BUDA OSTROMAI

Teljes szövegű keresés

25DOMOKOS GYÖRGY: BUDA OSTROMAI
In: Budapesti Negyed. 29-30. 2000.
A mi az 1526. augusztus 29-i mohácsi vereség után csak rövid epizód volt a pusztító török támadások során, az 1541-ben riasztó valósággá vált: Szulejmán szultán elfoglalta Budát, s az Oszmán Birodalom újonnan létrehozott tartománya, a budai vilájet központjává tette. Ezzel megvetette a lábát Magyarországon, a magyarság számára pedig a török uralom, a háború, valamint a békében is tovább folyó határháború másfél évszázadra a mindennapok részévé vált.
Joachim brandenburgi herceg 1542. évi, a felvonultatott erők nagysága ellenére – mondhatnánk – lagymatag és bátortalan kísérlete után több mint ötven esztendőn át sem I. Ferdinánd király, sem utódai nem kísérelték meg az „iszlám erős védőgátjának”1 visszafoglalását. Két alapvető ok miatt nem tehették ezt: egyrészt, mert az oszmán haderő nyomasztó katonai fölényben volt, másrészt mert 1541 után a török hadvezetés nem elégedett, nem elégedhetett meg pusztán Buda birtoklásával.
1 Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. Budapest története III. Szerk.: Szendy Károly. Bp., 1944. 41. old. (A továbbiakban, amennyiben külön nem jelzem, a szerző(k) nevével és a megjelenés évszámával jelölöm a már egyszer hivatkozott kiadványt.)
Az oszmán haderő fölénye több tényezőből tevődött össze. Csapataik kiképzése a kor színvonalán állt, fegyelem dolgában pedig felülmúlták a korabeli szintet. A janicsárok nagy számban használtak kézi lőfegyvereket, és tüzérségük is kitűnő volt. Ám a jól szervezett utánpótlási rendszer még az ennél is fontosabbnak bizonyult. Ezek az előnyök többségükben elenyésztek a 16. század végére, csupán a logisztika terén maradtak meg, s ez is szerepet játszott 26a tizenöt éves háború során elért eredményekben.2
2 Perjés Géza: Az oszmán birodalom európai háborúinak katonai kérdései (1356–1699). Hadtörténelmi Közlemények, 1967. 339–370. old.
Ami Budát illeti, minthogy önmagában állt, a törökök számára stratégiailag eléggé sebezhető volt. Északról Esztergom, nyugatról Székesfehérvár, keletről Hatvan és Eger fenyegethették, miközben mögötte jószerével egészen a messzi Péterváradig és Nándorfehérvárig semmilyen komolyabb erődítmény nem állt, ahonnan támogatást kaphatott volna. Ugyanakkor Buda birtoklása az oszmán haderő számára rendkívül fontos volt, mert biztosította a Nándorfehérvártól Budáig a Duna mellett vezető fő felvonulási és a Dunán húzódó szállítási útvonalat. Buda így a további hódítások kiinduló pontjává és bázisává vált.3
3 Perjés Géza: Seregszemle. Hadtörténeti és művelődéstörténeti tanulmányok. Bp., 1999. 172., 183. old; Domokos György: A várak jelentősége és a császári seregek ostromtechnikája a felszabadító háborúban. Studia Agriensia 14 (1993) 75–76. old.
A törökök ennek megfelelően már a következő években hozzáfogtak az 1541-ben hatalmukba került területek kiterjesztéséhez. Buda és az új vilájet fontosságát jelzi, hogy Szulejmán szultán 1543-ban ismét személyesen vezette Magyarországra hadait. Elfoglalták a Buda megtartása és a Duna fedezése szempontjából döntő fontosságú Esztorgomot,4 majd Székesfehérvárt is.5 1544-ben már a budai pasa folytatta a hódítást: csapatai megvették Visegrádot, Nógrádot és Hatvant. Ezzel, és még sok más kisebb vár megszerzésével, a törököknek sikerült széles védelmi övezetet létesíteni Buda körül. Ugyanakkor Buda a maga viszonylag nagy létszámú őrségével, továbbá az itt összevonható hódoltságbeli török haderő fedezte is ezeket az erősségeket. A törökök 1552-ben megkísérelték Eger ostromát is, de a hosszú hadjáratban megfogyatkozott és kifáradt sereg a védők helytállása és a beálló hideg őszi időjárás miatt kudarcot vallott.6 1566-ban végül a védők hősies önfeláldozása után bevették Szigetvárt is, amely veszélyeztette a Buda és a hátország összeköttetését biztosító Duna menti felvonulási utat.7
4 Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája. Bp., 1978. 79–102.
5 Gökbilgin, Tayyib: Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása és a magyarországi török fennhatóság korának kérdéséről. Székesfehérvár évszázadai. 3. Törökkor. Szerk.: Kralovánszky Alán. Székesfehérvár, 1977. 37–40. old.
6 Sugár István: Az egri vár és viadala. Bp., 1971.; Szántó Imre: Egervár védelme 1552-ben. Eger, 1971.
7 Sugár István: Szigetvár és viadala. Bp., 1976.
Ettől kezdve tehát Buda visszavételének egyik legfontosabb előfeltételévé vált, hogy az imént felsorolt várakat, vagy legalább egy részüket, még a Buda elleni támadás előtt bevegyék, hiszen a bennük állomásozó helyőrségek veszélyeztették a keresztény haderő utánpótlását. Ez a helyzet azonban még egy fél évszázadot váratott magára.
Az 1568-ban a status quo alapján megkötött drinápolyi béke nem hozott nyugalmat, hiszen a határok mentén tovább folyt a harc, az úgynevezett „kis háború”. Ez az 1580-as évek végén mind nagyobb méreteket öltött, s ebből nőtt ki, Hasszán boszniai pasa 1593. évi szisztiki vereségének ürügyén, 27a tizenöt éves vagy hosszú háború.8 A harc kezdettől fogva váltakozó sikerrel folyt. Pálffy Miklós, a kor legkitűnőbb magyar hadvezére, 1593-94 telén bravúros hadjáratban vette vissza Füleket és Nógrádot, mintegy előkészítve Esztergom ostromát. A cél azonban már ekkor is Buda volt. De Esztergom védői hevesen ellenálltak, s amikor Szinán nagyvezír Győr ellen vonult, a keresztények Esztergom ostromának, s ezzel egyelőre a Buda elleni vállalkozás tervének feladására kényszerültek. Szinán végül 1594-ben elfoglalta Győrt, Bécs előretolt védőbástyáját.9 Ennek ellenére a császári haderő a következő évben is Esztergom ellen indult, hogy végre megnyíljon az útja Buda felé. Siker esetén mellesleg elvágják Győr utánpótlását is. A kiváló Karl Mansfeld vezetésével az ostrom most eredménnyel járt, bár ő maga a győzelmet már nem érte meg, mert vérhasban meghalt. Pálffy Miklós, kihasználva a győzelem adta lendületet, Vörösvárnál megverte a budai pasa seregét is.10
8 A tizenöt éves háború hadieseményeire I.: Magyarország hadtörténete. Főszerk.: Liptai Ervin. I. köt. Bp., 1984. 210–227. old. (a továbbiakban: Magyarország hadtörténete). Konkrétan a Buda körüli eseményekre I.: Fekete 1944. 32–41. old.; Veress Endre: Buda és Pest 1602–1603-iki ostroma. Hadtörténelmi Közlemények 11. (1910) 52–79., 388–411. old.; Karácson Imre: Buda ostroma 1602-ben. Hadtörténelmi Közlemények 12. (1911) 19–20. old.; Sugár István: A budai vár és ostromai. Bp., 1979. 133–168. old.
9 Mohl Antal: Győr eleste és visszavétele. 1594–1598. Győr, 1913. 18–30. old.
10 Gömöry Gusztáv: Esztergom vár bevétele 1595-ben. Hadtörténelmi Közlemények 4. (1891) 462–481., 648–677. old.; Csorba 1978. 136-156. old.
A Buda elleni támadással azonban még három évet kellett várni. 1596-ban a császári sereg bevette és földig rombolta a Budát keletről biztosító Hatvant,11 de a III. Mehmed szultán vezette török had elfoglalta Egert és a mezőkeresztesi csatában legyőzte az egyesült császári-erdélyi-magyar sereget.12 1597-ben a császári haderő a török kézen levő Győrt ostromolta, de kudarcot vallott. A következő év tavaszán azonban Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg válogatott csapatai rajtaütéssel mégis visszafoglalták Győrt,13 majd továbbnyomulva Tata, Gesztes, Veszprém, Palota, Vázsony, Tihany és Csesznek erősségeit is bevették. Ezzel felszabadult a Budához vezető vízi és szárazföldi út.
11 Gömöry Gusztáv: Hatvan ostroma és bevétele 1596-ban. Hadtörténelmi Közlemények 7. (1894) 96–107., 242–254. old.
12 Komáromy András: A mezőkeresztesi csata 1596-ban. Hadtörténelmi Közlemények 5. (1892) 28–67, 157–180, 278–298. old.; Kropf Lajos: Egervár eleste és a keresztesi csata 1596-ban. Századok, 1895. 397–421. old.
13 Mohl 1913. 43–64. old.
A Mihalidzsli Ahmed pasa14 és 3000 katonája által védelmezett Vár ostroma azonban igen későn vette kezdetét. A tapasztalt Adolf Schwarzenberg vezette, a mintegy 35 000 főnyi szövetséges haderő ugyanis csak 1598. október 4-én szállt táborba Óbudánál. Még aznap egészen a városfalig törtek előre, ahol állást foglaltak, majd állandó tüzérségi párharc közepette hozzáfogtak az árkoláshoz. Az időközben megérkezett Mátyás főherceg tartotta haditanácsban október 10-ére tűzték ki a rohamot. A támadást erős tüzérségi előkészítés után indították meg. A bal oldali oszlop a Duna-parti bástya ellen indult, a középhad és a jobbszárny a falakat 28és a réseket rohamozta. Véres kézitusa után betörtek a Vízivárosba, majd a balszárny csapatai a Pestre vezető hajóhídig, a jobbszárny pedig a Bécsi kapu felé előnyomulva elvágta az utcákon visszavonulóban is keményen küzdő törökök menekülési útvonalát. Valamennyi ellenséges katona elesett a mészárlásban. A vereség után a budai pasa feladta a gellérthegyi erődöt is. A keresztények most már teljesen körülzárták a Várat, és 12-én megkezdték a módszeres ostromot. A sajkások többszöri akcióval megsemmisítették a Vár alatt horgonyzó török hajókat. A Duna partján, a Vízivárosban és a Gellérthegy tetején felállított ágyúk már 14-étől módszeresen pusztították a védműveket. Az északi oldalon a Bécsi kapu mellett törtek két rést, ám hiába rohamozták meg többször is a német gyalogosok, nem tudták elfoglalni őket. Az időjárás is közbeszólt. A beköszöntő hideget október 19-étől állandó esőzés kísérte, és hiába tolták előre az árkokat egészen a résekig, a sárban minden mozgás lehetetlenné vált. Október 26-án még tettek egy kísérletet a rések ellen, de a német gyalogság minden bátorsága is kevésnek bizonyult. Közeledtek a felmentő csapatok is, így 29-én, a védők kitörései közepette, megkezdték a hadianyagok és a sebesültek elszállítását, majd november 2-án a keresztény sereg elvonult Esztergom felé.
14 A pasa az ostrom kezdetén segélykérő követeket küldött a Váradot ostromló Szaturzsi Mehmed pasa szerdárhoz, aki azonban támogatás helyett leváltotta Ahmedet, s helyébe Dev (Ördög) Szulejmánt nevezte ki.
A kísérlet egyetlen eredménye az volt, hogy Szaturdzsi Mehmed pasának abba kellett hagynia Várad ostromát, amelyet azért indított, hogy Buda alól elvonja a keresztényeket. Kettős kudarcáért a szultán selyemzsinórral jutalmazta. A keresztény csapatok pedig a meghiúsult ostrom ellenére sem hagytak nyugtot a budai törököknek. Számos rajtaütés mellett 1599. augusztus elején Pálffy Miklós és Zrínyi György főkapitányok csapatai portyára mentek Buda alá, és lest vetettek Dev Szulejmán budai pasának és kíséretének. A pasa fogságba esett, csapatát pedig szétverték.
Az 1600-as esztendő is török sikert hozott: hosszú és hősies küzdelem után, elsősorban a létszám- és lőszerhiány miatt, Kanizsa védőinek fel kellett adniuk a várat.15 Emiatt a következő évben meg kellett osztani a császári haderőt. Míg azonban Ferdinánd főherceg hiába próbálta Kanizsát visszavenni, addig a kitűnő Mercoeur herceg, miután elhitette a törökökkel, hogy Buda ellen készült, váratlanul megjelent Székesfehérvár alatt, s tíz nap múltán megadásra kényszerítette a védőket. Buda közvetlen védelmi gyűrűjének fő erősségei immár a keresztények kezébe kerültek. A nagy lehetőség azonban kihasználatlan maradt. Jemisdzsi Hasszán nagyvezír 70 000 fős hadereje 1602. augusztus 29-én visszavette Székesfehérvárt.16 A szeptember elején Győrnél állomásozó kb. 24 000 főnyi sereg ugyan túl gyenge volt, de a nagyvezír magára hagyta Budát, Erdély felé vonult, hogy a tartományból kiverje a Giorgio Basta 29vezette császári hadat. Ezért a haditanácsban mégis Buda megtámadása mellett döntenek.
15 Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig. Nagykanizsa. Városi monográfia. I. Nagykanizsa, 1994. 328–335. old.
16 Gömöry Gusztáv: Székesfehérvár visszavétele 1601-ben és újbóli elvesztése 1602-ben. Hadtörténelmi Közlemények 5. (1892) 299–322., 609-635. old.; Rázsó Gyula: Székesfehérvár hadászati jelentősége a török hódoltság korában. Az 1601. és az 1688. évi ostrom. Székesfehérvár évszázadai, 3. Törökkor. Szerk.: Kralovánszky Alán. Székesfehérvár, 1977. 145–158. old.
Hermann Russwurm, a császári hadsereg új parancsnoka azonban megint túl későn, csak október elején kezdhette meg a Fehérvár alatt megsebesült Kálizáde Ali védte Buda vívását. Október 3-án szinte menetből foglalták el a Vízivárost, mégpedig a Duna felől indított partraszállás és egy kívülről jövő roham együttes sikerével. Ezután gyújtóhajóval átszakították a nagyjából a mai Lánchíd helyén állott hajóhidat is. Október 4-én a Gellérthegy is a támadók kezébe került, ahonnan megkezdték a Vár és Pest ágyúzását. 5-én hajnalban a Vízivárosnál már bevált kétirányú támadással Pestet foglalták el, ahol rögtön elsáncolták magukat. 13-án azonban megérkezett a Szarvas alól sietve visszafordult nagyvezír, ekkor már csak 30 000 fős sereggel. Először Pestet akarta visszavenni, sorozatos kísérletei azonban rendre kudarcba fulladtak, ám 2000 katonáját sikerült a Várba juttatnia. A keresztények is kaptak erősítést, amikor 17-én megérkezett Mátyás főherceg, tízezernél is több katonával. Közben az ostromlók módszeresen építették sáncaikat és ütegeiket a Gellérthegyen és a Vízivárosban. A Széna tér helyén állt üteg az Esztergomi rondellát, a Gül baba türbéje környékén állt üteg a várfalat, míg a Kakas-kapunál lévő az Erdélyi bástyát lőtte. Megint a Bécsi kapu körül törtek réseket, s október 22-én már rohamot indítottak ellenük. A roham azonban véres veszteség után összeomlott. Az amúgy is éhező, fizetetlen katonákat ezután már lehetetlen még egyszer a falak ellen küldeni. Az újabb nagyszámú sereg közeledte, valamint a védők erős kitörései miatt Russwurm november 2-án visszavonta katonáit az óbudai táborba. Még két héten át folytak a csatározások, ám minden eredmény nélkül. Végül Pesten erős őrséget hagyva, november 14-én a demoralizált, fizetetlen, éhező és fázó sereg elvonult Buda alól.
1603-ban sem lett jobb a helyzet, olyannyira, hogy ekkor már kísérletet sem tettek a Vár megvívására, csupán a felmentő seregre sikerült a Csepel szigeten súlyos vereséget mérni. A kudarcok betetőzéseképpen pedig a törökök 1605-ben visszaszerezték Esztergomot is, lezárva a vízi utat, gyakorlatilag lehetetlenné téve a további kísérleteket.17
17 Csorba 1978. 165–171. old.
A keresztény haderő a tizenöt éves háború alatt háromszor próbálkozott Buda ostromával, s mindannyiszor kudarcot vallott. Bár a Vár északi oldala alatt elterülő Vízivárost minden alkalommal bevették, ha olykor kemény harc árán is, lévén annak védelmi képessége minimális, a Gellérthegy tetején, a mai Citadella helyén állott, fából emelt őrhelyet pedig a védők adták fel, a Várhegyen álló erődítménnyel nem boldogultak. Az okok egyértelműek: a haderő gyengesége, a rossz utánpótlás, a szervezés lassúsága, a késedelmes felvonulás. A másik oldalról nézve, a törökök mindannyiszor kellően megerősítették Budát, és a felmentő sereg is mindig megjelent a hadszíntéren, az erők megosztására kényszerítve a támadókat. A harcok legnagyobb vesztese persze minden alkalommal a polgári lakosság volt, hiszen a Víziváros többször 30is leégett, a várbeli házakat pedig az ostromtüzérség lőtte szét és gyújtotta fel.
A Buda elleni újabb támadásra megint nagyon hosszú ideig, egészen pontosan 81 évet kellett várni. A tizenöt éves háborút lezárásaként Zsitvatoroknál a császári és portai követek húsz évre békét kötöttek. Ez még le sem járt, amikor 1618-ban kitört a harmincéves háború, amely a Habsburg-kormányzat figyelmét teljes egészében a nyugat-európai politika és hadszínterek felé fordította. Magyarországon csak a béke fenntartására törekedtek, bármi áron. Ez a helyzet a harmincéves háború után sem változott, hiszen a Habsburgok harca a franciákkal az európai hegemóniáért, később a spanyol örökségért és a kereskedelem birtoklásáért tovább folyt. Hogy mennyire nem kívánták a törökkel vívandó háborút, azt talán legjobban a szentgotthárdi győzelem után titokban a status quo alapján megkötött vasvári béke jelképezi. Ennek értelmében ugyanis a török kezében maradt az 1660-ban bevett Várad és az 1663-ban elfoglalt Érsekújvár.18 Ezek elvesztése szinte teljesen lehetetlenné tett bármiféle Buda elleni akciót.
18 Gyalókay Jenő: Nagyvárad ostroma 1660-ban. Hadtörténelmi Közlemények 12. (1911) 31–48. old.; Matunák Mihály: Érsekújvár a török uralom alatt. 1663–1685. Nyitra, 1901. 6–36. old.; Balás György: Újvár építészeti rendszere és katonai szerepe. Hadtörténelmi Közlemények 1. (1888) 212–222. old.
A Buda visszavívásához, s később Magyarország török uralom alóli felszabadításához vezető események különös módon török oldalról indultak ki. A 17. század közepén az Oszmán Birodalom már szinte minden tekintetben jelentős hátrányba került az európai hatalmakkal szemben. A hanyatlás megállítására a század közepén a két Köprülü, Mehmed nagyvezír és fia, Ahmed tett kísérletet. Növelték az állam bevételeit, fejlesztették a hadsereg fegyverzetét. A katonai és közigazgatási reformok azonban a régi alapokon nyugodtak, a kétségtelen eredmények ellenére sem sikerült a bajok fő forrását, a merev és fejlődésképtelen társadalmi és gazdasági struktúrát megváltoztatni. A birodalom hadserege azonban, főként kimeríthetetlen embertartalékainak és még mindig jól működő utánpótlási rendszerének köszönhetően, így is hatalmas erőt képviselt. Kara Musztafa nagyvezír azonban túlbecsülte ennek lehetőségeit, amikor közvetlenül Bécs ellen intézett támadást.
A bécsi udvar – addigi politikájának megfelelően – mindenképpen el akarta kerülni a háborút a törökkel, de a Portán visszautasították I. Lipót békeajánlatát, s Kara Musztafa reálisan is mintegy 80–100 000 főre becsülhető hadereje 1683 július közepén körülzárta a császárvárost. A védők, élükön Ernst Rüdiger Graf von Starhemberg tábornokkal,19 hősiesen ellenálltak, időt engedve ezzel a felmentő seregnek az erők egyesítésére és a támadás előkészítésére. Végre szeptember 12-én a Bécstől nyugatra emelkedő Kahlenbergen megjelentek az egyesült Habsburg-lengyel-birodalmi csapatok, élükön Sobieski János lengyel királlyal. A parancsnokok között ott találjuk a későbbi budai ostrom csaknem valamennyi vezető tisztjét. A Habsburg seregrész élén Lotharingiai Károly,20 31a „csendes herceg” állt, aki már a szentgotthárdi csatában is harcolt a török ellen. Az ifjú bajor választófejedelem, Miksa Emánuel saját csapatait vezette.21 Ott küzdött Bádeni Lajos, a Haditanács elnökének, Bádeni Hermannak az unokaöccse, akit később a török elleni győzelmeiért „Türkenlouis”-nak neveztek el.22 S a másik oldalon ott harcolt az az Abdurrahman pasa, aki három évvel később két és fél hónapon át vitézül védte Budát, és a rábízott vár védelmében esett el. Az agg pasa volt az egyetlen, aki a rendetlenül menekülőket korbácsával megállítva, megpróbálta a rendezett visszavonulást.
19 Életrajzát I.: Thürheim, C.: Feldmarschall Ernst Rüdiger von Starhemberg. Wien, 1882.; von Renner: Vertrauliche Briefe des Grafen Ernst Rüdiger von Starhemberg. Wien, 1890.
20 Életrajzát I.: Wentzke, P.: Feldherr des Kaisers. Leben und Toten Herzog Karls V. von Lothringen. Leipzig, 1943.
21 Életrajzát I.: Gold, Winfried: Das Zeitalter Max Emanuels und die Türkenkriege in Europa 1683–1687. München, 1976.; Hüttl, L.: Max Emanuel. Der blaue Kurfürst, 1679–1726. (Eine politische Biographie). München, 1976.
22 Életrajzát I.: Röder von Diersburg, Philipp: Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden Feldzüge wider die Türken, ... Bd. 1–2. Karlsruhe, 1839–42.
A Bécset ostromló török haderő ugyanis a kahlenbergi csatában 1683. szeptember 12-én súlyos vereséget szenvedett. A vértesek és a lengyel lovasság támadását a törökök csak ideig-óráig tudták feltartani, majd fejveszetten menekülni kezdtek, több ezer elesettet és a teljes tábori felszerelést hátrahagyva. A zsákmányt 5 millió forintra becsülték. A győztes keresztény sereg pedig azonnal üldözőbe vette a futókat. Kara Musztafa Győr alatt megkísérelte rendbe szedni vert seregét; még arra is volt ideje, hogy a szerinte megfutamodott vezéreinek fejét vétesse és visszautasítsa Lipót békeajánlatát. Ezt követően Párkánynál akarta feltartóztatni a keresztényeket, és október 7-én sikerült is kelepcébe csalnia a lengyeleket, olyannyira, hogy Sobieski János és fia élete is veszélyben forgott. Október 9-én azonban az időközben beérkezett császári csapatok és a lengyelek újabb megsemmisítő csapást mértek az oszmán hadra. A dunai hajóhíd leszakadt a menekülők és a szövetségesek ágyútüze alatt, s a törökök többsége vízbe fúlt. Talán a kettős vereségnek tudható be, vagy mert Ibrahim pasa esztergomi várparancsnok meg akarta menteni a mintegy hatezer fős helyőrséget, hogy a törökök október 27-én gyakorlatilag harc nélkül feladták Esztergomot. Döntéséért Kara Musztafa megfojtatta Ibrahimot, de két hónap múlva ő is megkapta a selyemzsinórt. A keresztények számára, úgy tűnt, ismét szabad az út Budához.23
23 Az 1683. évi küzdelmekre I.: Barker, Th.: Doppeladler und Halbmond. Entscheidungsjahr 1683. Graz–Wien–Köln, 1982.
A bécsi udvar a győzelmek ellenére még mindig a békét kereste, mert félt attól, hogy a török elleni háború vállalásával a nyugat-európai hadszíntéren hátrányba kerül. XIV. Lajos ugyan hosszabb fegyverszünetet ajánlott, ám ez nem lett volna elég Bécs számára. A Porta azonban következetesen visszautasított minden megegyezési kísérletet, mivel még mindig nem mérte fel a vereség nagyságát. Így Lipót 1684 márciusában aláírta a Szent Liga, a pápa, a Habsburgok, Lengyelország és a Velencei Köztársaság török elleni szövetségi szerződését. A haditerveket egyeztették: ennek értelmében a császári haderő Buda ellen intézett támadást.
A török elleni felszabadító háború haditerve ekkor már csaknem két évtizede készen állt: Raimondo Montecuccoli, a Haditanács 32korábbi elnöke, a szentgotthárdi győző vetette papírra, Della guerra col Turco in Ungheria című háromkötetes művében. Ebben Buda visszafoglalását és a Duna-vonal felszabadítását tűzte ki elsődleges célul. A főirányban indított támadást két mellékhadszíntéren, a Dráva mentén és Felső-Magyarországon indítandó akcióknak kellett segíteniük. A Haditanács is ezt az elgondolást követte. Ennek megfelelően a Buda ellen vonuló fősereget két másik hadtest támogatta. A Schultz tábornok vezette mintegy 8–10 000 főnyi hadtestnek a Dráva mentén Eszék irányában kellett előrenyomulni, hogy elvágja a felmentő sereg útját, a Caraffa tábornok parancsnoksága alatt álló 10–12 000 fős hadtest pedig Thököly Belső-Magyarországon állomásozó csapatai ellen vonult.24 Erdélyt Scherffenberg, tábornok biztosította 12 000 katonájával.
24 Montecuccoli tervére I.: Perjés 1999. 170–172. old. Montecuccoli a felső-magyarországi hadtest feladatául akkor értelemszerűen nem Thököly megtámadását szabta, hanem a török erejét akarta megosztani.
A fősereg élére a kiváló Lotharingiai Károly herceget nevezték ki, aki már Bécs felmentésekor bizonyította hadvezéri képességeit. A sereg már a Vág mentén gyülekezett, amikor megérkezett a Luxemburg elleni francia támadás híre, mire a csapatok egy részét azonnal átirányították a nyugati frontra. A megcsappant létszámú főerő május végén indult meg Buda felé.25 Ekkorra azonban a törökök mintegy 15 000 főnyi erősítése a szerdár, Musztafa aleppói pasa vezetésével, már Budára ért. Leslie-nek tehát nem sikerült a török felvonulását megzavarni. A keresztények június 13-án bevették Visegrádot, majd 27-én a váci csatában vereséget mértek Kara Mehmed budai pasa mintegy 18 000 fős hadára. Kara Mehmed, aki Párkány után egy éven belül második kudarcát szenvedte el, ezután Pest kiürítésére kényszerült. A várost, amelyben az utolsó pillanatban legyilkolt keresztény foglyok holttestei hevertek, a keresztények szállták meg. Ezt követően Szentendrénél átkeltek a budai oldalra, ahol beleütköztek Musztafa pasa csatarendben várakozó seregébe, amely rögtön támadásba lendült. A keresztények azonban ismét győztek, és Musztafa kénytelen volt csapatait Budától délre, egészen Érdig visszavonni.
25 Az 1684. évi hadjárat eseményeire I.: Angeli: Der Feldzug gegen die Türken im Jahre 1684. Mittheilungen des k.k. Kriegs-Archives, 1884. 377–428. old.; Károlyi Árpád: Buda és Pest visszavívása 1686-ban. A kétszázötven éves évfordulóra átdolgozta Wellmann Imre. Bp., 1936. 4–10. old.; Fekete 1944. 42–48. old.
Lotharingiai Károly mintegy 35 000 főnyi serege végül július 14-én ért Buda alá. Bádeni Lajos ugyan a váci győzelem után kijelentette, hogy nyolc nap alatt elfoglalják Budát, ám a korábban Bécset védő, tapasztalt Starhemberg szerint a keresztény sereg sem létszámban, sem felkészültségben nem volt megfelelő a tervezett vállalkozásra. A hadmérnökök, köztük a török fogságot is megjárt Marsigli, szintén óva intettek a túlzott önbizalomtól, mondván, a Várat csak módszeres ostrommal lehet bevenni. Ennek ellenére a keresztények július 19-én bevették a Vízivárost. A rohamozó katonák szorosan a menekülő törökök nyomában jártak, mire Kara Mehmed saját janicsárjai előtt bezáratta a Bécsi kaput. A kint rekedt 1000-1200 török az utolsó szálig elesett.
A keresztény haderő most már teljesen körülzárta a Várat, s hogy a török felmentő 33seregtől is megszabaduljon, Érdnél megtámadta és teljesen szétverte azt. A Vár ellen az ostromot három irányból indították meg, elsősorban a Fehérvári kapu és környéke, továbbá a déli Nagyrondella és az Esztergomi rondella ellen. Sőt, később még a Duna felől is indítottak egy elterelő támadást. Az árkokat azonban rosszul építették ki, a tüzérség nem volt elegendő, az aknászok rendre kudarcot vallottak, az utánpótlás is akadozott, járvány tört ki. A törökök pedig hatékonyan védekeztek, gyakorta kitörtek a támadókra. Ráadásul Károly herceg és az ostromot ellenző Starhemberg között a viszony egyre feszültebbé vált. A sereg létszáma is egyre fogyott, olyannyira, hogy a Bécsből a helyzet felmérésére küldött Rabatta főhadbiztos már azt jelentette az uralkodónak, hogy ha nem kapnak számottevő erősítést, abba kell hagyni a harcot. S bár szeptember 13-án megérkezett Miksa Emánuel 8000 bajor és 4000 császári katona élén, az általa indított akciók sem hozták meg a várt sikert.
Eközben Musztafa pasa Fehérvár mellett újjászervezte szétvert seregét, és szeptember 22-én támadást indított dél felől az ostromlók tábora ellen. Ezt látva a védők is kitörtek. A nagy nehezen felépített ostromműveket feldúlták, majd mintegy ezer főnyi erősítéssel visszatértek a Várba. A szerdár három nap múlva újból felbukkant, és ismét sikerül több száz embert bejuttatnia. A keresztény sereg ellentámadását azonban nem várta be, ismét Fehérvár felé vonult vissza. Miksa Emánuel október 4-én még egy utolsó nagy rohamot indított a déli Nagyrondella ellen, de a védők kitartásán minden erőfeszítés megtört. Sejtán Ibrahim, aki az augusztus végén a védelmi munkálatok irányítása közben kapott súlyos sebébe belehalt Kara Mehmed helyét vette át, jól vezette a védelmet. Október 30-án a nagyvezír újból megjelent hadával, s a törökök lassan teljesen elvágták a megfogyatkozott keresztény haderő utánpótlását. Másnap Szerhos Ahmed egri pasa 7 nagy teherhajón erősítést juttatott be a Várba, a védők erős kitörésének fedezete alatt. Az ostromlók így végképp két tűz közé kerültek. Az ostromot erőltető Haditanács elnöke ugyan október végén a helyszínre jött, hogy saját szemével győződjön meg a helyzetről, de neki is be kellett látnia, hogy nincs értelme a további harcnak. November 3-án a keresztény csapatok megkezdték a visszavonulást a Vár alól. Ugyanekkor Pestet is kiürítették, amelynek védműveit teljesen lerombolták. A felgyújtott városban 400 ottfelejtett sebesült is bennégett.
A kudarcban számos tényező játszott közre. A keresztény sereg a kitűzött cél nagyságához képest még mindig viszonylag későn ért a vár alá (július 12.), noha a tizenöt éves háború szeptember-októberi ostromkezdéseihez képest ez már jóval korábbi időpont. Ennél is nagyobb hibának bizonyult, hogy az amúgy is elégtelen létszámú erőt négy különböző támadási irányban forgácsolták szét. Az ostromárkok sem méreteikben, sem kialakításukban nem feleltek meg a követelményeknek. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy a felvonultatott lövegek száma kevésnek, minőségük, illetve elhelyezésük felettébb gyengének bizonyult, s ráadásul az aknaharc is teljes mértékben hatástalan maradt. Nem elhanyagolhatók a lélektani okok sem, mivel az egész sereg abba a pszichológiai hibába 34esett, hogy a kezdeti gyors sikerek hatására alábecsülte a törököket. A kitűnően felszerelt török őrség keményen védekezett, a jól vezetett felmentő sereg pedig aktívan lépett fel, s együttesen mihamarabb magukhoz ragadták a kezdeményezést, teljesen megbénítva az ostromlók tevékenységét. Végül nem hagyható figyelmen kívül, hogy az utánpótlási vonal hátában még ott állt a törölt kézen lévő Érsekújvár és Székesfehérvár, amelyek őrsége bármikor elvághatta a dunai vízi-, és a mellette verető szárazföldi felvonulási utat, de legalábbis veszélyeztethette a császár hadainak összeköttetését a hazai bázisokkal. Így, ha a siker reményében akarták Buda visszavételét megkísérelni, elsőnek ezt az akadályt kellett fölszámolni. Hogy az egyéb tapasztalatokat miként tudják majd hasznosítani, az már csak 1686-ban, a gyakorlatban dőlhetett el.
A törökök győzelmében azonban a budai Vár is jelentős szerepet játszott. Érdemes áttekinteni, miként is festett ekkoriban a magyar királyok egykori székhelye, mindenekelőtt persze katonai szempontból.26
26 A budai Vár műemléki leírását I.: Magyarország műemléki topográfiája. Szerk.: Dercsényi Dezső. IV. k. Budapest műemlékei. I. k. Szerk. Pogány Frigyes. Bp., 1955. A Vár védműveinek leírását adja: Károlyi-Wellmann 1936. 135–202. old.; Gárdonyi Albert: Buda középkori helyrajza. Tanulmányok Budapest Múltjából. IV. Különnyomat. Bp., 1936.; Banfi Florio: Buda és Pest erődítményei 1686-ban. Tanulmányok Budapest Múltjából. V. Különnyomat. Bp., 1931.; Fekete 1944. 12–122. old.; Szentneményi Béla: Budavár hadiépítészete. Bp., 1950.
A Vár fekvése, közvetlen földrajzi környezete részben már eleve magyarázatként szolgál az ostrom nehézségeire. A Várhegy, amelyen elterül, mintegy 45–55 méterrel magasabb a körülötte fekvő völgyeknél. A védelem szempontjából a meredek keleti, nyugati és a valamivel kevésbé lejtős északi oldal is előnyösnek mondható, csupán a déli részen találkozunk enyhe emelkedővel. A hegy nyújtotta kedvező lehetőségeket azonban két hátrányos körülmény semlegesítette, legalábbis bizonyos mértékig. Az egyik a Vár hatalmas kiterjedése: falaival alkalmazkodni kényszerült az északról dél felé keskenyedő, hosszan elnyúló plató pereméhez, ami a védelmi vonalak tetemes növekedését vonta maga után. Ráadásul, miután a Vár vízellátását csak a Dunáról lehetett megoldani, a vízhordás fedezésére is falakat kellett építeni a hegy keleti lejtőjén. Következésképp a rendkívül hosszú várfalak védelme tekintélyes létszámú őrséget igényelt. A nagy kiterjedés persze az ostromlók dolgát is megnehezítette, mivel a körülzárás tőlük is az átlagosnál jóval több embert, főleg munkát kívánt.
Ugyancsak hátrányos volt a védők számára, hogy a Várhegy körül négy, a korabeli tüzérségnek alkalmas támpontul szolgáló magaslatot találunk. Közülük kettő, a délnyugaton fekvő Naphegy és a délen magasodó Gellérthegy teljesen megfelelt a közvetlen ágyúzáshoz és faltöréshez. A nyugatra lévő Kis-Svábhegy (ma Martinovics-hegy), és az északra elterülő Rózsadomb azonban a hatásos romboláshoz túl távol volt. Így az itt felállított lövegek inkább csak zavarni tudták a védőket tevékenységükben, illetve a kitörések ellen fedezték az árkok őrségét és a tábort.27
27 A tüzérség technikai jellemzőit l. alább.
A keleti oldal megerősítésében tehát elsősorban a természetnek volt szerepe, egyrészt a meredek lejtő, másrészt a Várhegy 35és a Duna közti szűk, könnyen belőhető terület miatt. Ezt a zegzugos várfal tovább fokozta. A nyugati kurtinák28 esetében is a meredély és a magas falak jelentették az ellene indítandó támadás legfőbb nehézségét. Ezzel szemben a Vár északi és még inkább a déli oldala erősen ki volt téve mind a tüzérségi, mind a gyalogsági akcióknak. Ennek megfelelően persze a védelem kiépítettsége is e két fronton volt a legjobb.
28 Kurtina: az olasz cortina (függöny) szóból származó szakkifejezés, két bástyát vagy rondellát összekötő falat jelöl. A várépítészeti és ostromtechnika szakkifejezésekre l. bővebben: Domokos György: Várépítészet és várharcászat Európában a XVI–XVII. században. Hadtörténelmi Közlemények, 1986. 47–110. old.
Buda, mint erődítmény, három részből állt. A legkevésbé védhető a Várhegy északi lábánál elterülő Víziváros, amelyet az egész korszakon át mindössze keskeny, egyszeres fal övezett.29 Ennek az alsó városrésznek az elfoglalása sosem járt különösebb nehézségekkel, birtoklása pusztán azért volt lényeges, mert az ostromló csak innen indíthatott közvetlen támadást az északi oldal ellen. A másik két védelmi egység a Várhegyen található: északi felén a várbeli város, a Belsőváros (középkori nevén a „középső vár”), a délin pedig a királyi palota, a „fellegvár”. Az elnevezés idézőjeles, hisz a palota szintje jó tíz méterrel alacsonyabb a legkiemelkedőbb pont, az Esztergomi rondella 167 méteres magasságához képest. Ennek a védelem szempontjából mindaddig nincs jelentősége, amíg a Felsőváros az ostromlóit kezébe nem került. Ekkor azonban a palotát a várbeli várostól elválasztó, egy-egy toronnyal megerősített három középkori fal és az árok már korántsem elegendő ahhoz, hogy a támadókat hosszabb időn át feltartóztassa, bár a palota elfoglalása még így is nagy véráldozatba kerülne.
29 Ennek némely maradványa a Margit körúton, a Széna tér közvetlen közelében ma is látható.
A Várhegy két védelmi egysége közül az imént említett magassági hátrány ellenére is a palota rendelkezett az ellenállás előnyösebb feltételeivel. Jóllehet, vele szemben a Gellérthegy és a Naphegy kitűnő ágyúállást biztosított, a gyalogsági támadásnak komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, nem is annyira a hegy lábánál, a falaknál viszont annál inkább. Ennek oka a védművek tagoltsága, bár a déli rész keleti és nyugati oldalának meredeksége sem lebecsülendő akadály. A védelem középpontjában a palota állt, labirintusként összekapcsolódó termeivel, folyosóival és udvaraival, zegzugos elrendezésével. A legerősebb a keleti oldal, egyrészt említett természetes adottságai folytán, másrészt mivel mind a délről, mind az északról jövő támadást el tudta hárítani a keleti nagy zwingernek30 a Dunáig lenyúló, déli felén kettős fala, az ezt lezáró hatalmas Vízi rondella, valamint a vízhordást fedező fal. E védművek a meglehetősen magas várfal ágyúival együtt erős kereszttüzet tudtak adni, ami kizárta a folyó felől partraszállással indított akciókat is. (A Duna-parti védművek természetszerűleg a vízi utat is ellenőrizték.)
30 Zwinger: a német zwingen (kényszeríteni) szóból származó szakkifejezés, két várfal közti zárt teret jelöl.
Hasonlóan jó kiépítettség a nyugati front is. Déli szakasza lényegében két zwingerből és a nyugati külső udvarból állt. Végeredményben azonban ez utóbbi is zwingernek tekinthető, hisz szerkezetében 36ennek felel meg, és a nyugati nagy zwingernél magasabban helyezkedik el. E védművek a falak alatt húzódóárokkal és a palota nyugati szárnyával ötlépcsős, négy fallal megszakított rendszert alkottak. A palota nyugati oldalának észalti szakasza már csak háromlépcsős, illetve, ha a török által az Arzenál téren épített magasított lőállást is hozzávesszük, akttor négy. A nyugati nagy zwinger két sarkát a Karakas pasa és a Kis Frengi torony biztosította.
A három oldal közül egyértelműen a déli a leggyengébb. Itt található a Nagy Frengi torony, vagyis a déli Nagyrondella. E védmű az egész korszakon át a belső vár neuralgikus pontja maradt, mivel oldalról nem lehetett kellően fedezni, ráadásul a minimális oldalról jövő fedező tűznek is holtteret teremtett. Inkább csak felülről, a magas déli falról oltalmazhatták. Ez persze nem azt jelenti, hogy bevétele egyszerű lett volna. E front tagoltsága függőleges irányban nagyon erős: a várárok, a rondella zwingere, a rondella fala, a magasított lőállás a déli fal előtt, a magas déli fal, s végül itt is a palota következett. Összességében a rondella – elhelyezkedéséből fakadó – gyengeségét kissé ellensúlyozták a beljebb lévő akadályok.
A Felsőváros jóval nagyobb területű, mint a belső vár, védművei azonban többségükben kevésbé bonyolultak, minthogy vele szemben az ostromló tüzérségnek sem állt rendelkezésére az akkori ágyúk hatásos lőtávolságán belüli magaslat. Három oldala közül a keletit és a nyugatit itt is a természet, míg az északit főleg az ember erősítette meg. A keleti várfalszakasz a már említett erős lejtjével, a plató pereméhez igazodó sok kiszögellésével, jó oldalazást biztosító zegzugos vonalával ostromlásra alkalmatlannak bizonyult. Hatásfokát növelte két kiugró védműve, a Híradás torony és az Erdélyi bástya oldalazó tüze. Sőt, ez utóbbi még a tőle a Bécsi kapuig terjedő kettős falat is oltalmazta. Ezen a szakaszon a hegyoldal még igen meredek, majd a Bécsi kapu környékén a meredekség valamelyest enyhül, hogy azután az Esztergomi rondella felé ismét lejtősebbé váljon.
A Felsőváros északi, a Bécsi kaputól kettéosztott frontját két, egyes források szerint három fal határolta. A külső kurtinát az Erdélyi bástya és a Bécsi kapu közt Mahmud pasa félrondellája, a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella közt pedig Murád pasa és Sziavus pasa félrondellája szakítja meg. Az utóbbi három védmű érdekessége, hogy üreges belső szerkezetükkel elütöttek a korban megszokott, földdel töltött típustól. Ez megnehezítette az aknázást, mert az akna könnyen „lyukat kaphatott”, és az ilyen típusú rondellában a befészkelés is sokszorta körülményesebb. Igen erős akadálynak mutatkozott még ezen a részen az első két fal közti mély és széles árok is.
A nyugati oldal rendkívül hosszú egyenes falszakaszokból állt. Bár az ilyen típusú védműszakaszok jól flankírozhatók, ez esetben a kurtina részeinek hosszúsága folytán a hatásos fedezés gondot jelenthetett a várőrségnek. A nyugati oldal lejtője is elég meredek, s bizonnyal ez a magyarázata annak, hogy itt csak egyetlen falból állt a védőöv, három rondellával megerősítve.
37Karakas pasa bástyája 1880-as évek
Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeuma
„… a hódítók … másfélszáz évig tartó uralmuk időtartamához képest vajmi keveset tettek a vár korszerűsítéséért.”
Az eddig bemutatott építmények és védművek többségükben nagy valószínűséggel a török idők előtt keletkeztek, amelyeken a hódítók érdemlegesen nem változtattak, s másfélszáz évig tartó uralmuk 38időtartamához képest vajmi keveset tettek a Vár korszerűsítéséért. Inkább csak kiegészítették a már meglévőt, illetve befejezték a folyamatban volt átalakításokat, például a középkori tornyok helyére több helyütt rondellákat építettek. Ilyen az északi oldal három üres rondellája, valamint Karakas pasa, Kászim pasa tornya, a Víziváros falát a Dunánál lezáró Kakas rondella. Az 1684-es ostrom tapasztalatai alapján épült meg a vízhordást fedező fal, a nyugati kurtina megerősítésére a Karakas pasa tornya mögötti reduit, valamint az Arzenál téren Sziavus aga téglabástyája és egy magasított lőállás. Ezeken túlmenően már csak javítgatták a falakat, és földtöltésekkel erősítették meg őket.
Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a franciákkal való jó kapcsolat a törökök számára nemcsak a politika, hanem a haditechnika terén is gyümölcsöző volt. Lehetséges, hogy ennek kézzelfogható eredményeként jött létre a Vár nyugati oldalán két fontos, az előbbiekkel ellentétben valóban korszerűnek mondható védmű. Az egyik a nyugati fal tövében húzódó fedett út.31 Ez technikai-formai szempontból, mindenekelőtt a hely szűkössége miatt, hagyott ugyan kívánnivalókat maga után, ám feladatát mégis maradéktalanul ellátta, s lényeges szerepet játszott az 1686-os ostromban is. A fedett úthoz kapcsolódott a másik korszerű védmű, az Esztergomi és a Veli bég rondella közé épített, 30 méteres oldalhosszúságú, ravelin-szerű földsánc.32 Ezt azzal az elsődleges céllal építhették, legalábbis az 1686. évi ostrom eseményeinek tükrében, hogy az északi hármas védelmi vonalat oltalmazza a hátbatámadás ellen. Lotharingiai Károlynak ugyanis először szét kellett lövetnie a védművet, nehogy a majdani rohamozókat oldalba foghassa. Emellett a két említett rondella közti hosszabb falszakasz fedezését kellett ellátnia, s végül tüzével a kitöréseket kellett támogatnia.
31 Fedett út: a várárok külső oldalán létesített, őrjárati útból és gyülekezőterekből, lövészpadból és mellvédből álló védmű.
32 Ravelin: két bástyát összekötő kurtina elé emelt, háromszög alakú védmű, amelynek feladata, hogy a kortinát és a bástyák oldalát (szárnyát) a közvetlen ágyúzás ellen fedezze.
Az 1684-es kudarc, mint a későbbi események mutatták, elgondolkodtatta a Habsburg hadvezetést, és a már vázolt stratégia módszeresebb alkalmazására kényszerítette. Ennek megfelelően 1685-ben, hosszú huzavona után, Érsekújvár visszavételét tűzték ki célul. Az uralkodó ismét Lotharingiai Károlyt nevezte ki főparancsnokká, s a herceg bebizonyította, hogy tanult 1684 keserű leckéjéből. A császári sereg július 7-én kezdett hozzá Magyarország egyik legkorszerűbb erődítményének megvívásához. Az ostromműveket ezúttal mintaszerűen építették ki, a tüzérség is hatékonyan dolgozott, s három hét alatt elérték árkaikkal a falakat. Eközben azonban meg érkezett a török felmentő sereg Sejtán Ibrahim, az előző évi budai pasa vezetésével, és július 26-án hozzáfogott Esztergom ostromához, hogy elvonja a császáriakat Érsekújvár alól. Károly herceg azonban tizenhatezer katonáját hátrahagyva ellenük vonult, és augusztus 16-án a táti csatában győzelmet aratott felettük. Még távollétében, 19-én az ostromló csapatok is döntő rohamot indítottait Érsekújvár ellen, és véres kézitusában bevették az erődítményt.33 Ezzel a Duna vonala végleg szabaddá vált.
33 Balás 1888. 431–447. old.; Matunák 1901. 91–113. old.
39A császári hadvezetés azonban nem elégedett meg ezzel. 1685 októberében Magyarországon maradt csapatai, kihasználva az érsekújvári siker és a táti győzelem lélektani és hadászati előnyeit, váratlan támadást indítottak a török hátország ellen, Buda összeköttetéseinek gyengítése végett. Helyzetüket jelentősen megkönnyítette, hogy midőn a törökök október 15-én elfogták Thökölyt, hogy a béke fejében kiadják a császárnak, mintegy 17 000 harcedzett katonája Lipót hűségére tért. A Mercy és Heissler tábornagyok által megindított támadás első eredményeként a császári csapatok október 12-én birtokba vették a töröktől üresen hagyott Szolnok várát, majd Hevest, Szentmiklóst és Szarvast is elfoglalták. December 6-án Mercy és Petneházy egy váratlan és merész akcióval bevette Aradot. Szolnoki bázisukról kiindulva Heissler és Petneházy január közepén elfogták a törökök Szegedről Budára küldött élelmiszerszállítmányát, 3000 főnyi kíséretét szétverték, végül a menekülőket üldözve Szeged külvárosába is betörtek, és felgyújtották. Április 24-én újabb sikeres rajtaütést hajtottak végre a törökök szegedi bázisa ellen. Akciójukkal az ott gyülekező csapatok Szolnok elleni támadását akarták megelőzni. Cserkesz Ahmed pasa és Thököly seregét az ütközetben teljesen szétverték.34
34 Az ismertetett eseményekre és Buda 1686. évi ostromára lásd mindenekelőtt: Károlyi-Wellmann 1936.; továbbá: Die Eroberung von Ofen und der Feldzug gegen die Türken in Ungarn im Jahre 1686. Mittheilungen des k.k. Kriegs-Archives, 1886. 1–126. old.; Sugár 1979. 196–260. old.; R. Várkonyi Ágnes: Buda visszavívása 1686. Bp., 1984.; ifj. Barta János: Budavár visszavétele. Bp., 1985.; Szakály Ferenc: Hungaria Eliberata. Bp., 1986. 52–12. old.
A sikerek ellenére a bécsi kormánykörök most sem tudtak dűlőre jutni a további lépéseket illetően. Bár május legvégére a franciák semlegességét és a birodalmi segélycsapatok részvételét hosszas diplomáciai manőverezés után sikerült biztosítani, a sereg nagyobb része pedig már Párkánynál táborozott, az udvari klikkek ellentétei miatt a habozó Lipót nem tudott dönteni a hadjárat célja felől. Ahogy Federico Cornaro, az éles szemű velencei követ megjegyezte: „a császár nem akarja az egyiknek kívánságát teljesíteni, nehogy a másikat elkedvetlenítse”.35 Nagy gondot okozott Miksa Emánuel, az ifjú és heves bajor választófejedelem, egyébként Lipót veje, aki csak úgy mutatott hajlandóságot az 1686-os hadjáratban való részvételre, ha önálló parancsnoki hatáskört kap, például Székesfehérvár ostromára vezetheti hadait. Ebbéli szándékában támogatta őt a becsvágyó Bádeni Lajos is, aki sikereiért gyűlölte Károly herceget, s most szintén hadvezéri babérokat akart, amit azonban csak Miksa mellett érhetett el. Végül Károly hercegnek az utolsó pillanatban sikerült Lipótot rábeszélnie a Buda elleni támadásra, a döntést azonban csak az indulás előtt hozták nyilvánosságra. Így Miksának sem maradt más választása, mint beletörődni a döntésbe.
35 Bubics Zsigmond: Cornaro Frigyes velenczei követ jelentései Buda várának 1686-ban történt ostromáról és visszavételéről. Bp., 1891. 164. old., június 9. (a továbbiakban: Bubics, Cornaro jelentései).
A keresztény had június elején indult meg Buda felé. Károly herceg azt akarta, hogy az egész sereg a budai oldalon vonuljon, mintha Fehérvár ellen készülnének, de Miksa mindenáron hangsúlyozni akarta független parancsnoki hatáskörét, ezért a 40pesti oldalon haladt lefelé. Ebből Abdurrahman pasa budai parancsnok persze rögtön megértette a támadók szándékát, de már kissé későn, mert ezer szpáhit addigra már Fehérvárra küldött. A támadók azonban nem találkoztak ellenállással, így Károly a lovasságot és a szekerekre ültetett gyalogságot küldte előre, amely már június 18-án „megszállotta a legelőnyösebb pontokat, mi teljesen lehetetlenné teszi az ostromlottakra nézve a segédcsapatok bevonulását, és a külvilággal való érintkezést”.36 A Vár teljes körülzárása pedig minden addigi ostromkísérletnél korábban, június 21-én megtörtént.
36 Bubics 172. old., Cornaro jelentése, június 23.
A táborba szállás és az árkolás megkezdése azonban két okból is késedelmet szenvedett, jóllehet a terep ismeretében már az előzetes tanácskozáson, június 17-én eldöntötték, hogy csak két ponton, az északi oldal, illetve a paloták déli homlokzata ellen fognak támadni, megszüntetve ezáltal az erők fölösleges elaprózását. Miksa, bajor fejedelem, ha már nem vezethetett önálló hadjáratot, mindenáron maga akart választani a két kijelölt irány között. Ezek után a szemtanú június 20-án megjegyzi, hogy „a választó őfensége még nem döntötte el, melyik harcvonalat válassza”.37 Miksa Emánuel tétovázása három értékes napba került. A bajor fejedelem csak aznap este, a tábornokaival folytatott tanácskozás után határozta el, hogy a déli oldal ellen foglalnak állást, mondván, hogy az északi front ellen „sokkal nagyobb számú gyalogságra lenne szükség, mint amennyi neki van”.38 A bajorok táborba szállását az is hátráltatta, hogy Pest elfoglalása után a Margitszigeten át új hajóhidat kellett építeniük, hogy átkelhessenek a budai oldalra, mert a Pestnél lévőt a törökök visszavonulásuk után részben felszedték. A bajorok tábora nagyjából a mai Szabadság-híd budai hídfőjétől a Kertészeti Egyetem területéig húzódott, Miksa főhadiszállása pedig valahol a Móricz Zsigmond körtér környékén állt. Károly herceg tábora a Kolosi tértől a Szemlő-hegyen át egészen Pasarétig terült el.
37 Hadinapló avagy Buda visszafoglalása ... összeállította Don Giovanni Paolo Zenarolla, a székesfehérvári Szent Miklós templom prépostja ... Buda visszafoglalásának emlékezete 1686. (Összeállította: Szakály Ferenc) Bp., 1986. 105. old., június 20. (a továbbiakban: Zenarolla)
38 Hadtörténelmi Levéltár, Törökkori anyag. VII/201. 1686–1696. (14.) 12. doboz, 1686/46. Diarium über den von Ihro Churfürstliche durchlaut in Bayern, nacher Ungarn vorgenommen vierten Feldzug wider den Erbfeind, und was auf solche Reise von Tag zu Tag vorbeigangen im Jahr 1686. június 20.
A törököket ugyan váratlanul érte a támadás, hiszen úgy tudták, a keresztények Eger vagy Székesfehérvár ellen vonulnak, de minden szempontból jól felkészültek a védelemre. A 12–14 000 főre becsült védősereg élén a kahlenbergi csatából már ismerős, tapasztalt és kemény Abdurrahman pasa állt. 1669-ben janicsáragaként részt vett Kandia (Kréta) ostromában, 1683-ban pedig Kameniecet védte meg a lengyelek ellen. A Várban elegendő élelmiszert és muníciót halmoztak fel, s az ostrom után felvett leltárak szerint négyszáznál is több ágyújuk volt a védőknek, noha ezek egy része minden bizonnyal már korábban használhatatlanná vált. Ennek tükrében igen érdekes, hogy az ostromlók között, bár sok tekintetben okultak a két évvel korábbi tapasztalatokból, most is hallatszottak a védőket és a Várat lebecsülő hangok. A törökökről 41azt állították, hogy „el vannak telve félelemmel és bátortalansággal”.39 Az ilyesfajta vélekedések leginkább a szökevények és foglyok vallomásaiból táplálkoztak, akik nyilván azt mondták, amit szerintük a keresztények tőlük hallani akartak. Ezekben a vallomásokban Abdurrahmant úgy állították be, hogy „nem nagy katona, s inkább kereskedőnek való, mint várparancsnoknak”.40
39 Bubics 173. old., Cornaro jelentése, június 23.
40 Budavára visszavétele. Írta egy szemtanú. (Angolból fordította, előszóval s jegyzetekkel ellátta Deák Farkas.) Bp., 1886. 22. old., június 20. (a továbbiakban: Deák) Ugyanez olvasható Zenarollánál is. Zenarolla 105. old., június 20.
Buda 1686. évi ostroma a törökellenes felszabadító háború egyik legnagyobb katonai vállalkozása volt. Tanulva a múltból, minden korábbinál nagyobb erőt mozgósítottak. A csapatok összlétszáma papíron, az ostrom során beérkezett erősítésekkel együtt mintegy 90 000 főt tett ki. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ez papíron számított létszám, amely a valóságban akár 25 százalékkal kevesebb is lehetett, mint azt a Párkánynál végzett szemle töredékes adatai mutatják. A tüzérség, ismét a későbbi utánpótlásokkal együtt, mintegy 250 lövegből állt, s ennek egynegyedét a nagy kaliberű ostromágyúk tették ki. Ezen felül 12 000 mázsa (600 t) lőport, 4800 mázsa ólmot, majd 270 000 darab ágyúgolyót, bombát és 84 000 darab kézigránátot szállítottak a helyszínre. S akkor még szó sem esett a sáncszerszámokról, sátrakról, élelmiszerekről, takarmányról. Bécsből, Komáromból folyamatosan hordták a hajók mindazt, amire az ostromló seregnek a harchoz szüksége volt. A szállítás, raktározás is sok ezer ember munkáját vette igénybe.
A Vár ostromakor a sereg vezérei igyekeztek a legkorszerűbb eljárásokat alkalmazni. Ezeket a módszereket Vauban marsall, XIV. Lajos francia király főhadmérnöke és erődítményeinek főfelügyelője dolgozta ki. Vauban ostrommódszerében valójában egyetlen olyan elemet sem találunk, amelyet korábban ne ismertek volna, ám ő ezeket az elemeket sokkal tervszerűbben, rendezettebben, szervezettebben és fegyelmezettebben alkalmazta, mint elődei. Ennek meg is lett az eredménye. Vauban szinte napra pontosan meg tudta mondani, hogy az általa megtámadott erőd mikor fog kapitulálni. Ebben persze nagy szerepet játszott egy íratlan szabály. Eszerint, ha az ostromlóknak sikerült a várárok külső oldalát elfoglalni és ott gyalogsági és tüzérségi állásokat építeni, a védőknek „illett” feladni az erődöt. Ellenkező esetben számolniuk kellett azzal, hogy ha rohammal veszik be az erődöt, ami ekkor már csak napok kérdése volt, semmi sem menti meg őket a támadók véres bosszújától.
Vauban elképzelése szerint az ostrom alá vett erődítmény megtámadott frontszakaszát négy, a falakkal és egymással párhuzamosan futóárokkal – úgynevezett parallelekkel, parallelrendszerrel – kellett lezárni. Az első, legkülső parallel, a kontravalláció, teljesen körülvette az erődöt, hogy meggátolja az ostromlók tábora ellen belülről jövő akciókat. A paralleleket a várfalra merőleges, de zegzugosan vezetett árkokkal köttették össze. Így lehetetlenné vált, hogy védők közvetlenül lőjék a bennük rejtőzködő katonákat. Az ilyen típusú árkok ellen egyedül hatásos mozsártűz célzási pontossága ekkoriban enyhén 42szólva csekély volt, mivel a tüzérek még nem ismerték a ballisztikus röppálya tulajdonságait.41 A paralleleket és az összekötő árkokat szélesre és mélyre ásták, hogy a nagyobb létszámú csapatoknak a gyors mozgást, egyidejűleg pedig a bennük állomásozó őrségnek a megfelelő elhelyezést is biztosítsák. A parallelrendszer minden tűzfegyvernek védett és erős lőállást, a gyalogságnak pedig biztos fedezéket nyújtott, így szerkezeténél és tűzerejénél fogva el tudta hárítani a védők kitöréseit. Szükség esetén a kívülről jövő felmentési kísérleteket is ki tudta védeni, de erre a célra építették meg rendszerint a circumvallációt, az ostromlók táborát és az erődítményt kívülről övező sáncot.
41 Nem egy ostromban így fordulhatott elő, hogy a falak közelében kilőtt mozsárbombák átrepültek az ostromlott váron, és saját katonáik fejére hullottak vissza.
Vauban a tüzérség tevékenységét is újjászervezte. Pontosan meghatározta az ütegek helyét, az ütegekbe állítandó lövegek számát, típusát, s mindegyiknek kijelölte saját célját. A nehéz ostromágyúk a falakat törték, a kisebb kaliberű tábori ágyúk a védőket igyekeztek a falak tetejéről elűzni. Rendkívül fontos szerep jutott a mozsárágyúknak, amelyek, az említett célzási problémák ellenére, jól megfeleltek az erődítmények belterületének bombázására, a védők állandó nyugtalanítására és fárasztására.
A tüzérségnek és a gyalogságnak szorosan együtt kellett működnie. A gyalogság készítette az árokrendszert, s benne a tüzérség állásait, miközben az ágyúk fedezték a munkálatokat. A küzdelem utolsó fázisában végül az ágyúk törtek rést a gyalogsági roham számára.42
42 Vauban és általában a korszak várépítészetére I.: Zastrow, Anton von: Geschichte der beständigen Befestigungen oder Handbuch der vorzüglichsten Systeme und Manieren der Befestigungskunst. Leipzig, 1839. 116–148. old. Duffy, Christopher: The Fortress in the Age of Vauban and Frederick the Great 1660–1789. Siege Warfare, Volume II. London–Boston–Melbourne–Henley, 1985. 1–97. Domokos 1986. 100–105.
Az 1684-es eseményeknél már láttuk, hogy a rosszul megépített ostromművek nagyban hozzájárultak a keresztény sereg kudarcához. A sereg vezérei és hadmérnökei azonban Érsekújvár alatt bebizonyították, hogy jól ismerik a várharcászat legkorszerűbb módszereit. Arra persze, hogy e téren kellő gyakorlatot szerezzenek, a törökellenes felszabadító háborút megelőző évtizedekben a francia fronton számos alkalom adódott, legutoljára az 1672–79-es francia-németalföldi háború során. Most tehát újabb alkalom nyílt a bizonyításra. Csakhogy amíg Érsekújvárnál egy síkvidéki, szabályos hatszögű, olasz rendszerű erődítménnyel álltak szemben, addig Buda hegyre épült, korszerűtlen, szabálytalan formájú vár volt. Ez és számos egyéb körülmény persze jelentősen befolyásolta az ostromműveletek kivitelezését.
A budai vár ostroma tehát, a hagyományoknak megfelelően, a Víziváros bevételével kezdődött, mivel Lotharingiai Károly csapatai csak ezután kezdhettek hozzá az északi fal elleni árkászműveletekhez. Ez csekély áldozatok árán, június 24-én este meg is történt. Már másnap hozzáfogtak az első parallel ásásához, amely a városfalon belül, közvetlenül előtte húzódott, s megóvta az esetleges hátbatámadástól. Nemsokára elkészült a második párhuzam, a hozzá vezető közelítő árkokkal együtt. Az árokrendszert jobb oldalról fedező városfalat az 43árkok végpontjaiban áttörték, nem is annyira a közlekedés megkönnyítése végett, hanem hogy a fal alá ásandó török aknák biztosan lyukat kapjanak.43 Ez az eset jól példázza, milyen körültekintően és előrelátóan kellett a hadvezetésnek eljárnia. Az árkolás gyorsan haladt, különösen az után, hogy a császáriak bal oldalán munkába álltak a frissen érkezett brandenburgi csapatok. Július 4-ére végeztek a harmadik, 6-ára pedig a negyedik párhuzammal is. Pedig a dolgosoknak ekkor már a meredély tetején, a jócskán föléjük magasodó várfalaktól alig 50–60 méterre, a janicsárok folyamatos muskétatüzében és kézigránátok hullása közepette, érzékeny veszteségeket szenvedve kellett dolgozniuk.
43 Az aknázásról l. alább
A déli fronton a bajorok június 23-án kezdték meg az első parallel mint kontravalláció kiépítését, amely a Dunától kiindulva egészen a Naphegy délkeleti oldaláig húzódott. A második és a harmadik parallel viszont egyre szűkülő ívben fogta körül a nagyrondellát. A negyedik már a déli Nagyrondella árkának külső oldalával párhuzamosan, attól néhány méterre futott. A munkálatokkal itt július 7-ére végeztek.
A két árokrendszer összekötésére, a teljes kontravalláció megépítésére is gondoltak. A svábok neki is fogtak, hogy a városfal sarkától kiindulva, a Vérmező nyugati oldalán haladva elérjék a bajorok sáncait, ám e munkát végül nem fejezték be. A hiányt lovas őrségek láncával igyekeztek pótolni.
Eközben készültek a lövegállások is. Az északi fal elleni réstörő üteg számára a városfal sarkától nem messze, a mai Széna tér északnyugati oldalán akkor még létező magaslat kínálkozott alkalmas helyként, noha a lövegeknek így felfelé kellett lőni, ami megnehezítette a célzást. Innen 12 ostromágyú és 8 mozsár kezdte lőni az Esztergomi rondella környékét. Ennél is nagyobb fenyegetést jelentett a védők számára, amikor a brandenburgiak a harmadik párhuzamba, a falaktól mintegy 150 méterre 9 darab faltörőt állítottak fel, a császáriak pedig egy ugyanekkora üteget létesítettek a negyedik párhuzamban, az Esztergomi és a Sziavus pasa rondellák között, alig 30 méternyire a faltól.
Az árkokban küszködő gyalogság támogatására a Kis-Svábhegy tetejére egy hatágyús üteget állítottak, amelynek az volt a feladata, hogy az északi hármas falat védőket oldalba fogja. A korábbi rózsadombi, a Víziváros falát törő ütegbe pedig mezei ágyúkat vontattak, hogy a Bécsi kapun kitörő védőket lőjék. S hogy a védőknek végképp egy perc nyugtuk se legyen, a Széna téri magaslat mellől 22 tábori ágyú kezdett tüzes és láncos golyókat ontani a réseket elzáró karózatra (paliszád), 4 haubic pedig a mozsarakéhoz hasonló, csak jóval kisebb bombákat lövöldözött a Várba. Ha hihetünk a forrásoknak, addigra itt legalább 30 ostromágyú, 37 kisebb löveg és 14 mozsár lőtte a Várat.
A bajoroknak sok problémájuk akadt a tüzérséggel. Az első gellérthegyi hétágyús üteg túl messzire épült, úgyhogy közelebb kellett vinni, ami néhány napos késedelemmel járt. Ráadásul a kitűnően célzó török tüzérek addigra három ágyút már szétlőttek. Az újabb üteg, ismét 7 faltörővel, július 6-án nyitott tüzet, és hamarosan csinos rést szakított a Nagyrondella falába. A 44Naphegy keleti lejtőjén felállított tíz ostromlöveg még el sem kezdett működni, amikor Abdurrahman ellenütege már elkészült. A török ágyúk és bombavető mozsarak egyetlen nap alatt teljesen megbénították ezt az üteget, amelyet két löveg elvesztése után a bajorok feladtak. Az újabb üteget valamivel délebbre állították fel, s innen tíz ágyúval rombolták a Kis-Frengi tornyon, a Nagyrondellát és a környező falat. A harmadik réstörő üteg valahol a mai Döbrentei tér területéről lőtte a vízi rondellát. Az ostromágyúkat tíz nagyöblű mozsár támogatta. Az ágyúk nehéz vasgolyói elsöpörték a védők lövegeit, és egyre nagyobb réseket törtek a rondella melletti falon, a mozsarak bombáitól pedig rövidesen lángba borultak a Vár házai.
Az ostromművek elkészülte után mindkét oldalon rohamot indítottak, az északin július 13-án, a délin 16-án. A császáriak azonban elsiették a dolgot, és törvényszerűen kudarcot vallottak. Ebben döntő szereper játszott az elszánt török védősereg. A felelősség azonban részben Károly herceget terhelte, mert nem várta be, hogy a brandenburgiak is megfelelő rést lőjenek a maguk frontján, ám a szövetségesek közti ellentétek, a bizonyítási vágy, s főképp a Bécsből rá gyakorolt nyomás, hogy a mielőbb sikert mutasson fel, bizonyos fokig kényszerhelyzetbe hozták. Bádeni Lajos persze rögtön kihasználta az alkalmat, és a haditanács elnökének írott levelében súlyos, és jórészt alaptalan vádakkal illette a fővezért. Ezzel szemben a bajoroknak sikerült a déli Nagyrondella árkából kiverni a törököket, és az árok külső oldalán állást foglalni. Mint fentebb említettem, ez az a pillanat, amikor egy „normális” védősereg feladja az erődítményt. Buda esetében sem ekkor, sem később, amikor az északi oldalon is megtörtént ugyanez, fel sem merült a megadás gondolata.
E két akció után mindkét oldalon az ostromágyúké lett a főszerep. Északon a réseket járhatóvá, rohamozhatóvá kellett tenni, míg délen a Nagyrondellát és a fölötte magasodó falakat kellett szétlőni. A törökök persze mindezt nem nézték tétlenül. Már az árkok építésekor is többször kitörtek a keresztényekre, pusztították az ostromműveket. Aknászaik, lévén jóval ügyesebbek a keresztényekéinél, ellenaknáikkal rendre meghiúsították próbálkozásaikat. A keresztény tüzérség azonban mindennek ellenére jól működött, és június végére megérett a helyzet az első általános rohamra, amelyre július 27-én került sor.
Ezt az akciót már valóban jól előkészítették, ami az eredményekben is megmutatkozott. Az északi oldalon az Esztergomi és a Sziavus pasa rondellák, valamint a közöttük húzódó kurtina réseit támadták, délen a Nagyrondellát és a két oldalán álló védműveket rohamozták. A császáriak és a brandenburgiak több órás, heves küzdelem után befészkelték magukat a külső várfal réseibe, a bajorok pedig elfoglalták a Nagyrondellát. Mindkét helyen azonnal állásokat építettek a megszerzett pozíciók biztosítására. A két fő front akcióját a magyar sajkások és hajdúk által a Duna felől indított elterelő támadása segítette. A siker azonban a keresztényeknek ötezer halottjukba és sebesültjükbe került, míg a törökök talán 2500 embert vesztettek.
A ragyogó győzelmet azonban megint kudarc követte. A felmentő sereg közeledéséről szóló hírek ugyanis arra sarkallták 45az ostromlókat, hogy még annak beérkezése előtt próbálják meg elfoglalni a Várat. Az északi oldalon azonban, a külső fal mögött, ott volt még a betöltetlen árok, ami szinte lehetetlenné tette a második fal leküzdését. A vezérkarban is hiányzott az egyetértés, így midőn augusztus 3-án a császáriak a roham elhalasztása mellett döntöttek, a bajorok már megkezdték a támadást, így Károly herceg is kénytelen volt katonáit harcba küldeni. A véres küzdelemnek itt csak annyi eredménye lett, hogy az Esztergomi rondellán újabb állást sikerült kiépíteni, de ez százak életébe került.
A kudarc után fel kellett készülni a felmentő sereg elleni harcra, ezért Károly herceg elrendelte a circumvalláció megépítését. Ez, két végén a Dunára támaszkodva, a környező hegyeken áthúzódva hatalmas félkörben vette körül a keresztény tábort. A megfogyatkozott csapatok erősítésére ekkor érkezett meg Caraffa tábornok tiszai hadteste. Ők csalták lesre július közepén az egri törököket, akik 200 emberüket és parancsnokukat, Oszmán pasát is elvesztették a harcban. A felmentő sereg augusztus 8-án ért Buda alá, de egészen 14-éig csupán tapogatózva próbálta felmérni az ellenség erejét. Károly herceg azonban már 13-án csatarendben eléjük vonult. 14-én a felmentő sereg támadást színlelt, miközben a császáriak jobbszárnyát megkerülve erősítést akart bejuttatni a Várba. Ezt a kísérletet a császári lovasság a magyar huszárokkal együtt meghiúsította. A törökök nem vállalták a nyílt csatát, és táborukat is hátrább vonták.
A felmentő sereg kudarca lehetővé tette, hogy a keresztények zavartalanul folytassák az ostromot. A császári tüzérek a mai Városmajor utca végében állított ütegből Nyugatról oldalba fogták az Esztergomi rondellát, szétlőtték a fedett utat, a ravelin-szerű sáncot, majd rést törtek a nyugati kurtinán. Ezen keresztül már közvetlen támadást lehetett indítani a második fal mögött védekezők ellen. Eközben igyekeztek a két fal közti mély árkot legalább a rés szakaszán feltölteni, az Esztergomi rondellán pedig lövegállást készítettek. Ez utóbbit különösen nagy bravúrnak kell tekinteni, nem csupán azért, mert mindez a védőktől néhány lépésre történt, hanem mert a rondella, mint mondottam, üreges szerkezetű volt, tehát hatalmas állványzatot kellett építeni, amely a lövegek súlyát elbírta.
A bajorok augusztus 22-én egy térnyerő támadással is megpróbálkoztak, de csak átmeneti sikert értek el, mivel a palota romjai közé befészkelődött törökök 25-én visszafoglalták az István tornyot. A bajorok ezután kíméletlen ágyúzással tönkrelőtték az építményt és környékét.
A nagyvezír sem nyugodott bele kudarcába, és augusztus 22-én, majd 29-én is segélycsapatot próbált bejuttatni a Várba, ezek azonban rendre elvéreztek az árokrendszerben rájuk támadó keresztények fegyvereitől. Amikor aztán megérkezett az erdélyi hadtest, már minden készen állt a döntő rohamra.
A hadvezetés, tartva a kémektől, az utolsó pillanatig titkolta szándékát, s úgy tett, mintha a felmentő sereg ellen készülne. Szeptember 2-án délután végül megindultak a rohamoszlopok. A császáriak az Esztergomi rondellán, a feltöltött árkon keresztül, valamint a nyugati kurtina résén támadtak, bal oldalukon a brandenburgiak elterelő akcióval igyekeztek a védőket 46megosztani. A nyugati kurtina résén át benyomulók oldalba fogták a frontális támadástól lekötött védőket, akik kénytelenek voltak visszavonulni a város utcáiba. A brandenburgiak álrohama is sikerrel járt, és most már együttesen szorították a védőívet a palota felé. A bajorok akciója azonban elakadt a palota útvesztőjében, s csak akkor tudtak áttörni, amikor a védők hátában megjelentek a győztes császáriak. Abdurrahman pasa a mai Hess András tér környékén halt hősi halált. Az életben maradt mintegy 3–4000 töröknek, katonáknak és polgári lakosoknak, ezután nem maradt más választásuk, mint a megadás.
A véres, mindkét fél részéről hatalmas áldozatokkal járó ostrom 75 nap után véget ért. Felmerül azonban a kérdés, hogy a felvonultatott hatalmas erő ellenére miért húzódott el ennyire a Vár visszavívása. A válasz nem egyszerű. Egyik legfontosabb okként mindenképpen a török védősereg hősies helytállását kell megemlíteni. A felmentő sereg jelenlétével az erők megosztására kényszerítette az ostromlókat. A terepadottságok sem igazán kedveztek a támadóknak, és erejüket gyengítette a hadvezetésben tapasztalható széthúzás is, főként Miksa bajor fejedelem állandó önállóskodása.
A felsorolt indokok mellett nem feledkezhetünk meg az ostrom hétköznapjainak nehézségeiről sem. Nem csak a harcok követeltek súlyos áldozatokat, hanem a nyári hőség, a fertőző betegségek, a soha nem tökéletes táplálkozás, nem beszélve az árkász- és erődítési munkák fáradságáról és veszélyeiről.
Az árokrendszer kiépítése ebben az időben minden ostrom első és alapvető elemét jelentette, ahogy akkoriban mondták, a katonák többet ástak, mint meneteltek. Buda alatt csak a császári hadtestből naponta 2000 embert vezényeltek ki erre a munkára. Leginkább persze éjszaka dolgoztak, amikor a séftétség lehetetlenné tette a török tüzérek munkáját. A katonáktól hallatlan erőfeszítést kívánt, hogy az árkokat kellően szélesre és mélyre ássák, mivel „a talaj nehéz volt, tele kővel és viskók romjaival”.44 S hogy feladatuk még nehezebb legyen, a laza föld nem mindenütt volt jó a mellvédek alapanyagául. Már az ostrom első napján azt írták, hogy „némely helyen a föld olyan rossz, hogy az árkolt mellvédeit rőzsekötegekből és földdel töltött kosarakból kellett elkészíteniük.”45 Ezért „elhatározták, hogy mindenütt gátkosarak46 segítségével hatolnak előre”.47 Az árkoknak el kellett fedni az embereket, ugyanakkor a vár felé néző oldalon ún. Lövészpadot kellett hagyni, hogy a muskétások felállva rá átlőhessenek a mellvéd felett. Szélességüket pedig úgy kellett tervezni, hogy majdan az ágyúkat is lehessen bennük vontatni, egészen a legfelső parallelig. Az árokrendszer méreteiről némi képet ad, hogy csupán a második parallelt 400 47lépés (kb. 320 méter) hosszúnak mondták.48 A parallelek végeit kis négyszög alakú erődök zárták le, ezekben állomásozott az őrség, amelynek a dolgosokat kellett a támadásoktól megvédeniük. Ám a korábbi rossz tapasztalatok ellenére is akadtak hiányosságok, hiszen például a balsikerű június 13-i roham után „parancsot adtak, hogy az árkokat a rés közelében tágítsák ki, mivel a roham idején túl szűknek bizonyultak és nagyon sok zavart okoztak”.49
44 Hadtörténelmi Levéltár, Törökkori anyag. VII/201. 1686–1696. (14.) 12. doboz. Journaux, június 26.
45 Buda ostroma és bevételének naplója, ... írta Richards Jakab, ... Magyar Történelmi Emlékek. Első osztály. Okmánytárak. V. Magyar történelmi okmánytár londoni könyv- és levéltárakból. 1521–1717. Összeszedte s lemásolta Simonyi Ernő. Pest, 1859. 222. old., június 21. (a továbbiakban: Richards)
46 Vesszőből font, magas, hengeres formájú, földdel teledöngölt védőeszközök.
47 Bubics 197. old., Grimani július 17-ei levele.
48 Deák 28. old., június 28. Buda királyi város ostromának részletes naplója ... Összeállította a lotharingiai herceg seregének egyik önkéntese ... Buda visszafoglalásának emlékezete 1686. (Összeállította: Szakály Ferenc) Bp., 1986. 260. old., június 28. (a továbbiakban: Önkéntes)
49 Richards 232. old., július 15.
A tüzérség állásai hasonló módon készültek, mint az árkok erős föld mellvédekkel, sánckosarakkal megerősítve. Nagy súlyt helyeztek arra is, hogy megfelelő összeköttetést biztosítsanak az árkoktól az ütegekhez. Így az ellenük intézett támadásnál a gyalogság gyorsan a helyszínre ért. Másutt kiserődöket építettek az ütegek mellé a fedező csapatoknak. Az ágyúk alatt „a földet elegyengették, hogy arra a tüzérség számára hidat építsenek”,50 vagyis alájuk gerendákból hátrafelé emelkedő rámpát készítsenek. Ez kettős célt szolgált: egyrészt így a löveg nem süppedt a talajba, másrészt a lövés pillanatában hátravágódó löveg szépen visszagurult a helyére. Bár a kisebb kaliberű tábori ágyúk csöve csak fél-egy tonnát nyomott, ám az ostromágyúk (réstörők, faltörők) bronzból öntött csöve akár a 3–4 tonnás súlyt is elérhette. El lehet képzelni, hogy mozgatásuk szárazföldön mekkora problémát jelentett. Épp ezért Buda alá majdnem a teljes tüzérséget, muníciót stb. hajón szállították. Ennek ellenére a lövegek megérkezése után még három nap kellett ahhoz, hogy a már kész állásokhoz vontassák, oda beállítsák és tűzkésszé tegyék ezeket a monstrumokat. A falaktól távol még 10–15 pár lóval lehetett ezeket vontatni, az árokrendszerben azonban már csak az emberi erő állt rendelkezésre, ezért itt csigasorok segítségével húzták egyre feljebb, a falak felé.
50 Diarium, július 3.
Mindez azonban eltörpült azon nehézségek mellett, amelyekkel a július 27-i roham után a falakon tört résekbe szánt ütegek építése járt. Mint mondottam, az Esztergomi rondella üreges szerkezetű volt, így hatalmas állványzatot kellett a résben emelni, amelyre úgyszintén csigasorok segítségével húzták fel a lövegeket. S mindezt 15–20 méternyire a védők orra előtt, az ő gyilkos tüzükben. Az Esztergomi rondella mellett, a kurtinán lévő résben még nagyobb nehézségekkel kellett szembenézniük, mivel itt a leomlott falmaradványok és a kidőlt föld semmiféle támasztékot nem biztosított a sáncépítéshez, s ráadásul a hely is kevés volt, hisz a fal mögött ott húzódott a mély árok. Ahhoz, hogy az árkon és a második falon áttörjenek, mindenképpen ostromágyúkat kellett a résbe állítani, ám a magasabb második fal óriási előnyt biztosított a védőknek, így a befészkelés hallatlan erőfeszítést és bátorságot követelt a császáriaktól. Mindezek ellenére a roham után három nappal már három faltörő kezdte 48meg romboló munkáját a kurtina réséből, amelyekhez másnap a rondelláról újabb három csatlakozott.
Ezek az ostromágyúk 24 fontos (kb. 14 kg-os) vasgolyóikkal több száz méter távolságról is képesek voltak bármilyen kőfalat szétzúzni, miként azt az ostrom során elesett Michael Miethen császári tüzérezredes néhány évvel korábban készült tüzérségi szakmunkájában leírta.51 A császáriak első ütege már az első napon „tekintélyes rést csinált”.52 Később a „törökök 5 ágyút vontak a császáriak résére, amellyel a császáriak ütegét akarták szétrombolni. Ezért a császári oldalon hevesen lőni kezdtek ... amíg az ellenséges oldalon felállított ágyúkat el nem hallgattatták.”53 Az ágyúk mellett, mint láttuk, fontos szerephez jutottak a mozsarak. Ezek óriási, 100–400 fontos (kb. 56–225 kg-os) bombákat vetettek magas ívben a falak mögé. A bombák hatalmas súlyukkal áttörték a házalt tetejét, a pincék boltozatát, s lőportöltetük, szétrepülő repeszeik borzalmas pusztítást okoztak. Július 5-én például „a császári oldalon bombákat kezdtek a városba lődözni, mire négy helyen lobbant fel a tűz, amely egész éjjel égett.”54 Hatásosnak bizonyultak a mozsarak a védők ütegei ellen is; mint írták, a „bombák olyan hatással voltak, hogy az egyik a Nagyrondellára zuhanva három törököt a közelítő árkokba dobott ... valószínűleg ágyújukat is szétvetette, mert többé nem szólalt meg”.55 De ugyanígy egy mozsárbomba telitalálatának tulajdonították a keresztények a július 22-én az egyik várbeli lőporraktárban bekövetkezett hatalmas robbanást is, „melynek hatása alatt ... csaknem ezer ember veszett el, minden életkorból, kik a különféle épületek romjai alá temettettek, a légbe dobott kő mint jégzápor hullott vissza futósánczainkra s néhány katonánkat meg is ölte”.56 Persze a törökök sem maradtak adósok, hiszen, mint mondottam, a bajoroknak rengeteg bosszúságot okoztak, mint július 6-án, amikor „egy török bomba, amely tizenkét 24 fontosunk ütegébe esett, s amely felrobbantott egy hordó puskaport, megölt két tüzért és négy segédet”.57
51 Miethen, Michael: Artilleriae recentior praxis. Oder Neuere Geschuetz-Beschreibung. Franckfurt und Leipzig, 1683. Egy ilyen 24 fontos feles Karthaune célzott lövése 6–700 méterig bizonyosan hatásos volt. Maximális lőtávolsága elérte a 3800 métert.
52 Richards 227. old., július 2.
53 Henrik szász herceg és brandenburgi lovasezredei naplója Buda 1686-iki ostromáról. Közli: Károlyi Árpád. Történelmi Tár, 1886. 513. old., július 16. (a továbbiakban: Henrik herceg)
54 Henrik herceg 509. old., július 5.
55 Zenarolla 111. old., június 29.
56 Deák 51. old., július 22.
57 Richards 229. old., július 6.
Az ilyen nagy hadi vállalkozások persze vonzották a különböző új hadi eszközök feltalálóit. Buda alatt találkozunk Gonzales spanyol tűzmesterrel, aki feltehetően tényleg valami jobbat tudott felmutatni, mivel Richards, aki maga is tüzér volt, megállapította, hogy a császáriak svábhegyi lövegei el sem érték a várat, míg a helyükbe állított Gonzales-féle ágyúk „a résbe és a két fal közé lőttek, erősen bosszantva a törököket”.58 Egy szökevény pedig azt jelentette, hogy „boltozataik nem állják a spanyol bombáit. Ezek egyike áttört egy boltíven, megölt és megsebesített 80 férfit, nőt és gyermeket.”59
58 Richards 229. old., július 8.
59 Richards 233. old., július 11.
49Buda és Pest látképe nyugatról, a török korban
1638 Matteus Merian műhelyéből
Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsarnok
„... Buda hegyre épült, korszerűtlen, szabálytalan formájú vár volt.”
Amennyire igyekeztek az ostromlók tüzérei, annyira ügyetlennek bizonyultak az aknászok. A forrásokban lépten nyomon panaszkodnak rájuk. Igaz, az aknászmesterség sok ügyességet kívánt, ugyanakkor nagy veszélyekkel járt. Az aknát ugyanis viszonylag messziről kellett indítani, hogy a védők ne vegyék észre, és mélyen a célba vett fal alá kellett vezetni. Ha nem pont a fal alatt robbant, kárba veszett a fáradság, de ha rövidre sikerült, akkor a saját csapatoknak okozott kárt. Az aknafolyosó végén lévő aknakamra tömítése is nagy gondosságot igényelt, mert a rosszul lezárt akna bizony „visszalőtt”, ami megint nagy pusztítást tudott véghezvinni. A legnagyobb baj akkor következett be, ha a védők ellenaknával a támadók aknája alá fúrtak, és azt megelőzve felrobbantották. Ilyenkor jobb esetben megint csak az akna ment tönkre, de sokszor az aknászok is odavesztek. Ritkaságszámba 50ment az olyan eset, mint a július 9-i ellenakna robbanása volt, amikor két aknászt kiástak, kettő pedig saját maga vágott utat a felszínre.
A törökök ezeket az aknákat rendszerint összekapcsolták saját kitöréseikkel. Ez történt az imént említett július 9-i akciónál is, amikor ellenaknát robbantottak Sziavus pasa rondellája előtt a császáriak ottani aknája alatt, majd kitörést színleltek a császáriak ellen, amivel elterelték a brandenburgiak figyelmét. Így a janicsárok „nagy félelmet és zűrzavart keltve a brandenburgi katonaságban, kikergették első vonalából és szétdúlták sok építményét”.60 Így azonban a császáriak oldala fedezetlen maradt, s ettől ők is megzavarodtak, majd menekülni kezdtek. A helyzetet a Starhemberg-ezred őrnagya mentette meg, aki muskétásaival feltartóztatta a janicsárokat, időt engedve a tartaléknak a felfejlődésre. Végül mintegy 150 ember elvesztése árán visszanyomták a törököket a Várba. A hasonló esetek elkerülésére elrendelték, hogy a főtisztek közül valakinek mindig az árkoknál kell tartózkodni.
60 Önkéntes 264. old., július 9.
A június 25-i összecsapás, amely az egész ostrom alatt talán a legnagyobb volt és a legtovább tartott, szintén figyelemelterelő aknarobbantással kezdődött az Esztergomi rondella tövénél. Elsőként a jobb oldalon, a fedett útból indítottak támadást, amely az ott lévő ütegek ellen irányulhatott. Ezt a császáriak még könnyűszerrel visszaverték. Ezzel egyidőben azonban (vagy röviddel utána) a törökök baloldalt az előbbinél nagyobb számú csapattal a brandenburgiakra törtek rá, akik szintén megfutamították, majd üldözőbe vették az oszmánokat. Ők menekülést színlelve egészen a Vár faláig futottak, ahol azonban újabb kitörő csapatokkal megerősödve megfordultak, és szétzilálták, majd visszaszorították az utánuk nyomulókat. Látva a brandenburgiak nehézségeit, Károly herceg segítségükre küldte az Alsóváros falánál álló tartalék zászlóaljakat, amelyek immár másodszor is hátrálásra kényszerítették a törököket, akik megrohanták a Duna mellett elhelyezett hajdúkat is. „Néhányszor a törökök űzték a hajdúkat Allah, Allah kiáltásokkal, majd a hajdúk, összeszedve magukat, hida, hida (???) kiáltásokkal verték vissza a törököket. Néha annyira összekeveredtek, hogy senki sem tudta volna őket egymástól megkülönböztetni.” A harc többször ide-oda hullámzott, végül több órás küzdelem után az oszmánok visszahúzódtak a Várba. Mindkét részen nagy volt az elesettek száma, bár a pontos számokat nem lehet megállapítani. Mégis bizonyosnak látszik, hogy a törökök szenvedtek nagyobb veszteségeket.
A déli oldalon viszont a törökök egyik legvéresebb akciójuknál nem az aknák figyelemelterelő hatására, hanem a váratlanságra építettek. A július 22-én kora hajnalban előtörő mintegy száz főnyi janicsár a déli Nagyrondella contre-escarpe-ján61 lévő, állványzatra helyezett négyágyús üteget vette célba. Bár a keresztények értesültek a kitörés szándékáról és a választó készenlétbe helyezte csapatait, megerősítve az őrséget is, a hajnali szürkületben a palota kapuján és a falak mögül kirontó törökök oly váratlanul csaptak az árkokat őrző szászokra, hogy azok rendezetlenül futásnak eredtek. 51A fedezetlenül hagyott árokban tartózkodó csapatok is megzavarodtak, és időt hagytak a janicsároknak, hogy az ütegben három ágyú és egy mozsár gyújtólyukát beszögezzék, időlegesen használhatatlanná téve őket. A támadókat csak a helyszínre érkező tartalék verte vissza. Az időpont kitűnő megválasztásával és az akció váratlanságával magyarázható az elesett keresztények nagy, 80–150 fő közé tehető száma, szemben a mindössze 30 török halottal. Mások viszont a szász előőrsök tapasztalatlanságát okolják a nagy veszteségért.
61 A várárok megerősített külső oldala.
A török védősereg, mint a fenti példákból látható, minden eszközt megragadott az ostromműveletek lassítására, bátran és önfeláldozóan harcolt. Leleményességük és jó taktikai helyzetfelismerésük révén nagyobb eredményeket is elérhettek volna, de a jól kiépített árokrendszer, s a bennük őrködő keresztény katonaság túlereje és tűzereje ellen ezek az erények már nem voltak elegendők. A szövetséges hadsereg jó kiképzését és fegyelmét bizonyítja, hogy a váratlan török akciók nyomán támadt zavaron mindig úrrá tudtak lenni, így azok nem okoztak jóvátehetetlen károkat.
Bár a kitörések során is sok száz katona esett el, a legnagyobb véráldozatokkal a rohamok jártak. Ebből a szempontból kivételt jelentett a Víziváros elleni támadás, amely mindössze 5–6 ember életébe került. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy Abdurrahman, nyilván az 1684-es veszteségből okulva, csak csekély erőket rendelt ide. Másrészt viszont a rohamozók, midőn a Duna parti Kakas rondella melletti Kakas kaput a ráakasztott petárda62 nem törte be, a magyar sajkák ágyúinak fedezete alatt bátran beleugráltak a rondella vízzel teli árkába, átmásztak az árkot elzáró cölöpsoron, és belülről nyitották meg a kaput a rohamoszlop többi része előtt.
62 Robbanóanyaggal töltött, mozsár formájú eszköz, főként kapuk berobbantására.
A várfalak elleni támadás azonban már sokkal több nehézséggel járt; döntőnek bizonyult tehát az akciók alapos előkészítése. Ebben, mint láttuk, nagy szerep hárult a tüzérségre, nemcsak a réstörésben, hanem a védők által a rések elzárására épített cölöpsorok, paliszádok megbontásában is. A rohamokat rendszerint a keresztények is aknarobbantással akarták bevezetni, ám ezek rendre nem a várt eredményt hozták, s emiatt többször is el kellett halasztani a támadást. Ilyenkor a tüzérekre várt a feladat, hogy a réseket járhatóvá tegyék.
A rohamoszlopokat is gondosan megszervezték, feladataikat pontosan meghatározták, miként az Lotharingiai Károly Hadinaplójának a július 27-i rohamra vonatkozó bejegyzéseiből kiderül.63 A rohamoszlopok élére gránátosokat állítottak, akiknek zavart kellett kelteniük a védők közt, míg a könnyű fegyverzetű magyar hajdúk igyekeztek minél gyorsabban feljutni a rések tetejére. A muskétások eközben tüzükkel fedezték őket, a dolgosoknak pedig az elfoglalt pozíciókat kellett megerősíteniük. Az akciót ágyúzás vezette be „a paliszádok ellen, ami igen jó eredménnyel járt”,64 majd a csapatok az előre meghatározott sorrendben törtek elő a legfelső parallelből. Még így is 20–50 métert kellett hegynek felfelé haladniuk (elég egy pillantást 52vetni az Esztergomi rondelláról az északi hegyoldalra), a védők muskétáinak tüzében, gránátjainak és főként lőporos zacskóinak robbanása közepette. Ezek lángra lobbantották a katonák ruházatát, amitől a náluk lévő lőpor is meggyulladt. Ha feljutottak is a résre, még át kellett mászniuk a paliszádok és a falak maradványain, ekkor már kézitusában. A törökök erre az időpontra tartogatták aknáikat, amelyeket a várható rohamok helyszíne alá fúrtak „egy szóróakna felforgatta a rondella tetejét az emberekkel együtt, ami azonban nem ijesztett meg bennünket, ám a második zászlóalj is, amely ott állást foglalt, hasonló fogadtatásban részesült egy mélyebben levő aknától. Követte őket a harmadik zászlóalj, midőn egy nagy akna robbant, ami őket is visszaverte, ám az állást a császáriak visszafoglalták.”65 A július 27-i rohamnak ez volt a legkritikusabb pillanata, s ha a császári katonák nem oly bátrak és kitartóak, s nem újítják meg háromszor is a támadást, akkor bizonyosan kudarccal zárult volna az akció. Szerencséjükre a baljukon támadó brandenburgiak addigra már elfoglalták a külső falat, így a törökök kénytelenek voltak a császáriak frontján is visszahúzódni. Azzal, hogy mind az északi, mind a déli oldalon sikerült az ostromlóknak megvetni lábukat a várfalak tetején, tulajdonképpen eldöntötték a küzdelmet. Pusztán idő kérdése volt, hogy mikor tudják az elért eredményeket továbbfejleszteni, és döntő rohammal a győzelmet kicsikarni. A felmentő sereg is csak késleltetni tudta az immár elkerülhetetlen véget.
63 Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról. 1686. Sajtó alá rendezte és fordította Mollay Károly. Bp., 1986. 150–151. old. július 27.
64 Richards 235. old., július 27.
65 Richards 236. old., július 27.
Buda elestével a császár hadereje számára megnyílt az út dél felé, a Duna mentén. Még abban az esztendőben további jelentős eredményeket értek el: elfoglalták Simontornyát, Pécset, Siklóst, Kaposvárt, majd a felmentő sereg legyőzése után Szegedet is. 1687-ben a Lotharingiai Károly vezette császári csapatok Nagyharsánynál nagy győzelmet arattak a törökök felett, 1688-ban pedig a szövetséges haderő bevette Nándorfehérvárt is. Ezzel a többi magyarországi török helyőrséget elvágták a hátországtól és az utánpótlástól, így azok hosszabb-rövidebb kiéheztető ostromzár után kénytelenek voltak megadni magukat. Bár a háború még 1699-ig elhúzódott, nyugodtan állíthatjuk, hogy az Oszmán Birodalom akkor vesztette el a magyarországi hódoltságot, amikor 1686. szeptember 2-án a győztesek kitűzték zászlóikat a budai vár ormára.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT