S végül különös jelentőséget kapott azáltal is, hogy a számukra kétszeresen is nehéz ostrom közepette, minden korábbi megpróbáltatás ellenére, az addigiaknál jelentősebb számú magyar katona igyekezett – korlátozott lehetőségeit felülmúlva – helytállni.4
4. A 17. század végi ostromok technikai összefoglalását 1.: Domokos György: Várépítészet és várharcászat Európában a XVI–XVII. században. Hadtörténelmi Közlemények, 1986. 1. sz. 75–105.
A magyar katonaság helyét és szerepét a császári hadsereg harcászatában Buda ostrománál több tényező együttesen határozta meg: létszámuk, harcmodoruk, kiképzésük jellege és minősége, s főként alkalmazhatóságuk a császári hadsereg szervezetében egy korszerű várostrom keretében.
A Buda alatt megfordult magyar csapatok összlétszámát a mérvadó vélemények mintegy 15 ezer főben határozták meg,5 ami nagyjából az egész ostromló sereg negyedét-ötödét tette ki. Más kutatók valamivel magasabbra teszik, minthogy a magyar katonaság egyes csoportjainak részvételéről nem állnak rendelkezésünkre számszerű adatok.6 Ismeretes azonban, hogy ennél 58jóval több, közel 40 ezer magyar katona volt ekkoriban fegyverben.7 Méltán vetődik fel a kérdés, miért ilyen kevesen vonultak fel az ország fővárosának felszabadítására? Károlyi Árpád Buda visszavívásáról írott kitűnő művében kifejtette, hogy a bécsi udvari körök – egyébként joggal – nem bíztak a „rebellis” magyarokban, akik 1683-ban – ugyancsak érthető okokból – szinte az utolsó szálig behódoltak Kara Musztafának. Ráadásul a pénzügyi fedezet is hiányzott egy még nagyobb magyar haderő fegyverben tartásához.8 E két ok már önmagában is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a magyarokat meglehetősen háttérbe szorítsák. Témám szempontjából azonban az erkölcsi-anyagi oldalnál fontosabb a katonai ok, vagyis annak vizsgálata, hogy a császári hadsereg korabeli harcászati eljárásainak keretében helyet kaphatott volna-e még több magyar katona.
5. Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban. A kétszázötvenéves évfordulóra átdolgozta Wellmann Imre. Budapest, 1936. 97–114. Itt teljes áttekintést kapunk a magyarok részvételéről. (A továbbiakban: Károlyi 1936.)
6. L. erre nézve Czigány István előadását.
7. Uo., ill.: Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. Budapest, 1986. 377.
8. Károlyi 1936. 98–100.
A kérdésre nézetem szerint egyértelmű nem a válasz, amelyet azzal indokolnék, hogy a magyar seregek harcmodora olyannyira különbözött a zárt rendben, összehangoltan mozgó császári zsoldos haderőkétől, hogy csak bizonyos, meghatározott részfeladatok végrehajtására tudták felhasználni őket, nem beszélve az egyes katonák közt minden szempontból megmutatkozó különbségekről.
A 17. század végi magyar seregek minőségét, úgy vélem, csak szélesebb európai összefüggésben lehet helyesen értékelni. Ebben a viszonylatban megállapítható, hogy a magyar katonaság a nyugatihoz képest, az eltérő történelmi fejlődés folytán, eltérő jelleget és formákat mutat. Hadszervezeti szempontból mindenképpen korszerűtlennek mondható, s részben ezzel magyarázható személyi összetételének sokfélesége is. Gerincét a harcedzett végváriak alkották, nagyobb részben azonban az egykori bujdosókból, kurucokból, ill. szabad hajdúkból és vármegyei hadakból tevődött össze. A magyar katonaság egészében véve még a 17. század végén is a céhes zsoldosság szintjén állott,9 annak is egy sajátos formáját mutatta, amely korántsem azonos a svájci, vagy landsknecht-típussal. Ez természetesen a korszak állandó zsoldos haderőivel szemben nagyfokú hátrányt jelentett. Ebből következett ugyanis, hogy fegyelem dolgában messze elmaradtak a vak engedelmességre szorított nyugati zsoldosoktól.10 Emellett felszerelésük is gyengébb volt a túlnyomóan már tűzfegyvereket használó császári ezredekénél.11 Ez utóbbit persze némileg indokolja az a Nyugatétól eltérő anyagi bázis is, amelyre a magyar hadszervezet épült. Részben a fentiekből adódott, hogy harcászatuk is alatta maradt a kor színvonalának.12 Ennek legfőbb oka azonban abban keresendő, hogy a magyar katonatípusok a törökellenes küzdelem feltételeihez alkalmazkodva fejlődtek ki. Ez egyfelől a portyázó hadviselési mód kialakulásának, következésképpen a gyors, de gyengén felszerelt könnyűlovasság előtérbe kerülésének, másfelől pedig – a végvári harcok jellegénél fogva – a szintén könnyű fegyverzetű, védő típusú gyalogság létrejöttének kedvezett.13 Ez a harcmodor sokkal inkább az egyéni képességek kibontakoztatására helyezte a hangsúlyt, semmint a zárt rendben való együttes mozgásra. Ebből a szemszögből hiábavalónak látszik a magyarok személyes bátorsága, minthogy kötelékben harcolva nem rendelkeztek a korabeli harcászati elvek megkívánta begyakorlottsággal, sem pedig az azzal együtt járó állóképességgel.14 Mindezeket figyelembe véve, nincs mit 59csodálkoznunk azon, hogy egynémely, a császári udvar álláspontját tükröző kortárs leírás alábecsülte, a „német módra” szervezett zsoldos seregek katonái pedig lenézték a magyarokat.
9. Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. Budapest, 1965. 62–67. (A továbbiakban: Perjés 1965.). Nagy László: „Kuruc életünket megállván csináljuk…”. Társadalom és hadsereg a XVII. század kuruc küzdelmeiben. Budapest, 1983. 213–219. (A továbbiakban: Nagy 1983.)
10. Nagy László: A végvári dicsőség nyomában. Budapest, 1978. 76–77., 80–82., (a továbbiakban: Nagy 1978), Uő.: „Nem jöttünk égi hadak-útján…”. Vázlatok és tanulmányok a XVII. századi kurucokról. Budapest, 1982. 103–109., Uő. 1983. 204–205. Az európai zsoldos seregekre nézve 1.: Perjés 1965. 200–204., Uő.: A szentgotthárdi csata (1664. VIII. 1.). Szentgotthárd. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szombathely, 1981. 128–132., Zachar József: Idegen hadakban. Budapest, 1984. 10–26., Gerhard Papke: Von der Miliz zum Stehenden Heer. Wehrwesen im Absolutismus. Militärgeschichtliches Forschungsamt: Handbuch zur deutschen Militárgeschichte, 1648–1939. 9. Lieferung. I. München, 1979. 154–156.
11. Nagy 1978. 73–74.
12. Uo. 74–75., a kuruc hadművészet teljes áttekintését 1.: Nagy 1983. 220–280.
13. Perjés 1965. 197–199.
14. Nagy 1978. 74–75., Uő. 1983. 254., a harcértékre vonatkozó általános összefoglalást 1. uo. 275–280.
A magyar katonaság két fő fegyverneme közül az évszázados tradíciók folytán a lovasság képviselte az elitet. Bár az adott esetben, egy várostrom keretében, érthetően háttérbe szorult a gyalogsággal szemben, jelenléte nélkülözhetetlennek bizonyult a tökéletes körülzáráshoz, s továbbra is a nagyobb harcértékű elemet alkotta a magyar csapatokon belül.
Mindjárt az ostrom elején találkozunk a huszárok említésével. Lotharingiai Károly Hadinaplója június 18-án egyik legfontosabb feladatkörükben, felderítőként mutatja be őket: „A huszárok Ercsiben voltak és találkoztak 30 törökkel, akik Budára akartak menekülni, … A huszárok az őrségünkig üldözték őket, ahol három kivételével, akik bemenekültek, elfogták őket.”15 Nyilvánvalóan előrevetett járőrről van szó, amelynek a környéken elhelyezkedő török csapatokat kellett kifürkésznie. Ugyanott három nappal később ezt olvashatjuk: „Parancs Pálffynak, menjen az egész császári és szövetséges lovassággal, … oda, ahol legközelebb takarmányt talál majd, … Szorgosan derítse fel az ellenség összes menetét és nekem jelentse azokat. E célra vegye igénybe a huszároknak és a parasztoknak minden igyekezetét, …16 Itt már jóval nagyobb méretű felderítő – s egyben fedező – akcióról hallunk, amely egyszersmind azzal az előnnyel járt, hogy a lovasság nem élte ki Buda környékét, így nem ismétlődött meg az 1684-es takarmányhiány.17 A források egyébként nem túl gyakori utalásai alapján a huszárok mindvégig részt vettek az ilyen jellegű harci tevékenységben, Buda közelében s attól távol egyaránt.
15. Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról 1686. Sajtó alá rendezte és fordította Mollay Károly. Budapest, 1986. 124.
16. Uo. 125.
17. Károlyi 1936, 8–9.
A leírások szerint a huszárok jelentős szerepet vállaltak a keresztény tábor biztosításában. E fedező-záró feladatok egy részét a Vár közvetlen környékén teljesítették, kezdetben az Eger, ill. Várad és Temesvár irányából várható felmentési kísérletekkel szemben.18 Erről Richards angol hadmérnök naplójának július 2-i bejegyzése tudósít: „Ma este a lothringeni herczeg átment Pestre és parancsot adott, hogy a Dunapartján 2 váracs csináltassék, egy 600 huszárból álló mozgó csapatot szinte ott hagyván, amely az ellenségnek hajó által nyerendő segítségét megakadályozza.”19 Később, augusztus elején, amikor a török felmentő sereg támadása már kézzelfogható veszélyként jelentkezett, a huszárokat az ellenség előőrseinek visszaverésére küldték ki: „Kora reggel négy ezer török tatár lovas mutatkozott, egy magas emelkedésen szemben a bajor táborral, rövid csetepaté után a Batthyány huszáraival, kiket néhány önkéntes s egy pár oda rendelt csapat támogatott, visszahúzódtak.”20 Ugyancsak a huszárok kapták feladatul a törökök felderítő tevékenységének megakadályozását is. „…a Választó ő fensége egy harmincz huszárból álló csapatot küldött ki, hogy értesülést szerezzen az ellenségről; ezek hasonló számú törökkel találkozván, két óra hosszáig kergették, de az ellenség oly gyorsan elsarkolt, hogy csak egyet vághattak le és négyet foghattak el kiket a táborba hoztak.”21
18. Uo. 248.
19. Buda ostroma és bevételének naplója, … Írta Richards Jakab, … Magyar Történelmi Emlékek. Első Osztály: Okmánytárak. Ötödik kötet. Magyar Történelmi Okmánytár londoni könyv- és levéltárakból. Összeszedte és lemásolta Simonyi Ernő. 1521–1717. Pest. 1859. 253.
20. Budavára visszavétele. Írta egy szemtanú. Angolból fordította, előszóval s jegyzetekkel ellátta Deák Farkas. Budapest, 1886. 75. (A továbbiakban: Deák 1886.)
21. Uo. 74., l. még: Bubics 1891, 267. Grimani aug. 7-i jelentése., Hadinapló avagy Buda visszafoglalása … Összeállította Don Giovanni Paolo Zenarolla, a székesfehérvári Szent Miklós templom prépostja … In: Buda visszafoglalásának emlékezete 1686. Összeállította: Szakály Ferenc. Budapest, 1986. 138. (A továbbiakban: Zenarolla, Szakály 1986.)
Az ostrom távolbiztosításában is komoly szerep hárult a huszárokra. Többek között július 15-én nagy érdemeket szereztek az egri őrség kicsalogatásában és legyőzésében. Ennek során a lesvetés jól bevált taktikáját alkalmazták, 60s a siker következtében Eger már nem jelentett közvetlen fenyegetést a keresztényekre.22 Hogy ezek az akciók milyen veszélyekkel, áldozatokkal jártak, azt jól példázza a törököktől július közepén Hatvan környékén elszenvedett vereség, melyben 500 magyar katona esett el. Igaz, néhány nap múlva kiköszörülték a csorbát, s ugyanott egy tatár csapatot vertek szét.23
22. Károlyi 1936, 294. Az akció leírása egyébként valamennyi forrásban szerepel.
23. Bubics 1891, 202., 204. Grimani júl. 19-i jelentése.
A Buda ostrománál jelen lévő huszárság a török felmentő sereggel augusztus 14-én történt összecsapásból is kivette részét. Már az előző napon arról számol be az olasz származású székesfehérvári prépost, Zenarolla pompás naplója, hogy a fővezér a törökök közeledtére „maga mellé véve négyezer magyart és talpast előőrsként a legderekabb és legjobban felszerelt katonák közül, ezzel látótávolságban megjelent az ellenség előtt.”24 A csataleírásokban pedig azt találjuk, hogy a huszárok elővédként, a császári ezredek előtt járva, elsőként ütköztek meg a török lovassággal, ám azok lendületes rohama elől kénytelenek voltak visszahúzódni, s ezzel zavart támasztottak a mögöttük állók közt. S bár ezután a vértesek által megsegíttetvén ismét támadásba mentek át,25 véleményem szerint e momentum is arra utal, amit a bevezetőben idézett Bonomo is kifejtett: a könnyűlovasság nem rendelkezett olyan ellenállóképességgel, hogy védekező pozícióban is ki tudjon tartani.
24. Zenarolla, Szakály 1986, 141., l. még: Deák 1886, 79.
25. Deák 1886, 80., Bubics 1891, 277–278. Grimani aug. 16-i jelentése, Zenarol/a, Szakály 1986, 142.
A huszárság Budával kapcsolatos szereplésénél nem hagyhatók figyelmen kívül azok az 1685 őszén és 1686 tavaszán végrehajtott akciók, melyek során a Mercy, Heissler és Petneházy vezette, túlnyomóan magyarokból álló hadtest sorra foglalta vissza a Tisza mentén, és a Tiszántúlon levő török várakat, köztük Szolnokot és Aradot is.26 Ezek a csapatok a télvíz idején elfogták a töröknek egy Budára irányított nagy élelmiszer-szállítmányát, majd áprilisban a Szeged mellett gyülekező és Szolnok visszafoglalására készülő török-tatár-kuruc csoportosítást is szétverték.27 A budai ostrom sikere után pedig Szeged visszavételét segítették a magyar huszárok.28
26. Károlyi 1936, 101.
27. Uo.
28. Szita 1987, 21–23.
Az elmondottak alapján tehát megállapítható, hogy a dimenzionálisan kiterjedt háború feltételei között, így az egész 1686-os hadjárat és Buda visszavívása során, a magyar huszárok mindenekelőtt felderítő feladatkörben, a saját menet, táborozás biztosításánál jutottak fontos szerephez, legalábbis a források alapján. Nagyon valószínű azonban, hogy részt vettek az utánpótlás és az összeköttetési vonalak fedezésében is. Rájuk hárult továbbá az ellenség hasonló tevékenységének zavarása, annak rajtaütésekkel történő állandó nyugtalanítása, hisz itt érvényesíthették legjobban gyorsaságukat. Nyílt csatában viszont, jellegüknél fogva, háttérbe szorultak, csak elővédként, a szárnyak biztosítására és az esetleges üldözésnél vetették be őket.
A különböző naplók magyar vonatkozású bejegyzéseit olvasva kitűnt, hogy a kortársak kedvezőbb véleménnyel voltak a huszárokról, mint a talpasokról, hajdúgyalogosokról. Pedig ez utóbbiak többet szenvedtek, s nagyobb áldozatokat hoztak a győzelemért. A források tanúsága szerint ott harcoltak az általános rohamokban, a védők kitöréseinek elhárításában, valamint a felmentési kísérletek visszaverésében.
Széles körben ismert és sok helyütt ismételt a bevezetőben olvasható, Grimanitól származó idézet, mely szerint a magyarok a német gyalogosoknál csekélyebb értéket képviseltek, s ezért kerültek a legveszélyeztetettebb pontokra. 61Egy olyan fajta rohamkísérletnél, mint amelyről Grimani a július 24-i jelentésében beszámol,29 vagy a július 27-i általános rohamban a Duna felől többségében magyarokkal végrehajtott, eleve kilátástalan elterelő hadműveletnél30 valóban elképzelhetőnek tartom, hogy efféle indokok is szerepet játszottak a magyarok felhasználásában. A császári hadvezérek, érthetően, igyekeztek óvni a drága pénzen fogadott, jól kiképzett zsoldosokat, ha a szinte ingyen harcoló magyarok31 is rendelkezésre álltak, s főképp, ha azok önként jelentkeztek ezekre a veszélyes feladatokra.32 Ám a hadvezetés azon döntésében, amely egy általános rohamban a gyengének, megbízhatatlannak tartott magyar gyalogosokat a támadó oszlopok élére állította, bizonyosan nagyobb jelentőséget kaptak a harcászati megfontolások. Erre vonatkozóan Károlyi Árpád nyomán a Főjelentést idézem: „…miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp oly ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számút ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni, s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására felhasználni.”33 A császári hadvezetés tehát kiaknázta, hogy a németeknél könnyebb felszerelésű, gyorsabban mozgó magyar gyalogos a rohamoszlop élén haladva, hamarabb elérte a megtámadott rést, majd sebesen fölkapaszkodván a falra, mindaddig lekötötte a védelmet, amíg a nehéz fegyverzete miatt lassabban előrenyomuló zsoldos gyalogság odaért, és nagyobb lökőereje segítségével végrehajtotta a be- vagy áttörést. Ki kell itt emelni, hogy a magyarok számára ez esetben előnyt jelentett egyéni képzettségük jellege, mely sokban hasonlított a törökökéhez, s így a test test elleni küzdelemben jobban tudtak alkalmazkodni az ellenfél harcmodorához.
29. Bubics 1981, 215. A szövegben ui. az idézett rész előtt ez áll: „…kijelöltek egy csapatot (ti. a magyarokat), hogy ez, ha az akna jó szolgálatot tesz, kéznél legyen, hogy a helyet rögtön megszánhassa.” L. még: Deák 1886, 52., 53.
30. Deák 1886, 59., Jelentések a Budát vívó táborból 1686. június–augusztus. Közli: Károlyi Árpád. Történelmi Tár, 1886. 744. Károlyi 1936. 310.
31. Károlyi 1936, 103–104.
32. Deák 1886, 52.
33. Károlyi 1936, 300.
A rohamok során, amikor a német gyalogsággal együtt harcoltak, a magyarok rendszerint jól megálltak a helyüket. Július 27-éről többek között ezt írja egy angol önkéntes Deák Farkas fordításában megjelent naplója: „A brandenburgiak is elfoglalták a kis árkot (little Wall), köztük ötven hajdú is volt, kik igen jól viselték magokat.”34 Augusztus 3-án pedig Zenarolla mondja a magyarokról, hogy „nagyon bátron viselkedtek az akcióban”.35
34. Deák 1886, 59. A szövegben a „little Wall” fordítása nézetem szerint hibás, minden valószínűség szerint az északi hármasfal legkülső tagjára vonatkozik. L. erre nézve más források rohamleírásait.
35. Zenarolla, Szakály 1986, 136., l. még: Deák. 1886, 71.
A dicsérő szavak mellett azonban az is kiderül, hogy a magyarok nem állják a janicsárok lőfegyvereinek össztüzét. A Deák-féle napló arról tudósít, hogy a védők július 25-i nagy kitörésekor „a hajdúk az első sortűz után összeütköztek a törökökkel, de tágítottak, s ezáltal némi zavart okoztak a mieink között”.36 Ugyancsak eszerint a július 27-i általános rohamban hasonló okok miatt hiúsult meg az elterelő hadművelet: „Nem sok jót műveltek azok a hajdúk, …, mert megrettenvén a tűztől a félelem nem engedte, hogy álrohamukat a vizi oldalon megtegyék.”37 Mindez azonban azzal indokolható, hogy a magyar gyalogosok csak csekély ostromtapasztalattal rendelkeztek, mivel – mint említettem – elsősorban várvédőkként szolgáltak. Ennek tükrében azonban kétszeresen is bátor tett volt részükről a rohamokban és elhárító harcokban való részvétel. Önfeláldozásukat mutatja, hogy pl. a július 13-i roham szervezésekor „a hajdúk és a magyarok, parancsnokaikkal, éppoly elszántsággal, sürgetően kérték, hogy oda vezényeljék őket.”38
36. Deák 1886, 55., l. még: Zenarolla, Szakály 1986, 129.
37. Deák 1886, 59. L. a 30. jegyzetet.
38. Zenarolla, Szakály 1986, 121.
A magyar gyalogság is kapott, miként a huszárok, fedező-záró feladatokat. Zenarolla augusztus 10-nél elmondja, hogy „a lotharingiai herceg … felállította a magyarokat szabályos elhelyezkedésben az Alsóváros falai mentén 62…, akik ott úgy elsáncolták magukat árkokkal és más mellvédekkel, hogy arról az oldalról, vagy akár a Duna felől nehezen juthatott volna be valami segély a városba; …”.39 Károlyi Árpád arról ír, hogy a törökök augusztus 20-i segélynyújtási kísérlete után a rókushegyi és szemlőhegyi sáncokat a magyar hajdúk őrizték.40 Igaz viszont, hogy a magyarok ebbéli tevékenységét is némi lekicsinylő felhang kísérte: „Pestről kivonatott a megszálló sereg, és talpasok és lovasság küldetett oda, hogy az ottani német gyalogságot alkalmasabb helyen lehessen fölhasználni.”41
39. Uo. 139.
40. Károlyi 1936, 357.
41. Bubics 1891, 239. Grimani júl. 30-i jelentése.
Az ostrom során gyakorta előfordult, hogy a magyarok részt vettek az erődítési munkálatokban, többnyire a gyalogosok, de olykor a huszárok is. Egy helyütt azt olvashatjuk, hogy a hajdúkat kivezényelték a sáncépítéshez,42 másutt viszont arról értesülünk, hogy „huszárok és talpasok azon dolgoznak, hogy anyagot szállítsanak a réshez és ezért kapnak némi fizetést, …”.43 A reguláris gyalogság mindennapos tevékenységéhez hozzátartozott az effajta árkászmunka, míg a magyarok esetében, akik szinte ingyen harcoltak, nyilván hatásosnak bizonyult ez az anyagi elismerés.
42. Deák 1886, 49.
43. L. a 41. jegyzet.
A fentiek alapján tehát megállapítható, hogy noha a magyar gyalogosok szintén jelentős feladatokat kaptak Buda ostromában, mégis, minden bátorságuk és áldozatvállalásuk ellenére, harcászati gyengeségük folytán csak kiegészítő szerepet játszhattak a korszak egyik legjobb gyalogsága mellett.
Összegezve végül az elmondottakat, megállapítható, hogy a könnyű fegyverzetű magyarok az akkori újszerű elvek alapján vívott háborúkban akkor értek el jelentős sikereket, amikor harcmodoruk és lehetőségeik figyelembevételével, a korszerű zsoldos haderőbe megfelelően betagolva vetették be őket. Miután a keresztény sereg a horvát könnyűlovasokon kívül ilyen jellegű csapatokkal nem rendelkezett, a császári hadvezetés számára nélkülözhetetlennek bizonyultak.44 A tábornoki kar, ahogy ezt a történetek is igazolják, megtanulta, hogy csekély átütőerejük ellenére hogyan használja ki a reguláris ezredekkel való együttműködésben a bennük rejlő előnyöket, amelyek gyorsaságukból és mozgékonyságukból adódtak.45 A tábornokok többsége pedig éppenséggel nem a bécsi udvar köreiből került ki, hanem azon olasz, francia és birodalmi német hadvezérek közül, akik a gyűlölet helyett, vélhetőleg, inkább a hadsereg – s ezen keresztül saját maguk – érdekét, s a katonai szempontokat tartották szem előtt a magyar csapatok alkalmazásánál.
44. Perjés 1965, 201.
45. Uo. 201–202., Nagy 1983, 252.
