A századvég hosszú török háborújában (1591–1606)
948A századvég hosszú török háborújában (1591–1606)
Ezek igazi ideje azonban ekkor még korántsem jött el. Bár Budor élete – számos végvári társához hasonlóan – eddig is meglehetősen mozgalmas volt, az 1591-ben a horvát–szlavón végeken kirobbant hosszú török háború még tovább fokozta kalandjait és megpróbáltatásait.155 Az elkövetkező esztendőkben előbb a kaproncai végvár katonájaként, utóbb ura, Zrínyi György dunántúli kerületi főkapitány (1582–1598) kíséretében majd minden olyan fontos hadi eseménynek részese volt, amely két országa, azaz a Magyar Királyság és a közössé vált Horvát- és Szlavónország területén zajlott. Már a nagy hadakozás kezdetének is aktív szereplője volt. 1591 augusztusának elején Erdődy Tamás bán seregében, de a kaproncai lovasok kontingensében vett részt a Haszán boszniai pasa által ostromlott Sziszek várának felmentésében (Függelék fol. 4r.). Sőt a bán csapatai a beglerbég elvonulása után, augusztus 15-én visszafoglalták, majd felrobbantották a még 1545-ben elesett Monoszlót,156 mely sikerben Budor ismét a kaproncai vár akkori első embere, Stefan Grasswein157 vezetésével vette ki részét (Függelék fol. 4r.).
155 A háborúra, valamint kirobbanásának okaira újabban lásd Niederkorn, 1993.; Fodor, 1997. és Tóth S. L., 2000., valamint a régebbi horvát nyelvű irodalomból Gruber, 1879. 39–230. o. és Horvat K., 1910.
156 Az eseményekre részletesen Kolanović, 1993. 24., 310–340. és 388–410. o. és Kruhek, 1994. 38–40. o., a régebbi irodalomból vö. még Gruber, 1879. 43–45. o. és Horvat K., 1900. 32. o.
157 Az armálisban azonban helytelenül – miként később több ízben is – Johannes Grassweinként szerepel. Stefan Grassweinre és kapitányságára (1589–1597): Brlić, 1946–1953c. 84–85. o.
1591. október elején Budor élete megint veszélybe került. Ekkor a nyughatatlan boszniai pasa – mintegy 4-5 000 fővel és hat ágyúval – újra nagy portyára indult, ezúttal Szlavóniába. A vend főkapitányság déli kulcsát, Ivanics várát megkerülve a török csapatok október 5-én elfoglalták, majd felgyújtották és lerombolták Bozsjákó és Lupoglav várkastélyait, s ezzel tovább apasztották a keresztény fennhatóság alatt álló területet. Miközben a török könnyűlovasok három napon át tűzzel-vassal prédálták a környéket, felettesei Budort küldték az Ivanics várában szolgálók buzdítására és a török csapatok kikémlelésére. Armálisa már-már regénybe illő részletességgel ismerteti, hogyan tett meg egy nap alatt hosszú, kalandos utat, és jutott el Ivanics kolostoráig, a Székely Mihály vezette szlavóniai sereghez; majd miként kémlelte ki Gradec és Lovrecsina között szinte teljes életveszélyben a törökök táborát. Mivel azonban felismerték, gyors menekülésre kényszerült. A szlavóniai hadak hamarosan mégis megfutamították az ágyúit is hátrahagyó Haszán pasát. Végül pedig Budor, miután Gradec várában lovat váltott, 25 huszárral eredt a menekülő törökök nyomába, s hozott harmadnapra több rabot (Függelék fol. 4v–5r.).158 A keresztény csapatoknak azt viszont nem sikerült megakadályozniuk, hogy a kudarc ellenére is aktív maradó Haszán beglerbég november 6-án elfoglalja Bihács elővárát, az Una-parti Ripácsot.159
158 Az eseményről ilyen részletességgel, szinte már „filmszerűen” egyedül Budor armálisából tudunk. S noha a nemeslevél – feltételezhetően utólagos kiegészítése miatt – mindezeket Petrinja várának alább említett 1592. évi felépítése után közli, más egykorú és közel egykorú források (Ivić, 1916. 342. o.: No. XXVII. és Pethő, 1753. 132. o.) és a szakirodalom (Horvat R., 1903. 20–21. o., Horvat K., 1900. 35–36. o., ill. újabban Adamček, 1981b. 15–16. o. és Pavličević, 2002. 89. o.) alapján tudjuk, hogy Haszán szlavóniai betörése 1591. október 5-én és a következő napokban zajlott.
159 Lopašic, 1890. 268. o. és Ivić, 1916. 337. o.: No. XXVI/I.
A boszniai pasa a következő esztendőben sem hagyta megpihenni a déli végvárvonal védőit. 1592. április 12. után a Kulpa és a Petrinjcsica folyók torkolatánál mintegy hat 949hét alatt felépítette Petrinja palánkvárát. Az Erdődy bán és Andreas Freiherr von Auersperg károlyvárosi főkapitány (1589–1593) vezette keresztény csapatok ugyan júliusban megpróbálták az új várat elfoglalni, az akció Haszán újabb gyors felvonulása miatt a július 19-én Breszt vára mellett vívott ütközetben kudarccal végződött. Bár a táborozásban, valamint a Breszt melletti kisebb-nagyobb csatározásokban Budor már jól ismert kaproncai felettesei (Stefan Grasswein és Thuróczy Benedek) parancsnoksága alatt hat héten keresztül kitartóan vett részt (Függelék fol. 4v–5r.), mindez természetesen nem változtathatott az események szomorú menetén. Ráadásul február és június között a boszniai török csapatok elfoglalták a kulcsfontosságú Bihács erődítményét és számos környező kisebb várat (Hrasztovica, Gora, Szokol, Drezsnik, Izacsics stb.) is, s ezzel a horvát végeket igen nehéz helyzetbe hozták.160
160 A bekezdésben említett eseményekre Gruber, 1879. 51–78. o.; Horvat R., 1903. 22–39. o.; Horvat K., 1900. 39–53. o. és újabban számos korábban ismeretlen forrással Kolanović, 1993. 24. és 348–374. o. Lásd még Petrinja új monográfiáját Golec, 1993. 55–60. o. és Kruhek, 1994. 40–47. o.
Szerencsét pusztán három dolog jelentett a szerencsétlenségben. Egyrészt Sziszek védői ismét sikerrel álltak ellen a Breszt alól július 22-én újból ellenük vonuló Haszán pasának, másrészt Bihácsot az 1579-ben a Korana és a Kulpa összefolyásánál épült Károlyváros erődítménye részben pótolni tudta.161 Végül 1593. június 22-én a Ruprecht von Eggenberg hadseregparancsnok, Andreas von Auersperg horvát főkapitány és Erdődy Tamás bán vezette keresztény csapatok a sziszeki csatában alaposan megverték a zágrábi káptalan várát ismét napok óta ostrom alatt tartó Haszán pasa seregeit.162 A „nagy és emlékezetes győzelemhez” („magna et memorabilis victoria”) Budor is hozzájárult, amikor abban hősiesen vitézkedett (Függelék fol. 5r.). A tizenöt éves háború egyik legjelentősebb keresztény sikerében a szlavóniai nemes viszont már nem Grasswein kaproncai kapitány parancsnoksága alatt,163 hanem szinte bizonyosan Zrínyi György bajcsavári katonájaként vett részt, noha a horvát–magyar főúr maga az ütközetben nem volt jelen.164 Hamarosan azonban a dunántúli főkapitány is megérkezett, így Budor már az ő vezetésével küzdött Petrinja augusztus közepi ostromában (Függelék fol. 6v.),165 amely végül a keresztény hadak jelentős száma ellenére kudarccal végződött. Ráadásul a felmentő sereggel megérkező Mehmed ruméliai beglerbég augusztus 30-án bevette Sziszek várát, s így a Kulpa és Száva összefolyásának vidéke továbbra is forrongó hadszíntér maradt.166
161 A fővár történetének monográfiája: Kruhek, 1995a.
162 A sziszeki csatára (további bőséges irodalommal): Gömöry, 1894.; Barbarić, 1993.; Kolanović, 1993.; Goldstein–Kruhek, 1994. és legújabban Tóth S. L., 2000. 79–81. o.
163 Grasswein a Dráva közeli várból 400 katonát vezetett a császári–királyi zászlók alá. Gruber, 1879. 86. o.; Gömöry, 1894. 632. o. és Goldstein–Kruhek, 1994. 97. o. (Ante Nazor cikke)
164 Štefanec, 2001. 106. o.: 107. jegyzet, vö. még Tóth S. L., 2000. 78–79. o.
165 Istvánffy, 1622. 607. o.; Gruber, 1879. 105–106. o.; Horvat R., 1903. 67–71. o.; Golec, 1993. 62–63. o. és Kruhek, 1994. 56–58. o. (említik Zrínyi részvételét is).
166 Kolanović, 1993. 26. és 532–537. o. és Kruhek, 1994. 58–60. o.
Kaproncáról való távozását megelőzően Budor János – a Száva-vidéki hadjáratok közötti időkben – természetesen tovább folytatta megszokott és nyilván kedvelt végvári életmódját. Nemeslevelébe fontosnak tartotta utólag beillesztetni két itteni vitézkedésének elbeszélését, amelyek feltételezhetően 1592-ben történtek. Az egyik kiválóan tanúskodott arról, hogy Budor a határ menti könnyűlovas ellentámadó harcmodornak mily kiváló alkalmazója. 950Egy alkalommal ugyanis téli időben (feltételezhetően 1592 végén), amikor a törökök a kemény hideget kihasználva portyáztak a befagyott Dráva és Mura vidékén, ő életét nem kis veszélynek kitéve kutatta fel leshelyeiket, majd vette üldözőbe a menekülésre kényszerített ellenséget (Függelék fol. 5r–v.). Megesett ugyanakkor az is, mint például a Dráva menti Újvár kastélya mellett („penes Dravum apud castellum Vijwar vocatum”), hogy maga futott társaival török lesre, s csak a szerencsén múlott, hogy nem jutott hősi halált halt katonatársa, Szuhodoly János szomorú sorsára (Függelék fol. 5v.).
Budor Zrínyi Györgyhöz való szoros kötődését jelezte, hogy valószínűleg 1593 elején ura támogatásával ismét a Drávától északra, nevezetesen Bajcsavárra került, ahol Allya Kristóf kapitánysága (1592–1600) alatt a stájer rendek zsoldján vállalt lovasfőlegényi szolgálatot (Függelék fol. 6v.). Az újabb „váltás” egész pályája szempontjából is jelképes volt. Bajcsavárt ugyanis 1578-ban egy Kanizsától délre emelkedő homokdombon, a Kanizsa-patak mocsarának „partján” – miként azt az armális frappánsan összegezte: „ad aquas palustres Canisianas” – építették fel. S bár Bajcsavár a Délnyugat-Dunántúl kulcsának közvetlen szomszédságában állt, mivel felhúzását saját védelmük érdekében elsősorban a stájer rendek finanszírozták, katonai igazgatási szempontból a szlavón főkapitánysághoz tartozott. Különleges helyzetét tovább színesítette, hogy a vár és a hozzá tartozó kisebb őrhelyek (Fityeháza és Murakeresztúr) a generalátuson belül külön kapitányságot (kapitányi körzetet: weitschawarische Grenzhauptmannschaft) alkottak, amelynek első vezetője 1578-ban nem más, mint Budor patrónusa, Zrínyi György lett. Sőt az ötszög alaprajzú, új tégla- és palánkerődítmény őrségének nem német lovas és gyalogos katonáit is ő állította ki, akik kezdettől fogva többnyire horvát–magyar familiárisai és alattvalói közül verbuválódtak. S bár a vár az 1590-es évekre sokat vesztett jelentőségéből – mivel stratégiailag igen fontos, de építését tekintve alkalmatlan helyen feküdt, hiszen homokalapja miatt majd belesüllyedt a mocsárba –, ennek ellenére Zrínyi muraközi birtokai és a stájer területek védelmében elvitathatatlan szerepet töltött be.167
167 Roth, 1970. 151–214. o. és újabban a több éves régészeti és levéltári kutatások összegzése Kovács, 2002., vö. még Kovács–Pálffy– Vándor, 2000. 85–102. o.; A Muraköz védelmére, főként a XVII. század kapcsán MZ II. k. és Kiss I., 1993., ill. Štefanec, 2001. passim.
A bajcsavári katonák mindennapi élete persze alig különbözött a mintegy 25 kilométerre délebbre, a Dráva túlpartján fekvő Kaproncán szolgáló társaikétól. Budor itt is gyakran kényszerült védekezésre a török portyákkal szemben. 1593. április 16-án168 például a Bajcsavártól délre fekvő fityeházi őrhely védelmében tűnt ki. Történt ugyanis, hogy a babócsai, segesdi és berzencei törökök a „fityeházi kastélyt” („fortalitium Fittiehaza vocatum”) éjnek idején megtámadták. Csakhogy tervükről a keresztények már korábban értesültek, és ezért a szintén Zrínyi-familiáris, Malakóczy Miklós bajcsavári főkapitány169 jelentős védelmet rendelt az őrhelyre. Így került ide néhány katonájával 951Budor is, aki a megérkező törököket bajcsavári és légrádi társaival170 hosszas küzdelem után szorította vissza. Bár az ostromlók háromszor kísérelték meg az őrház kapuját betörni, a védők mindvégig ellenálltak, s végül menekülésre késztették a támadókat, sőt nagy részüket a közeli mocsárba szorították (Függelék fol. 5v-6r.).
168 Az esemény vitathatatlanul ekkor történt, hiszen ugyanerre a napra teszi egy egykorú kárjegyzék (Ivić, 1916. 341. o.: No. XXVI/II.) és Pethő Gergely idézett krónikája (Pethő, 1753. 133. o., vö. még Bozsóky, 1993. 287. o. és Toifl, 2002. 33. o.) is. Budor nemeslevelében ugyanakkor a bekezdés – valószínűleg utólagos betoldása miatt – nem megfelelő kronológiai helyen „található”. Olyan élményszerűen ugyanakkor még Pethő krónikája sem tudósít az eseményről, mint azt az armális teszi. Az 1578-ban épült, de egy ízben már 1588-ban is ostromolt fityeházi őrhelyre lásd Vándor, 1994. 345. o. és Kelenik, 1995b. 167. o.
169 Az 1603. febr. 10-én elhunyt Malakóczyra és sírkövére: Kalšan, 1999. 44. o.; Lővei, 2000. 81–82. o.; Štefanec, 2001. 86., 98–99. stb. o., vö. még Kovács, 2002. 36. o.: 3. ábra.
170 A légrádiakról Pethő Gergely tudósít, s őket nyilván szintén Malakóczy mozgósította.
Budort bajcsavári állomáshelyéről a török portyák mellett a sziszeki csata után a Drávától északra szintén nagy erővel fellángoló háborúskodás is többször elszólította. Ura, Zrínyi György egyre gyakrabban tartott igényt fegyveres szolgálatára, hiszen szüksége volt olyan tapasztalt katonák segítségére, mint amilyenné ekkorra familiárisa vált. Ezzel magyarázható, hogy 1593. november 3-án a szlavón nemes – ura vezetésével („sub ductu comitis a Zrinio”) – már a székesfehérvári csatában vitézkedett (Függelék fol. 7r.), melyben egy egykorú kimutatás szerint Zrínyi és Nádasdy Ferenc a vármegyei hadakkal együtt mintegy 7 000 fővel vett részt.171 Az ütközet a Ferdinand Graf zu Hardegg győri főkapitány (1592–1594)172 vezette hadak győzelmét hozta, amelyre a Dunántúlon égető szükség volt, hiszen Kodzsa Szinán pasa nagyvezír (1593–1595) október 6-án előbb Veszprém, majd 11-én Palota várát is elfoglalta.173 A Szokollupasazáde Haszán budai beglerbég (1593–1594) csapatai felett aratott győzelem ennek ellenére mégis csak félsiker volt, hiszen az eredeti célt, az 1543-ban elesett Székesfehérvárt nem tudták visszafoglalni. Ráadásul az ütközetben Zrínyi György is megsebesült, midőn egy összecsapásban leesett lováról.174
171 Gömöry, 1896b. 520. o., vö. még Štefanec, 2001. 84 o. A székesfehérvári (a régebbi feltevések szerint pákozdi) csatára lásd még Gömöry, 1896a.; Ákosfy, 1939.; Nagy L., 1987. 172–175. o.; Veress–Siklósi, 1990. 109–118. o. és legújabban Tóth S. L., 2000. 140–143. o.
172 Életrajzi vázlata: Pálffy, 1999a. 247–248. o.
173 Az eseményekre Gömöry, 1895., ill. újabban Veress, 1983. 137–141. o. és Veress, 1998. 42–48. o.
174 Gömöry, 1896a. 463. o. és Pethő, 1753. 135. o.
A hadjárás időleges elmúltával beköszöntő nyugalmasabb téli napokban Budor tovább szaporította igazgatási és gyakorlati jogi tapasztalatait. 1594. január legelején például a Varasd megyei Ivánc várkastélyában fogott bíróként (electus arbiter) vett részt az egymással összekapó unokatestvérek, gersei Pethő Gábor és a történetíró Gergely perében. Ide nyilván feleségének, Pethő Erzsébetnek, valamint növekvő ismertségének köszönhetően kapott meghívást.175 Az efféle megbízatások azonban nem tarthattak sokáig, hiszen a nagy háború 1594 tavaszán újult erővel folytatódott. Budor ura, Zrínyi György pedig kerületi főkapitányként a dunántúli vármegyék és saját hadai élén ezekben újra és újra fontos szerepet vállalt.
175 Bírótársai Petricsevics Gáspár szlavóniai alítélőmester (viceprothonotarius regni), Ráttky Józsa, Patacsics János, Fodróczy György és rokonai Herkffy Ádám és György voltak. MOL P 235 Pethő cs. lt., Com. Varasd., Fasc. 2. No. 137. (1594. jan. 3.)
Budor János a hadműveletekben állhatatosan követte urát – nem kizárt, hogy egyfajta „testőrkatonaként”, azaz a muraközi nagyúr személyes védelmét biztosító kontingens tagjaként. 1594 márciusának végén részt vett a Zrínyi parancsnoksága alatt induló Dráva-vidéki hadjáratban, nevezetesen előbb Berzence visszavételében (márc. 22–23.), majd az üresen hagyott Csurgó és Segesd elfoglalásában (márc. 24., Függelék fol. 7v.); Babócsát ugyanakkor a Rinya folyó megáradása miatt már nem vehették vissza.176 Miközben 952bajcsavári katonáskodása rendes végvári zsoldot biztosított számára, tábori szolgálatában tovább gyarapíthatta javait. Hamarosan erre újabb és újabb lehetősége nyílott. 1594 május–júniusában ura mellett harcolt Esztergom első ostromában (máj. 4–jún. 29.), amelyet a császári-királyi hadvezetés részéről Mátyás főherceg irányított.177 Budor több rohamban derekasan vitézkedett (Függelék fol. 7r.), de szemtanúja lehetett akár még Balassi Bálint halálának (máj. 30.) is. A Szinán nagyvezír vezette felmentő sereg közeledtének hírére azonban az ostromlók végül felhagytak a Duna-menti erősség vívásával, és Komárom–Győr felé vonultak vissza. A nagyvezír ezt kihasználva július 23-án néhány napnyi blokád után bevette Tatát,178 majd Győr ostromára indult.
176 Az eseményekre Pethő, 1753. 136. o.; Gruber, 1879. 117–118. o.; Antonitsch, 1975. 87–88. o.; Magyar, 1988. 9. o.; Bozsóky, 1993. 288. o. és újabban Tóth S. L., 2000. 150. o.
177 Az eseményre Csorba, 1978. 137–143. o. és újabban Tóth S. L., 2000. 152–153. o.
178 Újabban a korábbi datálásokat pontosítva Tóth S. L., 1998. 27–28. o.
Mivel Zrínyi főkapitány csapataival továbbra is Mátyás főherceg táborában maradt, Budor János szomorúan „nézhette végig” az egyik legjelentősebb magyarországi végvár (mint a nemeslevél mondta: „totius Christianitatis propugnaculum”) hosszú ostromát, majd elvesztét.179 A közel két hónap alatt persze küzdelemben is része volt, a császári–királyi sereg ugyanis a vár felmentésére érkezett, bár beavatkozásra nem nagyon volt hajlandó. A magyar huszárok azért be-betörtek a törökök táborába, s ekkor nem hiányzott közülük Budor sem (Függelék fol. 7r.). Nagyobb feladat hárult rá azonban akkor, amikor szeptember 8-án a nagyvezír parancsára a török csapatok átkelvén a Mosoni-Dunán jelentős erővel támadták meg a keresztény tábort (szigetközi csata). Budor ekkor szintén Zrínyi oldalán harcolt, de amikor az átkelő törököket megtámadták, majd valamelyest visszaszorították, lovát kilőtték alóla. A nagy zűrzavarban mégis sikerült új lovat szereznie, majd a hídon átkelő törökökkel és a vízen átúsztató tatárokkal újra szembeszállnia. A hősies küzdelem ellenére másnap (szept. 9.) a keresztény tábor a törökök szorítása miatt menekülni kényszerült, Budor és katonatársai azonban megszakítás nélkül folytatták az utóvédharcot.180 Így jutottak el nagy nehézséggel Magyaróvárig, ahonnan nyolc nappal később a tábor tovább hátrált Bruck an der Leithára. A környék mocsaras területein átkelő török és tatár lovasság persze még itt is üldözte és meg-megütötte a visszavonulókat, így nagy szükség volt arra, hogy Budor és a hozzá hasonló harcedzett végváriak mindvégig oltalmazzák a megfogyatkozott sereget (Függelék fol. 7r–v.).
179 Győr ostromára (a teljesség igénye nélkül): Kozics, 1891.; Mohl, 1913. 18–30. o.; Lengyel, 1959. 169–212. o. és újabban Veress, 1993. 65–84. o., ill. Tóth S. L., 2000. 154–163. o.
180 Ezt más korabeli források is teljességgel megerősítik: lásd pl. Lengyel, 1959. 182–184. o.
Ezt követően hősünk még bizonyosan visszatért Bajcsavárra, hiszen szeptember 20-án Bruck an der Leitháról kelt levelében Zrínyi a stájer rendektől Budor, mint bajcsai huszárfőlegény számára sürgette elmaradt zsoldját, hangsúlyozván, hogy derék, jó vitéz, aki azt méltán megérdemli.181 A következő esztendő júliusának végén–augusztusának elején azonban már újra ura táborában találjuk (Függelék fol. 7v.). Zrínyi György ekkor ismét kísérletet tett Babócsa és a környező várak (Barcs és Drávaszentmárton) elfoglalására, s próbálkozását ezúttal már siker koronázta – miként maga számolt be erről Thurzó Györgynek, a későbbi nádornak (1609–1616) írott levelében: „ez napokban mentünk vala oda alá, és az Úristen munkánk nélkül az pogányságot megrettentvén, három lakóhelyeket, úgymint Babólcsát [júl. 30.], Barcsát és Szentmártont [aug. legeleje] pusztán 953hagyák és felpörzsölék a bennevalók.”182 Bár többekben felmerült Szigetvár esetleges ostroma, ehhez Zrínyi még a szlavóniai hadakkal együtt sem rendelkezett megfelelő katonai erővel. Így Babócsát látta el őrséggel és erősíttette meg, mert úgy vélte, hogy a vár több ország számára szolgálhat nagy haszonnal: „Az hely önmagában fölötte erős, és ha megépülhet, mind Magyar-, Tóth- és Stájerországnak Isten után nagy segítségére és hasznára lészen.”183
181 Takáts, 1929. 255. o. (helytelenül Báthor János névvel).
182 Zrínyi György Thurzó Györgyhöz, az esztergomi táborba. 1595. aug. 12., Csáktornya: MOL E 196 MKA Thurzó cs. lt. Fasc. 43. No. 1. Az eseményekre vö. még Pethő, 1753. 138–139. o.; Kerecsényi, 1992. 30–32. o. és Tóth S. L., 2000. 177–178. o.
183 Lásd az előző jegyzetben idézett levelet.
Mivel a következő esztendőkben a nagy török háború fő hadszíntere az ország keleti felébe helyeződött át, Zrínyi és katonái egy kicsit megpihenhettek. Pusztán 1597 nyarán került sor újabb mozgósításukra, amikor a Miksa főherceg vezette csapatok – Nádasdy Ferenc szorgalmazására – az Észak-Dunántúl egyik fontos erőssége, az 1594. október 3-án elveszett Pápa visszavételére indultak. Az augusztus 13. és 20. között tartó ostromban Zrínyi oldalán Budor is hasznosan vett részt (Függelék fol. 5v.),184 a kerületi főkapitánynak azonban a vármegyei hadakat nem volt könnyű a Rába vidékére egybetoboroznia, majd közvetlenül Pápa alá vezetnie.185 Budor a sikeres expedíciót követően feltételezhetően Zrínyi közvetlen szolgálatában maradt, s már nem tért vissza Bajcsavárra.
184 A nemeslevélbe az esemény – egyértelműen utólagos beillesztése miatt – szintén rossz időrendi helyre került.
185 Az expedíció monografikus feltárása Pálffy, 1997b., Zrínyire és problémáira: 59. és 65. o.
1600 késő nyarán azután a Dél-Dunántúl és a Dráva-mente teljes lakossága megtapasztalhatta, mit is jelent, ha nem „pusztán” néhány szandzsákbég csapata, hanem a teljes oszmán hadsereg vonul az országrész ellen. Valójában kísértetiesen megismétlődtek az 1566. évi szigetvári hadjárat eseményei, csak immáron 100 kilométerrel nyugatabbra. Ez Budor János számára nem jelentett mást, mint ugyanazon keserű élmények megtapasztalását, amelyeket apja, Vid élt át 1566-ban Varasd megye védelmében. Apjával ellentétben azonban János ezúttal nem a Drávától délre, hanem ismét északra kényszerült ellenállásra. Miután Ibrahim pasa nagyvezír (1599–1601) szeptember 4-én elfoglalta a sokat idézett történetíró (Pethő Gergely) által idejekorán feladott Babócsa várát,186 szinte feltartóztathatatlanul nyomult előre Kanizsa bevételére. Budor feladata ekkor elsősorban a muraközi Zrínyi-birtokok védelme volt. Ez valóban szükségesnek bizonyult, hiszen a török csapatok külön portyákkal igyekeztek élelemellátásuk egy részét a jó termőterületeiről ismert vidékről megoldani, valamint őrjáratokkal táboruk védelmét biztosítani. Budor a szlavón végeken szolgáló német nehézlovasokkal és gyalogokkal együtt elsősorban Letenye környékén vette fel velük a küzdelmet. Egy alkalommal azonban ismét majdnem pórul járt, hiszen dárdájával oly merészen vitézkedett, hogy közben lovával egy árokba bukott, s már-már ott pusztult, amikor társainak végül sikerült kimenteniük (Függelék fol. 7v–8r.).
186 Pálffy, 1997c. 199–201. o.
Budor mindezek ellenére azonnal tovább folytatta a harcot. Erre szükség is volt, mert Philippe-Emmanuel duc de Mercoeur főhadparancsnok vezetésével Kanizsa felmentésére október elején külön hadsereg érkezett, amelyhez Muraszemenyénél természetesen Zrínyi György csapatai is csatlakoztak (állítólag mintegy 2000 gyalogossal és 1000 lovassal). 954A több napon át tartó, úgynevezett kanizsa–sormási (okt. 7–13.) ütközetben a keresztény hadak mégsem bírtak Ibrahim nagyvezír seregével,187 így nem tudták megakadályozni a Délnyugat-Dunántúl kulcsvárának török kézre kerülését (okt. 22.). Budor Zrínyi György zászlaja alatt („signa dicti comitis a Zrinio secutus”) a kudarc ellenére is helytállt, különösen akkor, amikor a törökök ágyúit lepte meg katonáival (Függelék fol. 8r.). A tüstént vilájetszékhellyé tett Kanizsa visszavétele viszont a következő esztendőben sem sikerült, jóllehet Ferdinánd belső-ausztriai főherceg – VII. Kelemen pápa (1592–1605) jelentős katonai támogatásával – 1601. szeptember 10-ét követően több mint két hónapon (nov. 16-ig) keresztül vívta a várat.188 A Zrínyi György által ekkor újra mozgósított muraközi hadakból Budor természetesen ekkor sem hiányzott (Függelék fol. 8r.).
187 Kanizsa ostromára és a sormási csatára: Cerwinka, 1968.; Tóth S. L., 1982. (Zrínyi és csapatai részvételére 261. és 268. o., vö. még Pethő, 1753. 148. o. és Štefanec, 2001. 106–108. o.); Molnár, 1987. 78–81. o.; Ivanics, 1992. 45–47. o.; Vándor, 1994. 330–335.. o. és újabban Kelenik, 1997., ill. Tóth S. L., 2000. 314–323. o., valamint a régebbi horvát irodalomból vö. még Gruber, 1879. 175–180. o.
188 Gruber, 1879. 181–188. o.; Stauffer, 1886.; Horvat K., 1910. 149–207. o.; Horvat R., 1917. 166. o., ill. újabban Molnár, 1987. 84–91. o.; Vándor, 1994. 356–359. o.; Krenn, 1998. és Tóth S. L., 2000. 342–344. o.
Kanizsa eleste az egész Dráva–Mura menti régió életében alapvető fordulópontot jelentett. Zala megye nagy része, a Zrínyiek muraközi birtokai, de még Stájerország is közvetlen fenyegetettségbe került. Még nehezebb helyzetbe jutottak a szlavón végek, hiszen Szentgyörgyvár és Kapronca már északról is könnyen támadhatóvá vált. Teljesen logikusan rendelte ezért a Belső-ausztriai Haditanács a korábban Bajcsaváron állomásozó katonaság nagy részét Szentgyörgyvárra, majd tartotta ott egészen a hosszú háborút követő esztendőkig.189 Mindeközben az Udvari Haditanács több (Bécsben, Schottwienben, Grácban és Pozsonyban tartott) hadikonferenciát190 követően a Zala és a Rába folyók vonalára építve megkezdte egy teljesen új végvidéki főkapitányság, az úgynevezett Kanizsával szembeni végek (gegenüber von Kanischa liegende Grenze) kiépítését, amely végül az 1620-as évekre született meg.191 Ennek megszervezéséhez a környék legtehetősebb, a határ menti hadviselésben igen jártas nagybirtokosainak a véleményét is kikérték, köztük a fentiekben többször említett Nádasdy és Batthyány Ferencét és természetesen Zrínyi Györgyét is.192
189 „Verczaichnuß der besterkhung, welche herr obrist in Windischland [ti. Hans Sigmund Freiherr von Herberstein] in denselben gräniczheüsern zuthun begert.” ÖStA KA IHKR Akten Croatica 1600. Nov. No. 1. fol. 6–8. (1600. nov. 14.) és Toifl, 2000. 38–39. o.
190 Lásd a jelentős forrásanyagból pl. ÖStA KA HKR Akten Exp. 1601. März No. 187., Uo. Exp. 1601. Juli No. 149., Uo. Exp. 1601. Aug. No. 92. és Uo. Reg. 1601. März No. 77. és No. 179.; ÖStA KA IHKR Akten Croatica 1600. No. 1., Uo. 1602. Jan. No. 1. és Uo. 1602. Juni No. 1.
191 A jelentős irodalomból lásd mindenekelőtt Müller, 1976.; Müller, 1978.; Vándor, 1994. 359–362. o. és Kelenik, 1995a.
192 Simon, 1997., ill. Zrínyi tervezete Uo. 67. o.
Az elkövetkező években a környék lakosságának – a kanizsai törökök és a gyakran kihágásokat elkövető német és helyi katonaság mellett193 – a krími tatárok személyében még egy újabb rettegett ellensége akadt. Mivel a szultáni hadvezetés az elhúzódó hadakozás idején 1594 után többször teleltette őket Magyarországon, ellátásukat általában a 955hódoltságból, a frontvidékről és a keresztény hátországból igyekeztek megoldani. Mindez óriási pusztulást hozott az éppen kiszemelt vidékre. II. Gázi Giráj tatár kán (1596–1607) utoljára 1602–1603 fordulóján tartózkodott csapataival Magyarországon, akik a téli hónapokban Kanizsa, Pécs, Koppány, Szekszárd és Simontornya vidékén táboroztak. A tatárok legfőbb feladata a frontvonal szélén fekvő Kanizsa várának biztosítása és élelemellátása volt, mely címen kiváló lehetőségük nyílott a teljes Délnyugat-Dunántúl többszöri felprédálására.194 Már 1602 végén két-két nagyobb portyát vezettek a Muraközbe és a Rába vidékére, majd a következő esztendő januárjának végén–februárjának elején mintegy 12 000 lovassal felvonulva fosztották ki a nyugat-dunántúli Batthyány-, Nádasdy- és Zrínyi-birtokokat, hatalmas számú rabot és marhát hajtván el.195 A tatár csapást végül Budor szűkebb hazája, Szlavónia sem kerülte el.
193 1602 novemberében például Budor és Varasd vármegye nemesei tettek (már nem először) panaszt a horvát–szlavón rendek gyűlésén Hans Sigmund Freiherr von Herberstein szlavón főkapitány (1594–1603) archibusierjainak pusztítása miatt. Šišić IV. k. 434.: No. 195.
194 Ivanics, 1992. 168–169. o.
195 Istvánffy, 1622. 793. o.; Pethő, 1753. 153. o.; Molnár, 1987. 93–94. o. és Ivanics, 1992. 169. o.
Gázi Giráj kán és az említett egykori szigetvári bég, Tirjáki Haszán, ekkor kanizsai pasa (1601–1604), 1603. április 13-án óriási erőket mozgósítva és ágyúkkal is felszerelve tört be Szentgyörgyvár és Kapronca vidékére. Az akció valójában egy kisebb hadjárat volt, hiszen – miként Budor nemeslevele részletesen elmesélte – a török–tatár csapatok előbb bevették Prodaviz várát, majd Kaproncát megkerülve Raszinját is felégették. Ezt követően két részre oszlottak. Az egyik Kőrös táján pusztított tovább, s felperzselte Tapalóc várát, a másik pedig mintegy 6 000 fővel Varasdon, sőt még Vinicán túlra is „elviharzott”. Erről értesülve persze a szlavón végvidéki katonaság, s köztük Budor, sem maradt tétlen, de valójában a tisztes helytálláson kívül másra nem nagyon volt lehetősége az óriási túlerővel szemben. Budor éjnek idején a Muraközből futott Ludbreg várába, ahol az őrséggel összefogva üldözőbe vette az ellenséget. Toplica táján azután sikerült megverniük és lekaszabolniuk három tatár csapatot, ezt követően viszont a nehézlovasok és a muraközi katonák a nagy hullámokban megérkező török–tatár hadak elől a biztonságosabb Varasd várába kényszerültek visszavonulni. Akciójukkal, amelyben a korosodó Budor ezúttal is hősien vitézkedett, mégis nagyszámú foglyot sikerült kiszabadítaniuk (Függelék fol. 8r–v.).196 A török–tatár préda ennek ellenére óriási volt, így joggal dicsekedett az expedícióról a tatár kán III. Mehmed szultánnak (1596–1603): „Olyan fényes tetteket vittünk véghez, amilyenek már régen nem sikerültek. Felséged e szolgája [ti. a kán] olyan helyekre jutott el, ahová eddig még senki.”197
196 Istvánffy, 1622. 793–794. o.; Pethő, 1753. 153–154. o. és részletesen (főként az előbbi alapján) Gruber, 1879. 196–197. o., vö. még Horvat R., 1993. 65. o.
197 Dávid–Fodor, 1983. 454. o. és Ivanics, 1992. 169. o.
A Zrínyi-familiárist – a Varasd megyei birtokait súlyosan érintő tatár rablás után – még egy hatalmas csapás érte: 1603. május 4-én Vépen elhunyt patrónusa, Zrínyi György. A szlavóniai köznemes az elkövetkező esztendőkben mégsem váltott gazdát (pedig ez a korban országszerte sem számított ritkaságnak198), hanem azonnal ura fiának, ifjabb Zrínyi Miklósnak (†1625. márc. 24.) a szolgálatába szegődött. S bár a különleges nemeslevél a neki tett érdemeket sajnos már nem részletezte – pusztán annyit jegyzett meg, hogy mellette „igen számos helyen és időben” szolgálta hazáját (Függelék fol. 8v.) –, 956biztosan állítható, hogy a hosszú török háborút lezáró 1606. évi zsitvatoroki békéig Budor még több katonai vállalkozásba követte ifjú urát. Ezt igazolja Zrínyi egyik 1611 nyarán kelt adománylevele is, amelyben „régi jámbor fő szolgájának” – tekintettel mind szüleinek, mind neki már nyolc esztendeje, hadakban és egyéb dolgokban teljesített szolgálataira – elmaradt járandóságai (800 forint) fejében a muraközi Nagymihalóc faluban egy udvarházat adott zálogba.199
198 A katafalvi Falussyak kapcsán (a Bánffyaktól a Batthyányakhoz, majd a Csákyakhoz) Gecsényi, 1993. 239–240. o. és a petőházi Zekék kapcsán (az Erdődyektől a Nádasdyakhoz) Dominkovits, 2000. 42. o.
199 HDA Arhiv Budor, 1611. jún. 1., Monyorókerék.
Feltételezhetően e hadjárások sorába tartozott az a jelentősebb portya 1603. október 12-én, amely során Sigmund Friedrich Freiherr von Trauttmansdorff szlavón generális (1603–1630) és az ifjú Zrínyi vezette csapatok a Barcstól délre fekvő Drávatamásinál lévő hidat védő két hídfőállást („kastélyt”) megtámadták, a hidat felégették, az őrhelyeken szolgáló törököket pedig levágták.200 A következő esztendőben Budor ugyancsak ott lehetett abban a sikeres akcióban, amelyet Prasóczy György, Zrínyi Miklós kapitánya vezetett a Muraközből Alsólendva várának felmentésére, amelyet a kanizsai törökök vettek ostrom alá.201 Végül Zrínyi seregében szolgálhatott talán még 1605-ben is, amikor Trauttmansdorff főkapitány, Draskovics János horvát–szlavón bán (1595–1608), Zrínyi és Batthyány Ferenc dunántúli kerületi főkapitány (1604–1609) Bocskai István fejedelem főkapitánya, Némethy Gergely ellen szállt a Rába vidékére hadba, miközben az utóbbi csúfosan megfutott előlük.202 S noha 1608 áprilisa és júliusa között Zrínyi gróf Mátyás főherceget a bátyjával, Rudolf császárral kialakult konfliktus idején még Prága alá is elkísérte,203 Budor ekkor már biztosan nem állt fegyverben, hiszen a június 4-én Zágrábban tartott horvát–szlavón rendi gyűlés már Varasd vármegye szolgabírájaként (iudex nobilium comitatus Varadiensis) említette.204 Az új tisztség jól jelezte, a „jeles csatázó vitéz ember”205 életében új, a korábbiaknál nyugalmasabb periódus kezdődött.
200 Az eseményről Pethő Gergely krónikájából tudunk (Pethő, 1753. 155. o.). Külön érdekesség, hogy nemrég Rózsás Márton barcsi restaurátornak a Dráva északi partján fekvő egyik őrhelyet az egykori Dráva-meder partján, a mai Drávagárdony határában sikerült megtalálnia és felmérnie. Rózsás, 2002. 137–142. o.
201 Pethő, 1753. 156. o.
202 Uo. 168. o.
203 Uo. 176. o.
204 Šišić IV. k. 507. o.: No. 234. és vö. még Uo. 517. o.: No. 238. (1608. szept. 3.)
205 Így nevezte kora kiválóbb végvári katonáit Budor kortársa, Pethő Gergely. Pethő, 1753. 148. o.
