Bevezetés: egy különleges nemeslevél 1610-ből
923Bevezetés: egy különleges nemeslevél 1610-ből
1610. december 1-jén a bécsi Magyar Udvari Kancellárián a neves magyar királyi titkár, a könyvkiadói tevékenységéről, mindenekelőtt Balassi Bálint istenes verseinek megjelentetéséről ismert Ferenczffy Lőrinc (1577–1640),1 különleges nemeslevelet vetett – a kor szokásainak megfelelően – pergamenre.2 A nemességmegerősítő és címerbővítő armális könyv alakban készült, és 12 folióján, összesen 21 oldalon, rendkívüli részletességgel mesélte el egy szinte ismeretlen szlavóniai nemes, budróci Budor János addigi több évtizedes pályáját – kitűnő lehetőséget kínálván ezzel az oklevél gondos lejegyzőjének (de egyúttal az utókor történészének is) arra, hogy betekintést nyerjen az akkor már több mint 500 esztendeje perszonálunióban álló Magyar- és Horvátország területén lezajlott tizenöt éves háború (1591/93–1606) és előzményeinek eseményeibe.
1 Holl, 1980. és újabban lásd még ÚMIL I. k. 585. o.
2 Arhiv HAZU, Armales, D CLXXXIX: A 44. (eredeti példány, a továbbiakban: Budor-Armales, teljes terjedelmében lásd a Függelék 1. részében), ÖStA HKA Fam.-Akt. B–P 318. fol. 1–10. (egykorú másolat, erre a példányra Gecsényi Lajos hívta fel figyelmünket, amit ezúton is köszönünk) és Arhiv HAZU, Armales, D CLXXXIX: A 44. (1747. máj. 10-én készült másolat) Az eredeti példány tartalmának egy XIX. századi zágrábi hetilapban való rövid, népszerűsítő ismertetése, több hibával és kritikai észrevételek nélkül: Laszowski, 1899. 336–338. o. A Bécsben őrzött egykorú másolatot 1896-ban látta a Hofkammerarchivot igazgató Thallóczy Lajos is. MOL Y 1, 1066/1896. sz. és I 199/1896. sz.
Ferenczffynek valóban volt lehetősége alaposan megismernie a századforduló hadi történéseit, hiszen december legelején immáron másodízben fogalmazta az oklevelet. Annak első, a végsőnél jóval rövidebb változatát ugyanis még szeptember 30-án, azaz néhány nappal titkári kinevezését követően,3 szerkesztette meg a császárvárosban.4 Nagy valószínűség szerint azonban a rendkívül öntudatos kérelmező ezzel nem volt elégedett, s már akkor is regényszámba illő „élettörténetét” a királyi titkárral beadványa alapján bőségesen kiegészíttette – nyilván nem csekély anyagi ellenszolgáltatás fejében, amely 924viszont az újdonsült titkárnak komoly segítséget jelenthetett. Budor kérésére Ferenczffy végül több mint egy tucatnyi helyen újabb történetekkel gazdagította a megadományozott „életrajzát”, sőt számos helyen gondosan át is stilizálta a szöveget.
3 Holl, 1980. 33. o.
4 OSzK Kt. Fol. Lat. 1818. fol. 97–101. Részleges kiadása: Áldásy III. k. 60–65. o.: No. 115.
A II. Mátyás magyar király nevében fogalmazott nemességmegerősítés tartalma mellett címlapján látható festett címerképével is méltán „büszkélkedhetett”, és jelent külön értéket a horvát és magyar kutatás számára. A reneszánsz jellegű címerpajzsot ugyanis – amelynek heraldikailag jobb mezejében egy felfelé nyúló és kivont kardot tartó páncélos kar, a kard végén egy strucctollas sisakban ábrázolt, dárdával átszúrt török fejjel; bal mezejében pedig egy fekete kócsagtollas koronát tartó két angyal volt látható – különleges alakok és címerek vették körül. Bár ezekről a reprezentatív formában kiállított oklevél – mint ez az armálisok esetében sajnos „rossz szokás” volt – egyetlen szóval sem emlékezett meg, mind a királyi titkár, mind a megadományozott bizonyosan jól tudta, mit is jelképeznek.5
5 A címeresleveleken szereplő, de ez ideig kutatatlan király-, szent- és egyéb személyábrázolások és országcímerek jelentőségére és szimbolikájára újabban Mikó Árpád hívta fel a figyelmet. Mikó–Sinkó, 2000. 318–323. o.: No. V–12–16. (A probléma további tárgyalását vele együtt külön tanulmányban tervezzük.)
){kind=small}
925
A címertől heraldikailag jobbra egy manierisztikus díszítésű posztamensen aranyszínű palástban és lila ruhában Szent István király állt, jobbjában jogart, baljában országalmát tartva, míg feje fölött az Árpádok ezüsttel és vörössel hétszer vágott, valamint koronával ékesített címerpajzsa volt látható. Vele szemben, a túlsó oldalon, hasonló magasságú emelvényen vörös palástban, jobbjában országalmát, baljában hosszú nyelű bárdot (alabárdot) tartva Szent László páncélos alakja emelkedett, feje fölött a zöld hármas halomból kiemelkedő ezüst kettős keresztes és szintén koronával díszített magyar címerrel. A miniatúra közepén, a családi címer fölött ugyanakkor – az alábbi sorrendben – Szlavónia, Horvátország és Dalmácia egyesített címere volt látható, nevezetesen olyan formában, hogy a dalmát a hasított pajzsú, szlavón–horvát címerre szívpajzs formában került. Az armális címerképének uralkodóalakjai és országcímerei rendkívül beszédesen jelezték, hogy tulajdonosának egész életpályája, családjának egész sorsa két ország történetével függ igen szorosan össze: egyrészt a Szent István által alapított Magyar Királyságéval, másrészt a Szent László által vele 1091-ben egyesített, majd Könyves Kálmán 1102. évi tengerfehérvári horvát királykoronázásától perszonálunióban élő Horvátországéval vagy pontosabban szólva a szlavón és horvát (illetve a velük „összefonódott” dalmát) területekkel.
Jelen tanulmány egy alig ismert szlavóniai köznemesi família, a budróci Budorok XV–XVIII. századi történetének példáján többek között azt kísérli meg bizonyítani, hogy Ferenczffy Lőrinc magyar királyi titkár és a címerképet megrendelő Budor János törekvése a két ország szoros együttélésének, mondhatnánk „együtt lélegzésének” kifejezésére teljesen indokolt volt. Az utóbbi közel egy évszázadban ugyanis a két szomszédos ország történetírása csak egy-egy fontosabb országos politikai esemény (pl. a Wesselényi–Zrínyi–Frangepán-féle összeesküvés és a kora újkori parasztfelkelések) vagy egy-egy kiemelkedő személyiség (pl. a két Zrínyi Miklós vagy legutóbb Ráttkay György) kapcsán, valamint elsősorban az irodalom- és művészettörténeti kutatások területén vizsgált közös témákat és működött szorosabban együtt.6 A hadügy, a belpolitikai 926és a mindennapi élet, az igazgatás-, a társadalom- és a gazdaságtörténet terén ugyanakkor – egyedül talán a Nyugat-Magyarországra irányuló horvát migrációt és a Zrínyi család birtokainak és várainak (főként Zrínyi-Újvár) történetét leszámítva7 – meglehetősen csekélyek az ismereteink. Alapproblémát jelent továbbá, hogy a Dráván innen vagy túl folyó s egymást kisebb vagy nagyobb mértékben érintő kutatásokat (elsősorban nyelvi okokból) néhány kivételtől eltekintve nem ismeri a másik fél történetírása.8
6 Lásd a tanulmány végén található bibliográfia megfelelő tételeit (részletesen terjedelmi okokból nem sorolhatjuk fel őket), mindenekelőtt Josip Adamček és újabban Bene Sándor munkáit.
7 További irodalommal lásd Breu, 1970.; Kampuš, 1995. és Pálffy–Pandžić–Tobler, 1999., illetve mindenekelőtt MZ I–II. k., vö. még újabban népszerűsítő formában Đurić–Feletar, 1997. és Kruhek, 1999., valamint Zrínyi-Újvár új monográfiája: Petrić–Feletar D.–Feletar P., 2001.
8 Jellemző példa, hogy a Wesselényi–Zrínyi–Frangepán-féle összesküvés legújabb horvát feldolgozása (Mijatović, 1992. és 2. jav. kiadása: Mijatović, 1999.) még Pauler Gyula 1876. évi alapmunkáját (Pauler, 1876.) sem idézi, miközben az új magyar összefoglalók vagy részlettanulmányok egyike sem citál a szép számú újabb horvát irodalomból.
