A katonának állás indítékai.

Teljes szövegű keresés

A katonának állás indítékai.
A három lista eddig arra a kérdésre adott választ, hogy a budai vilájet várkatonasága honnan, a Balkán-félsziget mely területeiről kapta folyamatos utánpótlását. De felel arra is, hogy kik miért álltak várkatonának.
A különbségtétel hangsúlyos: nem azt vizsgálom, hogy általában mi vezette az embereket az oszmán hadseregbe, hanem hogy miért szegődtek el a várakba. Az állam ugyanis másként szabályozta a hadsereg nagy pilléreinek, a tímár-birtokkal javadalmazott szpáhiknak és a készpénzzel fizetett udvari zsoldosalakulatoknak, illetve a várőrségek állományának az utánpótlását. Megújított tilalmakkal igyekezett elejét venni annak, hogy a rája, az adófizető alattvalók bekerüljenek a szpáhik és az udvari zsoldosok közé; az ilyen irányú mozgást persze nem tudta teljesen megakadályozni, de nagyon megnehezítette.30 Mindenki előtt szélesre tárta viszont a várak – s különösen a határon őrködő várak – kapuit. Sem a törvényi szabályozásban, sem az álláshelyek betöltésére benyújtott kérelmekben31 semmi nyoma nem maradt annak, hogy a társadalom bármely rétegét kizárta volna a bejutásból. Zsoldlistáink éppen azt bizonyítják, hogy a muszlim és keresztény várkatonák nagyjából állandó részesedésének betartásával mindenkit szívesen fogadtak. Magas számuk miatt még a török katonai központokból származóújoncokról sem feltételezhetjük, hogy valamennyien török katonák vagy hivatalnokok fiai lettek volna, a falvakat elhagyók pedig biztosan mind rája-ivadékok.
30 Fodor Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben. (Az 1575. évi erdélyi hadjárat tanulságai.) Hadtörténelmi Közlemények 1996. 2. sz. 55–81.
31 Claudia Römer: Osmanische Festungsbesatzungen in Ungarn zur Zeit Murads III. Dargestellt anhand von Petitionen zur Stellenvergabe. Wien, 1995. 143–236.
A nagy társadalmi vízválasztó tehát nem az adózó rája és mindennemű, kincstári kenyéren élő, adómentes katonaelem között húzódott, hanem a hatalomtól védett birtokos szpáhik és udvari zsikdisijm neg a rájának is elérhető várkatonaság között. Mindenki, aki a Balkán-félsziget népeiből bármilyen okból megvált a civil élettől, 245és a katonáskodást választotta, a szultán váraiban, különösen az újoncok ezreit felvenni képes magyar hódoltságban helyet talált magának. Az oszmánok örökké háborúzóállamában a katonai pálya minden formája, még a hierarchia legaljára szorult várszolgálat is komoly becsületnek örvendett, a boszniai parasztcsalád második fiúgyermekének igazi felemelkedést jelentett. Azután, hogy bekerültek valamelyik őrségbe, a többre törekvők megpróbáltak átlépni a tiltott területre: bejutni a tímárbirtokos szpáhik közé. Ezúttal már tilalmakkal kellett megverekedniük, az őrségek állományában tapasztalható erős mozgás azonban azt mutatja, hogy sokan kísérletet tettek, és az átjutás többeknek sikerült.32
32 Fodor Pál: i. m. 60.
A szerény, de biztos megélhetést és társadalmi felemelkedést jelentő várszolgálat vonzereje mellett a muszlimot, renegátot és keresztényt egyaránt mozgató okok közül a legkézenfekvőbb, a családok túlnépesedése még a muszlimoknál sem igazolódik olyan erővel, hogy elvárnánk. A népes háremekben felnövekvő, hadseregnyi utód általában is hamis képe az észak-balkáni falvak újsütetű muszlimjainál többszörösen hamis. Az újoncok személyi adatait a második zsoldlista írnoka töltötte ki a leggondosabban. Mindig feljegyezte az örökösödési jog szerinti legközelebbi hozzátartozót,33 leggyakrabban a fivért (felnőtt, de javarészt nőtlen férfiakról lévén szó, szülők már, gyermekek még alig fordulnak elő), akinek a katona halála esetén a kincstár az örökséget majd kiadja. Összesen 468 muszlim családban született újonc örökösként számon tartott hozzátartozóját regisztrálta, ezen belül 394 esetben fiútestvéreket. 372 újonc diktált be egy fivért, húsznak volt két, egyhnek négy, egynek öt fiútestvére. (lánytestvérrel csak 11 esetben találkozunk, olyankor, ha férfi családtag nemlétében ők léptek előörökössé; 74 újonc pedig egyke lehetett, mert testvér helyett mindenféle más – többször távolabbi, oldalági – hozzátartozójukat jegyezték a nevük mellé.) Dávid Géza számítási módszerével a fiú- és lánygyermekeket azonos számúnak véve, valamint a gyermektelen és a csak lánygyermekes családokra 35%-os kiegészítést számolva34 a balkáni – legnagyobbrészt boszniai – muszlim családok nagysága csak mintegy egynegyeddel haladta meg a hódoltsági török összeírásokból rekonstruálható magyar családnagyságot. A listánkból összeszámlálható 468 muszlim családból egygyermekesnek vehetünk 74-et, kétgyermekesnek 11-et, négygyermekesnek 372-t, hatgyermekesnek 20-at, nyolc-tízgyermekesnek kettőt; a szükséges kiegészítésekkel az átlagos gyermekszám 2,72 körül járhatott.
33 Az iszlámnak az oszmánoknál elfogadott hanefita irányzata szerint az öröklés sorrendje a következő: egyenesági leszármazók, egyenesági felmenők, fiútestvérek és leszármazóik, apai nagybácsik és leszármazóik, anyai nagybácsik és leszármazóik, majd a vérségi rokonok után, csak kötelezőörökrésszel a házastársak. Raymond Charles: Le droit musulman. Paris, 1965. (Que sais-je? 702.) 99.) Ömer Barkan: Edirne Askeri Kassamina Ait Tereke Defterleri (1545–1659). Belgeler 16966. 5–6., 20–23.
34 Dávid Géza: A simontornyai szandzsák a 16. században. Bp. 1982. 51–57.
A nem túlnépesedett, de a magyarországinál azért népesebb második generációnak inkább a fiatalabb tagjai hagyták el a szülői házat. Abból a 372 újoncból, akiknek egy fivérük volt, 134-en elsőszülöttként, 188-an másodszülöttként látták meg a napvilágot (a többinél az írnok nem jegyezte fel, hogy a testvér idősebb vagy 246fiatalabb-e). A sokgyermekes családokból viszont inkább az idősebbek, az első- és másodszülött fiúk álltak katonának. A muszlim újoncok nagy többsége legényemberként döntött a katonai szolgálat mellett: az egész 468 fős társaságból mindössze 24 apát számolhatunk össze, akiknek majdani öröksége fiaikra vagy lányaikra várt. (Ebben az anyagban feleségek soha nem szerepelnek örökösként.)
Listánk renegát és keresztény szereplőinek családi körülményei alig tértek el a muszlinokéitól. 132 frissen áttért és 120 keresztény újoncot vehetünk szemügyre, akiket sok szempontból egy csoportnak számíthatnánk, hiszen az adott fiú személyes iszlamizálása nem sokat változtatott meglévő keresztény családja szerkezetén. Mégis külön vizsgálom őket, hogy a többitől minden olyan kérdés elváljék, ami az iszlamizáció része.
E két csoportban – talán a megfogható családok kisebb száma miatt – nincs négy–öt–hat fiúgyermekes család. Csaknem az összes renegát újoncnak, 96 katona közül 92-nek egy fiútestvére volt, és csak négynek kettő. A törszökös muszlimokhoz hasonlóan ezekből a családokból is inkább a fiatalabb fiúk álltak katonának: 43 másodszülött 26 elsőszülöttel szemben. Figyelemre méltó eltérés viszont, hogy a 132 renegát közül tizennégyen már gyermekes apák (az összeghez képest ők a muszlinoknál 6, itt 11 százalékot képviselnek). Végül a 120 kereszténynek ismét átütő többsége, 99 katona két fiúgyermekes családból származott, három fiúgyermekesből csak négy. Változás viszont, hogy enyhe túlsúlyba kerültek az elsőszülöttek, és a gyermekes apák száma is tovább emelkedett (12 százalékra).
A fenti, bizonyára álmosító adatokat röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy a többségükben két fiúgyermeket nevelő muszlim és renegát családokból inkább a fiatalabb fiú ment világgá, akit a családi gazdaság nélkülözni tudott, vagy éppen kivetett magából. A nagyrészt vlah keresztények viszont, akik együtt éltek a katonáskodással, idősebb fiúként, gyermekes házas emberként is könnyebben szolgálatba álltak.
A katonai pálya közelsége a családon belül is ösztönzően hatott, egyrészt a következő családtag döntésére, másrést a felvétel esélyeire. 1543-ban hét fehérvári müsztahfizról állította az írnok, hogy katonák, főleg tisztek testvérei, kettejük fivére janicsárként szolgált. 1558-ban a muszlim származásúújoncok között huszonnyolcan olyan családban nőttek fel, amelynek valamelyik idősebb tagja – apa, nagybácsi, testvérbáty, leggyakrabban ez utóbbi – katonáskodott, példája megragadta a fiatalabbat. A renegát újoncok egy része is idősebb fivéreit követte, akik korábban rokoni összetartás több példájával találkozunk. Szever Díváne az északnyugat-bulgáriai Berkovica felső városrészéből került a koppányi lovasok hatodik tizedének élére, ugyanonnan származó unokaöccsét a hetedik tizedbe osztatta be. A hercegovinai Blagaj várából olyan muszlim állt be a hatvani lovasok közé, akinek két testvére Füleken szolgált, egy Szófia melletti faluból Jován Nikola pedig azért kérte magát a hatvani martalócok közé, mert Iván nevű fia már az alakulat tagja volt.35 A következőévből azokra a tatai esetekre emlékeztetek, amelyeket fentebb idéztem.
35 Az esetek sorrendjében ÖNB Mxt 614., 184., 122., 127.
A csoportos katonának állás érezhetően serkentette az újoncok bátorságát és vállalkozó kedvét. A nagy gyűjtőhelyekről, például Szarajevóból vagy Zvornikból 247együtt érkező néhány fős csapatocskák még tekinthetők véletlennek,36 de a kisebb helyekről összekapaszkodva beállók már nem. A szerbiai Csacsak körzetében fekvő Pozsegából négyen együtt kerültek Szegedre lovasnak, a Mosztártól délre eső Ljubuskából két ember müsztahfiz, egy lovas lett Hatvanban, Djakovárból hárman együtt jöttek Görösgálba szintén lovasnak, míg két Szilisztra melletti faluból három ember a szentmiklósi fáriszok számát szaporította.37
36 Pl. a Szarajevóból Pestre szegődött három müsztahfiz (ÖNB Mxt 614., 36–37.), vagy a Zvomikból a pécsi lovasok közéállt három muszlim (ÖNB Mxt 614., 188–189.).
37 Az esetek sorrendjében ÖNB Mxt 614., 210., 120. és 126., 203., 141.
Sok esetben a szükség kényszere terelt katonának olyan embereket, akik előtt ez az egyetlen út nyílt a kitörésre. Ilyenek voltak a család nélkül maradt árvák, 1558-ban összesen huszonegyen, akik közül hárman meg sem tudták pontosan mondani, hogy hol töltötték gyerekkorukat. Négyötödük renegát volt, olyan keresztény fiú, aki elvesztvén összes közeli és távolabbi rokonát, megragadta az önállósodás egyetlen lehetőségét, a katonáskodást. Sorsuk legtöbbször együttérzésre, nagynéha gonoszkodásra készteti a kései szemlélőt. Így annak a fehérvári árva fiúnak a pályája is, aki szülőhelye várába szegődött el török katonának. Ez ritkán történt meg, az áttért magyarok igyekeztek távol kerülni gyermekkoruk színhelyétől. Esetét az is szokatlanná teszi, hogy friss renegátként egyből a vár legjobban fizetett elit alakulatába, a müsztahfizok közé került. Karrierjét életútja rövidke állomása magyarázza, az, amíg katonáskodása előtt fürdősfiúként dolgozott a török fürdőben. Itteni buzgóságával találhatott magas pártfogóra, aki az adott helyzetben elérhető maximumot szerezte meg neki. Ha így volt, ez adott okot és merészséget neki ahhoz, hogy a szülővárosában maradjon: a következőévben is ugyanazon a poszton szolgált.38
38 ÖNB Mxt 614., 148., ill. Mxt 33., 173., mindkét listán a fehérvári müsztahfizok 25. tizedében.
Az árvákénál is kiszolgáltatottabb helyzetből menekültek a keresztény rabok. Ha gazdájuk akár pénzért, akár üdvözülést segítő jócselekedetként felszabadította őket, szabadságuk áraként áttértek és katonának álltak. Tizenhat felszabadított rabunk (azade) többsége a magyarországi hadszíntéren esett fogságba: egy-egy szlovén, horvát és cseh mellett kilenc magyar, akik jeles rabtartóktól, pasáktól, bégektől, várkapitánytól, szpáhitól, agáktól, legrosszabb esetben tizedesektől nyerték vissza szabadságukat, olyan emberektől, akiknek anyagi helyzete megengedte a lemondást egy-egy áruba bocsátható rabjukról. Azt gondolhatnánk, hogy a felszabadított rabok az áttérést a katonának állást a szabadulás árának tekintették, s utána az első– az állandó csatározásokban élő hódoltságban könnyen – adódó alkalommal megszöktek. Nem így volt. Az 1558-ban felszabadított és várakba került rabokat 1559-ben kivétel nélkül a helyükön találjuk, nemcsak a magyarokat, hanem a csehet, a horvátot és a szlovént is. 1569-ben és 1573-ban39 az eredeti csapatnemekben és tizedekben már nem szerepelnek, de ez az időközben lezajlott átszervezések és a várkatonák általánosan erős mozgása miatt természetes.
39 ÖNB Mxt 642. és 626.
További kategóriát jelentenek azok az emberek, akik a polgári vagy katonai igazgatási hierarchia egy-egy befolyásos képviselőjének kíséretébe álltak, vagy csak 248a környezetében lebzseltek, és az ő segítségével pályáztak zsolddal vagy szolgálati birtokkal fizetett, biztos állásra a hadseregben (közéjük számítottam mindenkit, akit a listákon a pártfogóhoz a következő török szavakkal kapcsoltak hozzá: kul, adam, tabi, mukajjede/müfide40). Ilyen emberek már a fehérvári müsztahfizok 1543-as névsorában is megjelentek, nekik a kapcsolatukat jegyezte fel az írnok, a származási helyüket nem. Tizenhatan voltak (a valamiképpen meghatározottak 2 százaléka), és majdnem mind szandzsákbégek szolgálatában álltak. 1558-ra számuk lecsökkent, mert némileg összekeveredtek a felszabadított rabokkal. Meglétük mégis megfogható. A szlovén fiú korábban bizonyos Redzseb aga mellett élt, másik két ember pasák szolgálatában állt.41
40 Az utolsó, bizonytalan olvasatú szóval csak az 1543. évi zsoldlistában találkoztam, és a szakirodalomban sem leltem a nyomát. Többnyire diakritikus pontok nélkül áll a listában, a néhány kipontozott helyen mindkét olvasat elképzelhető. A mukajjede szó valamihez vagy valakihez kapcsolódót, regisztráltat jelent, a müfide értelme: valami vagy valaki számára hasznos, segítő. A következetesen kirakott –e végződést nem tudom megmagyarázni. Az öt betűből álló szót az írnok mindig azonos módon írta le, más olvasat nem adódik, s az is egyértelmű, hogy a szó után álló személyhez való tartozást fejez ki.
41 Az esetek sorrendjében: ÖNB Mxt 614., 16., 15.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages